E kérdés szerintem messze túlmutat a "szűken budapesti" problémákon, hiszen a csaknem kétmilliós főváros, ahol az ország szellemi és anyagi tőkéjánek óriási többsége "található", méghozzá legalább százötven éve, mind elkerülhetetlenül a népességbeli súlyánál jóval nagyobb befolyással van az ország egészének életére. Ráadásul kulturálisan szinte egyeduralkodó módon képviseli az országot "kifelé". Véleményem szerint nem életképes a "közép" és a szélsőjobb ilyeténféle, a f...sz-t a politikai spektrumban mintegy "átugró" koalíció elképzelése. Két fő oknál fogva. Ez a koalíciómodell -- szerintem -- hibás politikai elemzésen alapul. Abból indul ki ugyanis, hogy létezik valamiféle "radikális közép", a választók kulturális habitus, nyelvhasználat, iskolázottság és világismeret tekintetében többé-kevésbé egységes, polikailag számottevő, érdemben megszervezett, a politikai kérdések tekintetében jól informált tömbje, amely "adva van", mozgósítható közös célok elérésére. Társadalom- és gazdaságtörténeti okoknál fogva a budapesti közeg -- amely történelmileg liberális irányban "tér el" az ország többi részétől -- talán ezt a benyomást keltheti, s így ideig-óráig működhet egyfajta "Demszky 2" típusú vezetés a budapesti politikában. De ne felejtsük el, Demszky hosszú regnálásának pártpolitikai háttérét az akkor még erős, neoliberális irányban kisebbrendűségi érzésektől átitatott MSZP adta. A neoliberális utódpárt anyagi támogatóinak működésmódját nagyrészt az új gonoszok, a gyurcsányi életúttal jelképezett, a voltszocialista tőkét fiatalos lendülettel és megkapó arcátlansággal lenyúló új iparbárócskák, a globális finánctőkét -- azaz a tőke összes ágazata közül a legkárosabb szegmenst -- szolgáló banknyikhajok, továbbá a kistérségi kiskirályok első generációjának pártja IS volt, amely gazdaságpolitikai szempontból, finoman szólva, kevéssé volt érdekelt a tőkével, s az e tőkét mélyen átélt, ideológiai alpon támogató szabadelvű középpárttal, az akkori főpolgármester pártjával való konfrontációra. Ma aligha áll fenn ez az állapot. Az iparbárócskák, a banknyikhajok és a kistérségi kiskirályok már rég nem a megszűnés határán álló MSZP "mögött" állnak, a volt-SZDSZ-es, szabadelvű, csak egyszerűen a lehetőségekhez képest szabadon élni kívánó szavazók számára pedig -- részben a neoliberális ideológiai hegemónia globális összeomlása miatt, részben pedig a magyarországi gazdaságpolitikai érzület neolib-ellenességgel átitatottsága miatt -- kevésbé áll rendelkezésre a "Tudjuk, Merjük, Tesszük" akkor készpénznek vett, ma elképesztő hübrisznek tűnő teleológiájával való politikai azonosulás lehetősége. A spektrum kellős közepén az SZDSZ megszűntével megürült helyet kitölteni próbáló, egymással is versengő Momentum, DK és Párbeszéd távolról sem (lehet) képes oly mértékű neoliberális politikaideológiai egységet létrehozni, mint a hajdan erős SZDSZ -- s nemcsak a pártlogika szerinti megosztottságuk miatt, hanem azért sem, mert a neoliberális hegemónia globális bukása előtt egész más volt a neoliberális teleológia érzelmi mozgósító funkciója, mint a bukás után. Ma már néhány megveszekedett, a hetvenes évek vége óta semmit nem olvasott, áramvonalas intellektusú, Dimitrov-téri közgazdász-ideológuson kívül senki nem gondolja komolyan, hogy pusztán "a piac" "törvényeinek" "érvényre juttatásával", a láthatatlan kéz jóvoltából hipp-hopp, a CEU-hoz foghatóan Bécsben találja magát a teljes magyar gazdaság. (Majdnem társadalmat írtam, de az, ugyebár "nincs" a neoliberális mantrában.) Tehát ezt ma már igazán mélyen megélt, politikai érvként, álláspontként szinte senki nem gondolja, mert nem gondolhatja komolyan. Emiatt az SZDSZ megszűntével "cserben hagyott", a "radikális közép" felé forduló szavazók inkább valamiféle habituális megszokásból, mintegy jobb híjján szavaznak az említett három párt valamelyikére. A "radikális középről" tehát -- a minapi főpolgármester-választás sikere ellenére -- kevésbé állítható, hogy létezne mint politikai erő, legalábbis abban az értelemben és mértékben nem, mint a rendszerváltást követő két évtizedben. A második ok, ami miatt a "f...szt átlépő koalíció" szerintem gyakorlatilag megvalósíthatatlan lesz, az, hogy a szélsőjobb politikai definíciójának leválaszthatatlan része, hogy a hagyományos, "polgári-demokratikus" politizálás felszámolására törekszik. A nácik, a fasiszták, a szélsőjobb-"populisták", s ezek különféle neo-változatai nem a politikai életben való részvételre, irányának befolyásolására, hanem egyenesen annak felszámolására, végső soron a társadalmi sokszínűség megszüntetésére törekednek. Ettől szélsőjobb a szélsőjobb. Következésképpen, a fővárosi vezetésben jelenlevő szélsőjobb /a/ vagy szélsőjobbként fog működni, s a politika, a társadalom szétverésére fog törekedni, vagy pedig /b/ nem lesz szélsőjobb. Engem speciel ez utóbbi lehetőség nem különösebben aggaszt, aggódjon az ő szélsőjobbosságuk kristályéjszakás kontra megcukisodott változata fölött az ő baráti körük. Inkább csak az a probléma ezzel, hogy az utóbbi esetben, úgy tűnik, csupán egyetlen dolog választja el a "megszelidített" szélsőjobbot a NER-től, ez pedig az informális gazdasági függés a Főmérnöktől és ennek Pénztárosától. Márpedig ez, mint az elmúlt évtizedek történelme mutatja, könnyen "orvosolható". . . Van az a pénz. Ez esetben pedig fennáll a veszélye, hogy záros határidőn belül olyan helyzetbe kerül a főváros, hogy adva lesz egy szélsőközépre húzó, alkatilag konfrontációkerülő, mindenkivel jóba lenni akaró vezetője, mögötte pedig két csapat: a kötelességszerűen, különösebb meggyőződés nélkül neoliberális jelszavakat mantrázó saját politikai háttere, illetve a f...sztől egy idő után semmilyen szempontból, addigra talán már lekorrumpáltság tekintetében sem megkülönböztethető csapat. Ami hiányzik, az természetesen a baloldal, annak minden formája, a széles szociáldemokrata néppárttól a radikálisabb zöld, vörös és fekete erőkig. Ezek -- a főpolgármester közvetlen belső körének néhány tagját leszámítva -- ma nemigen vannak jelen a fővárosi politikában, mert hiányoznak az országos politikból is. Itt tértünk vissza tehát az alapproblémához -- elvégre Budapest, akármennyire világcsoda a maga megejtően szép és egzotikus módján, mégis csak Magyarországon van, azon a Magyarországon, ahol a választók többsége váltig azt hiszi, a Horthy-korszakból átemelt, álságos lózungok, történelemhamisító víziók és a társadalomellenes uszítás különféle, újratöltött formái képezik a Nagy Magyar Igazságot, stb., stb., stb.