Elterjedt a vélekedés az Orbán-rendszer bírálói körében, hogy az Ungváry Rudolfmeghatározása szerint fasisztoid mutáció létrejöttében úgymond a nép egyszerű gyermekeinek ostobasága meghatározó szerepet játszik. Az elmúlt napokban több írásomban is vázoltam azokat a globális és magyarországi történeti-társadalmi folyamatokat, amelyek részesek abban, hogy Kelet-Közép-Európában az emberek többsége miért törődik bele oly könnyen az ilyen országlási módszerekbe, a kiszolgáltatottságba. De mert újból és újból terjednek az interneten a népre ujjal mutogató összeállítások, talán néhány olvasó elgondolkodik érveimen, ha azokat, az itt szokásosnál  bővebb kutatási eredményeket idézve, külön posztban is közzéteszem.

Íme, az egyik Facebook gyöngyszem, amit valójában – parafrazálva az Index rovatcímét – semmiképpen nem sorolnék a népi internet legjavához.

A költői kérdéssorra, természetesen, nem vár választ megfogalmazója, mert adottnak és tudottnak veszi a feleletet. Az ilyesfajta eljárás egy sokak által elfogadott igazság nyomatékosítását szolgálja. Ennek megfelelően, a felvetések végén megfogalmazott segítségkérés is álságos. Az összeállítás azt sugallja, hogy az emberek ab ovo mihasznák, ha úgy tetszik, eleve tehetetlen bábként várnak végzetükre. Vagyis, mindent egybe vetve, a szöveg a beletörődést, a megbénítást szolgálja, mert az üzeni, hogy minden hiábavaló.

Én viszont szabályt szegek. Ezúttal nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a költői kérdésben eleve benne van a válasz, és feleletet fogalmazok meg, még ha ez ellentétes is a kérdésfeltevő manipulatív szándékával. Jó, engedményt teszek: előítéletességével. Bár egyik változat sem szívet melengető… Tehát, szerintem, mindez úgy történhetett és történhet meg, hogy a magyar lakosság nagy része történelmileg szocializálódott a saját problémáinak megoldásának fölülről várására. Ha pedig ez elmarad, akkor abba előbb szolgamódra beletörődik, majd amikor már végképp tűrhetetlenné válik a helyzete, önpusztító lázadásba kezd. Történelmünk utóbb dicsőséges pillanataiként aposztrofált, de a vezetők által végig nem gondolt, ezért mindig elbukott felkelések mutatják, hogyan zajlik ez.

Hamis múltképet vetítenek elénk

De mit is értsünk a „történelmileg szocializálódott” fogalom alatt? Talán mindenekelőtt azt, amit Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról című korszakos tanulmánya mutatott be szemléletesen. Nyugat-Európában a világi és az egyházi hatalommegosztásra, az autonóm városokra, a polgári rendek testületekként kiharcolt jogaira épülő fejlődési modell kialakult már a mi honfoglalásunk, a kereszténységhez való kapcsolásunk, az államalapításunk időszakára. Ehhez képest a régiónk egész történelmét végigkísérte a megkésettség, ennek részeként az idejét múlt  jobbágyság fenntartása, vagyis az Engels által említett második jobbágyság kialakulása. Vagyis, kis módosulásokkal, 1945-ig állandósult az a társadalmi-gazdasági struktúra, amelyet a nemzetalkotónak tekintett néhány százaléknyi arisztokráciával, a felső papsággal, a nemességgel szemben az alávetett, jogfosztott, a társadalmi cselekvés lehetőségéből kizárt, nagyrészt írástudatlan, 1848-ig költözésében is korlátozott jobbágy-paraszti eredetű tömegek határoztak meg.

A helyzetet csak súlyosbították a rendszeres és tartós megszállások, pusztítások, a lakosságcserék. Ennek következménye lett aztán a népesség döntő hányadát kitevő alsó rétegek élet- és gondolkodásmódjának magába zártsága, kitekintési képességének szinte teljes hiánya. A mai magyar lakosság ük-ükapjába is azt verték bele, hogy neki nincs, nem lehet beleszólása sorsának alakításába. Vagyis azok, akik Tolcsvay Bélától a Transylmania együttesen, a Regélő Fehér Táltos Dobcsapaton, Nagy Ferón át Waszlavik Gazember Lászlóig a nemzeti giccs mákonyát csöpögtetik a szívekbe és az agyakba például a „Legyen úgy, mint régen volt!”, meg az ehhez hasonló dalokkal, igencsak hamis múltképet vetítenek elénk.

Valójában a nemesi társadalmak – amelyekhez Magyarország is tartozott, ahogyan az Berend T. Iván és Ránki György: Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században című vaskos kötetében olvasható – „az átalakulás folyamatában sem tudták ledobni eredetük tojáshéját. (…) 1848 a földtulajdon túlnyomó részét az arisztokrácia kezén hagyta. (…) A földbirtokból eredő gazdasági hatalom mellett az arisztokrácia politikai befolyására utal az, hogy az ún. főrendiház tagjainak ¾-e, az országgyűlési képviselők 1/6-a, a miniszterelnök, a miniszterek és a helyi adminisztráció élén álló főispánok többsége soraikból került ki. 1905-ben a magyar részvénytársaságok igazgatóságában 88 gróf, és 64 báró ült. A gróf Zichy család tagjai 34, a gróf Széchenyi család tagjai 29, az őrgróf Pallavicini család tagjai pedig 27 bank és iparvállalat vezetésében kaptak helyet”.*

A parasztot nem tekintették a nemzet részének

Ugyanennek a műnek az 535. oldalán olvasható, hogy a két világháború között végbement korszerűsödés, a burzsoázia térnyerése és a részleges polgárosodás ellenére a visszahúzó nemesi társadalmi osztálystruktúra konzerválódott. Ennek tünetei az általános és titkos választójog megadásától való elzárkózás, a látszatföldreform, az alacsony iskolázottsági, egészségügyi ellátási színvonal, a primitív lakáskörülmények, az egyoldalú táplálkozás, sőt a parasztság negyven százalékát kitevő földnélküli zsellérek, cselédek családjaiban akár az éhezés. De informálisan, sőt sok tekintetben formálisan is, a gazdag parasztság növekvő rétege szintén ki volt rekesztve az úri nemzettestből, amit a kirekesztettek maguk is elfogadtak. Az ország lakosságának több mint egyharmadát kitevő 3 millió földtelen vagy törpebirtokos tűrhetetlen helyzetét feltáró népi írók, szociográfusok sokkoló kötetei sem váltottak ki átütő hatású cselekvést a politikai-gazdasági hatalom letéteményeseiből. Ha csak azt nem tekintjük annak, hogy közülük többeket bíróság elé állítottak, bebörtönöztek a Horthy-rendszerben. Azt persze senki nem tagadja, hogy szinte minden területen történtek próbálkozások a helyzet javítására, ám ez a törekvés az I. világháborúban kivérzett ország anyagi korlátaival párosult az uralkodó elit befolyásosainak zsigeri ellenállása mellett.  

A Jancsó Miklós és más rendezők filmjeiben ábrázolt, a felsőbbségnek mindig alá kell vetnie az embernek magát mentalitás, egyébként megbotoznak, vasra vernek, megnyomorítanak, tönkretesznek, börtönbe csuknak tovább élt a Rákosi- és a Kádár-rendszerben is. Bár az utóbbi később valóban érdemben tett a vidék, a falusi lakosság, a parasztság életkörülményeinek javításáért, társadalmi felemelkedéséért, de ez az emberek tudatából nem törölhette ki, hogy a háborús pusztítások helyreállítása, a háborús jóvátételfizetési-kötelezettség, az erőltetett, a fejlettebb országokhoz közelítés érdekében szükségszerű iparosítás, és a külső nyomásra megvalósított társadalom-átalakítás miatt előbb nagy tömegekkel szemben alkalmaztak erőszakot. A társadalmi ranglétra alsó fokain lévőknek a múlt évszázadaiból megörökölt mentalitását, bizalmatlanságát tehát a II. világháború utáni időszak is megerősítette, s igazán feloldani később sem tudta.**

Az úgymond tudatlan, sunyító nép vádját megfogalmazók tehát akkor lennének méltányosak, sőt körültekintők, ha számolnának azzal, hogy ez a kétségtelenül meglévő mentalitás nem valamifajta végzet, a Kárpát-medencében ható delejes áramok, netán genetikai okok miatt alakult ki, hanem történelmileg értelmezhető gazdasági és szociálpszichológiai okokra vezethető vissza. Vagyis ha valaki igazán tenni akarna a helyzet nagyon lassú megváltoztatásáért, akkor előbb ezeket az összefüggéseket kellene feltárnia.

Sajnos, sem a rendszerváltáskori politikusok, sem a velük együtt homályban tapogatózó értelmiségiek nem számoltak ezekkel a tényezőkkel. Már, ha tényleg a homályban tapogatóztak, s ha egy részük nem maga is eleve tudatos részese volt annak a beavatkozásnak, amelynek következtében megvalósult az államszocializmus eltávolítása Európából. Ez – Böröcz József szerint – a kontinensen „kiküszöbölte a nyugat-európai tőke térben aggasztóan közeli, tagadhatatlanul modern és (legalább is látszólag) ádázul nemkapitalista ’rendszer’-versenytársát”. Továbbá „óriási geopolitikai lehetőségeket nyitott meg a nyugat-európai tőke előtt – különösen, ami ennek Kelet-Európa emberi és természeti erőforrásaihoz való hozzáférését illeti”.***

Rejtve maradt, hogy az EU elitpaktum

De legyünk megengedőek! Fogadjuk el, hogy a közvéleményt elsősorban befolyásoló elitek és segédcsapataik a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján nem ismerték fel azt, amire a nemzetközi hírű kutató utal! De azóta eltelt csaknem három évtized. Legalább a legújabb tudományos elemzések tükrében lennének empatikusabbak a megmondó emberek, s az őket követő-másoló közösségi oldalas kinyilatkoztatók! Ezzel szemben a véleményformálók még mindig rácsodálkoznak arra, hogy az ő Nyugat- és EU-eufóriájukban miért nem osztozott és osztozik a lakosság elég jelentős része. S főképp azt nem tudja hová tenni, hogy miért támogatják oly sokan a retorikájában – De csak a retorikájában! – EU-ellenes, sőt az európai értékrend bizonyos elemeit megkérdőjelező kormányfőt, ha egyébként a többség hallani nem akar az unióból való kilépésről.

Ezt az ellentmondást egyrészt arról a talapzatról lehetne feloldani, amit már vázoltam: a magyarországi (kelet-európai) kisemberre azt a tapasztalatot hagyományozták az elődök, hogy minden változás az ő rovásukra megy végbe. Másrészt az azzal való szembenézéssel, hogy igen, ezúttal is ők voltak a változások vesztesei. Mi több közülük kerülnek ki a mai kárvallottak. A rendszerváltozás nagyjából másfél millió ember szélnek eresztésével kezdődött. Magam is átéltem az akkori tömény bizonytalanságot, az egyik munkahelytől a másikig vergődést, az egyik gazdasági társaság után a másik alapítását, hogy valahogy felszínen maradjak. Aztán pedig jött a 2004-es formális csatlakozás, amelynek következtében – amint azt Böröcz József: Az EU és a világ című kritikai elemzésében bemutatja – „a magyar gazdaság minden korábbit felülmúló külső függési helyzetbe került, és a gazdaság munkaerő-felszívó képessége igen lecsökkent”.**** Ez az EU-ra vonatkozó széles körű tudatlansággal is terhelődött, ahogyan azt Böröcz immár magyarul is megjelent könyvében hangsúlyozza.

De a tudatlanság nem elsősorban az átlagember restsége miatt jellemezte és jellemzi az országot. Hanem azért, mert azok, akiknek ez kötelességük lett volna nem tárták a nyilvánosság elé a valóságos helyzetet. Az euforikus hangvételű, a kormány által finanszírozott csatlakozási kampány például rejtve hagyta azt, hogy „az EU alapjában véve informális ’elitpaktum’ a világ néhány leghatalmasabb cége – a legnagyobb Nyugat-Európában székelő és/vagy itt tevékenykedő multinacionális vállalatok – és a Volker Bornschier és Patrick Ziltener által a brüsszeli központ ’politikai vállalkozóinak’ nevezett csoport között. A paktum részeként az EU egységes, akadálymentes gazdasági teret és más komparatív előnyöket nyújt az EU területén széklelő multinacionális vállalatoknak. (…) A ’keleti bővítés’ folyamatában az EU keleti és dél-keleti szárnyának gazdaságaiban az átalakulás ’piszkos’ munkáját jórészt e társadalmak államgépezete és politikai elitje végzi el”*****.

Ám erről a részben már Nyugaton képzett és tapasztalatokat szerzett komprádor párt- és gazdasági elit (bizony Orbán Viktor és fideszes társai is) és az általam segédcsapatoknak nevezettek segítőik – a jórészt a liberális-neokonzervatív, illetve a magukat baloldalinak mondó, valójában szintén liberális-neokonzervatív politikusokat támogató közgazdászok, jogászok, társadalomtudósok, újságírók – ugyanúgy hallgattak, mint arról, hogy az unió szervezetének „sosem kell közvetlenül részt vennie az értéktöbblet kisajtolásával járó társadalmi és környezetromboló erőszak piszkos ügyletében”. Ahogy Böröcz fogalmaz: „Az EU sok tekintetben azért tűnik a jóság megtestesülésének a mai világpolitikában, mert sikerrel tartja a távolságot a közvetlen kényszert gyakorló intézményektől, s ezzel az elegáns felsőbbrendűség több évszázados Európa-centrikus ideológiáját erősíti”, az „európai jóság” tanát, az „európai ember”morális felsőbbrendűségét hirdeti.

Megmaradt a kiszolgáltatottság

Tekintsünk most el a róka fogta csuka esetétől, vagyis attól, hogy a gyarmatokon és az Európában magában elkövetett rémtettek minden szennyét sikerrel feledtető narratívának milyen szerepe van abban, hogy a legújabb kori népvándorlás egyik fő célpontja Nyugat-Európa! Maradjunk tárgyunknál és rögzítsük, hogy a fényes európai jövőt, a gyors felzárkózást kilátásba helyező sugallatokkal ellentétben, amiket később direkt kampányok nyomatékosítottak, a munkavállalók legnagyobb része megalázások garmadáját szenvedte és szenvedi el emberi mivoltában az Európai Unióhoz csatlakozott Magyarországon is! Bizony azt verték és verik belé falun és városon egyaránt az új urak, az ügyvezető-menedzserek, a zöld- és narancsbárók, a közigazgatás különféle polcaira ültetett kebelbarátok és üzlettársak: ha megnyikkansz, kicsinálunk, ha hallgatsz, esetleg neked is leeshet valami.

Vagyis a nép nagy többsége számára a lényeg nem változott: maradt, sőt esetenként nőtt a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság. Jóllehet ezt a többség előtt ma még sikerül elfedni a fölösleges, gyenge minőségű, ám annál csillogóbb fogyasztási javak robbanásszerű kínálatával, vagyis a hedonisztikus vásárlói örömökkel. Olyanképpen, mint amikor a gyarmatosítók olcsó üveggyöngyöket, csillogó tükröket, s egyéb csecsebecsét kínáltak az indiánoknak a valóságos értékeket képviselő javaikért, sőt szabadságuk elvesztéséért cserében. De elég egy világgazdasági fuvallat, egy regionális fegyveres konfliktus, s a nagy nehézségek árán fenntartott társadalmi egyensúly könnyen meginoghat, a társadalmi béke megrendülhet, amire már volt is egy-két példa a rendszerváltozás óta.

Talán elég utalnom az 1990-es taxisblokádra, vagy a gazdák 2005-ös fővárosi traktoros bevonulására, a tévé-székház 2006-os felgyújtására, a parlament előtti táborozásokra, a Fidesz vezetőinek 2007-es kordonbontási performanszára, s egyéb lázadásokra. Egy részük az orbáni akciózás számlájára is írható, más részük a Gyurcsány-kormánykapkodó, esztelen intézkedéseinek következménye. Azonban utóbbiaknak csak a Gyurcsány Ferenc alkalmatlanságával való magyarázata, amint azokat a Fidesz-médiama is tárgyalja, természetesen nem a valóság feltárását szolgálja, hanem a most is kormányzók manipulációja. A helyzet tárgyszerű értékelése nem lehetséges a 2008-ban nyilvánvalóvá lett pénzügyi világválság előzményei, majd széles körben is érzékelhetővé vált hatásának számbavétele nélkül.

Magam az erők nem egymás rovására történő egyesítésének pártján vagyok, tehát egy megreformált, a leszakadtaknak valóban esélyt adó EU híve. Most nem ilyen. De azt is vallom, hogy nem a személyeskedő elvakultság, hanem az ellentmondásokkal való időbeni szembenézés a módja a feszültségek elkerülésének, legalábbis tompításának. Márpedig az unió kétarcúsága – hogy a fentieket újabbal egészítsem ki – a gyakran pozitívan emlegetett utazási korlátozások feloldásában, illetve fenntartásában is megnyilvánul. Túl azon, hogy ez elsősorban a tőke számára szükséges munkaerő kelet-nyugati irányú tömeges áramlását szolgálja, s még az üdülő-, vagyis nem elsősorban a tudáskincs bővítésére fókuszáló turizmus fellendítésével is mindenekelőtt a közvetlen anyagi haszonban mérhető üzletet pörgeti, ezen a területen szintén érvényesült és – például Ukrajna és más államok esetében ma is érvényesül – a kettős mérce. Mert annak már a csatlakozás pillanatában sem volt akadálya, hogy a nyugati országok állampolgárai – vagyis a behatoló tőke képviselői – munkát vállaljanak az új tagoknál, így Magyarországon. Sőt, akár le is telepedhettek itt. A keleti államok polgárainak ellenben további hét évet kellett várniuk arra, hogy mosogatók, pincérek, kertészek, gyermekfelügyelők, hentesek, áruházi eladók, ápolónők, orvosok, mérnökök lehessenek a bőség államaiban.

Ám az emberek szó nélkül alkalmazkodtak. Úgy ahogyan erre a bővítés apostolai számítottak. Mert ez volt, s ma is ez az egyik értékünk. Ahogyan Böröcz József rámutat: „a nyugat-európai tőke számára „a poszt-államszocialista időszak kínálta lehetőségek egy része olyan erőforrásokhoz, különösen emberi és társadalmi erőforrásokhoz kapcsolódik – így például a szaktudás, az általános műveltség szintje, a fegyelmezettség, a volt Kelet-Európa lakosságának jelentős társadalmi alkalmazkodásra való hajlandósága az egyéni gazdasági lehetőségek felkutatása érdekében, valamint a helyi államok nyíltan hangoztatott hajlandósága a nyugati-európai tőke behívására, szemben a régióbeli kapitalizmus protekcionista örökségével – amely tényezők messze túlnyomórészt a csaknem öt évtizedes államszocialista berendezkedés termékei”.******

A rendszerkritika hiánya a közöny fő oka

Mint a fentiekből kiderült, én csupán azzal módosítanám ezt a gondolatot, hogy ennek a magatartásnak a gyökereit a jóval távolabbi múltban vélem felfedezni. A lényeg ettől függetlenül az, hogy a rendszerváltásban közreműködő elitek tagjai nem tárták fel mindezt időben. Mi több, nagy többségük mindmáig adós maradt ezzel. A magukat baloldalinak mondók is, ami politikai befolyásuk drámai visszaeséséhez vezetett. Tehetetlenül szemlélik, ahogyan a 2000-es években újraszerveződik a reakciós társadalmi struktúra a múltból jól ismert összes következményével – paradox módon az EU-támogatások révén – a latifundiumszerű birtokviszonyok által megalapozott politikai befolyásokkal, a tömegek kiszolgáltatottságával, a legképességesebb százezreknek az országból való elmenekülésével.

Mert csak a vak nem látja, hogy a mindezt generáló, a múltat idéző, az önkény, a felsőbbség által uralt, antidemokratikus, a szűk kisebbséget felemelő, a nagy többséget hátrányokkal sújtó uralmi struktúra már kiépült. Márpedig ez határozza meg az egyén cselekvési terét, nem pedig – amint azt sokan szeretnék hinni – egy vagy több politikai vezető jó szívétől, avagy gonoszságától függ a sorsunk. Ám olyannyira nem világítottak rá erre, olyannyira nem végezték el ezt a feltáró munkát a magukat baloldali jelzővel illető erők, hogy hovatovább már média sincs, ahol közzétehetnék, ha mégis lenne érdemi mondanivalójuk a társadalom számára. Az elmúlt években rendszerkritika helyett – ezzel összevetve – marginális kérdésekben való megnyilatkozásokkal, kormányzati tótumfaktumoknak való után lövésekkel apasztották a közbeszéd tereit. S minthogy nem az átlagember általános tapasztalatira, s nem elméleti igénnyel reflektáltak ágálásaikkal, nem hirdethettek meg érdemi cselekvési programot sem.

Ugyan mit tehetne ebben a helyzetben a kisember? Minthogy a családot el kell tartani – megalkuszik. Vagy amit egyre inkább tapasztalni: sokan a családalapításról is lemondanak, legalábbis elodázzák, amíg csak lehet. Vagy külföldön próbálnak szerencsét, hogy legalább az anyagi biztonságot megteremtsék maguknak, bár ezzel általában feladják álmaikat. Ezzel aztán – a teljes kelet-európai térséggel együtt – immár nyakig benne vagyunk az újabb veszteségeket okozó helyzetben. A nyugati államok és a cégek piacunk lenyúlása, a termelési kapacitásaink nagy részének megsemmisítése után elszívják az itteni családok erőfeszítései, a magyar költségvetés pénzén kiképzett, legvállalkozóbb, legrátermettebb százezreket, amivel végképp meggyengítik a magyarországi társadalom újratermelő-képességét.

Ezzel persze az itthon gyámolítás nélkül maradott idősebbek, a hátrahagyott gyerekek is tisztában vannak. De nem zúgolódnak, mert tudat alatt is érzik, hogy a handabandázó politikusok – legyenek bármelyik oldalon, fessék bárhogyan magukat – valójában a kisembert használó-kizsákmányoló rendszer részei. Hallgatásukért, sőt mellébeszélésükért, parírozásukért alulról nézve csillagászatinak tetsző összegekkel fizetik meg őket. Ráadásul a legkorruptabb, az állam intézményeit és a média nagy részét is maga alá gyűrt szűk kör tényleg mesés vagyonokhoz juthat.

A kisember természetesen nem gondolkodik olyan kifejezésekben, mint mondjuk a rendszerkritika. De valójában erre vár. Amíg azonban ott, fenn egyetlen szerveződés képviselői sem vállalkoznak erre, noha anyagi biztonságban és gyakran jogilag is védett helyzetben vannak, addig hiába cukkolják őt akár önérzetében sértő költői kérdésekkel, a kisember hallgatag marad. Nem mellesleg a nyugati és keleti tőkés világ legnagyobb megelégedésére. Amiből persze nem következik feltétlenül, hogy szőnyeg alá kellene söpörni a magára hagyott, eltompított-eltompult nép közönyét, ami a kisközösségi és az országos ügyekben is egyre bénítóbban mutatkozik meg. De ahhoz, hogy ez a közöny érdeklődésbe forduljon, a politika szereplőinek, köztük a mindenkori kormányzatnak kellene tennie kezdeményező lépéseket, komolyan venni az alulról megfogalmazódó észrevételeket. Már ha egyáltalán el akarják kerülni akár a saját, ma bebetonozottnak látszó, pozíciójukat veszélyeztető, majdani társadalmi robbanásokat.#

CÍMKÉP: Az Európai Unióhoz csatlakozás egyik illúziókat keltő kormányzati plakátja 2004-ből

HIVATKOZÁSOK:
* Berend T. Iván  és Ránki György: Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1976, 227., illetve 230. oldal)
** A legújabb irodalmi műként e tárgykörben a nemrég megjelent családregény-trilógiát ajánlom elolvasásra. Szerzője és címe: Oravecz Imre: A rög gyermekei.
***Böröcz József: Az EU és a világ (Kalligram, 2018, 194. o.)
**** Böröcz József: Az EU és a világ (Kalligram, 2018, 226. o.)
***** Böröcz József: Az EU és a világ (Kalligram, 2018, 227. o.)
****** Böröcz József: Az EU és a világ (Kalligram, 2018, 194. o.)
Sajnálom, nincs hozzászólási lehetőség, mert belefáradtam a fantom provokátorokkal való küzdelembe. De szavazni lehet! # #

link