Ma van a kijevi főtéren, a Majdanon kezdődött diáktüntetések tizenkettedik évfordulója. 2013. november 21-én vonultak ki a műszaki főiskolások a korrupció ellen tiltakozva és hatalomváltást követelve. Ebből az alkalomból szólaltatta meg az orosz állami rádió, a Vesztyi FM reggeli adásában az akkori miniszterelnököt, Mikola Azarovot. Bár akkor is elnöki rendszer volt, tehát a döntések az államfőhöz kötődtek, a szürke eminenciás Azarovnak szintén rálátása volt a helyzetre. Számomra például újdonság volt az a mostani állítása, hogy

már 2013 nyarán elkészült az a megállapodás-tervezet, amit végül – a banderista-fasiszták fegyveres erőszakába, külföldi mesterlövészek orrvadászatába torkollott zavargások közepette – 2014. február 22-én írtak alá az akkori ukrajnai parlamenti pártok, illetve Németország, Franciaország, Lengyelország képviselői új választások kiírásáról, az ország katonai szövetségektől való távolmaradását, a nemzetiségek autonómiáját garantáló, 2004-es alkotmány visszaállításáról.

Mint az akkori miniszterelnök mondta: kiderült, hogy a tiltakozó fiatalok nem ismerték a megállapodás-tervezet szövegét. Ezért 2013 novemberében, a felsőfokú oktatási intézményekben felolvasták, terjesztették a dokumentumot. Utólag persze tudható, hogy hiába. A lényeg ugyanis az volt, s mindmáig maradt, hogy Theodor Roosevelt 1903-as doktrínája jegyében a  nyugati tőkeérdekeltségek megszerezzék Oroszország erőforrásait. Ennek magától értetődő voltát Halford John Mackinder brit földrajztudós és politikus 1919-ben támasztotta alá „tudományosan”, majd az USA moszkvai nagyköveti posztján is szolgált Georges F. Kennan, aktualizálta 1947-ben.

A koncepciókat 1965-ben igazította a kor viszonyaihoz a lengyel-amerikai Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter amerikai elnök későbbi, 1977–1981 közötti nemzetbiztonsági tanácsadója. Például, az 1997-ben megjelent „A nagy sakktábla – Amerika világelsősége és geopolitikai feladatai” című könyvében kifejtette:

Washington 21. századi legfőbb feladata, hogy az eurázsiai kontinens politikai döntőbírájává váljék, és megelőzze az anyagi vagy diplomáciai érdekeit fenyegetni képes rivális hatalmak felemelkedését. Brzezinski szerint az amerikai globális hegemónia kulcsa az Orosz Birodalom legszélesebb értelemben vett területének birtoklása. Ennek érdekében Oroszországot három különálló államra kell osztani szentpétervári, moszkvai és valamely szibériai központtal.

Ehhez kellett Ukrajnát az Oroszország elleni fegyveres felvonulás terepévé változtatni, aminek megalapozása 2013-ban jutott csúcspontra. Egyrészt a Soros-alapítványok és médiumok ügynökei egészen alpári módon szították az oroszellenes gyűlöletet. Másrészt az amerikai hadsereg és a titkosszolgálatok részben zsoldjukba vették az ukrajnai fegyveres szervezetek számos vezetőjét, továbbá külföldi tanácsadókat építettek be az ország kormányzati szerveibe, hatóságaiba, pénzügyi intézményeibe. Az már a végjáték volt, amikor 2013 novemberében rávették a „békés” tüntetők egy-egy csoportját a kijevi orosz nagykövetség és kulturális központ megtámadására.

Megjegyzem: mindezek hatására döntöttem el, hogy 2014 januárjában Bekiáltás címmel holnapot indítok, hogy a térség iránt, Ukrajnától a Baltikumon át Oroszországig, kora ifjúságomtól érdeklődő, ezzel a céllal egyetemi tanulmányokat is folytatott, ott többször járt, ismerősöket, barátokat szerzett személyként, akár hetente néhányszor is dokumentáljam mindazt, amiről a magyar sajtó nem, vagy csak alig adott hírt. Így már 2014 februárjának végén beszámoltam arról, hogy a február 22-én aláírt, fent hivatkozott megállapodást zátonyra futtatták. Méghozzá oly módon, hogy a diákok helyett az uralmat a kijevi főtéren átvett banderista-fasiszta verőlegényeket bevezényelték a parlamentbe, s kiűzették velük a többséget adó, úgymond oroszbarát pártok, mindenekelőtt a Viktor Janukovics államfő által vezetett Régiók Pártja képviselőit. Janukovics, nem minden alap nélkül, utólag azt állítva, hogy az életére törtek, elmenekült az országból. Nem mellesleg,

hivatalban lévő elnökként, jogszerűen kérte fel a moszkvai vezetést, hogy nyújtson katonai segítséget az államcsínyt elkövetőkkel szemben, s ez lett a jogi alapja az 1954-ig egyébként is Oroszországhoz tartozott Krím megszállásának, ahol az amerikai védelmi minisztérium már hónapokkal azelőtt katonai laktanya létesítésére írt ki közbeszerzési pályázatot.

Hogy ki állt a kijevi események hátterében – amit az akkori Spiegel német lap is államcsínyként kezelt –, nem csak a laktanya-ügy miatt nem volt kérdéses. Viktoria Nuland, a washingtoni Obama-adminisztrációnak a térségért felelős államtitkár-helyettese már az előző évben nemzetközi konferencián jelentette be, hogy az USA kormánya 5 milliárd dollárral támogatja Ukrajna úgymond demokratizálását.

Ugyanő, a Majdan téren süteményeket osztogatva buzdította a szélsőjobbos martalócokat a kitartásra. 2014. február 27-én pedig bábkormány alakult külföldi miniszterekkel, köztük amerikai állampolgárral, majd hamarosan megkezdődtek, és nyolc éven át, sőt azon túl is tartottak a főleg oroszok által lakott Donyec-medence lakossága elleni, tízezernél jóval több civil áldozattal járó katonai műveletek, melyeket

az új rendszer ideológia alapjává tett bandserista-fasiszta ideológia jegyében szerveződött, félkatonai egységekként kezelt Azov- és a más gárdák rablóhordái és a reguláris tüzérségi erők hajtottak végre.

Bár az internetes megmondó emberek, akárcsak a nyugati politikusok, hallani sem akarnak minderről, e nélkül nem érthető meg mindaz, ami Ukrajna területén, az ott élők felhasználásával napjainkban is történik. Ráadásul a megértési szándék eleve halovány. A ma emberét elsősorban az érdekli, lesz-e béke a térségben? Ha röviden kell válaszolnom: szerintem, belátható időn belül nem. Meglehet, átmeneti csend beállhat, de túlságosan sokan érdekeltek abban, hogy hosszabb távon is fennmaradjon ez a konfliktus. Érveim a következők:

♦ A szálakat a háttérből mozgató, a Washingtonhoz kötődő, globalista tőkés körök célja változatlan: ha erőforrásait nem is lehet megszerezni, meg kell gyengíteni Oroszországot, illetve a vele együttműködő Kínát, vagy fordítva, Kínát és Oroszországot, s az ukrajnai ügyön keresztül is éket kell verni közéjük annak érdekében, hogy az USA kormányzatai mögött álló erők minél többet megőrizhessenek a világban korábban kiépített pozíciójukból.

♦ Az előző pontban összefoglalt okok miatt, szerintem, az újabb és újabb béketervezetek, tűzszüneti felhívások csupán a porhintést, a nyugati közvélemény illúziójának fenntartását, nem utolsósorban az oroszok megátalkodottságához fűződő indulatok fokozását szolgálják. Ugyanúgy, mint a 2014. február 22-én aláírt, vagy a későbbi két minszki egyezmény – a második úgy is mint normandiai formátum –, vagy az isztambuli egyezmény-tervezet. Ezekkel vagy eleve meg lehetett volna előzni a konfliktust, vagy 2022. február 24-dike után, az orosz támadást követően minimális veszteségek mellett tűzszünetet elérni, de Angela Merkeltől és Francois Hollande-tól is tudjuk: nem ez volt a Nugat érdeke, hanem Ukrajna felfegyverzése Oroszország ellen.

♦ Persze mindez nem újdonság rendszeres olvasóimnak. Nézzük hát a a legújabb fejleményt! Hamvába holtnak tartom a most felröppentett, az e sorok írásakor hivatalosan még nem közzétett, a Kreml szóvivője, Dmitrij Peszkov szerint Moszkvával nem ismertetett, 28 pontos, washingtoni béketervet is, amit november 20-án, a Telegram-csatornán tett közzé Alekszej Goncsarenko ukrán parlamenti képviselő. (Oroszul itt érhető el, magam viszont itteni, tételes elemzésétől eltekintek, hiszen bizonytalan eredete, vélhető kérészélete miatt nagy valószínűséggel nem érné meg a ráfordított időt és energiát.)
       Még az is megtörténhet, hogy diplomáciai okokból, egyfajta gesztusként, Trumpnak, a Nobel Béke-díjhoz való hozzájutásához közvetett támogatást nyújtandó, az orosz elnök eljön Budapestre, vagy máshova, hogy beszéljenek a 28 pontról, de attól tartok, ennek még akkora szerepe sem lesz, mint a Budapesti emlékeztetőnek, amit memorandumként emlegetnek mindazok, akik nem olvasták.
       Egyelőre az a helyzet, hogy Vlagyimir Putyin a november 20-ai, az ukrajnai arconvalon érintett legmagasabb rangú és beosztású katonai vezetőknek tartott főparancsnoki eligazításon egyrészt nyugtázta: az egy hónappal ezelőtti hasonló alkalommal adott parancsokat a hadsereg végrehajtotta, az orosz csapatok minden irányban előre haladnak. Célzott arra is, hogy a lendület nem fog alábbhagyni. Erre utalhatott Peszkov, amikor egy napra rá megjegyezte: minél tovább halogatja a megállapodást az ukrán fél, annál rosszabb helyzetbe kerül...              
       Nem vitás, hogy a 28 pont több része kielégítheti Moszkvát, de mindegyike biztosan nem. Az is világos, hogy üzleti szempontból az USA egyes vállalatai jól kereshetnek az új helyzeten, de el sem tudom képzelni, mit szólnak mindehhez azokban az európai fővárosokban, amelyekben nem egyszer a tervezetben szereplővel ellentétes álláspontot hangoztattak...
      (Már e cikk élesítése után Vlagyimir Putyin visszaigazolta feltételezéseimet. Az oroszországi Biztonsági Tanács tagjaival folytatott videó-konferencián, amiről az orosz állami tévé esti híradója számolt be, s ami itt is elérhető, megjegyezte, hogy hivatalosan is megkapták a tervezetet. A pontok egy részéről az alaszkai találkozón volt szó, de azóta washingtoni részről nagy a hallgatás, az a gyanúja, hogy Kijev, illetve a nyugat-európai vezetők ellenállása miatt. Újabbak megfogalmazások is megjelentek benne. Oroszország kész tárgyalni, de úgy gondolja, hogy az ukrajnai és az európai vezetők illúziókat kergetnek; nincs pontos képük a fronton uralkodó helyzetről. Az orosz vezető szó szerint ezt mondta: „összességében ez nekünk megfelel, mivel fegyveres eszközökkel, fegyveres konfliktus révén érjük el a különleges katonai művelet céljait. De, ahogy már sokszor mondtam, készen állunk a béketárgyalásokra és a problémák békés megoldására is. Ehhez azonban természetesen a javasolt terv minden részletének érdemi megvitatására van szükség. Készen állunk erre.” Egyébként a brüsszeli vezetők azt állították: nem ismerik a tervezetet, a német kancellár viszont azt mondta, hogy ő kapott belőle...) 
       Ennél is nagyobb gond lehet, hogy tételesen kidolgozott végrehajtási tervet, határidőket, felősöket, garanciákat is kellene rendelni a koncepcióhoz. Ez csak hosszas szakértői egyeztetések során lehetséges. Amiként ez a budapesti memorandum ügyében nem történt meg, miközben annak körülményei időközben megváltoztak. Köztük legfőként az, hogy az Ukrajna 2004-es alkotmányában szerepelt semlegességi kitételt, s más, hasonlóan alapvető kérdéseket később kivették a jogszabályból.

♦ Az elmondottak alapján Washingtonnak igen erős érdekei fűződnek a helyzet tartósításához, ezért megbízottai nyilvánvalóan azon dolgoznak, hogy a nyugat-európaiak minél mélyebbre süllyedjenek az ukrajnai mocsárban. Mindenekelőtt szerepet kell vállalniuk Ukrajna további felfegyverzéséből, amiből nagyrészt az amerikai fegyvergyártók húznak majd hasznot. Egyes orosz szakértők szerint, szélsőséges esetben, még egy nyugat-európai közreműködéssel indított kisebb atomcsapás is beleférhet az amerikai játszmába. Ugyanis ezzel az Amerikai Egyesült Államok végre nem egyedüli lenne azzal, hogy eddig csak ő vetett be ilyen pusztító eszközt. Igaz, a propaganda hatására sokan, köztük japánok is, ma már azt gondolják: az oroszok dobtak atombombát Hirosimára és Nagaszakira.

♦ Mindehhez elsősorban időt kell nyerni. Maguk az angol, a francia, a német, a lengyel politikusok, katonai vezetők állítják, hogy 3–4–5 évre van szükségük ahhoz, hogy ütőképessé tegyék fegyveres erőiket. Most ugyanis nem lennének képesek ellenállni egy orosz támadásnak, ami viszont biztosan be fog következni. Ám van itt legalább két ellentmondás:
     (1) Ha az orosz vezetők támadásra készülnek – jóllehet, mint mondják: semmi nincs Európa tőlük nyugatabbra eső részén, ami ne lenne Oroszországban –, akkor miért oly ostobák, hogy elhalasztják az időpontot akkorra, amikor már az egyesített Európa felfegyverkezik ellenük, miként ez megtörtént 1812-ben, 1918–1920-ban, 1941-ben, hogy csak néhány Oroszország ellen a múltban indított inváziót említsünk?
      (2) A Kreml képviselői azt is mondogatják: minthogy Putyinnak Oroszországot a NATO-ba való felvételre való tapogatózására két amerikai elnök is nemet mondott, holott ez lett volna a Moszkvától való félelem eloszlatásának legjobb eszköze, kénytelenek ragaszkodni ahhoz, hogy a nyugati fegyverek ne kerüljenek olyan közel nagyvárosaikhoz, hogy azok ellen már válaszcsapásra se maradjon idejük.

♦ E vázlatosan ismertetett szövevénybe illeszkedett eddig – s ki tudja még meddig? – Vlagyimir Zelenszkij hatalomban tartása is. Jóllehet elnöki mandátuma 2024 tavaszán lejárt, s akkor át kellett volna adnia a hatalmat az ukrajnai parlament elnökének, ez nagyon is megfelel a kurátorainak. Ugyanis bármit aláír – legyen szó német vagy francia fegyverek vásárlásáról, az Európai Uniótól felvett hitelekről stb. – arra idővel, ha akkor éppen az látszik hasznosnak, azt lehet mondani: nem volt joga hozzá, az ukrán parlament, a bíróság pedig nem tett semmit ellene.
      (Egyébként pedig hogy is tehetne, mikor a parlamenti többség az ő és környezete zsebében van, az alkotmánybíróság elnökét nem engedik be a hivatalába, a legfelsőbb bíróság elnöke letartóztatva, a korrupcióellenes hatóság – amely, gondolom, egy Zelenszkijt szorult helyzetbe hozó amerikai döntésre, az utóbbi héten nyilvánosságra hozott a sok között egy 100 millió dolláros sikkasztási ügyet – öt nyomozója nyár óta zárkában.)
      Csakhogy mindezzel Moszkva szemszögéből is van egy bökkennő. Számára elfogadhatatlan valakivel bármilyen megállapodást kötni, aki az ukrán jogszabályok szerint erre nincs felhatalmazva. Zelenszkij egyébként is rendeletben mondta ki, hogy aki Puyinnal tárgyal, az hazaáruló, mint ahogy az is, aki lemond akár egy talpalatnyi ukrajnai földről, jóllehet – bár ezt csak a pontosság érdekében én jegyzem meg – Ukrajna nagy részén sosem éltek olyan tömegek, akik hoholnak, azaz ukránnak mondták volna magukat.  

Szóval, ez a helyzet rajzolódik ki, az Ukrajnához kapcsolódó ügyekben 2025. november 21-dikén, a Majdan tüntetések tizenkettedik évfordulóján. Hogy lesz-e, lehet-e ilyen viszonyokból tartós békét kreálni egyhamar, én magam kétlem. Bár ne lenne igazam!#