Részletek

Készült: 2026. április 08.

Amikor e sorokat írom, még nem tudható, hogy beváltja-e fenyegetését Donald Trump, s valóban „a kőkorszakba bombázza vissza Iránt” az Amerikai Egyesült Államok és Izrael légiereje, a Gázai-övezet 1948 óta tartó romhalmazzá tételének bevégzésével együtt folytatódik-e Dél-Libanon és Bejrút lakónegyedeinek kíméletlen pusztítása? Belépünk-e a világégésnek egy újabb előszobájába, hogy ismételten bebizonyosodjék

a magyar értelmiségnek a katonai szolgálathoz való finnyás viszonyának tarthatatlansága, vagyis végre képesek leszünk-e komolyan venni a tényleges honvédelem előfeltételeit?

Ha a most aktív generációk nem eszmélnek, történelmünkben nem először, megint váratlanul zuhanhatnak ránk egy háború kihívásai. Adalék ehhez Bibó István híres, 1945-ös nagyesszéje. Eszerint 1944–1945-ben Magyarország, s lakosságának veszteségei azért lettek sokkal nagyobbak, szenvedései jóval fájóbbak és tragikusabbak a minket körülvevő országokéihoz képest, mert eleink fejben sem voltak felkészülve a háborúra. Még a Don-kanyarban elszenvedett borzalmas vereségből sem vonták le a szükséges következtetéseket az ország vezetői.

Ehhez képest ma is úgy viselkedik sok közvéleményformáló, mintha kimaradhatnánk a környezetünkben zajló háborús készülődésből, aminek akár Európa egészét érintő fegyveres összecsapássorozat, sőt egy esetleges újabb világkatasztrófa lehet a következménye. Persze, nem elsősorban azért, mert egyes ország- és pártvezetők megőrültek, hanem azért, mert ha vannak is ilyenek, ők azért kerülhettek hatalmi pozícióba, mert kiszolgálják a bármi áron szüntelen növekedésben, terjeszkedésben, profitnövelésben, vagyis rablásban érdekelt tőkéscsoportokat.

Itt és most az USA-nak a petrodollárhoz fűződő viszonyában jelenik meg ez a törvényszerűség. Vagyis abban, hogy Washington a katonai erejével, titkosszolgálatával, a globális intézményeket ellenőrző rendszerével, az érdekeit a társadalmak szövetébe behatoló helyi médiumokkal, oktatási intézményekkel, az úgynevezett nem kormányzati szervezetekkel képviselő, mindenütt jelen lévő hálózatán keresztül rákényszerítheti-e a világra a kőolaj- és földgázkereskedelem amerikai dollárhoz kötöttségét? A cél, hogy a vásárlók az amerikai valutában tartsák megtakarításaik nagy részét. Mert ez a feltétele annak, hogy az Egyesült Államok által működtetett nemzetközi fizetési és hitelezési rendszer fennmaradjon, aminek révén lefölözhető és zsilipelhető az USA-ba a világ más részein keletkező értéktöbblet. 

Akik ezt a kiszolgáltatottságot meg akarják szüntetni, halálra vannak ítélve, mint az egykori iraki meg a líbiai vezető, vagy elrabolják, börtönbe csukják, miként a minap a venezuelai elnököt. De lépjünk visszább a kapitalizmus egyszeregyétől! Annál inkább, mert még friss a hír, hogy a magyarországiak sokasága által mintának tekintett Németország – a fegyver- és hadianyaggyártás felfuttatásán túl is – nagyot lépett egy feltételezhető háborúra való felkészülés útján. Az Euronews a Frankfurter Rundschau alapján számolt be arról, hogy

a 2026. január 1-jével hatályba lépett, úgynevezett Wehrdienst-Modernisierungsgesetz, vagyis a sorkatonai szolgálatról szóló törvény modernizálásáról rendelkező jogszabály nyomán megkezdődött annak a rendeletnek a kimunkálása, amely szerint a 17-45 év közötti férfiak csak abban az esetben tölthetnek három hónapnál hosszabb időt külföldön, ha erre engedélyt ad a Bundeswehr illetékes szervezete.

A német hadsereg nyilvánosságban megszólalási lehetőséget kapó vezetői, no meg a német kancellár az Oroszországgal való közvetlen összecsapást vizionálnak 2030-ra, legkésőbb 2035-re. A minisztérium szóvivője azonban egyelőre azzal nyugtatja a német lakosságot, hogy a koncepció szerint, amíg a katonai szolgálat önkéntes, az engedélyt automatikusan megadottnak kell tekinteni. Idegességre nincs ok, mert a kiutazásokra úgymond egyszerű, bürokráciamentes szabályozást szeretnének alkotni. Viszont „Vészhelyzet esetére tudnunk kell, adott esetben ki tartózkodik hosszabb távon külföldön”.

Nálunk a Kádár-rendszerben volt hasonló helyzet. Külföldre, főleg Nyugatra csak a megyei hadkiegészítési és területvédelmi parancsnokság engedélyével lehetett utazni a sorkatonai szolgálati kötelezettség teljesítése előtt. Más kérdés, hogy a nyugati országokba utazás azt követően is több nehézségbe ütközött. Bár ehhez képest a rendszerváltoztatás utáni nyilatkozatokból igencsak meglepetésként ért, hogy a nomenklatúra felsőbb, különösen kiváltságos kasztjának, később jórészt rendszergyűlölő liberálissá lett gyerekei közül hányan utazgattak, sőt tanultak Nyugaton. (Akár a mostani Ukrajnában, ahol persze, az élet a tét. Az ukrán aranyifjúság az elmúlt hónapokat a kijevi, a lvovi bárokban, a pazar bukovinai síközpontban, no és az európai, a közel- és távolkeleti luxusszállodákban múlatta az időt, miközben az erőszakkal tízezrével összefogdosodott közrendűeket a lövészárkok poklába kényszerítették.)      

Ahogy a sorkatonai szolgálat elleni rendszerváltoztatáskori ágálókra visszagondolok, mintha ezek többsége a korábbi kiváltságos családokból került volna ki. No meg az egyetemi előfelvételisek közül. És mintha ugyanezek néhány kiöregedett obsitosa képviselné az esztelen pacifizmust a mai Facebook-bejegyzésekben is, a fiatalságuk idején a Magyar Néphadseregben elszenvedett úgynevezett sérelmeiket, borús tapasztalataikat emlegetve, annak ellenére, hogy valójában kivételes helyzetben voltak a nagy többséghez képest. Az átalános 24 hónapos sorkatonai szolgálati időből nekik csak 11 hónapot kellett teljesíteniük. Ám ezzel együtt is úgy érezték, és sokan úgy érzik ma is, hogy

az életüket rövidítették meg ezzel a nem egészen egy évvel, mert a hozzájuk képest kisebb általános műveltséggel rendelkező tiszthelyettesek és tisztek alá rendelve, akkori, békeidőbeli felfogásuk szerint csupa értelmetlen előírásnak, parancsnak kellett eleget tenniük.

A minap ilyen alapon utasította el az internet nyilvánosságában a mindenki számára bevezetendő katonai alapkiképzést egy ismert közíró, aki mintha nem gondolta volna végig, hogy alig több mint száz éven belül harmadjára sodorhatnak be bennünket (fiatalokat és idősebbeket, férfiakat, nőket, gyerekeket) egy egyelőre Ukrajna területén folyó háborúba. Ha másból nem, Magyar Péternek az egyre inkább összeolvadó EU- és NATO-dicsőítő beszédeiből ez következhet. Az internetes vitában, a fent említett jogtudósra, Bibó Istvánra hivatkozva, felvetettem, hogy vajon nem öngyilkosság-e a totális pacifizmus egy háborúk uralta világban?

Megemlítettem azt is, hogy jómagam az 1970-es évek első felének Magyarországán, s annak hadseregében, egy hazai és külföldi hadgyakorlatokkal terhelt, első lépcsős ezredben szolgáltam le a két évet. Ám mindent egybe vetve, civil életemben, különböző vezetői posztokon előnyömre váltak az ott szerzett jó és rossz tapasztalatok. Mit ne mondjak, fogdában is ültem három tanulságos napot. Három hónapot laktanyafogságban is töltöttem. Mindkettőnek megvolt a katonaság mércéjével mérhető oka, s olyan élménye, ami később óvatossá tett abban, hogy elkerüljem mások cselekedeteinek elhamarkodott megítélését. Egyúttal, saját érdekemben már akkor be kellett lássam, hogy a hadsereg, az hadsereg,

nem a személyes szabadság kiteljesülésének helye, nem a visszaélésmentesség, az értelem felhőtlen ragyogásának világa, miként azt Joseph Heller: A 22-es csapdája című regényében is megírta az amerikai katonaságról, ami egyébként mindenütt a civil világ sűrített mása. Hogy is lehetne más?

Mellesleg, a könyvet a magyarországi laktanyában olvastam el, s meghökkentem, hogy a lényegében azonos feladatok és az óhatatlanul hasonló szervezet miatt mekkora a hasonlóság az USA hadserege, illetve az én időmben a Varsói Szerződés részeként ténykedő magyar katonaság között. Ebből aztán hamar eszembe jutott a régi bölcsesség: „Ha Rómában élsz, élj úgy mint a rómaiak!”. Ez a felfogás aztán átsegített a nehézségeken.

Később, már tisztesként, jártasságra tettem szert alegységek, sőt a törzs körülbelül 120 fős eltérő felfogású, érdekű, képzettségű állományának irányításában, konfliktusainak a tisztek nélküli belső rendezésében. Ráadásul, az ott eltöltött időt mindmáig hasznosított nyelvtanulásra, a katonai szókincs idegen nyelveken való elsajátítására is felhasználtam, ami nélkül aligha tudnám értelmezni a mai háborúkkal kapcsolatos külföldi híradásokat a Bekiáltás-cikkek egy részének írásakor és fordításaimban.

Ez azonban csupán a magán oldala a témakörnek. Ezen túlmenően, csaknem hat évtizedes távolból nézve, az előfelvételis sorkatonai rendszer, amire a laktanyában némileg szintén ráláttam, egyike volt a szocialisztikus társadalom meggyökereztetése elleni, ebből a szempontból nyilván végiggondolatlan támadásnak. Ugyanis az előfelvételis rendszernek nagy része lett a jövő értelmiségének kasztosításában. Azzal, hogy tömegesen emelte ki, el is zárta ezt a réteget attól, hogy tapasztalatot szerezzen a társadalom többségét kitevő, alacsonyabb státuszúak, vagyis a leendő munkahelyi beosztottjaik élet- és gondolkodásmódjáról. (A kasztosítás következő lépése a tehetősebbek, a kiváltságosabbak gyerekeinek az alapfokú iskolarendszeren belüli, már a késői Kádár-rendszerben megkezdődött elkülönítése volt.) Mindennek nem kis szerepe volt, s még lesz is

a társadalom kohéziójának megbontásában, a szinte teljes szétesettség kialakulásában, a különféle érdekek mentén alakuló társadalmi rétegek párbeszédképességének általában tapasztalható hiányában.

Visszatérve a kiindulóponthoz: miközben Magyarországon a lakosság nagy része hallani nem akar a kötelező sorkatonai szolgálatról, Európában, akár a közvetlen védelmi érdekek, akár a társadalom összetartásának közvetett erősítése miatt, ma is bevonultatják a fiatalokat. Meghatározott időközönként, különféle szempontok alapján továbbképzésre hívják be a tartalékosokat az alábbi országokban:

Magyarországon a sorkötelezettség békeidőben továbbra is szünetel, csak önkéntes tartalékos vagy szerződéses szolgálatra van lehetőség. Ám kérdés, hogy ez meddig tartható fenn azt követően, hogy az Európai Unió és a NATO európai szárnyának egyre kevésbé leplezett összeolvadásával a fegyverkezési őrület hullámai hovatovább az égig érnek. Mondanom sem kell, nem kívánom, hogy az egyének önrendelkezésébe az állam ilyen, mindent egybe vetve jogfosztó módon is beavatkozzék. De a világ olyan, amilyen. A Bonaparte Napóleonnak tulajdonított mondás érvényesül benne: „Az az ország, amely nem akarja táplálni a saját hadseregét, előbb-utóbb kénytelen lesz etetni az ellenségét”. Addig-addig áltatjuk magunkat azzal, hogy bennünket elkerülnek a veszedelmek, amíg egyszer azt vesszük észre, már benne is vagyunk a szörnyűségekben, amelyek ellen nem hogy védekezni nem leszünk képesek, de még tompítani sem tudjuk a hatásukat.#