Részletek

Készült: 2026. február 24.

Soha korábban nem éltem át ekkora intenzitással, miként erősíti fel a zenéből áradó érzelmeket a tánc, illetve megfordítva: mennyire magától értetődővé válhatnak a balettmozdulatokba kódolt üzenetek, ha a muzsika veszi őket szárnyára. A Magyar Állami Operaház február 22-ei Anyegin-előadásán volt részem ebben a kivételes élményben. Aki kíváncsi: ízelítőként, innen érhető el kétpercnyi videó a színház honlapján. Ám az elemzés nem az én tisztem. Ha értő módon méltató kritikát akar olvasni valaki, azt nálam avatottabb szerzőnél szintén talál ezen a felületen, a Balettkalauzban. Ami a művészi élményen túl foglalkoztatott:

immár nem először tapasztaltam, hogy a budapesti társulat vezetősége a maga csendes módján foglal állást a NATO-nak az Ukrajna területén Oroszország ellen vívott háborúja ügyében azzal, hogy a dalművek színpadra állításakor csakúgy miként a balett-előadásokon, a gyakran több nemzetiségű szereplőgárdába tudatosan hív orosz, illetve ukrán művészeket.

Egyébként érzékeltem ezt a Fővárosi Nagycirkuszban is, ahol egy korábbi alkalommal orosz–ukrán házaspár közös gyerekükkel mutattak be produkciót a mára gyökeresen átalakult, a lélegzetelállító mozgást, a legigényesebb zenével, fényhatásokkal ötvöző cirkuszművészeti irányzatnak megfelelően. Szerintem, többet ér az ilyenfajta kiállás a külső érdekek jegyében szított, az embereket, a családokat, a népeket egymás ellen uszító, „békeháborús” propaganda ellen, mint bármely utcai hangoskodás. Miként ilyen volt ugyanezen a február 22-ei napon a budapesti is, amivel az volt a gondom, mint a hasonló megmozdulásokkal általában: az előzmények, a történelmi-geopolitikai összefüggések nélkül csak az egyik fél szemszögéből – persze, leginkább politikai-gazdasági érdekből, érzelmekre ható módon tömeghangulatot keltve – értelmezték a történéseket.

Nem mellesleg, hasonlóan vélekedett az Operában, a tőlünk pár hellyel távolabb ülő hölgy is, aki az előadás kezdete előtt angolul kérdezte tőlem: ha a jegye a 7-ik székre szól, miért van abban a sorban még egy 7-es számú hely: Persze, gyorsan tisztáztuk, hogy az övé a jobb oldali 7-es, a másik 7-es viszont a baloldali számozáshoz tartozik. A jóval az előadás kezdete előtti, apró közjáték szót sem érdemelne itt, ha nem fordultam volna vissza, s nem kérdeztem volna rá, hogy honnan érkezett Budapestre. Angliából, hangzott a válasz, mert itt a fogorvosi kezelés háromszor olcsóbb, mint ott. Még úgy is jobban jön ki, hogy már harmadjára jár nálunk emiatt. Ráadásul mindig megnéz valamilyen előadást. Egyébként el van ragadtatva Magyarországtól, pláne, hogy

húsz évvel ezelőtt hagyta el Ukrajnát, pontosabban Donyecket, amelynek lakossága már akkor hiába követelte, hogy az 1991-es népszavazás, illetve az alkotmány értelmében autonómiát kapjon a terület. Egy ízben még vadászgépről is lőttek a tüntető tömeg fölé...

Minthogy bőven volt még időnk az előadás kezdetéig, nagy örömmel fogadta az indítványomat, hogy váltsunk az anyanyelvére. Az ám, de az orosz vagy az ukrán-e az anyanyelve? A szó szoros értelmében az orosz, minthogy az időközben elhunyt édesanyja orosz volt, ám az édesapja ukrán. Ukránul szintén tökéletesen beszél és ír, amire szüksége is van, ha az otthoniakkal vált üzenetet. Az oroszokkal is ukránul értekezik, nehogy bajba sodorja őket. Mondtam neki, hogy értem, miről beszél, mert kinti ismerőseim 2022 óta, a hatósági megfigyeléstől és retorzióktól tartva, szintén ukránra váltottak az addig évtizedeken át használt orosz helyett. Kérdésemre, hogyan viszonyul a család két ága a háborúhoz – pontosabban a „különleges katonai művelethez” –, lemondóan legyintett:

szemben állnak egymással; ha szóba kerül, mindig veszekedés a vége, de még az oroszok sem értik, hogy nem Kijev és Moszkva háborúja ez, hanem az USA által sok évvel korábban megtervezett terjeszkedési szándék juttatott oda bennünket, ahol tartunk.

– Ezért volt öröm, mikor felfedeztem, hogy a budapesti opera Anyegin előadásának különböző szereposztásaiban szentpétervári, szaratovi, tehát oroszországi, illetve belorussziai balettművészek mellett ukrajnaiak is helyet kaptak a magyar, az angol, a japán, a svéd származásúak mellett – tette hozzá. Aztán megjegyezte: ezért is kedvelem ezt az országot, amihez képest az angliai légkört valósággal megmérgezi a politika által szított ruszofóbia.

Eddig jutottunk. Hagynunk kellett, hogy mások szintén helyet foglalhassanak a széksorban. Egyébként is, hamarosan felcsendültek a Pjotr Csajkovszkij nyomán Kurt-Heinz Stolze által hangszerelt mű hangjai, és magába szippantott a John Cranko kivételes koreográfiájával újraélesztett balettelőadás. Az egyik szünetben azonban odaszólt még az Angliából érkezett, donyeci nézőtárs: szeretné egyértelművé tenni, hol is áll ebben a testvérháborúban, ami nem 2022-ben kezdődött. 2014-ben rokonai már szenvedtek a kijevi kormány által a térségre szabadított banderista azovisták, meg a hadsereg büntető műveleteitől.

– Ön biztosan érteni fogja, hogy amikor valamilyen ukrajnai eseményről beszélek, akkor én „na Ukrainye-t” mondok, nem pedig „v Ukrainye-t” – magyarázta.

Bólintottam: politikai kérdés jelenik meg a nyelvi formulában. Oroszországból nézve elsősorban földrajzi értelemben vett határterület volt, s részben maradt az a világ. Főleg keleti és déli része – többek között Malaja Rosszija (Kis-Oroszország) néven –, a Krímmel együtt, évszázadokon át Oroszországhoz, a nyugati pedig Lengyelországhoz, majd az Osztrák-Magyar Birodalomhoz tartozott. Ennek megfelelően az oroszok „Ukrajnán” történtekről beszéltek, és beszélnek, az ukránok viszont az „Ukrajnában” fordulatot használják. A közvetlen előzmény:

1922-től, több lépcsőben, az Oroszországtól és másoktól elcsatolt részekkel együtt, a Szovjetunión belül egyfajta államiságot kapott a térség a bolsevikoktól.

Ennek nyomán tekint Kijev – és az Oroszország ellen Ukrajna felhasználásával hídfőállást kiépített, a saját, globalista-atlantista tőkeérdekeknek alávetett Nyugat – az 1991–1992-ben megörökölt entitásra ukrán államként, amely azonban népességének sokfélesége, sokrétű kulturális hagyományai, többféle vallási elköteleződése miatt megosztottság által terhelt. Ennek ellensúlyozására Kijev idővel kirekesztő nyelvi előírásokkal, az oroszul írt könyvek millióinak selejtezésével, bezúzásával, a közterek tízezreinek, nem egyszer a II. világháború alatt tömeges pogromokat végrehajtó banderista-fasiszták nevére keresztelésével, a szobrok, emlékművek ezreinek lerombolásával, az oktatás átalakításával, a töreténelemkönyvek átírásával, az állami szervezetekben dolgozók megbízhatósági átvilágításával párosult tisztogatással, vallásháború indításával kezdett ukránosításba, s folytatja ezt mindmáig.

Ennek voltak részei a beszélgetőtárs által említett, 2014 és 2022 közötti, Donyec-medencei, a zömmel orosz nemzetiségű és érzelmű lakosság elleni, a szabadcsapatokkal és a hadsereg egységeivel végrehajtott katonai büntető akciók. A helyben alakult, s vélhetően korlátozottan Moszkva által szintén támogatott milíciákkal vívott  műveleteket, rablásokat kik mások, a civilek szenvedték meg. Csak a halálos áldozatok számát jóval tízezer fölé teszik. Több milliós menekülthullám indult el, főleg Oroszországba. Ám azok a félrevezetett tömegek, amelyek Európa nagy részén beszállnak ebbe a nagyhatalmak érdekeit szolgáló, ember- és nemzetközi jogi köntösbe burkolt, békeszólamokba rejtett acsarkodásba, minderről gyakorlatilag semmit nem tudnak. Persze, az ellenállásnak, a normalitásnak azért vannak kicsiny szigetei. Ilyen a Magyar Állami Operaház is. Fel kell ezt jegyezni, még akkor is, ha tudjuk, hogy Csajkovszkij zenéje, a művészek kiállása sem képes az őrületnek gátat szabni! #