ATHÉN – Találkozásaim a WikiLeaks-t alapító Julian Assange-zsel mindig ugyanabban a kis szobában zajlottak le. Amint számos ország titkosszolgálatai tudják, sokszor meglátogattam Assange-t Ecuador londoni nagykövetségén 2015 ősze és 2018 decembere között. Amit azok a besúgók nem tudnak, az a megkönnyebbülés, amit mindig éreztem, amikor elmentem. Az eredeti WikiLeaks gondolat iránti mélységes elismerésem miatt akartam Assange-zsal találkozni. Tizenévesként olvasva George Orwell 1984-ét, engem is zavartak a magas színvonalú technológiával rendelkező állam kilátásai és annak valószínű hatásai az emberi kapcsolatokra.
Assange korai írásai – főleg az a gondolata, hogy az állam saját technológiáját használjuk arra, hogy egy óriási digitális tükröt hozzunk létre, amely megmutathatja mindenkinek, hogy miben sántikálnak – azzal a reménnyel töltött el, hogy együttesen legyőzhetjük a Nagy Testvért. Idővel, ahogyan Assange-zsal találkoztam, a korai remény elhalványult. Ecuadori irodalommal és kormányzati közleményekkel teli szekrényekkel körülvéve ültünk és éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Az egyik könyvespolc tetején egy készülék zavaró jeleket bocsátott ki hogy blokkolja a lehallgató készülékeket. Ahogy telt az idő, a zárt nappali szoba, a rosszul elrejtett kamera a plafonon, amely rám irányult és az elhasznált levegő miatt úgy éreztem, hogy ki akarok rohanni az utcára. Assange kritikusai évek óta mondták, hogy elszigetelődése ütött vissza: elrejtőzött Ecuador nagykövetségén, hogy ez Egyesült Királyságban bújjon el a bírák elől, hogy elkerülje a felelősségre vonást Svédországban állítólagos szexuális bűncselekményei miatt. Mint férfi, úgy éreztem, nincs jogom véleményt mondani ezekről a vádakról. A nőket meg kell hallgatni, amikor támadásokról beszélnek. Csak az az erőszak, amit a férfiak évezredek óra elkövettek a nők ellen visszataszítóbb, mint az a tiszteletlenség vagy befeketítés, amellyel a nőknek szembe kellett nézniük, ha felszólaltak ez ellen. Emlékszem, hogy mondtam Julian-nek, hogy a helyében szembe akarnék nézni vádlóimmal, gondosan és tisztelettel meghallgatnám őket, tekintet nélkül arra, hogy hivatalos vádakat hoznak-e fel. Azt felelte nekem, hogy ő is ezt akarná. “De, Janisz,” mondta, ha Stockholmba mennék, magamra hagynának és mielőtt még esélyem lenne a vádakra válaszolni, egy repülőgépre raknának, ami egy szuperbiztos USA börtönbe vinne.” Megerősítésképpen megmutatta ügyvédjének a svéd hatóságokhoz címzett ajánlatát, hogy elmegy Stockholmba, ha garantálják, hogy kémkedési vádak miatt nem adják ki az Egyesült Államoknak. Svédország soha nem reagált a javaslatra. Assange ecuadori nagykövetségen töltött évei alatt, amelynek a feltételeiről az Egyesült Nemzetek Szervezete mint „önkéntes letartóztatásról” beszélt, sok barátja és kollegája gúnyolódott a félelmén – és engem is azzal bosszantottak, hogy miért hittem neki. Tavaly szeptemberben Germaine Greer történész és feminista értelmiségi így összegezte ezt a hitét az ausztrál közszolgálati rádióban: “Nem fogják kiadni az Egyesült Államoknak, mondta derűsen, és Julian ügyvédeit hibáztatta, hogy félrevezették és bemagyarázták neki a kiadatástól való félelmet, miközben begyűjtötték a könyvének a jogdíjait.
Most Belmarshban, egy hírhedt angol fokozott biztonságú börtönben tartják, egy ablaktalan alagsori cellában, ahol még kevesebb a friss levegő és fény, mint előtte. Nem fogadhat látogatókat, kiadatására vár az USA-ba. “Hadd rohadjon a pokolban,” ez a gyakori válasz olyan jó emberektől, szerte a világban, akiket felbőszített, hogy a WikiLeaks nyilvánosságra hozta Hillary Clinton email-jeit a 2016-os amerikai elnökválasztás előtt, amely friss szelet adott Donald Trump vitorláinak. Azt kérdezik, hogy miért nem hozott nyilvánosságra Assange valamit, ami Trumpot vagy Vlagyimir Putyin orosz elnököt járatja le ?
Mielőtt elmagyaráznám, miért kellene kritikusainak alaposan elgondolkozniuk ezen, hadd említsem személyes bosszúságomat, hogy támogatta a Brexitet, igazságtalanul támadta feminista kritikusait, hogy Trump javára tett megjegyzéseket, és főleg, hogy szóba állt Trump embereivel. Elmondtam ezeket a frusztrációimat neki személyesen is. De azért hibáztatni a WikiLeaks-et, hogy nem egyenlő mértékben publikál az összes oldalt sújtó dokumentumokat, teljes félreértésről tanúskodik. A WikiLeaks-et digitális postaládaként tervezték, ahová a figyelemfelhívók (whistle-blowers) olyan információkat helyezhetnek el, amelyek igazak, és amelyeknek a nyilvánosságra hozatala közérdekű. Ez a WikiLeaks egyetlen kötelezettsége. Úgy tervezték, hogy senki nem ellenőrizheti, ki mit szivárogtat ki; a technológia még azt sem teszi lehetővé, hogy Assange megismerje a bejelentők személyazonosságát. Ha ez azt jelenti, hogy a legtöbb kiszivárogtatás a nyugati hatalmakat zavarja, vagyis a WikiLeaks nagyszerű, ha nem is tökéletes szolgáltatást nyújt számunkra – egy olyan szolgáltatást, amely személyes bosszúságomra romlott azáltal, hogy Julian belenyúlt. A közelmúlt eseményei azt bizonyítják, hogy jelenlegi veszélyes helyzetének semmi köze a svéd vádakhoz vagy ahhoz a szerepéhez, hogy Trumpot segítette Clinton ellen. Arra, hogy Chelsea Manning újra börtönben van, mert elutasította, hogy tanúskodjon, hogy Assange biztatta, vagy segítette, hogy bizonyítékokat szivárogtasson ki az USA atrocitásairól Irakban és Afganisztánban, a legjobb magyarázat Mike Pompeotól, Trump’s első CIA igazgatójától, jelenlegi amerikai külügyminisztertől ered, aki egyszer a WikiLeaks-t mint “ellenséges, nem-állami titkosszolgálatot” említette. Ez pontosan így van, és pontos leírása annak, amilyennek minden önmagára valamit adó hírügynökségnek lennie kellene.
Amint Daniel Ellsberg és Noam Chomsky figyelmeztetett, azok az újságírók, akik elmulasztják, hogy tiltakozzanak Assange USA-nak történő kiadatása ellen, a következő célpontok lehetnek egy olyan elnök listáján, aki őket a “nép ellenségének” tartja. Az ő letartóztatását ünnepelni és figyelmen kívül hagyni Manning szenvedéseinek folytatását, ajándék a liberalizmus legnagyobb ellenségeinek. A liberalizmuson kívül, Assange-nek az USA biztonsági-ipari komplexuma általi üldözésének van egy másik áldozata is: a nők. Sem Svédországban, sem másutt nincs nő, akinek azzal szolgáltatnának igazságot, hogy egy szuperbiztos börtönbe zárják, mert szörnyű emberek által egyenruhában vagy anélkül elkövetett emberség-ellenes bűncselekményeket leplezett le. Semmiféle feminista célt nem szolgálnak Manning folytatódó szenvedései. Ezért, a következő ötletet vetem fel: Egyesítsük erőinket, hogy megakadályozzuk, hogy Assange-t bármely európai ország kiadhassa az USA-nak, hogy Stockholmba utazhasson, és lehetőséget adjon vádlóinak, hogy meghallgassák. Dolgozzunk együtt azon, hogy felhatalmazzuk a nőket, miközben megvédjük a bejelentőket, akik leleplezik azt az alávaló viselkedést, amelyet az elkövező kormányok, hadseregek és vállalatok szeretnének eltitkolni.
Janisz Varufakisz
