Szerintem az ünnepek nem a világ nagy kérdéseinek eldöntésére valók, hanem arra, hogy együtt örüljünk annak, hogy két fülünk van, mégsem vagyunk fazekak, ellenben mint nemzet még létezünk, ellentétben a longobárdokkal, akik hajdan komolyabb világpolitikai tényezők voltak, mint maga Orbán Viktor.
Mifelénk viszont az ünnep harcra való, mindenkinek ott kell harcolnia, ahová a nemzet állította, kinek az Adrián, a szigetén, kinek meg az árokparton, a közmunka közben, a háziasszonynak fakanállal kezében - a sors és a Fidesz rendelése szerint.
Azért az ünnep csak ünnep, ilyenkor ünnepelni kell - mikor-mit.
Augusztus 20. eleinte egyházi ünnep volt, államalapító Szent István királyunk ünnepe, aki idegen csapatok élén, kötésig vérben gázolva, rokonait is irtva hozta létre a magyar államot, melyhez az engedélyt és a koronát a pápától kapta.
A tényt azonnal közzé is tette a korabeli médiában, a nagybácsi felnégyelt testének egy-egy darabját a korabeli erősségek kapujára szegeztette - szép látvány lehetett, melyből mindenki megtudhatta, hogy a szeretetet hirdető egyház megkezdte áldásos tevékenységét hazánkban.
Az idők változtak, a szentek neve napját az emberek lelkesen ünnepelték - addig se kellett robotolni, aztán jöttek a komcsik, és az ünnepből az Új Kenyér Ünnepét, majd a Magyar Népköztársaság Alkotmányának ünnepét kreálták.
Ma az újságírók nagy része a hatalomhoz való hűségéért kap felületet a néphülyítésre, a szakmaiság bolsevista ármány, így aztán olvasni se igen tudnak, de buzgón írkálják, hogy augusztus 20. a Magyar Népköztársaság ünnepe volt.
Nem volt - az Alkotmány ünnepe volt, merthogy akkortájt még volt alkotmány, ami egy olyan törvény, melynek rendelkezéseivel szemben semmiféle más törvény nem állhat, még fülkeforradalmi jelleggel sem, mert az maga az államcsíny, mégha a csínytevők ezt legalább olyan gondosan titkolják is, mint nagyüzemi tolvajlásaikat.
Azért szép volt az ünnep.
Volt nagyívű ünnepi beszéd, a Nagy Ho-Ho-Horgász tartotta, aki az idők folyamán megvalósította a lehetetlent, senkibbé tette magát, mint nagy elődje, aki úgy volt doktor, hogy nem volt doktor.
De a dekor gyönyörű volt.
A Parlamenten ismét megjelent a vörös zászló, igaz, a közepén kereszttel, mintha Bouillon Viktor éppen kereszteseit toborozná Jeruzsálem megmentésére, természetesen Netanjahu izraeli miniszterelnök egyetértésével, aki éppen most munkálkodik Izrael szétcincálásán.
Nagyon tetszett, még jobban tetszett volna, ha a két zászló a Szent István Bazilikán lógott volna, merthogy ott éppen a megfelelő helyen nézegethette volna a nép, de a Parlamenten, a nemzeti és a székely zászló társaságában kissé nevetséges volt - ezeknek cseppnyi érzékük sincs a szimbólumokhoz.
Ha lenne, pártjuk címere már régen egy szarka lenne, csőrében az országgal...
Mindenesetre megnyugtató, hogy az Unió zászlaja nincs a sokat próbált épületen, még akkor sem, ha az egész épületet be lehetne burkoni öteurós bankjegyekkel, amivel arra akartak rábírni bennünket, hogy viselkedjünk végre európai módon.
De mi persze nem, mi még mindig azon vacillálunk, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen - most éppen keresztény konzervatívok, és a kereszténység itt a katolikus egyházat jelenti.
Ha benne lennének a protestáns egyházak is, akkor legalább az egyik zászlón a nyársra tűzött sündisznó is ott lenne, de nincs, hogy a Dávid-csillagról már szó se essék.
És hát van párszáz magyar muszlim is, szerintem ők is a nemzet részei, tetszik-nem tetszik a regnáló hatalomnak, akkor is.
Persze lehet itt ágálni, de felesleges.
Mi majd kihalunk, de a kilencvenes évek nemzedéke elülteti a bölcsődések buksijába, hogy a felhő szélén maga az Atyaúristen lógázza a lábát, mellette jobbján Jézus Krisztus, balján Mészáros Viktor, így aztán hamar megtanulják, hol lakik a jóisten...
A tüzijáték kissé karcsúra sikeredett, jóllehet indulásként drónok népesítették be az égboltot, kis lámpácskáikkal először a Dunaújvárosi Vasmű logóját varázsolták az égre - ott ragyogott a csoda szar vas, aztán a kereszt is megjelent, forgott, mint majom farkán a stanicli, Szent Péter megdöbbenve szemlélhette a profán attrakciót.
Régen a tüzijáték centruma a Gellérthegy volt, onnan 235 méterrel magasabbra szálltak a rakéták, mint manapság az uszályokról, de hát azt még a csepeli proli is láthatta, ami hedonista életvitelre serkentette volna, ami a munkaalapú társadalom megcsúfolásával lenne egyenlő.
Ma a fő szempont, hogy a NER lágy, barna krémje a Parlamentből tudja nézni a tűzijátékot, hallgatni a vízizenét, a proli meg kapcsolja be a tévéjét, vagy vándoroljon, mintha az El Camino utját járná, kit érdekel, nem igaz?
Elmaradt a görögtűz is, török barátainkra való tekintettel, akik úgy szeretik a görögöket, mint mi román szomszédainkat, hála kormányunk áldásos tevékenységének.
Szóval, szerintem jók a ünnepek, de talán jobb lenne úgy száz évig szüneteltetni az ünneplést és mélyen hallgatni történelmi hőseinkről - nem kizárt, hogy jobban járnánk...
:O)))
