A jogilag Azerbajdzsánhoz tartozó, de főleg örmények lakta Hegyi-Karabah ürügyén a szeptember 19-én újból kirobbant, véres összecsapásokhoz kapcsolódva azt a kérdést tette fel valaki az internet egy másik felületén:

a szovjet időkben nem volt ilyen probléma, vajon miért?

Válaszom: a lenini nemzetiségi politikában, s annak Sztálin által is követett gyakorlatában a magyarázat. Hegyi-Karabah az Azerbajdzsáni SZSZK autonóm területe volt 1923-tól. Ugyanígy, más rész-köztársaságokban és körzetekben több, egy tömbben élt népesség szintén autonóm területet alkotott – összesen nyolcat. Saját alkotmányuk, parlamentjük, legfelsőbb bíróságuk volt.

Az autonóm köztársaságok 11 fővel képviseltették magukat a Szovjetunió Nemzetiségi Tanácsának parlamentjében. Az érintett köztársaság Legfelsőbb Tanácsa (parlament) egyik elnökhelyettesét az autonóm terület adta. A Szovjetunión belül az orosz parlamentben húsz nemzetiségi képviselői hely volt, a grúzban 2, az üzbégben és az azeriben 1-1. S persze, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy

a rendszer maga proletárdiktatúra volt, amelyben a központi akarat érvényesítésének megvoltak az adminisztratív eszközei...

A Szovjetunió szétesését követően a köztársaságok számára azért volt viszonylag könnyű az önálló állami létre való átállás, mert ennek szervezeti kereteit a korábbi évtizedekben megteremtették. Megjegyzem, Ukrajna és Belorusszia már a Szovjetunión belül is ENSZ-tag lehetett. Ennek persze az volt a fő oka, hogy Moszkva valamiképp ellensúlyozza a vele szemben álló tőkés országok fölényét.

Ha csak Ukrajnát nézzük, nem csupán az addig nem létezett államiság kereteit köszönheti a szovjet vezetőknek, hanem területének jelentős gyarapodását is. Mindenekelőtt Oroszország rovására bővítették a Donyec-medence és a Krím hozzácsatolásával. Ezeket a 2014. februári államcsíny óta tékozolja el a washingtoni befolyás alatt álló kijevi vezetés és a gyakran szintén amerikai irányítású médiumokon, szervezeteken, továbbá az iskolai oktatáson keresztül az oroszok ellen 2013 óta heccelt tömeg. De más területekkel, például

a Kárpátaljával, szintén gyarapodott az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság.

S ha már itt tartunk: arról sem szokás beszélni, hogy a Szovjetunión belül számos nép írásbeliséghez, iskolarendszerhez jutott – minden köztársaságban felsőfokú oktatási intézmények sokaságával. Plusz egészségügyi ellátás, kulturális intézmények – színházak, opera, helyi játékfilm-stúdiók, múzeumok.

Amikor egyesek a nyugati gyarmatosításhoz próbálják hasonlítani a szovjetrendszert, figyelmen kívül hagyják, hogy minden tagköztársaságban feldolgozóipart, az adottságok szerinti mezőgazdaságot teremtettek, s ráadásul a dolgozók az egész Szovjetunióban azonos jogokkal rendelkeztek. Ez ugyebár nem volt elmondható a nyugati gyarmattartók, s az általuk gyarmatosítottak viszonyáról…

Ami a mai Örményországot illeti, a Jerevánban tüntető tömegek nyomására az ország vezetői – köztük az államférfiúi képességeket nem különösebben csillogtató Nikol Pasinján miniszterelnök – rendre hibásan mérték és mérik fel a geopolitikai helyzetet. Nem értették meg, hogy a Törökország támogatását élvező, az utóbbi évtizedekben erős hadsereget kialakított Azerbajdzsán törekvéseit elsősorban Moszkva, illetve a Moszkvával jó kapcsolatot ápoló, az Azerbajdzsánnal történelmi konfliktusban álló Teherán védernyője alatt képesek csak kivédeni. Mindenesetre,

épp a konfliktus kirobbanásának idején Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter Iránban tárgyalt.  

Ehhez képest Jereván feladni látszik az együttműködést Moszkvával az úgymond kis NATO-ban, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetében (ODKB), amely a kazahsztáni zavargások alatt hallatott magáról. Pedig ebben a szervezetben az örmény vezetésnek közvetlen rálátása, s némi ráhatása lehetne a környezetében lévő türk országokban zajló folyamatokra. Ezzel szemben lemondták a közös hadgyakorlatot, s helyette az örmény katonák amerikai csapatokkal gyakorlatoztak az elmúlt napokban, Örményországban.

Ezen túlmenően Pasinjan Párizshoz fordult gyorssegélyért, illetve nemrégiben feleségét küldte vizitálni Kijevbe. Hogy ez mennyit ért, azt az elmúlt két nap eseményei mutatják. A villámháború következtében nyilvánvalóan felszámolják a karabahi szeparatista mozgalmat, lefegyverzik a milíciákat. Minden jel szerint ezek szolgáltattak ürügyet az azeri fegyveres erők fellépéséhez. Vagyis

a szakadár örmény fegyveresek halálos veszélybe sodorták azokat, akiket megvédeni akartak, a jereváni vezetés magatartásának pedig az lehet a következménye, hogy Baku akár teljesen megakadályozza az örmény anyaország és a karabaiak kapcsolattartását.  

Ha az orosz békefenntartók – akik közül öten haltak meg – nem menekítenek ki ötezernyi civilt, köztük gyerekeket, öregeket, az örmény halottak száma nyilvánvalóan jóval nagyobb lett volna annál, mint amennyiről most a bizonytalan hírek szólnak. Miközben az örményországi katonák a laktanyáikban maradtak, Jerevánban az orosz nagykövetség előtt tüntető tömeg azt követelte, hogy Oroszország védje meg a karabahi örményeket. A hisztérikus hangulatban egyes kettős állampolgárok orosz útlevelüket tépték szét passzivitással vádolva Moszkvát.

A tömeghangulat, a pávatáncos politika együttesen csapdába vezette az örményeket, akiknek a Hegyi-Karabahba szorult részének ma már csak egyetlen választása maradt: keresztényként megpróbálni betagozódni a muszlim lakosságú Azerbajdzsánba. Az egykori Szovjetunióbeli autonómiáról aligha álmodhatnak a jövőben. Pedig akkor a Hegyi-Karabah több kiválóságot adott és adhatott a szovjet társadalomnak, akiknek nevét a mostani tragikus események kapcsán orosz szakértők tisztelettel idézik fel.#

CÍMKÉP: Ilham Alijev Azerbajdzsán elnöke, Vlagyimir Putyin orosz államfő, Nikol Pasinjan örmény kormányfő a sokadik moszkvai egyeztetés után, 2021. november 26-án – Az oroszok helyett amerikai csapatokkal tartottak közös gyakorlatot Örményországban, Pasinjan Párizshoz fordult gyorssegélyért, illetve nemrégiben feleségét küldte vizitálni Kijevbe. Hogy ez mennyit ért, azt az elmúlt két nap eseményei mutatják.  (Fotó: Mihail Klimentyev, TASZSZ)

KIEGÉSZÍTÉS: A Bekiáltás blogban többször is foglalkoztam a karabahi helyzettel. Köztük elsősorban a 2020. november 13-ai cikkemet ajánlom, az olvasó figyelmébe. Címe: Megvédte-e Putyin az örményeket? Ebben azzal foglalkoztam: az akkori, kéthetes villámháború után miért volt kénytelen magyarázkodni Nikol Pasinjan örmény kormányfő azért, mert Ilham Alijev azeri államfővel és Vlagyimir Putyin elnökkel együtt aláírta az akkori fegyvernyugvásról szóló nyilatkozatot.