Napra pontosan 30 éve már annak, hogy a szovjet hatalmi elit az állami és pártbürokrácia felső rétegeinek támogatásával – a peresztrojka reformjainak kiteljesítése és a „nemzeti szabadság” zászlaja alatt – felszámolta a Szovjetuniót, utat nyitva egy új oligarchikus burzsoázia, a félperifériás kapitalizmus második kiadása létrejötte előtt.

A tudós történészek megannyi elméletet kidolgoztak a szovjet fejlődés válságáról és összeomlásának szükségszerűségéről, de ezzel a determinista, vulgárökonómiai válasszal nem kerültek közelebb a dolgok megértéséhez.

Nem mintha a szovjet társadalom nem lett volna válsággal, válságokkal terhes. De hogyan jön ez a válság ahhoz, amit a Szovjetunió átélt a náci Németország támadása nyomán (1941–45)? A korábbi sztálini terror, GULAG ellenére sem dőlt össze a Szovjetunió, csak és kizárólag ott, ahol a nácik és kollaboránsaik fegyveres erővel, a náci-fasiszta diktatúra népirtó eszközrendszerével szétzúzták, felfoghatatlan áldozatok árán. Sőt a náci újgyarmatosítóktól – a szövetségesek támogatásával – a szovjet fegyveres erők szabadították meg a világot.

A peresztrojka által előidézett irányítási és ellátási válság, illetve velük együtt fellépő nemzetiségi ellentétek fellobbanása természetesen kedvező feltételeket nyújtott az államszocialista építmény, a Szovjetunió felrobbantásához. Az említett felső társadalmi csoportok kihasználva az előállt kaotikus helyzetet, az osztályharc minden törvényének megfelelően, megragadták a központi és helyi hatalmat, és az állami tulajdon magánkisajátítása (privatizáció) útján – természetesen a nyugati kapitalista centrum, főleg az USA és Németország támogatásával – megteremtették saját új „kísérletüket”, az oligarchikus kapitalizmus oroszországi válfaját.

A Brezsnyev-korszakban ők maguk akadályozták meg, hogy a szocializmusnak-kommunizmusnak a 60-as évek elején megfogalmazott elméleti programját – társadalmi öntevékenység, önszerveződés, „demokratikus szocializmus”, egy többszektorú, a szocializmust magában foglaló vegyesgazdaság – keresztülvigyék, ebbe az irányba reformálják meg az államszocializmus zárt rendszerét. Ehelyett a reformok iránya – a kelet-európai kísérletektől is felvérteződve – a paternalista államszocializmussal szemben egyre inkább a neoliberalizmus ihlette, tisztán piaci, „szabadpiaci” (értsd: keveseknek minden, sokaknak semmi) restaurációt készítette elő.

A Szovjetunió dicstelen lerombolása nem egyszerűen egy „szuperhatalom”, egy „birodalom”, több mint száz nép hazájának elpusztítása volt, hanem mindenekelőtt azé a rendszeré, amely véres története ellenére (mely állam története nem véres?) százmilliók számára biztosította a szerény megélhetést, az ingyenes oktatást és egészségügyet, a kultúra korábban nem ismert fellendülését, az úr-szolga viszony felszámolását.

A bürokratikus degeneráció ellenére az összeomlás a globális antikapitalista baloldal számára szinte a teljes pusztulással volt azonos, bárhogyan ítéljük is most meg a kínai fejlődés belső lehetőségeit. Ám azok, akik a Szovjetunió visszaállítására buzdítanak merő politikai számításból, elhallgatják, hogy a Szovjetunió bármilyen visszaállítása valójában a munkás szovjetek, a dolgozók tanácsainak, szervezeteinek gazdasági-politikai hatalmának, a közösségi tulajdonnak a visszaállításától, a kapitalizmus megdöntésétől, meghaladásától elválaszthatalan, azzal kezdődik.

A tőke, a kapitalizmus, az újgyarmatosítás hívei persze ünnepelnek, és joggal. Hiszen a Szovjetunió összeomlásával maga az első szocialista kísérlet omlott össze. Az új kísérlet – ha lesz – bizonyosan nem hagyhatja figyelmen kívül a Szovjetunió történetének igen ellentmondásos tapasztalatait, de az már a mai generációkon múlik, hogy a népek mikor kapcsolódnak le annak a világrendnek a bomló struktúráiról, a civilizációs rasszista, ruszofób szellemi emlőiről, amely az emberiséget láthatólag a teljes környezeti, gazdasági és szociális pusztulás felé hajtja a maga kibírhatatlan egyenlőtlenségeivel.

Nem is szólva arról: az új hidegháború korszakából látszik igazán, hogy az elmúlt 30 évben sokkal többen haltak meg sokkal több háborúban, mint az ezt megelőző 30 évben. Vajon miért? A valódi emlékezet cselekvést jelent! Aki nem cselekszik, aki nem keresi a humanista kiutat a tőkerendszer mai válságából, az maga tartja fenn azt.