A nyugat-európai és a brüsszeli vezetők állandósíthatják a regionális háborút az európai kontinensen, amiben egyre inkább partnerei a tájékozatlan és/vagy kicsinyes érdekeiktől vezérelt értelmiségiek által félrevezetett tömegek – CÍMKÉP: Jan Matejko 1872-ben készült, Báthory István Pszkov alatt című festményén a mai információs háború egyik előfutára, az erdélyi fejedelem és lengyel király IV. Rettegett Iván hódoló, békét kérő küldöttségét fogadja, háttérben a felégetett várossal (Bővebben az eseményről a cikk után*)
„Fogalmuk sincs a magyaroknak az oroszokról, pedig Európában döntő, hogy mi történik Pétervárott” – adja Csillag Zsigmond**, az akkori felkelő lengyelekhez 1863-ban csatlakozott, az 1880-as években Magyarországon, a Betegsegélyző orvosaként szegényeket istápoló orvos szájába a minden szláv kultúrában otthonosan mozgó Spiró György. A mondatra az író Padmaly című, legújabb regényének 548. oldalán bukkantam. A mű Táncsics Mihály és felesége, Seidl Teréz űzött életét és a kort, annak ismert szereplőit az eddigiekhez képest merőben új megvilágításba helyezi. De erről, talán, majd egy másik írásban. Itt és most azt teszem hozzá a kiemelt mondathoz:
a helyzet mit sem változott – manapság is sok magyar, sőt magyarkodó annál vehemensebben mond okosságnak hitt ostobaságokat az oroszokról, minél kevesebbet vagy gyakorlatilag semmit nem tud róluk.
Emiatt egyre gyakrabban gondolok arra, hogy meg ne ismétlődjék 1944 és 1945 tragédiája – jóllehet 1956-ban már megismétlődött –, amiről Bibó István híres, 1945-ös, A magyar demokrácia válsága című nagyesszéjében azt írta, hogy a szovjet megszálló hadsereg, amely totális háborúban, felkelő, modern néphadseregként, a nyilas árulás következtében harcolva vonult be Magyarországra, „a ferde világnézetesditől” összezavart „magyar lakosság számára teljességgel kalkulálhatatlanná vált”. Attól tartok, a kalkulálás, a realitásokkal való szembenézés hiánya mai is jellemzi a magyar lakosság döntő részét. És ez válsághelyzetekben, mint amilyen ez a mostani is, fölöttébb veszélyes.
A talán az elődeinktől évszázadokra visszamenően örökölt megaláztatások miatt kialakult, a bennünket ki tudja még milyen vészhelyzetekbe sodró kóros önhittségnél már csak a jelenlegi nyugat-európai, köztük a brüsszeli vezetők kinyilatkoztatásai veszélyesebbek. Ugyanis – ellentétben a helyzetet tanulmányozni kezdett, ezért egyre óvatosabb Donald Trumppal, aki persze nem fog változtatni az amerikai kormányoknak az 1903 óta Oroszország erőforrásai fölötti ellenőrzés megszerzésére irányuló, lényegében töretlen doktrínáján – állandósíthatják a regionális háborút az európai kontinensen. Európa befolyásos szereplői – ha van még ennek a kifejezésnek az eredeti értelmében vett tartalma: az értelmiséggel együtt – mindmáig nem fontolták meg Henry Kissinger 2014. február elejei, a CNN hírtelevíziónak adott interjúban elhangzott üzenetét:
„Amerikának – teszem hozzá én: Európának – nem érdeke, hogy a ’megszállt erőd’ helyzetébe sodorja az oroszokat, hogy kénytelenek legyenek megmutatni, mire képesek”.
Meglehet, Kissinger üzenete túl későn jött. Akkor már beindult az Obama-kormánynak a néhány évtizeddel azelőtti Brzezinski-terven alapuló, Oroszország felbomlasztására irányuló gépezete. Putyin 2007 februárja és 2013 decembere közötti folyamatos figyelmeztetései – Ne tegyétek! Vegyétek figyelembe a biztonsághoz fűződő érdekeinket! – egytől egyig leperegtek az amerikai adminisztrációk mögött álló mohó és önhitt, a tőkeérdekeknek alárendelt erőcsoportokról. Mint ahogy a közvélemény-formálók, s az általuk agymosott, interneten vitézkedők azóta is figyelmen kívül hagyják, hogy
♦ nem Moszkva, hanem a Soros- alapítvány támogatásával kezdődött a minden képzeletet felülmúlóan penetráns, oroszellenes gyűlöletkeltés Ukrajnában;
♦ Moszkva ellenében Washington támaszkodott az ukrajnai banderista-fasiszta eszméket vallókra, amikor azokat – közvetlenül a helyzet rendezését szolgáló, a német, a francia, a lengyel kormány által is garantált megállapodás aláírása után – 2014. február 22-én bevezényelték őket az ukrán parlamentbe, hogy kiverjék onnan a képviselők többségét azon az alapon, hogy ellenzik az ország NATO-csatlakozását;
♦ ezt követően nyomban, nem Moszkva, hanem Washington hozott létre külföldiekből, köztük amerikai állampolgárból állt bábkormányt, hogy aztán előbb a banderista-fasiszta Azov-különítményekkel, majd a hadsereggel megkezdődjék a Donyec-medencei oroszok irtása, ami attól kezdve nyolc éven át tartott, s bizonyos értelemben ma is tart;
♦ ezalatt nem Moszkva, hanem a Washington által vezetett Nyugat halmozott fel folyamatosan fegyvereket Ukrajnában – Merkel és Hollande utólagos bevallása szerint a 2022. február 24-ei orosz támadás után létrejött minszki megállapodások (úgy is mint normandiai formula) tudatos szabotálásával.
Sajnos, mindezt újból és újból le kell írni! Sokak hiedelmével, sőt szándékos félremagyarázásával ellentétben, nem Putyin védelmében, hanem az áldozatokra gondolva. Ugyanis a fenti tények alapján kétség nem férhet hozzá, hogy Ukrajna, illetve jó ideje Oroszország területén, a jelzett amerikai doktrínák érvényre juttatása érdekében az egyesített Nyugat provokált ki információs, gazdasági és a népesség egészére kiterjedő fegyveres háborút. Ettől még kiabálhatjuk Moszkva felé fordulva, hogy „Agresszió!, Agresszió!”, ami formálisan igaz is, de kettős mérce, s főleg jó adag cinizmus kell ahhoz, hogy valaki még azt követően se vegyen vissza a hangerejéből, miután már felvilágosították az itt vázolt összefüggésekről.
A hvg.hu, a 444.hu, a telex.hu, a Klubrádió, s a hasonló, a nyugati neoliberális kötődésű médiumokból és internetes követőik megnyilatkozásaiból nekem úgy tűnik fel, hogy a kettős mércét követők Magyarországon is sokan vannak. Nekik hiába mondod, hogy a 2022-es „különleges katonai művelet” előtt csaknem 20 millióval csökkent Ukrajna 1991-ben 51 milliós lakossága. 10 millióval 2014 előtt, vagyis az államcsínyig, 10-zel utána, nagyrészt a banderista-fasiszta erőszakos, részben fegyveres ukranizálás hatása következtében. Vagyis szó sem volt, s egyre kevésbé van szó arról, amit a nyugati propaganda terjeszt, hogy
az ukránok – ami eleve hamisan, kirekesztő módon írja le a rendkívül sok és egyenként is több milliós, százezres nemzetiségekből 1922-ben kreált, a bolsevikoktól örökölt ország népességét – a hazájukat védik.
Nyilván vannak ilyenek is, s talán nem is kevesen. De a külföldre menekültek hatalmas számából, s abból, hogy a katonatoborzásnak az interneten tömegével látható videófelvételeken megörökített brutális módját kell alkalmazni, arra lehet következtetni, hogy a legtöbb Ukrajnában élt és ma még élő számára nem honvédő háborúról volt és van szó. Mint amiként nem is az. Hiszen, ahogy fentebb vázoltam, mint már annyiszor a történelemben, ezúttal is az oroszországi erőforrások fölötti nyugati ellenőrzés megszerzésének szándék a legfőbb mozgatóerő.
Ehhez továbbfejlesztették a nemzetközi nagytőkének előbb az 1918–1920 közötti, oroszországi polgárháborúra ráépült, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Japán által indított intervenciójában, majd a náci III. Birodalom keleti terjeszkedésére áment mondó 1938-as müncheni szerződéssel a Hitler nevével fémjelzett, a Szovjetunió elleni háborúban az ukrán banderista-fasizmussal átitatott nyugat-ukrajnai tömegek mozgósítása során szerzett tapasztalatokat.
Más, markáns előzmények híján az 1991 utáni időszak ukrán nemzetteremtést a szélsőjobboldali örökségre kezdték építeni. Ukrajnában egyre erősödött minden idegen elem, vagyis az ottani, akár őshonos nemzetiségek, de nem ukrán nyelvűek, nem ukrán pravoszláv vallásúak elleni hangulatkeltés, ami idővel uszításban csapott át. A 2014 utáni kormányzati politikának kifejezetten hangsúlyos része lett az ukranizálásnak ellenállók kiszorítása az állami és az oktatási intézményekből, a NATO által hasznosíthatónak ítéltek kivételével a fegyveres szervezetekből. Kormányzati politikává vált
a II. világháborúban Hitler oldalán harcoltak, a civileket tíz-, sőt a lengyelek szerint százezrével legyilkolók dicsőítése, jelképeik állami szintre emelése, nyugati parlamentekben ünneplése is, vezéreiknek tucatnyi szobor felállítása, róluk utcák, terek tízezreinek elnevezése.
Eközben a szélsőjobboldali hatalom számos ellenzéki médiumot lehetetlenített el. Az egyetemekről kiebrudalták a másként gondolkodókat, közülük többeket börtönbe zártak, sőt meggyilkoltak. A bírósági rendszer – az Alkotmánybíróság elnökének hivatalából való kitiltásával, a Legfelsőbb Bíróság elnökének korrupciós vád alapján való börtönbe zárásával – ellehetetlenült. És ezt adták és adják el a megvezetett európai közvéleménynek a demokráciáért való küzdelemként!
Én azzal sem vigasztalnám magam, amit Spiró hozzátett a bevezetőben említett, regénybeli mellékszereplő, Csillag Zsigmond** mondatához: „A lengyelek tudják, a magyarok nem tudják...”, mármint azt, hogy mi történik Oroszországban – ma már nem Pétervárott, hanem Moszkvában. Más kérdés, hogy hozzánk képest a lengyelek azért is jobban ismerhetik ki magukat az oroszok indítékai között, mert volt néhány év, amikor ők tartották megszállva Moszkvát. Előtte, többek között a mi Báthory Istvánunk vezetésével, esetenként a mongol-tatárokkal összefogva bőszen fosztogatták, pusztították az orosz városokat. De később is próbálkoztak, mígnem a birodalommá nőtt, a poroszokkal, a Habsburgokkal összefogott cárok le nem igázták, fel nem osztották Lengyelországot.
Az orosz, majd a szovjet birodalom – ahogy ezt minden birodalom tette és teszi – később is leckét adott arról, meddig az addig. Egy időben az sem segített rajtuk, hogy rövid ideig Hitler védőszárnyai alá húzódtak, sőt… Ehhez képest az is igaz – és ezt személyesen is tapasztaltam –, hogy a lengyeleket nem hűtötték le az utóbbi évszázadoknak az orosz birodalommal szembeni kudarcai. Tán csak nem ez a titkuk? Ennek alapján magam sem tudom már, hogy a magyarok véres leszámolásokkal végződött ellenállási kísérletei is esetleg szükségszerűek voltak-e ahhoz, hogy a már-már megsemmisítő csapások után újból és újból nekiveselkedjünk, feltámadjunk, s végül is megmaradjunk. Kételyek azért bőven kavarognak bennem. Vajon a lengyelek mire mennek a mostani USA-politikájukkal hosszú távon? Hiszen az Amerikai Egyesült Államok túlságosan messze van. Ráadásul számára Európa egyre veszít jelentőségéből. Attól tartok, előbb-utóbb, más-más úton, de végül itt mindenkinek az oroszokkal kell ismét dűlőre jutnia, akár tetszik neki, akár nem. #
Kabai Domokos Lajos
*CÍMKÉP: Jan Matejko 1872-ben készült, Báthory István Pszkov alatt című festményén IV. Rettegett Iván hódoló, békét kérő küldöttséget fogadja, háttérben a felégetett várossal. Valójában az erdélyi fejedelem, lengyel király és litván nagyherceg nem volt jelen az eseményen, de ez nem változtat azon, hogy 1579–1581 között, három győztes hadjáratban a Lengyel–Litván Unió számára visszaszerezte Livóniát és a Litvániához tartozott belorusz területeket.
Ennek részeként főleg magyar hajdúkból, könnyűlovasokból, székelyekből, lengyel zsoldosokból, németekből és részben csehekből, románokból álló 100 ezres seregével 1581-ben valóban bevette a várost.
IV. Iván 1584-es halála után Báthoryban felvetődött az orosz föld egészének meghódításának gondolata is, de a lengyel rendek akkor nem voltak hajlandók vállalni egy ilyen nagyszabású vállalkozás terheit. Moszkvát csak később, 1610 és 1612 között szállták meg, de aztán egyfajta népi felkeléssel kiverték őket onnan.
Egyébként Báthory a mai információs háború egyik előfutára volt. Először ő terjesztetett Nyugat-Európában az oroszokat brutális, nőket megerőszakoló, vademberekként bemutató, a hadseregét kísérő rajzolók által készített, sokszorosított metszeteket nemzetközi anyagi támogatás reményében. Mindez fontos, de nem az első, s korántsem az utolsó esemény volt a lengyel–orosz csatározások máig tartó történetében.
**CSILLAG ZSIGMOND (Adony, 1844 ? – Bp., 1910., febr. 3.): a szociáldemokrata mozgalom egyik első szervezője, orvos. 1863-ban a lengyel felkelők soraiban küzdött. A bp.-i egy.-en szerezte orvosi diplomáját. 1874-ben a Magyarországi Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár orvosa lett. Ebben az időben került kapcsolatba a munkásmozgalommal. Nagy szerepe volt a Választásra Jogosulatlanok Pártjának, majd Frankel Leó oldalán a Magyarországi Általános Munkáspártnak a megalapításában. Egyik rendezője és szónoka volt az első m. május elsejének. 1890-ben ő elnökölt azon a kongresszuson; amely kimondta a szociáldemokrata párt megalakulását. 1896-ban visszavonult a munkásmozgalomtól s ezután már csak mint betegpénztári orvos tevékenykedett. Gyógyíthatatlan betegsége miatt öngyilkos lett. (Forrás: Arcanum, Aranyossi Magda: Cs. Zs. (Párttört. Közl., 1963. 3. sz.)
