Miközben az emberiség a piac uralmának minden eddiginél szörnyűbb ökológiai és társadalmi következményeinek elszenvedője, az esedékes, magyarországi parlamenti szavazás előtt emlékeztetnem kell arra, hogy a neoliberalizmus propagandájával fedezett, a fegyverkezésben, a háborúk indításában Nyugaton is tetten érhető központosítási törekvések ugyanúgy a demokratikus döntéshozatali mechanizmusok kiiktatásával jutnak érvényre, amiként az adott körülmények között a nemzetállami szuverenisták kormányoz(hat)nak. Ez is, az is szükségszerűen a fasizálódás irányába mutat – miként az Polányi Károly (1886–1964) A nagy átalakítás című, először 1944-ben, New Yorkban megjelent, a piacgazdaság kialakulásával és annak kritikájával foglalkozó művéből levezethető. Bár Magyarországon jórészt csak egyetemi körökben ismerik a nevét és munkásságát, a minap épp Budapesten említette Karl Marxszal együtt Nancy Fraser amerikai vezető kritikai teoretikus filozófus. Annak ellenére, hogy Polányi – minden tisztelete mellett – vitatja Marxnak a történelem egészének osztályharcok küzdelmekénti, gazdasági determináltságkénti felfogását, szimpátiája egyértelműen a dolgozó munkásoké, s általában az EMBERÉ. Mindenesetre, Marx mellett – Lukács Györggyel, Mészáros Istvánnal, Rozsnyai Ervinnel, s persze a kapitalizmus mai, jelentős hazai és külföldi kritikusaival együtt – Polányi megkerülhetetlen azok számára, akik a piacgazdaság kialakulásának, illetve a fasizmusba torkolló következményeinek okait szeretnék feltérképezni, és cselekvési alternatívát találni.
Újszerűnek ható kijelentések bőven akadtak a Politikatörténeti Alapítvány Társadalomelméleti Műhelye, a Polányi Károly Globális Társadalmi Tanulmányok Kutatóközpontja és a Napvilág Kiadó által szervezett április 1-jei, a gazdasági antropológia megalapítójának tekintett Polányi születésének 140. évfordulóján, Budapesten rendezett konferencián. Ezek egy része azért érhette meglepetésként egyik-másik hallgatót, mert nálunk a múltban nem, vagy alig juthattak el az akadémiai-egyetemi körökön kívüliekhez a gazdaságtörténész-szociálfilozófus korszakos művei, esetleg nem eléggé figyelmesen tanulmányozták, tanulmányoztuk azokat.
Én szerencsésnek érezhetem magam, mert Polányi 1976-ban magyarul megjelent Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet című tanulmánykötetére újságíró iskolai filozófiatanárom, Fehér Márta hívta fel a figyelmemet. Az általam azóta is többször forgatott művet az ő biztatására láthattam el lázas széljegyzeteimmel. Ehhez képest meghökkenve kellett konstatálnom, hogy még az ezen a rendezvényen megjelent, mondhatni bennfentes körben is volt, aki annak a reményének adott hangot, miszerint
ha az április 12-ei magyarországi országgyűlési választáson a kevésbé rossz erő kerülhet kormányzási helyzetbe, akkor talán-talán valamifajta reményt keltő fordulat következhet be közéletünkben.
Minthogy a bő egy hét múlva beharangozott fordulat reménye oly sokakban él, azokkal kell ellenérvelnem, akik Polányi alapján, ezen a konferencián is arra mutattak rá, hogy nem hozhatja el a megváltást annak a liberális utópiának az újjászületése, amely szerint minden tekintetben felvirágoztatható a társadalom a szabadpiac erőltetésével, a piaci szabályozók kiiktatásával. Mindjárt első előadóként Andor László közgazdász, az Európai Progresszív Tanulmányok Alapítvány (FEPS) főtitkára Polányinak arra a következtetésére futtatta ki elemzését, hogy ebből a felfogásból csak fasizmus jöhet ki.
Bár Éber Márk Áron szociológus, habilitált egyetemi docens arról értekezett, miként léphet működésbe a társadalom védekező mechanizmusa a kapitalizmus expanziójával szemben, maga is arra a lehangoló megállapításra jutott, hogy valójában a piacosítási radikalizmusból következő fasizálódás kényszerít(het)i ki az ellencselekvést. Csunderlik Péter történész, egyetemi tanár többek között Polányinak egy, a Huszadik Század folyóiratban, 1909-ben megjelent cikkének mondanivalóját ismertetve szögezte le, hogy a szabadpiac társadalmi elégedetlenséget okoz, ami felszínre hozza a demokráciát veszélyeztető populizmust. Melegh Attila szociológus-közgazdász megszólalásában szintén jelezte a magukban illúziókat melengetőknek, hogy közéleti folyamataink alakításában a piac vastörvényeit nem lehet figyelmen kívül hagyni:
az ellenmozgások megkerülhetetlenek, de aki egy-két, a piacosítással szembemenőnek látszó kisebb intézkedéstől azonnali rendszerváltást vizionál, azt kell mérlegelje, hogy egy új korszak és annak intézményei csak hosszú távon alakulhatnak ki. Egyébként pedig, ha „ellenmozgásról” gondolkodik valaki, ne feledje, hogy a Lenin által leírt imperializmus – tegyük hozzá: az államszocialista / államkapitalista kísérlet (KDL) – ugyanúgy ellenmozgás, mint a fasizmus, mert a kapitalista társadalom uralkodó osztálya inkább a demokráciáról mond le, mint a tőkeérdek érvényesítéséről.
Mindezt aktualizálva: csak az nem látja, aki nem akarja, hogy az Európai Unió Ursula von der Leyen nevével fémjelzett vezetői a liberalizmus propagandájával fedezett központosítási törekvéseket a demokratikus döntéshozatali mechanizmusok kiiktatásával juttatják érvényre, akárcsak az Orbán Viktorhoz hasonló nemzetiállami szuverenisták.
Ami az EU-t illeti, a hozzá kritikátlanul viszonyulóknak azt kellene bizonyítaniuk, hogy 2026-ban nem érvényesek Polányi Károlynak, A nagy átalakítás című, először 1944-ben angolul megjelent, magyarul csak 1997-ben, magánkiadásban hozzáférhetővé tett, aztán 2004-től a Napvilág által többször kiadott, a piacgazdaság kialakulásával és annak kritikájával – mindenekelőtt a piacgazdaságnak a válságokra fasizmusokkal reagálásával – foglalkozó művének megállapításai, miközben azóta a piac uralmának minden addiginál szörnyűbb ökológiai és társadalmi következményeinek vagyunk elszenvedői. Többek között ez olvasható a kötet 270. oldalán az 1930-as évekről:
„A fasiszta kiutat abból a zsákutcából, ahová a liberális kapitalizmus jutott, a piacgazdaság olyan reformjaként jellemezhetjük, melyet a gazdaság és a politika valamennyi demokratikus intézményének kiirtásával értek el. Új életet leheltek a felbomlás szélén álló gazdasági rendszerbe, miközben a népet alávetették egy olyan átnevelési folyamatnak, melynek célja az volt, hogy az egyént megfosszák állampolgári jogaitól, és képtelenné tegyék arra, hogy az államban felelősségteljesen tevékenykedjen. Ez az átnevelés egy olyan politikai vallás dogmáinak az elsajátításából állt, amely minden formájában tagadta az emberek testvériséget. Mindez tömeges megtérést követelt, az ellenszegülőket a kínzás tudományos módszereivel kényszerítették megadásra.
Egy ilyen mozgalom megjelenését a világ ipari országaiban, sőt számos alig iparosodott országában is, semmi esetre sem szabad helyi okoknak, nemzeti mentalitásoknak vagy történeti előzményeknek tulajdonítani, ahogy a kortársak következetesen tették. A fasizmusnak épp oly kevés köze volt az első világháborúhoz, mint a versailles-i békeszerződéshez, a junker militarizmushoz vagy az olasz vérmérséklethez.”
A vasútépítő mérnökként, bölcsészstúdiumok hallgatójaként, jogászként, a Galilei Kör első elnökeként, önkéntes tiszti iskolásként az I. világháborút megjárt katonaként, 1919 után ausztriai, angliai, amerikai, kanadai emigránsként, egyetemek oktatójaként, professzoraként tudásra és tapasztalatra szert tett Polányi több helyen részletezi, hogy a fasizmus egyaránt jelen volt az I. világháborúban vesztes, illetve győztes országokban: Anglia, Ausztria, Bulgária, Egyesült Államok és a latin amerikai országok, Észtország, Finnország, Franciaország, Hollandia, Japán, Jugoszlávia, Lengyelország, Litvánia, Magyarország, Norvégia, Olaszország, Palesztina, Poroszország, Portugália, Spanyolország stb. Mint a 271. oldalon írja: „Gyakorlatilag nem volt olyan háttér – vallási, kulturális vagy nemzeti hagyomány –, amely védekezőképessé tett volna egy országot a fasizmussal szemben, ha adottak voltak megjelenésének feltételei.”
A mai Magyarországon, a mesterségesen felkorbácsolt, hovatovább tettlegessé is fajuló érzelmektől indítva, szinte vallásos hittel hiszik tömegek: azzal, hogy a háttérből ki tudja, milyen erők által mozgatott és pénzelt Magyar Péter az EU-ra teszi a tétet, a gazdasági és politikai hatalmon kívülre szorult-szorított, alsó-középosztálybeli és az alatta lévő kisember érdekeit képviseli. Annak ellenére ámítják magukat ezzel, hogy az újmegváltó környezetébe globális szervezetekben, multinacionális vállalatok érdekeinek képviseletében szocializálódott vezető-várományosokat delegáltak a közvélemény számára ismeretlenek, holott nyilvánvaló, hogy a nyugati tőkeérdekek, szó szerint bármi áron való érvényesítését várják el tőlük a hátterüket biztosítók.
Nem mintha a nemzetállami szuverenisták forgatókönyve alapvetően különbözne ettől. Valójában csapdában vergődünk – vergődnek a (nyugati) társadalmak tömegei. Miként a konferencián Mikus Áron, a Helyzet Műhely tagja Polányit értelmezve kijelentette:
„a demokrácia és a kapitalizmus (hosszabb távon – KDL) összeegyezhetetlen. A 20. században hiába válnak politikai tényezővé a tömegek, a gazdaságra nincs érdemi ráhatásuk, mert ez a tőkésosztálynak adatik meg. A magántulajdon eleve összeegyeztethetetlen a demokráciával, ezért válik szükségessé az álreformot megvalósító fasizmus a gazdasági válságok kezeléséhez, mikoris nem csupán a demokratikus intézményrendszert számolják fel, hanem (végül) minden emberi öntevékenységet is.”
Aki akár Orbán kormányzási rendszerét okkal bírálva nem ebből a törvényszerűségből indul ki, nem a válságokat, a konfliktusokat, a háborúkat újratermelő piacgazdaság folyamataiban, nem a bennünket újból és újból helyi, regionális, világkatasztrófákba sodró körülményekben keresi a bajok forrását, becsapja önmagát és másokat, amikor azt hiszi, hogy a rendszer egy vezércserével megváltoztatható. Holott a jól ismert, iszonyú összegeket felemésztő választási cirkusz nem más, csupán a piacgazdasági rendszer továbbéltetéséhez szükséges propagandatrükkök sorozata. A kampányokkal azt hitetik el, hogy a mindenkori új figura szembefordulhat a világtrendekkel. Ezzel átmenetileg lecsendesítik az elégedetlen tömeget. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy ez a király is meztelen…
Más kérdés, hogy a jelen ilyen alapon történő elemzésére már csak azért is szükség van, hogy érzékeljük a manipulálási szándékot, s ellene valamiféle önvédelmet építsünk ki. Mert úgy tűnik fel, József Attila a Farsangi lakodalom című, 1930-ban keletkezett verséből sem sokan tanulták meg, hogy
„Tőke és Fasizmus jegyesek / Minden külön értesítés helyett.”
Ehhez mindenekelőtt azt kell belátni, hogy az azonos piacgazdasági mozgatórugók miatt a válságok kezelésében nincsenek lényegi különbségek a tőkeérdeket képviselő különböző kormányzatok indítékai, intézkedései között. Polányit olvasva, egyes megállapításait az orbáni kormányzási módszerekkel összevetve, nem állhatom meg, hogy a „nem tudják, de teszik” jegyében ne idézzem fel a kötet 274. oldalán részletezett gondolatot, miszerint az első világháború utáni Közép- és Kelet-Európában mindenütt az ellenforradalmi konzervatívok végezték el azt a munkát, amivel egyrészt útját állták a szocialistáknak, a kommunistáknak – akiknek történelmi szerepét sokunk számára szintén újszerű megközelítéssel elemzi Polányi –, másrészt igyekeztek partvonalon kívülre szorítani a fasisztákat, ám valójában, hosszabb távon, eltávolították előlük az akadályokat.
Ezzel összefüggésben talán nem érdektelen felidéznem, hogy 2017 óta csaknem húsz cikkben foglalkoztam a Bekiáltásban a NER fasizálódási jelenségeivel. Például hét évvel ezelőtt, A fasizmus már köztünk van című jegyzetemben – ami a többivel együtt visszakereshető a Bekiáltás keresőjébe begépelt kulcsszavakkal, nevekkel – többek között Ungváry Rudolf Umberto Ecora hivatkozó elemzései alapján így foglaltam össze a központosításra, az egyének életébe való beavatkozásra, az annak minél erőteljesebb szabályozására, a munkavállalóknak az államnak közvetlenül vagy közvetve alávetett rendekbe, kamarákba, korporációkba tömörítésére, a helyi intézményeket az emberektől távolabbi igazgatási alközpontok, központok alá rendelésére, a települési és más önkormányzatiságot gyengítő államkormányzási alapelvekre vonatkozó módszereket:
kimondatlan vezérelv / erőkultusz / a szilárd intézményi rendszer helyett személyi kapcsolati háló / az egyén semmibevétele az állam mindenhatóságának hangsúlyozása mellett / látszólagos, valójában szervezett káosz / a káderpolitikában a szakértelem helyett a hűségelvre épülő megbízhatóság az állam megszállása érdekében / a társadalom „mi és ők”-re való osztása, az „ők” kirekesztése a társadalomból / ha magunkért lopunk, akkor a nemzetért lopunk gondolatának elfogadtatása / a sérelmi nemzeti retorika / a történelemtudomány helyére az emlékezetpolitika léptetése…”
Ha ez ilyen könnyen átlátható, akkor mégis mi az oka annak, hogy az embert a gépek, a termelési folyamatok részévé változtató, közösségeitől megfosztó munkaerővé tevő, a természetet erőforrásként kezelő, mindössze bő kétszáz éves piacgazdaság erői uralkodni képesek rajtunk? Erre a részletes, máig érvényes választ többek között Polányi Károly A nagy átalakulás című kötetéből bonthatja ki az érdeklődő. Hozzá képest én csupán földhözragadt módon tudok felelni arra, hogy egyrészt gyökeres változásokat ígérő rendszerváltás már csak azért sem lehetséges, mert Magyarország a globális tőkés világrendszer része, s ennek „kirendeltségeként” az Európai Unió egyre önkényesebb szabályrendszerének van alávetve az egyre inkább globális tőkeérdek érvényesítésére. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az emberi tényező sem.
♦ A tőkés rendszerhez egzisztenciális okokból kötődő politikusok (főhivatalnok-vazallusaik, a papság, Guy Debord megállapításával a spektákulum társadalmának legpusztítóbb felszíni megnyilvánulását, a tömegkommunikációs médiát működtetők hada az influenszereket is beleértve, nem utolsó sorban a menedzserek rétege) eleve elutasítják a kapitalista rendszerkritikát. A lobbysták nyomására kialakított törvényekkel megalapozott, a termelés szférájában előre meghozott döntések érvényesítésére irányuló hatalomgyakorlás fő célja, hogy a külkapcsolatoktól a védelmi politikán, a gazdaságszervezésen, az oktatáson, a médiarendszeren, a családpolitikán át a munkahelyi viszonyokig minden társadalmi alrendszert a tőkés rend minél zavartalanabb működtetésének rendeljenek alá.
♦ A saját jólétét a tőkés renden belül megteremtett közvélemény-formáló (akadémiai), nagyrészt kispolgári értékrendű értelmiség döntő hányada szintén egisztenciális okokból tartózkodik a kapitalista rendszerkritikától, vagyis attól, hogy felvilágosítsa a tömegeket a társadalmi-gazdasági konfliktusok valódi mozgatórugóiról.
♦ Az előzőek által befolyásolt középosztálybeli tömegek, kisegzisztenciák abban a hitben ringatják magukat, hogy a kapitalizmus megreformálható. A nyugati jóléti társadalom megteremtéséhez csak az épp regnáló kormányt kell elsöpörni, s akkor nálunk is minden szép és minden jó lesz.
♦ Az alkalmazottak és fizikai munkások egymástól elszigetelt, megannyi munkahelyi pszichológiai eszközzel bizonytalanná tett, vagy szükség esetén erőszakkal megfélemlített, kordában tartott tömegei pedig, amelyek az eddigi jóléti társadalmakban egyelőre még nem csak a láncaikat veszíthetik, szintén távol állnak a lázadástól.
Hogy mennyire erőteljesek a mindezek következtében a tömegek tudatát hamis irányba terelő hatások, azt egyik idős újságíró kollégám minapi, nekem írt Facebook-üzenete is példázza. Az április 12-ei országgyűlési választásokra utalva, leszámolva a számára reményteljesnek indult Fidesz-szel, annak adott hangot, hogy a végre tömegesen megmozdult fiatalok a demokráciának inkább megfelelő kormányzási rendszert, szervezeteket hoznak létre. Jócskán benne a Polányi-életmű, előtte pedig Guy Debord, még előtte Byung-Chul Han és az Eszmélet folyóiratban a hazai és a külföldi kapitalizmuskritikus szerzőktől évtizedek óta közölt tanulmányok kijegyzetelésében, megtanulásában, mit válaszolhattam volna erre? Azt, hogy bármit is ígér az új erő, s annak a vélt vagy valódi ellenfeleivel szemben lekezelően, kioktatóan, arrogánsan viselkedő vezére
»erre a piacgazdaság jelenlegi globális válság miatti átrendeződésének folyamatai között egyszerűen nincs esély. Mindenütt szükségszerűen a központosítás, a demokratikus és a szabadságjogok visszanyesése van napirenden, ami az olyan félperifériákon mint amelyek egyikéhez Magyarország is egyre inkább tartozik, ez hatványozottan jelentkezik.
A NER központosító kormányzása, „a társadalmi béke érdekében” a középosztálynak az alsóbb rétegek rovására tett valóságos és látszatengedmények, a munka alapú társadalom eszméje ennek csupán az előjátéka volt. Ha az ember a tőkeérdekeket képviselő nyugati sajtó által leplezett folyamatok mélyére néz, mindenütt észre kell vennie a demokratikus intézményrendszer kiüresítését, a profitnak a természetes élőhelyek és a munkaerő (régebbi kifejezéssel: emberek) rovására történő növelését, a védelmező emberi kapcsolatrendszerek fenntartását lehetővé tevő intézményrendszer lebontását. Köztük a családok széttörezedőzédését, az oktatási rendszer kasztosítását, az elidegenítést szolgáló munkaszervezést, a home office-szal, a látszat- és nem látszatállásokkal történő kizsigerelést, a szabadidőre is igényt tartó túlmunkáltatást, a céges telefonokon keresztüli állandó készenlétben tartást, a szakszervezetek meggyengítését, felszámolását, a pártok helyett a nem választott, a láthatatlan pénzügyi forrásokkal pórázon tartott, a választóktól nem függő, a választási ciklusokon túlnyúló állandó (tőke)érdekeket képviselő NGO-k előtérbe helyezését, a települési közösségek megosztását építészeti eszközökkel is, az agysorvasztó tömegmédiarendszer hatását stb.
Csak nem azt akarod mondani, hogy mindennek ellenében érdemben tehet és tesz az újmegváltó? Hogy az EU és az EU-országok többségének elefántcsonttoronyban ülő, a globális tőke legfőbb letéteményesei által pozícióba helyezett vezetői megkérdezték a népet, hogy akar-e háborúzni, akarja-e, hogy az életszínvonalának rovására esztelen fegyverkezésbe kezdjen Európa is? Nemde bár, az Európai Unióban épp most pakolják át a társadalom önvédelmét szolgáló forrásokat a fegyverkezésbe… Aki azt gondolja, hogy azok az emberek, akiket óriási propagandakampánnyal és összegekkel ugyanilyen célok érdekében hoztak és hoznak helyzetbe a Baltikum, Lengyelország, Románia, Moldávia stb. után Magyarországon is, nem ezt az utat fogják járni? – tettem fel újságíró ismerősömnek a költőinek szánt kérdéseket.«
Mindent egybe vetve a történelmi erők kényének-kedvének vagyunk kitéve. Miként A nagy átalakulás 276–278. oldalán is áll:
„Azt a szerepet, amelyet a fasizmus játszott, valójában egyetlen tényező határozta meg: a piaci rendszer állapota. (…) Az 1917 és 1923 közötti időszakban a kormányok alkalmilag fasiszta segítséghez folyamodtak, hogy helyreállítsák a törvényességet és a rendet: többre nem volt szükség a piaci rendszer működéséhez. A fasizmus fejletlen maradt. 1924 és 1929 között, amikor úgy látszott, hogy biztosítva van a piaci rendszer működőképessége, teljesen eltűnt a fasizmus mint politikai erő. 1929 után a piacgazdaság általános válságba jutott. Néhány éven belül a fasizmus világhatalommá vált. (…) A Komintern tényként deklarálta, hogy megszilárdult a kapitalizmus; Mussolini a liberális kapitalizmust magasztalta; Nagy-Britanniát kivéve minden fontosabb ország felemelkedőben volt. Az Egyesült Államok legendás fellendülését élvezte, és a kontinensnek majdnem olyan jól ment. Hitler puccsát elfojtották, Franciaország kiürítette a Ruhr-vidéket, a német márkát mintegy csoda folytán stabilizálták. (…) 1926 vége előtt ismét az aranstandard uralkodott Moszkvától Lisszabonig. A fasizmus igazi jelentősége a harmadik periódusban, 1929 után mutatkozott meg. Nyilvánvaló volt, hogy a piaci rendszer zsákutcába jutott. (…) megszűntek a leszerelési konferencia ülései, és Németország 1933-ban kilépett a Népszövetségből. (…) Három hatalom – Japán, Németország és Olaszország – fellázadt a status quo ellen, és szabotálta az összeomlóban lévő békeintézményeket. (…) az adósok megtagadták a külföldi hitelek visszafizetését, fogytak a tőkepiacok, apadt a világkereskedelem. A bolygó politikai és gazdasági rendszere együtt hullott szét.”
Nem folytatom, mert a fentiek tükrében mintha nem minden esetben lenne érvényes a kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni tétele. Mintha manapság megismétlődnének a száz évvel ezelőtti események, amelyek áradata még akkor is elsodorhatja az egyént, ha igyekszik kifürkészni az örvényeket és a zúgókat, hogy valamiképpen túlélje a veszélyeiket. Hogy mi történik vele, ha még erre sem vállalkozik, csak sodródik a tömegárral, arra bőven szolgáltat példát a szennyes-véres huszadik századi történelem. Mindenesetre Polányi szerint „A társadalom valóságának türelmes elfogadása rettenthetetlen bátorságot és erőt ad az embernek, hogy megszüntessen minden megszüntethető igazságtalanságot és szabadsághiányt. Amíg az ember híven teljesíti azt a feladatát, hogy nagyobb szabadságot teremtsen mindenkinek, nem kell attól félnie, hogy akár a hatalom, akár a tervezés ellene fordul, és megsemmisíti azt a szabadságot, amelyet az ő segítségükkel épít. Ezt jelenti a szabadság egy összetett társadalomban, és ennél több bizonyosságra nincsen szükségünk.”
Hogy nincs-e? Hát, nem tudom, hogy nem illúzió-e ez is. Persze, van, akit a vallásos hit – miként részben az I. világháború szörnyűségei láttán az ateizmust feladott Polányit is –, esetleg a világi vakhit átsegít a kétségeken, és van, aki valóban abból merít erőt, hogy bármily kis közösségben, de fellépjen az igazságtalanság ellen, mert enélkül szabadság sem létezhet. Bár a konferencián, enyhén szólva, utópisztikusnak éreztem Mendly Dorottya, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusának ezzel kapcsolatos hezitáló fejtegetését, többek között épp egy ilyen egyetemi kutatói kezdeményezésről számolt be, mondván: az értelmiség nem teheti meg, hogy nem tesz a lakóhelyi, a munkahelyi közösségek „visszaágyazásáért”, újjáépítéséért. Polányinak az EMBERÉRT való végtelen aggódásának tudom be, hogy rendelkezésre, 1964-ben, koporsója fölött József Attila szavai hangoztak el: „Dolgaim elől rejtegetlek, / Istenem, én nagyon szeretlek. / Ha rikkancs volna mesterséged, / Segítenék kiabálni néked.”
Nem mellesleg, 1960-as visszaemlékezésében azt írta: „Ami lettem, magyar földön lettem. Magyar életek adtak értelmet életemnek. Ami hibát netán elkövettem, mások fizettek itt érte. Ami jót akartam, itt teljesedjék. Ami keveset a nagyvilágnak adtam, ide térjen vissza”. Ami már-már kilátástalanná teszi a helyzetet: manapság Magyarországon (sem) nem áll a tőkésosztállyal szemben szervezett társadalmi csoport, munkavállalói osztály, s ebből is következően politikai vezető erő. Bár egyesek azt állítják, hogy ezúttal a szuverenisták nemzeti burzsoáziája vívja az osztályharcot a globális tőkések osztálya ellen, s korunkban ez lenne maga az osztályharc, szerintem ez félreértés. Ellentét ugyanis csak abban van közöttük, hogy melyik fél, milyen arányban részesüljön a kizsákmányolás hozadékából, a profitból. Szó sincs arról, hogy bármelyik is lenne a győztese a tőkésosztályon belüli háborúságnak, az szociális érzékenységből fakadó tettekkel váltaná fel az ember és a természet kizsákmányolásával történő magántőke-gyarapítást. E tekintetben mindig is csak annyi engedményt tettek a tőkéscsoportok, amit kikényszerítettek belőlük az alant lévők. Vagyis a folyamatok végére – bármit is értsünk alatta – a történelem fog pontot tenni, hogy aztán új küzdelmek vegyék kezdetüket, miként az a múltban is volt, s vélhetően a jövőben is lesz. Feltéve, ha ezeket a mostaniakat túléli az emberiség… #
