Az LMP-nek, amely megszabadult korábbi vezetőitől (Schiffer, Szél, Hadházy), most is szíve joga bármit mondani, gondolni, tenni. (Hogyan is hívták Jaroslav Hašek alakulatát? A Törvényes Keretek Közötti Mérsékelt Haladás Pártja. Ez minden magyarországi ellenzéki formációra illik, aggodalomra semmi ok.)
Ungár Péter tünet, ezért mi is megemlékezünk róla, bár általánosságban már kezeltük ezt a tünetcsoportot. Ungár Péter meg a radikális jobboldal (az utóbbi időben sűrűn) egyrészt fölmarkolja a nemzetállamiasodó fiatal baloldal egy részét, és ifjontian, üdén, huszonegyedik századian fordul szembe a globalizációval, de nem avval, aminek a globalizációja a globalizáció (azaz a kapitalizmussal), másrészt bátran szembefordul mindennel (NGO-k, Európa), amivel Orbán Viktor és az etnicista szélsőjobboldal mindenütt ellenséges, harmadrészt megmarad ellenzékinek. Miért ne maradna meg ellenzékinek? Magyarországon az 1930-as években is többféle jobboldali ellenzéke volt a jobboldalnak – Ausztriában is szembenálltak egymással Dollfuß (akit fasiszta létére náci merénylő gyilkolt meg), Schuschnigg és Seiß-Inquart hívei, az ausztrofasiszták be is börtönözték a horogkeresztes-nagynémet nácikat – , semmi újdonság már megint, lehangolóan hagyományos, és az okok is andalítóan régimódiak.
Abban is van valami megejtő, hogy itt nemzedéki pártok versengenek egymással: a Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz: ötvenesek-hatvanasok), az LMP+Jobbik (negyvenesek), a Momentum (húsz-harmincasok), a különbségek nem nagyok, bár a Momentum nem homofób, nem nőgyűlölő, amihez szívből gratulálunk. A startupos programozók neoliberális nacionalizmusát képviseli, ha épp ráér.
A teljes egyetértés melletti kölcsönös, mondhatni: körkörös hajtépés – bár van benne vaudeville-es entertainment value – elég természetes, mert az etnikai-demográfiai rettegés, a harmadik világbeli gyönge államok előrelátott, megjósolt csődje, a zűrzavaros háborúk és mészárlások elől menekülő „színesek” áramlása a jómódú, fehér többségű államokba konszenzust (posztfasiszta konszenzust) teremt olyan társadalmakban, amelyek képtelenek ellentmondásaikat más mint etnikai-származási-faji-felekezeti (és nemi) terminusokban megfogalmazni. Az etnopolitikai (biopolitikai) lassú világháború (világméretű polgárháború) rajzolja ki a frontokat még ott is, ahol nincsenek menekültek, nincsenek muszlim és/vagy afrikai kisebbségek.
De a menekültekkel bajlódni nem kényszerülő kelet-európai országoknak is megvannak a maguk kisebbségi problémáik, elsősorban az intenzív fajgyűlöletet és diszkrimináló-szegregációs praktikákat kiváltó cigánykérdés.
Ebben a helyzetben mondja ki Ungár Péter azt a mondatot, amely kijelöli helyét a magyar történelemben (hat hétre): „nem szégyen migrációügyben egyetérteni a Fidesszel”.
De szégyen.
Nem pusztán azért, mert épp akkor mondja ezt, amikor Orbán Viktor kormánya nem ad enni a menedékkérőknek a szerb határon, ami csakugyan durva, hanem azért is, mert 1. évek óta rettenetes, vadállati kegyetlenséggel bánnak (vagy bánnának) a – tagadhatatlanul súlyos gondokat okozó – menekülőkkel egész Európában, mert 2. az evvel kapcsolatos, nyílt, bár „a kultúrára” meg „a kulturális értékekre” meg „a mentalitásokra” hivatkozó, de az utcán nem eufemizáló, nem álszenteskedő, hanem őszintén rugdosó rasszizmus alakítja Európát olyanná, hogy egyre kevésbé különbözik 1938/40-i énjétől, ami talán mégse annyira rokonszenves dolog, ugye?, 3. érdekesen definiálja az ellenzékiséget az „ugyanazt, de jobban” ismeretes szellemében.
„Moralizálás” – süvölti az ifjú államférfi, és azt is szemére lobbantja az ellenzéknek, hogy folyton bírálgatja Orbán miniszterelnök úr politikáját, ahelyett hogy ezt ráhagyná a tudományos akadémiák nemzetközi szövetségére, az európai egyetemi szövetségre, az ENSZ-re, a Vöröskeresztre, a Vatikánra, a nyugati sajtóra (fake news! Soros!), de hát ezt mondja mindenki. Inkább valami pozitívumot. Ne ezt a folytonos sivalkodást. Magyarán: TESSÉK ABBAHAGYNI MINDENNEMŰ ELLENÁLLÁST. A moralizáló kritikusok a miniszterelnök úr káderei szerint idegenszívűek, Ungár képviselő úr szerint öregek. Az olyan horgas elméjű aggok, mint e sorok írója, a maguk pár száz olvasójával, a képviselő úr szerint a hatalmukat féltik.
A képviselő úr és a típusához tartozó fiatalemberek immoralizálnak. Csakugyan azt gondolják, hogy az erkölcsi okfejtés politikaellenes. Akkor tehát nem azért helytelenítik Orbán úrék politikáját, mert helytelen, hanem azért, mert nem az övék a hatalom. Újszerű.
Látom, kilóra vásárolják föl az elbizonytalanodó független baloldalról (és a szélsőjobboldali szubkultúrák némelyikéből) az ifjú erőket. (Van már olyan Orbán-kompatibilis baloldaliság is honunkban, amely fő ellenfelének – ma! itt! – a liberalizmust meg az NGO-kat meg ’68-at meg az antifát tekinti. Már régóta van olyan baloldal, amely nem a kapitalizmust tekinti ellenfélnek, hanem az olyan – részben mitikus – avatarjait, mint a globalizáció, a multik és a neoliberalizmus. Mintha az államkapitalizmus vagy a védővámos nemzeti kapitalizmus nem lenne kapitalizmus, csak a szabadversenyes változat. Ez, kedves barátaim, nem szocializmus, hanem nacionalizmus.)
Pedig hát eddig is volt az ellenzékinek tekinthető médiavilágban, értelmiségben, művésztársulatokban, egyetemeken, alkotói és kutatói érdekcsoportokban épp elég elgyávult balek, jóhiszemű áruló, a fasizált korszellem eszén fasizálódással túljáró, pártsemleges, a „pártpolitikától” (?) elzárkózó, „nem-érdekel-a-politika” konzervatív, a gyöngékkel szembeni együttérzéstől mint véleményterrortól nyilvánosan idegenkedő, a „független-fanyar-aki-annyira-politikailag-inkorrekt-mint-Goebbels-naplói-de-humanista-és-szereti-a-nőket” szabad szellem, a megvásárolt, az eladott, a „hát-nem-mindegy-melyik-gazember-fizet-meg” koplalóművész, az „ellenzéki-vagyok-de-nemzeti-érzelmű-focidrukker” mácsóesztéta és tesztoszteron-politológus, „a jobb-bal-ellentétet-rég-meghaladott-posztmodernségen-is-túllábolt” nacionálhipszter, az elutasított antiszemitizmust a Netanjahu iránti rokonszenven gyakorló cionista-iszlamofób-antiszabadkőműves-keresztyén, az Untergang-des-Abendlandes-marxista, a „gyarmati-népek-szenvedéseit-átérző-és-nyugatmajmolást-ellenző-és-az-emberi-jogi-hipokrízist-férfiasan-lenéző” antiimperialista, ám Trumpot mélyen megértő balradikális, a dacos baloldali putyinista és a többi páciens. Mindőjük számára nyitva állnak az Azonnalihasábjai. Hiszen a Liszkay-sajtó (Orbán-sajtó) nem elég szubtilis ennek a menazsériának a méltánylatára.
Nem méltányos azt képzelni, hogy a mai LMP „a Fidesz ügynöksége”. (Mellesleg jogtalan Ungár képviselőt az anyjával gyanúsítani. Ungár képviselő úr nem az első fiatalember a történelemben, aki mást gondol, mint a szülei. Ungár képviselő úr Ungár képviselő úr híve, nem Orbán miniszterelnök úré.) Egész egyszerűen egyre többen jobboldaliak azok között is, akiknek az Orbán-rezsim nem szimpatikus. Egyre többen értelmesek és műveltek és korszerűek „soraikban”.
Nemrég megjelent a szokásos agyalágyult „értékvizsgálatok” egyike, amely kimutatni vélte, hogy Magyarországon a legtöbben „a baloldali értékekben (?) hisznek” (lehet értékekben hinni?), de mégis a jobboldal(ak)ra szavaznak… Kiderült, hogy a válaszadók egyrészt etatisták és antikapitalisták, másrészt rasszisták és idegengyűlölők. Baloldali konszenzus, mondták a magyar „politológusok” (jellemző ennek a népességi részhalmaznak az eszélyességére) – miért hát e jobboldali hegemónia? Nem vették észre, hogy az etatizmus és a völkisch („népi”) antikapitalizmus plusz a fajgyűlölet/xenofóbia kombója nem baloldali, hanem nemzetiszocialista konszenzus!
Úgyhogy nincs itt semmi probléma, mindenki ért itt mindent az Új Egyenlőségtől az (új) Kommentárig (bár akad éles és racionális figyelmeztetés itt és itt), ezért hát van mire támaszkodnia Ungár képviselő úrnak, csakugyan létrejön a nemzeti egység, hiszen a déli határon fölhúzott fajvédő kerítést még a lesajnált MSZP is védi korszerűen. A mai magyar (és európai) politikában úgyszólván baloldalinak pedig Mussolini „proletár nemzetek” koncepciója számít: jobboldalak küzdenek egymással.
Az Orbán-médiák egyik legkínzóbb föladata ellenséget koholni, mert ellenségük voltaképpen alig van (olykor úgy tetszik: egyáltalán nincs).
A mai LMP+Jobbik nem Orbán Viktor szövetségese, nem is az ellenfele, hanem az utánpótlása.
Ha a jelenlegi magyar jobboldal valamilyen okból válságba kerül, ott a váltás. Amiképpen a közmegvetést egy kurta év alatt kivívott MDF-kisgazda koalíciót fölválthatta az akkor még létező (és addig teljesen őszintén, sőt: dogmatikusan liberális) Fidesz, az MDF-MIÉP utódpártjaként funkcionáló mai „Fidesz”-apparátus helyét is átveheti valaminő korszerűbb jobboldal. Akkor a liberálisoktól merített erőt a magyar jobboldal, ma talán a zöld-antiglobalista baloldaltól fog – mindegy, a lényeg ugyanaz. Ugyanaz, mint mindig.
Etnikai és kulturális konfliktussá változtatni az osztálykonfliktust. Nagyszerűen megy, nagyon sikeres, bármennyire dőre, bármennyire esztelen.
Az a nagyon kicsi, nagyon gyönge, nagyon tudatlan baloldalacska, amink itten és mostan van, nem veszi észre – mert saját történetében lenyűgözi a szovjet sztori – , hogy mi a döntő tény: az, hogy 1923 és 1933 között a szocializmust Európában legyőzte a fasizmus, és ebből a kontinentális munkásmozgalom (kivételekkel, ámde csak kivételekkel) Nyugaton soha nem támadt föl (’68-at közösen verte le a szovjet és az akkori euroatlanti tömb). Ám Keleten csak az agrárfeudális múltat törte le „a történelmi szocializmus”; ezért is azonos itt a modernizmussal, amelynek hazánkban és régiónkban nincs nem bolsevik variánsa, s amelynek ezért van históriai nagysága: Révai, Erdei, Illyés és Kodály – s ott vannak Juhász Ferenc halhatatlan eposzai (az Apámtól a Tékozló országig) a magyar parasztság szenvedéséről, haláláról, megdicsőüléséről, az ezeréves arisztokratikus rend bukásáról, a nép mint nép diadaláról. „Pártom, te kardos angyalom” – írta Nagy László. Utólag is proletárforradalomnak nézik a parasztforradalmat: de ez tévedés.
A baloldalnak most lenne föladata – hiszen a parasztforradalom utat nyitott az ipari társadalomnak, az árucsere-társadalomnak – , de a viszonylagos elmaradottság régi paradigmájából indul ki, ami a mai Közép-Európában abszurdum. Így aztán elveszíti a relevanciáját, és a szubverzív energiáit mások használják föl, ami nem csoda, hiszen „a passzív forradalom” a hátunk mögött tovább folyik. A társadalom nem vár, új szavakat és új eszközöket kíván, s így esik áldozatául új és még újabb csalóknak.
Pedig hát eddig is volt az ellenzékinek tekinthető médiavilágban, értelmiségben, művésztársulatokban, egyetemeken, alkotói és kutatói érdekcsoportokban épp elég elgyávult balek, jóhiszemű áruló, a fasizált korszellem eszén fasizálódással túljáró, pártsemleges, a „pártpolitikától” (?) elzárkózó, „nem-érdekel-a-politika” konzervatív, a gyöngékkel szembeni együttérzéstől mint véleményterrortól nyilvánosan idegenkedő, a „független-fanyar-aki-annyira-politikailag-inkorrekt-mint-Goebbels-naplói-de-humanista-és-szereti-a-nőket” szabad szellem, a megvásárolt, az eladott, a „hát-nem-mindegy-melyik-gazember-fizet-meg” koplalóművész, az „ellenzéki-vagyok-de-nemzeti-érzelmű-focidrukker” mácsóesztéta és tesztoszteron-politológus, „a jobb-bal-ellentétet-rég-meghaladott-posztmodernségen-is-túllábolt” nacionálhipszter, az elutasított antiszemitizmust a Netanjahu iránti rokonszenven gyakorló cionista-iszlamofób-antiszabadkőműves-keresztyén, az Untergang-des-Abendlandes-marxista, a „gyarmati-népek-szenvedéseit-átérző-és-nyugatmajmolást-ellenző-és-az-emberi-jogi-hipokrízist-férfiasan-lenéző” antiimperialista, ám Trumpot mélyen megértő balradikális, a dacos baloldali putyinista és a többi páciens. Mindőjük számára nyitva állnak az Azonnalihasábjai. Hiszen a Liszkay-sajtó (Orbán-sajtó) nem elég szubtilis ennek a menazsériának a méltánylatára.
Nem méltányos azt képzelni, hogy a mai LMP „a Fidesz ügynöksége”. (Mellesleg jogtalan Ungár képviselőt az anyjával gyanúsítani. Ungár képviselő úr nem az első fiatalember a történelemben, aki mást gondol, mint a szülei. Ungár képviselő úr Ungár képviselő úr híve, nem Orbán miniszterelnök úré.) Egész egyszerűen egyre többen jobboldaliak azok között is, akiknek az Orbán-rezsim nem szimpatikus. Egyre többen értelmesek és műveltek és korszerűek „soraikban”.
Nemrég megjelent a szokásos agyalágyult „értékvizsgálatok” egyike, amely kimutatni vélte, hogy Magyarországon a legtöbben „a baloldali értékekben (?) hisznek” (lehet értékekben hinni?), de mégis a jobboldal(ak)ra szavaznak… Kiderült, hogy a válaszadók egyrészt etatisták és antikapitalisták, másrészt rasszisták és idegengyűlölők. Baloldali konszenzus, mondták a magyar „politológusok” (jellemző ennek a népességi részhalmaznak az eszélyességére) – miért hát e jobboldali hegemónia? Nem vették észre, hogy az etatizmus és a völkisch („népi”) antikapitalizmus plusz a fajgyűlölet/xenofóbia kombója nem baloldali, hanem nemzetiszocialista konszenzus!
Úgyhogy nincs itt semmi probléma, mindenki ért itt mindent az Új Egyenlőségtől az (új) Kommentárig (bár akad éles és racionális figyelmeztetés itt és itt), ezért hát van mire támaszkodnia Ungár képviselő úrnak, csakugyan létrejön a nemzeti egység, hiszen a déli határon fölhúzott fajvédő kerítést még a lesajnált MSZP is védi korszerűen. A mai magyar (és európai) politikában úgyszólván baloldalinak pedig Mussolini „proletár nemzetek” koncepciója számít: jobboldalak küzdenek egymással.
Az Orbán-médiák egyik legkínzóbb föladata ellenséget koholni, mert ellenségük voltaképpen alig van (olykor úgy tetszik: egyáltalán nincs).
A mai LMP+Jobbik nem Orbán Viktor szövetségese, nem is az ellenfele, hanem az utánpótlása.
Ha a jelenlegi magyar jobboldal valamilyen okból válságba kerül, ott a váltás. Amiképpen a közmegvetést egy kurta év alatt kivívott MDF-kisgazda koalíciót fölválthatta az akkor még létező (és addig teljesen őszintén, sőt: dogmatikusan liberális) Fidesz, az MDF-MIÉP utódpártjaként funkcionáló mai „Fidesz”-apparátus helyét is átveheti valaminő korszerűbb jobboldal. Akkor a liberálisoktól merített erőt a magyar jobboldal, ma talán a zöld-antiglobalista baloldaltól fog – mindegy, a lényeg ugyanaz. Ugyanaz, mint mindig.
Etnikai és kulturális konfliktussá változtatni az osztálykonfliktust. Nagyszerűen megy, nagyon sikeres, bármennyire dőre, bármennyire esztelen.
Az a nagyon kicsi, nagyon gyönge, nagyon tudatlan baloldalacska, amink itten és mostan van, nem veszi észre – mert saját történetében lenyűgözi a szovjet sztori – , hogy mi a döntő tény: az, hogy 1923 és 1933 között a szocializmust Európában legyőzte a fasizmus, és ebből a kontinentális munkásmozgalom (kivételekkel, ámde csak kivételekkel) Nyugaton soha nem támadt föl (’68-at közösen verte le a szovjet és az akkori euroatlanti tömb). Ám Keleten csak az agrárfeudális múltat törte le „a történelmi szocializmus”; ezért is azonos itt a modernizmussal, amelynek hazánkban és régiónkban nincs nem bolsevik variánsa, s amelynek ezért van históriai nagysága: Révai, Erdei, Illyés és Kodály – s ott vannak Juhász Ferenc halhatatlan eposzai (az Apámtól a Tékozló országig) a magyar parasztság szenvedéséről, haláláról, megdicsőüléséről, az ezeréves arisztokratikus rend bukásáról, a nép mint nép diadaláról. „Pártom, te kardos angyalom” – írta Nagy László. Utólag is proletárforradalomnak nézik a parasztforradalmat: de ez tévedés.
A baloldalnak most lenne föladata – hiszen a parasztforradalom utat nyitott az ipari társadalomnak, az árucsere-társadalomnak – , de a viszonylagos elmaradottság régi paradigmájából indul ki, ami a mai Közép-Európában abszurdum. Így aztán elveszíti a relevanciáját, és a szubverzív energiáit mások használják föl, ami nem csoda, hiszen „a passzív forradalom” a hátunk mögött tovább folyik. A társadalom nem vár, új szavakat és új eszközöket kíván, s így esik áldozatául új és még újabb csalóknak.
