Évtizede tudható, hogy bekövetkezik a robbanás. Csak az volt a kérdés, mikor, s mi lesz a szikra, ami közvetlenül kiváltja. Senki nem sejthette, hogy a kultúrharc élére Erdélyből idevezényelt Demeter Szilárd nevéhez kötődik a gyutacs élesítése, s ez 2020. november 28-án történik meg. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztos, akire sokmilliárdos keret elosztása van bízva, s aki „a kortárs magyar irodalom, a könyvszakmai terület és a tehetséggondozás” feladatára Orbán Viktor által felkenve kapott megbízást, úgy Soros Györgyözött egyet az Origo.hu-n összefércelt szövegében, hogy az még ennek a kormánynak a környezetében is példátlan. A tőzsdemogult olyan „liberális Führer”-nek nevezte, akit
liberárja hadserege szolgaibb módon isteníti, mint anno Hitlert. Azokhoz hasonlította, akik hullahegyeken akartak felkapaszkodni az örökkévalóság trónjáig.
„Mi vagyunk az új zsidók” – szögezi le Demeter a lengyelekkel és a magyarokkal, sőt Kelet-Európa minden nemzetével kapcsolatban. „Nagy az orrunk, büdösek vagyunk és tetvesek”, akiket – szerinte – «alacsonyabb rendű „lényeknek”» tartanak, akiket az úgymond „liberárják Soros György gázkamrájában a multikulturális nyitott társadalom kapszulájából áradó mérgező gázban” arra ítélnek, hogy „egymást eltaposva, egymásra mászva próbáljunk az utolsó korty levegőért küzdeni”.
Mindezt azzal összefüggésben, hogy az Európai Unió tagjainak többsége azt követeli a magyar kormánytól, tartsa végre magát az uniós alapszerződésben, s más dokumentumokban meghatározott követelményekhez. Nem utolsó sorban tartsa be végre a saját maga által meghozott törvényeket. A magyar középosztály nagy hányadának, az orbáni nómenklatúrának, továbbá a rezsim kegydíjakkal kipárnázott úgynevezett értelmiségének és a bevett egyházaknak a szégyene, sőt bűne, hogy nem akarnak szembenézni azzal:
kisebb-nagyobb javak miatt vállalnak cinkosságot a közvagyon, a közpénzek fosztogatásában, a jogrend megingatásában, egy sokszorosan szegregáló társadalom létrehozásában.
Részese ennek a parlamenti ellenzék is. Mindenekelőtt azzal, hogy közreműködik minden egyes jogszabály létrejöttében, jóllehet ezek nagy részét úgy terjeszti a kormány az országgyűlés elé, hogy nem tartja be a jogalkotási törvény előírásait. Nem (ellen)szavazni kellene az ellenzéknek ezekről, hanem minden egyes esetben feljelentést tenni! De mert egy évtizede többek között ez is elmarad, a rezsim immár megzabolázhatatlan. Hogy mennyire, az is jelzi, hogy akkorát robbant Demeter Szilárd szennyirata, hogy főleg zsidó körökben valósággal izzik a levegő. A számos megnyilatkozás közül hadd idézzek a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének mindössze kilenc soros (!) közleményéből!
„Európát gázkamrának minősíteni ízléstelen, 75 évvel Auschwitz után egy állami intézmény vezetőjétől pedig megbocsáthatatlan. Auschwitzban több mint 430 ezer honfitársunkat gázosították el. Aki ezt aktuálpolitikai vita kapcsán, akár csak áttételesen is relativizálja, az érzéketlen a 20. századi magyar történelem és a honi zsidóság fájdalmai iránt.”
Ehhez képest Fiala János, az ATV november 28-i „Civil a pályán” adásának műsorvezetője zsidó származású sértettként valósággal tombolva kikérte a saját és a holokauszt során elpusztított rokonai nevében Demeter eszmefuttatását. Okkal. A Facebook nyílt és zárt tereiben hozzám eljutott reagálások e két véglet – a Mazsihisz rutinszerű elhatárolódása és Fiala dühös kirohanása – között íródtak. Mindegyikre azt válaszoltam, hogy az események különös egybeesése révén jó egy hete több Bekiáltás-cikkben is figyelmeztettem arra, hogy a szemünk előtt, aktív vagy passzív közreműködésünkkel formálódik a fasisztoid magyar állam.
Ugyanerről adtam elő többeknek számos érvet az internet más tereiben. Általában tamáskodás, legyintés, esetenként felém irányuló gyűlölködés lett a vége. De mégsem hallgathatok. Sajnálom, hogy nekem kell figyelmeztetnem: akik most a közvetlen érintettség okán felháborodnak, gondolják át végre, meddig hitegetik magukat azzal, hogy már csak azért is kizárt az antiszemitizmus hivatalos ideológiává tétele, mert zsidó származásúak is vannak az Orbán-kormányban!
Jóllehet egyelőre az antiszemitizmus nincs jelen markánsan a rezsim politikájában – miközben azért a Sorosozásnak vannak, az emlékezetes Soros-plakátoknak bizony voltak antiszemita felhangjai, nem beszélve a kormány által kitüntetett egyes rasszista publicisták, műsorvezetők megnyilvánulásairól –, aközben a faji, a bőrszín szerinti, a nemi rasszizmus, a lakóhely szerinti, a vagyoni, az oktatási, az egészségügyi, a hatósági gyakorlatban megtestesülő szegregáció nagyon is mindennapos a jelenlegi Magyarországon. És azt se feledjük, hogy
amennyire én tudom, a magyarországi zsidók még 1942-ben is azzal biztatták magukat: itt nem történhet meg ugyanaz, mint másutt, holott Kamenyec-Podolszkijról, az ott 1941-ben meggyilkolt, csaknem 24 ezer deportáltról, ha más nem, a Zsidó Tanács vezetői biztosan tudtak. Azt viszont biztosan mindenki tudta, hogy a numerus clausus néven elhíresült törvényt már 1920-ban elfogadták. Azt is tudták, hogy a zsidó földek közül sokat elkoboztak és vitézi földekként osztották ki azokat, mert az arisztokrácia, és a katolikus egyház a magáéból még erre sem adott. Azt is tudták, hogy idővel Magyarországon, majd a Hitler jóvoltából visszakerült Kárpátalján és a Felvidéken a zsidó vállalatokban a keresztényekre írták át a tulajdonrészt. Azt is tudták, hogy a zsidó és politikai munkaszolgálatosokat olyan felszereléssel küldték ki a frontra, olyan bánásmódban részesítették, hogy ott nagy részük elpusztuljon. És mégis elképzelhetetlennek tartották az 1944-ben bekövetkezett könyörtelen megsemmisítést...
Fel nem foghatom, miért nem tudatosul, hogy hasonló rezsim épül ki most, és ugyanolyan alattomos módon. Hiszen Horthynak akkor is voltak gazdag zsidó kártyapartnerei. S valószínűleg ő maga sem gondolta, hogy ez oda vezet, ahova vezetett. Ám a teljes magyar közigazgatás, a csendőrség, az állami vasutak alkalmazottai meg lehettek győződve arról, hogy a kormányzó elvei alapján cselekszenek korábbi politikája alapján. Ami pedig a mát illeti, Ungváry Rudolf már 2014-ben riadóztatott „A láthatatlan valóság, A fasisztoid mutáció a mai Magyarországon” című könyvében. És itt-ott vannak még felelős közírók, írók, akik mondják a magukét. Anélkül persze, hogy meghatározó lehetne véleményük. Ugyanis nincs olyan parlamenti párt, amely felerősítené hangjukat, állandóan napirenden tartaná a mindannyiunkat fenyegető veszélyt.
Mert senki ne áltassa magát azzal, hogy amiként a múltban, úgy a jövőben, ha nem is lesz közvetlen érintettje a lehetséges tragédiáknak, a bűnök árnyéka rávetül majd, amint az 1940-es évek traumáit deformált lelkében hordozza ma is az egész magyar társadalom. Hogy ez elkerülhető legyen, minimum arra lenne szükség, hogy legalább egyetlen parlamenti párt felvállalja a rendszer – nem egyszerűen az Orbán-rezsim –, hanem a kapitalista rendszer kritikáját. Mert a neofasizmus gazdasági-társadalmi okai e nélkül nem érthetők meg, s legföljebb a maffiaállam felszínes meghatározásának keretei között próbáljuk értelmezni egyes jelenségeit. Ám, ha csak idáig jutunk, s nem tárjuk fel a magyarországi viszonyokon túlmutató mélyrétegeit, roncsoló hatásait sem lehet kivédeni.
Aki a történéseket csupán egyének – politikusok, bankárok, oligarchák, nagytőkések – cselekedeteiként látja és láttatja, s hallani sem, akar arról, hogy osztályok érdekeinek, törekvéseinek tükrében elemezze a folyamatokat, az sosem veszi észre, hogy a fasizmus és a kapitalizmus kéz a kézben jár.
Ezt az írást nem terhelem azokkal a tézisekkel, amiket a november 25-ei cikkem megjegyzései között soroltam fel arról, miért gondolom, hogy a mai Magyarországon fasisztoid viszonyok épültek ki. Egyik ismerősöm ellenvetését azonban idemásolom: „Lehet, hogy igazad van, de akkor az Unió minden országában fasisztoid rendszer működik. Sőt lehet, hogy maga az Unió is egy fasiszta konglomerátum”. „Azért vannak fokozatok” – reagáltam, miközben arra figyelmeztettem, hogy a kapitalizmus gyakran a diktatúrák hatalomra segítésével igyekszik leküzdeni a válságait, s ebben az értelemben valóban ne legyenek illúzióink! Ezt jelezték már Napóleon hódítási kísérletei, a francia–német háborúk, a két világháború, s ezt jelzik a mai helyi háborúk, a polgár- és bandaháborús viszonyok Közép- és Dél-Amerikától, Észak-és Kelet-Afrikán, a Közel-Keleten át a Kaukázus térségéig. Jószerével a világ nagyobbik részén!
De ha színes bőrűek az áldozatok, az európai és az amerikai fehér ember nem rendül meg, jóllehet, a legtöbbször végső soron az általa választott kormányok állnak a vérengzések mögött. Ugyanúgy, mint Ukrajnában. De az Európai Unió, vagy az USA kormánya a Baltikum nemzetiségi alapon szegregáló rendszereiben sem talál kivetni valót. És abban sem, hogy Ukrajnától Litvánián, Lettországon át Észtországig az úgymond demokratikus kormányok kitüntetik az egykori náci kollaboránsokat. Neofasiszta felvonulásokon haladnak az élén, emléktáblákat avatnak a tiszteletükre, utcákat, tereket neveznek el róluk.
De miért ne tennék ezt Kelet-Európában? Hiszen 2019-ben, az EU-parlament fogadott el határozatot arról, amelyben egyenlőségjelet tettek a sztálinizmus és a nácizmus közé. Eközben a szavazók között bizonyosan voltak holokauszt túlélők leszármazottai, akik a voksoláskor ennek ellenére nem emeltek fel szavukat az egyszerre történelemhamisító és kegyeletsértő indítvány ellen. Mint ahogy azt sem vetik fel a demokrácia és a szabadság szentélyeiben, hogy mostanság sok helyen lerombolják a koncentrációs táborokat felszabadító katonák emlékműveit, összemosva a hadseregekbe besorozottak nácizmus elleni életáldozatát és a jaltai szerződés (!) alapján később évekre, évtizedekre állandósított birodalmi megszállást. Aki nem képes legalább erre a különbségtételre, noha talán ama katonák nélkül talán nem is élne, ne csodálkozzon, hogy orbánisták, irodalmi múzeumos Demeter Szilárdok bújnak elő a vakondlyukakból!#
CÍMKÉP: Demeter Szilárd azokhoz hasonlította Soros Györgyöt, akik hullahegyeken akartak felkapaszkodni az örökkévalóság trónjáig. (Fotó: MITI / Illyés Tibor)
