A közelmúlt veszteséglistája egészen megdöbbentő, szinte egyszerre halt meg Konrád György, Rajk László - az ifjabbik - és Marton László, aki maga volt a Színház.
Konrád - a rendszer szerencsétlenségére - Budapest díszpolgára volt, így a Főváros kénytelen volt saját halottjának tekinteni, és a temetéséhez a megfelelő körülményeket megteremteni.
Rajk László sem volt a rendszer - egyik rendszer kedvence sem, pedig ő készítette a rendszerváltás újratemetéseinek látványtervét, hacsak azóta ki nem derült, hogy azt is a neves szónok tervezte meg...
Rajk édesapja révén került be a történelembe.
A család az újratemetésekben felettébb járatosnak számít, az 1956-hoz vezető út egyik fontos állomása volt az idősebbik Rajk és társai újratemetése - itt mondta állítólag egyik harcostársa: Szegény Laci, ha élne, de belénk lövetne!
Mindenesetre a sor legproblémásabb tagja kétségkívül Marton László, akit állítólagos szexuális visszaéléseiért sikerült lemondásra kényszeríteni, és a bulvár eszközeivel megalázni, szinte boszorkányüldözés áldozatává tenni.
Azon spekuláltam, hogy ez a szituáció hozzájárulhatott-e, és ha igen, akkor mennyiben járulhatott hozzá betegsége kialakulásához, végső soron halálához.
Sajnos ezt a költői kérdést - hiszen a konkrét esetben egzakt válasz nemigen adható - feltettem a facebook-oldalamra is, ahol aztán kaptam hideget-meleget, minden voltam, csak úrifiú nem, pedig én csak kérdeztem, nem állítottam semmit.


Az eset akkor került az érdeklődés középpontjába, amikor nyugaton a "me too" gyűjtőnéven emlegetett kampány folyt - a szereposztó díványok virgonc művésznői még egyszer magukra akarták irányítani a reflektorfényt, elrebegve utolsó főszerepüket a maguk által írt - de legalább is társszerzőként jegyzett - drámában.
Erre a vonulatra kapaszkodott a középszerű rendező és társa, a középszerű színésznő, akik ha a tehetségük olyan jó lett volna, mint az ütemérzékük, ma saját szobrukként állnának a világot jelentő deszkákon.
Az ellenfél megválasztása nagyon fontos, hiszen ha magas státuszú ellenfelet sikerül választanod, akkor az téged is megemel - ez az az ember, aki seggberúgta a Császárt! - suttogják a hátad mögött és csodálnak a bátorságodért, miközben az, hogy igazad volt, vagy nem, teljességgel lényegtelenné válik.
Marton a színház világában nagy ember volt, akik vádolták, azok a kultúra szakmunkásai, említésre sem érdemes művészek voltak, de a kor nekik kedvezett.
Történetük húsz éves sztori volt - vagy igaz, vagy nem -, de a közvéleményt nem az épeszűek irányítják, így aztán a meglehetősen vicces történetből egy vérnősző barom portréja kerekedett ki, a sok vitaminhiányos hölgy pedig boldogan fantáziált és konfabulálgatott.
A probléma persze elsősorban társadalmi, szokás szerint a ló egyik oldaláról a másikra esünk, ahelyett, hogy épeszű módon kezelnénk teljesen természetes élethelyzeteket.


Értem ezen a férfiak és nők kapcsolatát, az érintkezések stílusát, a társadalmi konvenciókat, melyek az egyénekhez igazodva is változhatnak, hiszen máshogy kell udvarolni egy nagypolgári család lányának, mint egy kőbányai prolilánynak - egyszerűen más és más metakommunikációra vevők, mások a hívószavak, mások a határok, ehhez kell igazodnia a szerencsétlen pasinak, aki szintúgy jött valahonnan a saját szokásrendszerével - nem egyszerű dolog ez, lássuk be.
Máshogy udvarol a rinocérosz és máshogy a kolibri, ezen segíteni senki sem tud, hát még, ha a kolibri világhírűvé is akar lenni...
A mai magyar társadalmi konvenciók szerint egy kapcsolatban a férfinak kell kezdeményezni, ha a nő kezdeményez, az meglehetősen kockázatos, eleve könnyű megszerezhetőséget feltételez.
Ez persze nem biztos, de az igen, hogy még a nők többsége is ezt feltételezi.
Namármost az, hogy mi számít kezdeményezésnek, az egyéni megítélés kérdése, van, akinél az, ha a nő állandóan a kiszemelt férfi nyomában van, ha kipakolja és beveti a rendelkezésére álló eszköztárat, ha hozzáér a pasihoz, ha hozzásimul - a metakommunikációnak komoly szakirodalma van.
Ha a férfi érti ezt, akkor nincs baj, ha nem érti még akkor is lehet korrigálni, a baj akkor van, amikor tévesen dekódolja a jeleket.
Emellett a társadalmi konvenciók elő is írnak a decens úrinők részére némi vonakodást, szempilla-rebegtetéssel egybekötve, hogy aztán a pasi következő nyomulásánál - két perc múlva - boldogan hajigálják le magukról a fehérneműjüket, és profikat megszégyenítő aktivitással vessék bele magukat a szerelmi csatározásba.
Jól teszik, a játék akkor szép, ha betartjuk a szabályait, mely engedélyez akár még egy kis szelíd erőszakoskodást is, hiszen az ember a szex során áll talán legközelebb az állatvilághoz, ahol a hím - ha tudja - rákényszerít akaratát a nőstényre. A nőnek se szokták felróni, ha véresre karmolja partnere hátát, vagy beleharap az őt csókoló ajkakba.
Ez persze nem jelent felmentést a nemi erőszaktevők számára, hiszen azért az ember mégsem állat, ugye.


Hogy valaki nem szokványos módon közeledik a partneréhez és abban ez viszolygást vált ki, ez bizony előfordulhat, de általában elég szóban tiltakozni, ha pedig ez nem segít, akkor jöhet a BTK, a nő számára pedig a keserű tapasztalatot érdemes beépíteni a személyiségébe, és legközelebb körültekintőbben választani személyt, helyet, szituációt.
Nemigen életszerű egy szerelmi - végcélként szexuális közeledést egy kérdőív kitöltésével kezdeni, melynek utolsó sora a nő kifejezett engedélye.
Nem véletlen a vicc, mely szerint a "Feljön hozzám egy kávéra, Józsi?" kérdésre az adekvát válasz: "Meg hát!"
Ma egy kicsit túlteng a nőkben a bosszúvágy, valószínűleg elégtételt szeretnének kapni sokezer generáción át tartó elnyomatásukért, aztán addig-addig szelídítik a férfiakat, míg végül az eredmény már nem is tetszik nekik, és hanyattvágják magukat egy büdöstalpú macsónak.
Sokan rettenetesen felháborodnak egy férfi közeledésén és zaklatást kiáltanak, jóllehet a zaklatás nem egyszeri alkalomról szól, hanem egy folyamatról, amikor egy ember nem hagyja abba felszólításra sem az erőszakos közeledési kísérleteket, hanem nyomul ezerrel.
Ez ellen a nők nem védtelenek, ezer mód van arra, hogy leállítsák vagy leállíttassák a kellemetlenkedőt.
Sajnos a mai világ a nők számára maga a paradicsom, hiszen ha valakit el akarnak lehetetleníteni, elég csak megvádolni, és felindulnak testvéri banyatankok, míg a férfiakban nyoma sincs a szolidaritásnak, kussolnak, némelyik még kontráz is, ők szegények valószínűleg még egy egészségeset nem keféltek életükben, és így próbálnak javítani maradék esélyeiken.
Természetesen a pasik se szentek, de a fallokrácia már a múlté, a nőké a vezető szerep, nem véletlen, hogy még a kábítószert is ginának hívják - az elejéről a használatban már lekopott a Va.
Nő és férfi - mindketten mást akarnak, mondá Karinthy - a férfi a nőt, a nő a férfit, de a győzelemért lehetne sportszerűen is küzdeni.
Talán...

:O)))