A címet talán magyarázni sem kell.
Talán még a Horthy-rendszerben sem volt ilyen mélyrepülésben a baloldal, mint ma, amikor elvileg demokrácia van - legalábbis ezt vizionálják a baloldal politikai vezetői, elfedve és növelve ezzel a bajt.
Törvényszerűen így kellett ennek lennie? Nem hiszem...
A magyar baloldal persze pontosan azt kapta, amit érdemelt, sorsa pedig ma - történelmileg rövid távon - megjósolhatatlan, ezer és ezer dolog függvénye.
Amit a magyar baloldal adott ennek az országnak fejlődésben 1962-1998 között, az az ország történelmében példátlan, a közeljövőben pedig megismételhetetlen, hiszen csak az elmúlt harminc évben okozott károk enyhítéséhez is kellene újabb harminc-negyven év, még akkor is, ha itt teremtjük meg a világ legélhetőbb kapitalizmusát.
Persze nem tekinthetünk el attól sem, hogy a magyar nép Emese álma óta folyamatosan álomvilágban él, mely álom dicsőségről, győzelmekről, hódításokról - esetleges vereségek esetén mások hibáiról szól, és még véletlenül sem munkáról, békességről, méltányosságról.
Hogy mitől torzult el a magyar közgondolkodás ennyire, azt csak sejteni lehet, mint ahogy azt is, hogy hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt visszalökni a népet a cseléd-létbe.
Ne áltassa magát senki, cseléd itt gondolkodásmódjában a mérnök, az orvos és az akadémikus is, hogy a kétkezi munkásról most ne is essék szó.
Akik a szocializmusban bátran verték az asztalt, ha valamilyen érdeksérelmet szenvedtek, most meghunyászkodva tűrtek mindent, minden jöttmenttől, aki kiejtette a száján azt, hogy az "elmúlt negyven év."
A helyzetben vastagon benne van a baloldali politikai vezetők tevékenysége is, a sok tanácstalan totyorgás, tehetetlenkedés, a megfelelni-vágyás politikai ellenfeleink - sokszor ellenségeink - elvárásainak, márpedig aki az ellenfele politikai elvárásait teljesíti, az nem egészen épeszű.
Hajdan azt hittük, hogy a nép anyagi-kulturális felemelkedésével párhuzamosan növekszik politikai tisztánlátása, érdekfelismerő képessége is, de tévedtünk.
Ebben az országban a proli, meg a paraszt azt hitte, hogy a földosztás, a lakás, a fürdőszoba meg a kockaház az égből pottyant, az állampolgári jogon járó egészségügy, fia iskoláztatása megkérdőjelezhetetlen járandóság, a biztos munkalehetőség természetes állapot, a mosónő szocializmus alatt kivakarózott fia meg tulajdonképpen grófi származék - és ennek megfelelően is viselkedtek a rendszerváltáskor, melynek során lazán elherdálták az ország vagyonát és eladták gyermekeik, unokáik, de még ükunokáik jövőjét is.
A rendszerváltás nagyobb kárt okozott az országnak, mint a második világháború.
A baloldali szervezetek vezetői összefosták a lábuk szárát, mikor dolgozni és harcolni kellett volna, a tagság meg elkezdte sütögetni a saját kis pecsenyéjét, hazavitte a traktor egyik kerekét, örült a barma a munkanélküli segélynek, és hagyta, hogy semmirekellő kis percemberkék elvegyék, meggyalázzák a múltját, élete munkáját, az országot, melyet két kezével épített, melyben emberhez méltó módon lehetett élni.
Pironkodtak a diktatúra miatt, jóllehet az a nagy többség diktatúrája volt egy kisszámú, ám nagypofájú kisebbséggel szemben, akik a politikai fordulat előtt lapultak, mint tehénlepény a fűben, nyalták a párttitkár seggét (is), és tartották a markukat a november hetedikei jutalomért, majd hősi múltat költöttek maguknak.
Többen lettek, mint hajdan a partizánok, pedig azok se voltak kevesen.
Abban a diktatúrában ezerszer több volt a demokrácia, mint abban, amit ma demokráciának csúfolunk.
A vidéki szervezetek bírták egy ideig a nyomást, de egy idő után sem határozott célokkal, sem megfelelő módszerekkel nem rendelkeztek, felmorzsolódtak.
A baloldali vezetők - országos szinten főleg - felkészületlenek és alkalmatlanok voltak a politikai harc vezetésére a sokszínű politikai térben, továbbra is azt tették, amihez az egypárt-rendszerben értettek.
Sajnos ez a megváltozott helyzetben olyan volt, mintha bicskával faragtak volna processzort, képtelenek voltak új módszerekkel, új munkastílussal maguk mellé állítani azokat, akiket képviselniük kellett volna - és ez volt, ez ma is az egyik oka annak, hogy itt tartunk.
Csődöt mondott az utánpótlás-nevelés is, nincs baloldali ifjúsági szervezet, kihajítottuk az ablakon az úttörőmozgalmat, nincs politikusképzés, a kezdő politikusok csak barkácsolnak, ahelyett, hogy belenevelkedve-belenőve a munkásmozgalomba vezetővé érnének.
Pedig ide elhivatott, elvhű és karizmatikus vezetők kellenének, de a rendszer kivetette az egyéniségeket, egy Szanyi olyan volt a sok bürokrata között, mint láma a birkanyájban.
A mai napig nem sikerült eldönteni, hogy a baloldalinak mondott szervezetek kiket képviselnek, kinek a pártja a Magyar Szocialista Párt, hogy a többiről ne is beszéljünk.
Régi dolog az, hogy a pártok vezetésének érdekei ritkán esnek egybe a vezetettek érdekeivel, itt is büdös lett a melós, meg a paraszt, a pártvezérek elkezdtek a középosztály felé húzódni, lenézték azt, aki nem volt képes az új munkamegosztásban megtalálni a helyét.
Eldobták a marxizmust, eldobták a szocializmust, eldobták az osztályharcot az osztályokkal együtt, merthogy a fogalom szerintük idejétmúlt és nem tetszik néhány jobboldali paprikajancsinak.
Elvesztettük múltunkkal együtt a jelképeinket is, és amikor Havas Szonja meghekkelte a kongresszust és zárásként bejátszatta az Internacionálét, a párt vezetése kishíján sikítva rohant világgá - még ilyet, hogy egy szocialista párt kongresszusán az internacionálét...
Szégyellték a vörös zászlót, hagyták, hogy a vörös csillagot önkényuralmi jelképpé nyilvánítsák, jóllehet Horthy Magyarországának címere sokkal érdemesebb lett volna erre a címre, különös tekintettel a halálba küldött százezrekre.
Hagyták, hogy az a Thürmer - akit egyébként minden baloldalinak naponta kellene leköpni - sajátítsa ki a kádári örökséget, leginkább szóban, aki csak a baloldal megosztására szerződött, ma pedig már a nevét sem ismerik a fiatalok, ment a levesbe a többi politikai pojácával együtt.
Engedték, hogy szitokszóvá váljon Kádár neve, jóllehet az elmúlt fél évezred szinte egyetlen olyan politikusa volt, aki az országnak, létbiztonságot, jogbiztonságot, közbiztonságot adott, akinek nevével fémjelzett rendszer megbecsülte a munkást, felemelte a parasztságot, valós társadalmi mobilitást teremtett.
Hiába, a John Deere traktorok korában a paraszt még mindig az ötven évvel azelőtt téeszesített gebéjéért siránkozott, de azért élvezte a szövetkezeti lét adta előnyöket.
Aztán az első adandó alkalommal szétverte azt a munkaszervezetet, mely mellesleg a falu életét is szervezte, beleértve Mari néni szociális biztonságát, a nyugdíjat és a gyermekek taníttatását, a kultúrához való hozzáférést és az érdekvédelmet.
Nemsokára sorra kerül az első olyan falusi nemzedék, amelyiknek már nem lesz nyugdíja, na, akkor lesz szép világ vidéken...
Zöldbáróztak.
Ma bezzeg nem zöldhercegeznek, jóllehet a föld akkor a paraszt nevén volt, most meg a Mészáros Lőrinc nevű orbánviktor nevén.
A termelőszövetkezeti vezetők a közösség alkalmazottai voltak, míg a mai oligarchák óránként lopnak annyit a közösségtől, mint amennyit a legkorruptabb téeszvezető egy életen át sem volt képes.
A szakszervezetek hajdan a szociáldemokraták természetes szövetségesei, vezetőik valódi munkásvezérek voltak.
A Kádár-rendszerben a szakszervezeti vezetők elszoktak a harctól, hiszen mindenhol részesei voltak a vezetésnek, nem voltak pozíciójukból adódó érdekellentétek a tulajdonos állam és a munkások között.
Jelzem ma munkás sincs, csak munkavállaló, esetleg alkalmazott van, merthogy az osztályok fogalma elavultnak számít a baloldalon is, hogy menne az összes idióta kedves mamája szülőcsatornájába, hogy próbáljam én is újmagyarul kifejezni magam.
Persze ma szakszervezetet szervezni nem egyszerű dolog, és nem is lesz mindaddig, ameddig a Suzukinál például a szervezők vezetőjét anélkül tudják kirúgni munkahelyéről, hogy ne törne ki azonnal országos szolidaritási sztrájk, legalább az autógyártásban.
Pedig tudtak a szakszervezetek szolidárisak lenni, legszebb példája ennek a munkásáruló Gaskó, aki odaállt a már akkor is a legszegényebbeket nyúzó Fidesz mellé és sztrájkba vitte a félrevezetett tagságot - szolidaritásra hivatkozva. ...
Ma a szakszervezetek bölcs távolságtartással kezelik a hihetetlen jóindulattal baloldalinak nevezhető pártokat, ami az összes létező tradíció megcsúfolása, mellesleg maga a beépített vereség.
Akinek nincs múltja, annak jövője sincs.
A baloldal pedig megtagadta a múltját, kezdve Károlyitól a Tanácsköztársaságon, a vesztett háborúk közötti időszakon át a Magyar Népköztársaságig - Kádár koráig, jóllehet megannyi felvállalható és az ország számára pozitív dolog köthető ehhez a múlthoz, még, ha mondjuk Rákosi tevékenységére nem is lehetünk büszkék.
De még annak a kornak is volt pozitív hozadéka: a földosztás, a Fényes szelek nemzedéke, a NÉKOSZ-mozgalom elhozta a társadalmi mobilitást a Horthy-kor áporodott társadalmi struktúrája után.
Hatalmas áldozatok árán létrejött a nehézipar, az oktatást kivették az egyház kezéből, munkát adtak a legszegényebbeknek is.
A Rákosi nevével jelzett korra büszkének nem kell lennünk, de nem értékelhetjük függetlenül az ország politikai helyzetétől, a vesztett háborútól és nem utolsó sorban a sztálinizmus munkásmozgalmat romboló hatásától sem, már, ha tárgyilagosak szeretnénk maradni.
Viszont Kádárt és korát egyértelműen pozitívan - és egyre pozitívabban lehetne felvállalni, hiszen a magyar történelem olyan páratlan időszaka volt, mely a magyarok nagy többségének biztonságos hazát teremtett.
Ma szitokszó a Tanácsköztársaság, mely honvédő háborút folytatott a kisantant intervenciója ellen, ellenben ballagunk vissza Horthy korába, kinek Nemzeti Hadseregének tisztjei Szegeden pezsgőztek, míg a munkás-századok fegyverrel védték a hazát.
Most meg újraépítjük azok emlékművét, akik a háborúban álló nemzetet hátbatámadták, és ezért megkapták azt a büntetést, melyet minden hadban álló nemzet kiszab a törvényes kormány elleni hátországi fegyveres felkelések résztvevőire.
Károlyi földet osztott - elsőként a sajátját, ő az ország ellensége lett, míg Tisza István, aki vesztes háborúba vitte az országot szobrot kapott a Parlamentnél, nem messze onnan, ahonnan Nagy Imre szobrát nemrég eltávolították.
Ha lenne vér a pucájukban - de nem lesz - egy majdani, esetleges baloldali kormány adományozhatna egy-két szobrot a Szoborparknak...
És hát persze, a kérdés az, hogy hogyan tovább?
Első feladat lenne ideológiailag rendbetenni a baloldali pártot - hívják akárminek is.
Ehhez nagyon jó kiindulópont lenne Marx, aki nem volt a munkásosztály Mózese, nem vésett kőbe parancsolatokat, hanem azt mondta, hogy az elméletet folyamatosan hozzá kell igazítani a társadalmi változásokhoz.
Ezt a munkát eddig nem végezte el senki, jóllehet a kapitalizmus lényege nem sokat változott, a változást a technikai fejlődés és a globalizáció adja, de az emberek többsége ma sem rendelkezik mással, csak pőre munkaerejével, melyből a tőkés profitot termel, nálunk azt is meglehetősen szabadon értelmezve, hogy finoman fogalmazzam meg a korrupciót és a rablást.
Másrészt meg kellene határozni, hogy a párt kiket képvisel, mert aki mindenkit akar képviselni, az senkit sem képvisel.
A pártot ujjá kell szervezni, képzett vezetőkkel, akiktől nem idegen a XXI. század kommunikációja, a politikai marketing sem.
Szem előtt kell tartani, hogy a baloldal elsősorban kommunikációs vereséget szenvedett, és ameddig ezen a területen nem történik változás, addig esély sincs egy hatékony baloldali párt felépítésére.
Újra kell építeni a kapcsolatokat a szakszervezetekkel, a párt tagjainak részt kell vállalni a szakszervezeti munkából, el kell érni a fiatalokat, mert ma fiatalként szocialistának lenni sajnálatos, de ciki.
Értelmes feladatokat kell adni a tagságnak, mert a feladat nélküli ember elkezd önjáróvá válni, ez pedig csak addig előny, ameddig a közös célokat szolgálja, merthogy nem lenne szabad anarchista párt felépítésébe fogni.
A párt működésébe vissza kellene hozni a demokratikus centralizmus elvét, meg kellene gátolni a klikkesedést, a háttéralkukat, a kamarillapolitikát, az elvtelenséget.
A pénzügyeket támadhatatlanná kell tenni, a pártpénztárnokot távol kell tartani a politikai döntésektől és a pénz felhasználásáról szóló döntésektől.
Káderképzést kell szervezni, létre kell hozni a párt ifjúsági szervezetét.
Programot kell adni az újjáépített alapszervezeteknek, méghozzá nagyon pragmatikus programot.
Kell keresni tehetséges propagandistákat, ügyes és tehetséges PR szakembereket, akik képesek eljuttatni a párt üzeneteit a szimpatizánsokhoz.
És még ezer a feladat, de az első, a helyzet pontos felmérése kell legyen, országosan és helyileg is.
Szép álom lenne, ha nekikezdenének.
Ha mégis, hát sok sikert hozzá!
