Akár a rendszerrelhez ellenségesen, illetve közönyösen viszonyultak, akár támaszai voltak, akár a támaszaiból lett ellenzékéhez tartoztak, távozóban a Kádár-kor gyermekei. Ratkó Anna, az 1949 és 1953 közötti népjóléti, majd egészségügyi miniszter után – akinek nevéhez fűződik az abortusz akkori megtiltása, a gyermektelenségi adó bevezetése – Ratkó-gyerekeknek is mondják őket. Azon túl, hogy a nagy háborúk után általában mindenütt megugrik a születések száma, e rendelkezések miatt is különösen népes lett az úgymond nagy generáció, vagyis az 1950 és 1956 között születtek nemzedéke. Most, hogy tagjai kifelé mennek az életből,

nincs nap, hogy valamelyik tévé- vagy rádiócsatornán ne találkoznék e korosztály ismert és kevésbé ismert képviselőiről készült portrékkal, élettörténetük felidézésével. Néha azon tűnődöm: vajon kinek mondják, amit mondanak? Kíváncsiak-e rájuk az utánuk jövők, s minthogy magam is ehhez a nemzedékhez tartozom, kíváncsiak-e mondanivalónkra az utánunk jövők? Mit mondhatunk a gyerekeknek vagy az unokáknak, amit hasznosíthatnának az azóta teljességgel megváltozott világban? Pesszimista vagyok: majdhogynem semmit. Byung-Chul Han dél-koreai születésű, németországi filozófus, kultúrteoretikus szerint

a neoliberális kapitalizmus megfosztja kötődéseitől, „a hallgatók közösségétől”, az odafigyelés képességétől az önmagát hovatovább külső kényszer nélkül kizsákmányoló, önmagába zárkózó embert. Hozzá az Istenbe, a túlvilágba (a feltámadásba – KDL) vetett hitet vesztett egyén élete soha nem volt még ennyire múlékony, mint ma. (V.ö.: Byung-Chul Han: A kiégés társadalma, Typotex, 2024)

Következésképp, a jövő nemzedékeknek ebben a helyzetben tömegesen depresszívvé váló, kiégettségi (burnout) szindrómától szenvedő, ahány égtáj, annyifelé szétszóródó egyedei nem látják értelmét semmilyen múltbeli tapasztalat átvételének. Több ez, mint amit a bibliai tékozló fiú példázata üzen, miszerint minden nemzedék megpróbálja a saját útját járni. Elköveti a régi-új hibákat, hogy aztán bölcsebben térjen vissza oda, ahonnan elindult. Korunkban a többség esetében mintha elmaradna a visszatérés mozzanata.

Hozzáteszem, talán mi, idősebbek sem vagyunk eléggé empatikusak a helyzet kezeléséhez. Miközben kortársaim visszaemlékezéseit hallgatom, az a benyomásom, hogy a monológok egyrészt jobban vagy kevésbé kiérdemelt önfényezések, esetleg a saját nemzedéknek szóló magyarázkodások, önigazolások. Mindent egybevetve a múltról a múltbelieknek szólnak, nem a jövendő generációkhoz, akiknek megszólítására akkor lenne esély, ha a múltunkat egészében vállalnánk fel, vagyis képesek lennénk az őszinte beszédre.

Ebből a szempontból tartottam elhibázottnak a Bokros Lajos közgazdásszal készült minapi interjút is, amiről a „Bokros még hisz a tiszta kapitalizmusban” címmel osztottam meg ellenérzésekkel fűszerezett gondolataimat. Aztán mit tesz a véletlen: egy napra rá olvastam Zöldi László kollégám Médianaplójában, az egyik cikke után a Tíz mondat Haraszti Miklóstól (Klubrádió, 25.08.11.) című bejegyzést, ami eszembe juttatta, hogy az eredetileg hónapokkal korábban sugárzott életútinterjú augusztus 10-ei ismétlését magam is hallottam. De nem a hazai közéletre, a választókat két markáns táborra szakításra utaló, a Zöldi-féle válogatásban szereplő mondatokra figyeltem fel, hanem

azokra, amelyekben Haraszti felidézte a hatvanas évek második felében a fiatalok jelentékeny részét befolyásoló pol-beates korszakát.

A szövegíró-fordító Haraszti Miklós akkori újságnyilatkozata szerint „a lüktető ritmust viszik be a közéleti dalba, pontosabban a mozgalmi dalba”. A Klubrádió Kovátsműhely című adásában, Kováts Kriszta mikrofonja előtt viszont azt állította: „Tele volt a hócipőnk a valóság és a szavak közötti hazugságkultúrával”. Előtte, mindjárt kezdetnek, Haraszti Miklós választásaként, a Tábortűz zenekar előadásában hangzottak fel a „16 tonna” hangjai. Az első versszakok:

„Az ember sárból jön és sárba tér / A szegény ember nem sár, csak izom és vér / Csak izom és vér és csontos kéz / És erős hát és durva ész. || 16 tonnát raksz, és mennyi a bér / Egy nappal vénebb vagy a hiteledért / Szent Péter engem ne hívj, én nem mehetek / A lelkem a vállalatot illeti meg. || Mikor megszülettem nem volt még napsugár / Mert csákány a kézben és a bánya vár / 16 tonnát raktam akár a gép, / S a zord főnök így szólt: elég szép! || 16 tonnát raksz, és mennyi a bér / Egy nappal vénebb vagy a hiteledért / Szent Péter engem ne hívj én nem mehetek / A lelkem a vállalatot illeti meg. (…)

Hatásos a Haraszti Miklós által magyarított szöveg, amelynek akkor az volt a célja, hogy rámutasson a kapitalista rendszer brutálisan kizsákmányoló voltára. Szerintem, csaknem hat évtized elteltével nem kellene emiatt, s általában a pol-beat, a protestsong miatt magyarázkodni, még ha az akkori Magyarországon sok-sok fiatal azért lettünk híve e műfajoknak, mert a hatalmon lévő kommunista pártvezetés felismerte, hogy a nyugati, sőt amerikai gyökerű dalokat a hazai politikai agitáció szolgálatába állíthatja. Ennek következtében 1967 nyarán megrendezték az első magyar pol-beat fesztivált, amit az akkor egyetlen televízió is közvetített.

Itt először mutatkozott be több számmal is a Gerilla együttes Berki Tamással, Gergely Ágnessel, Vámos Tiborral, aki aztán íróként Vámos Miklósra változtatta a nevét. Az alkotók és a fellépők között olyan neveket találunk, mint Déri Tamás, Ascher Tamás, Dinnyés József, Veress Miklós, Magay Klementina az Atlasz együttessel, Mikes Éva az Express-szel, Lovas Róbert, S. Nagy István, Pápai Faragó László a Syrius-szal, Máté Péter, Dobsa Valéria a Dobsa együttessel, Molnár Ákos, Somló Tamás az Omegával, Neményi Béla az Atlantisszal...

Mint a Wikipedia írja: A Gerilla együttes a fesztiválon elért sikerei nyomán Magyarországot képviselhette az 1968-ban, Berlinben megrendezett October politikai dalklub rendezvényen. Dinnyés József (Bob Dinnyés) is itt szerzett nevet. Magay Klementina pályája szintén itt indult, ahogy Máté Péteré is. Magay képviselte Magyarországot a Szovjetunió-beli Szocsiban megrendezett nemzetközi ifjúsági dalfesztiválon. A díjazott dalokkal három kislemez is megjelent. A polbeat fesztivált a táncdalfesztiválhoz hasonlóan sorozatként képzelték el. 1968-ban meg is tartották a másodikat, ami azonban érdektelenségbe fulladt. Országos polbeat fesztivált nem is rendeztek többet, viszont

„a megyékben tovább élt a kezdeményezés”, amit akkori gimnazistaként, botcsinálta polbeat szövegíróként, dal- és színdarab-szerzőként, pocsék gitárjátékosként magam is tanúsíthatok.

Ebben szerepe lehetett annak is, hogy se szeri se száma nem volt a közreműködőkkel, az együttesekkel foglalkozó cikkeknek a nagy példányszámú országos és megyei lapokban, a kisiskolásoknak szóló Pajtásban, a kamaszok által forgatott Ifjúsági Magazinban, a valamivel idősebbeknek szóló Magyar Ifjúságban. De az olyan népszerű folyóiratok is foglalkoztak a polbeatesekkel mint a Képes Újság, később a Képes 7. Írtak róluk a Budapesti KISZ Életben, a Világ Ifjúságában, az Ifjúkommunistában és sok városi lapban is.

Az Arcanum újságkeresőben a „Gerilla együttes” nevére 4631 találat jelenik meg. A cikkeket átfutva nyilvánvaló, hogy a publikációk döntő része 1967–1969 közé esett. Épp arra az időszakra, amikor az én „nagynak” nevezett, valójában, inkább csak népes generációm a gimnáziumokban, a technikumokban, a szakmunkásképzőkben eszmélt. Minthogy a fővárosi változásoknak az ettől a műfajtól elfordult szele több éves késéssel érte el a vidéki fiatalságot, ha egyáltalán, a Budapesten kívüliekre inkább hatottak tartósan a nagy publicitást kapott zenekarok és eszmék.

A gimnáziumi osztályommal odáig jutottunk, hogy a szavalókórusokkal megtűzdelt politikai színjátszás, a polbeat és a protestsongok mintájára egy általam írt, részben megzenésített darabot adtunk elő a debreceni Csokonai Színház Kölcsey Kamaraszínházában, talán egy városi versenyen, az elnyomott, az akkori Magyarországon még egyáltalán nem megbélyegzően négereknek nevezett fekete bőrűek, illetve a fehérek közötti ellentétekről, amibe valamiképpen belekevertük az imperialisták által Vietnámban kirobbantott háború elleni tiltakozás motívumát is.

A természetesen feledhető darab szövege elkallódott időközben, ám ehhez az íráshoz adatokat gyűjtve, abban a bőrkötésű füzetecskében, amibe többek között e műfaj dalainak szövegét is jegyeztem, ráleltem az egyik betétdal magam költötte strófáira. Előre is elnézést a verskezdeményért, de tekintse az olvasó kordokumentumnak, amelyben egy rémisztő álom képei jelennek meg:

„Szorongások dermedésén / feketült az éjszaka / Égő-vörös tűzvirágok / sustorogva pattogtak / Fojtogatták a torkomat / kínzószemű sárkányok / Védelmet már nem találtam / sehol sem a világon || Nap és a Hold váltakoztak / a kiszikkadt égbolton / Mögöttem csak temető volt / sok milliárd sírhalom || Tántorogva, ólomlábon / csapott a szél arcomba / Csörgő-száraz fuvallata / gyermek sírását hozta / Anyját hívta a kis leány / rettenetes szavakkal / Ketten voltunk csak a Földön / Nem ölhettem meg magam” (…)

Nem fárasztom az olvasót a lidérces, háborús álmot felidéző, általam az 1960-as évek végén szerkesztett dal további részeivel, amiben, legnagyobb döbbenetemre olyasfajta történet jelent meg, mint amiről regényt írt a 2021-ben bemutatott amerikai-kanadai Best Sellers című filmdráma Michael Caine által alakított egyik főszereplője. Legyen elég annyi, hogy a szöveg reszketve ébredéssel zárul, s azzal az ideologikus gyökerű üzenettel, hogy „Megéreztem, tenni kell!” A versenyt aztán annak rendje, s módja szerint meg is nyerte a gimnáziumi osztályunk, ami miatt ma sem szégyenkezem. Szerintem, nem kellene ezt tenniük hajdani példaképeinknek sem!

A valamivel későbbi időkből megmaradt egy füzetecském, benne olyan dalokkal, melyek közül az 1960-as évek vége felé többet debreceni gimnazistákként táborokban, kirándulásokon, gitárkísérettel hol kevésbé, hol nagyon hamisan üvöltöttünk. Benne van Harasztinak a 16 tonna című szövege, és más fordításai is. Ugyanis az „Egy a jelszónk a béke! VIT-dalosfüzet”-ben az állampárti Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága (KISZ KB) agitációs és propaganda osztálya megbízásából az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat az 1978 nyarán, Kubában megrendezett XI. Világifjúsági Találkozóra kiadott mozgalmi dalokat gyűjtötte össze. A válogatást Lehel László és a nála sokkal ismertebbé vált Boros Lajos végezte.

Haraszti azt mondta a rádióadásban, hogy tiltólistán szerepelt a neve, ezért nem foroghatott közszájon. Az igaz, hogy a VIT-füzetben nem tüntették fel fordítóként, de abban, a két szerkesztőn kívül, senki más sem szerepelt. Viszont két-három kattintással találtam olyan újságot, amelyben megszólaltatták azidőtájt. Bár úgy emlékezett, hogy a lemezeken sem szerepelt alkotóként, ehhez képest szintén az interneten ráleltem egy 1967-esre a Qualiton kiadásában, amelyen a Magyar Rádió által rögzített „A disszidensek” című pol-beatdal szerzőiként Vámos T. és Haraszti M. neve olvasható. Bár csak találomra szemezgettem, a böngésző szerint

versei jelentek meg az olyan irodalmi lapokban, mint az Új Írás (1969), Élet és Irodalom (1967, 1969, 1971, 1972), Korunk (1970), Új Látóhatár (1974)...

Mi, akik sem az ő, sem a többi szerző elő- és utóéletéről semmi érdemit nem tudtunk, főleg nem gondolhattunk arra, hogy milyen kacskaringós utat fognak bejárni, ott és akkor nem a rendszer propagandistáiként gondoltunk rájuk. Mint ahogy azt sem érzékeltük, hogy politikai propaganda áldozatai lettünk volna. Nem is minden tekintetben voltunk azok. Egyrészt sokunk családja számára felemelkedést hozott, nekünk magunknak kiugrási lehetőséget jelentett a cívisváros neves gimnáziumában való tanulási lehetőség. A megelőző Horthy-érában erre csak kivételes esetben került volna sor. Legtöbbünk hozzátartozóinak még így is jelentős anyagi terhet jelentett a családtól távol került gyerek finanszírozása – pláne, akinek nem jutott hely a kollégiumban.

Ami ennél is fontosabb, 2025-ben egyre nyilvánvalóbb, hogy a kapitalizmus – amelynek jóléti változatával kábítottak bennünket a rendszerváltás időszakában – miként a pártállam brossúráiban olvasható és politikusainak, agitátorainak beszédeiben hallható volt, tényleg kizsákmányoló társdadalom, ahol végső soron minden más szempontot felülír a profitérdek, amely a mai háborúknak is mozgatója. Márpedig ezek a dalok éppen erről szóltak. Kezdve az Internacionálé „Semmik vagyunk, s minden leszünk!” ígéretével, folytatva az „Egy a jelszónk a béké”-vel, az „Annyi a fájdalom, földünk sok tájadon”-nal, Geyer Flórián dalával, aki szerint „A föld teremtésének kezdetén, / Sej, haj hahó!! / Nem volt még akkor gazdag és szegény. / Sej, haj hahó!”

A VIT-füzetecskében spanyol, osztrák, lengyel, szovjet dalszövegeknek a maguk nemében kitűnő fordításai. Köztük több spanyolból magyarított, kubai, illetve amerikai eredetű, amelyek fülbemászó dallamai a sodró ütem miatt is a klubszerű összejövetelek, a kirándulások, a tábortüzek melletti éneklés kedveltjei voltak. Köztük ott a „Guantanamera” és a „16 tonna” szövege is, amelyekre a rádióműsorban Haraszti Miklós mint saját, szakmailag ma is vállalható fordításaira emlékezett vissza. Hozzáteszem: okkal. Számomra az ügy morális vetülete az, hogy

a hatvanas évek második felében a legtöbbször ugyanazok írták a kapitalizmus elleni dalszövegeket – nem mellesleg az újságok vezércikkeit, tartottak egyetemi előadásokat  –, akik később még csak véletlenül, sem kapitalizmusnak nevezve a ránk váró viszonyokat, a jóléti piacgazdaság előnyeiről győzködtek bennünket, s azt ígérték, hogy az elhozza nekünk a Nyugathoz való felzárkózás Kánaánját.

Hogy Harasztinál mi okozhatta a meghasonlást, arról a rádió műsorvezetőjének kellett volna faggatnia őt! De ugyanaz történt, mint amit Bokros Lajossal kapcsolatban megemlítettem korábbi cikkemben: ha a szerkesztő-riporter hozzá hasonló, hogy ne mondjam, vele egy húron pendülő, immár neoliberális felfogású interjúalanyt hív meg, akivel nem először beszélget a műsorában, számára sem okozhat meglepetést, nem jelenthet szellemi kihívást a találkozás, ezért a nyilvánvaló ellentmondások okai rendszerint feltáratlanok maradnak.

Tehát, ha valamire jutni akarunk, a nem egyszer pontatlan, nyilvános életrajzok maradnak, amelyek adatait az érintett megszólalásaival, ritkán a közös ismerősök elmondásaival vethetjük össze abban a reményben, hogy így majd csak tisztul a homály. Haraszti Miklós 1945-ben, Jeruzsálemben született. Fél évtizeddel korábban, mint mi, akik számára fordított és írt. Utóbbi miatt is, szükségszerűen egy világ választotta el tőlünk, akik például 1956-ban még óvodások voltunk. A Wikipedia íróként, újságíróként, politikusként aposztrofálja őt, akinek szülei az 1948-ban létrehozott Izraeli Kommunista Párt alapítói voltak, majd visszaköltöztek Magyarországra, s itthon „különböző pártfunkciókat töltöttek be”.

Haraszti az interjúban arról beszélt, hogy apja 1939-ben, a munkaszolgálat elől menekült Palesztinába, édesanyja pedig 1941-ben Munkácsról alijázott. Jeruzsálemben találkoztak. Viszont cáfolta a szülei itthoni kommunista pártfunkciójára vonatkozó állítást: „Nem voltak magasállásúak, úgyhogy ezt (értsd: hogy 1948-ban angol kémnek minősítsék őket Magyarországon – KDL) megúszták. Apám az Órások Szövetkezetében volt órás, anyám pedig, mivel munkácsi születésű volt, sok nyelvet tudott – oroszul, németül és angolul is megtanult – és ebből élt. Fordító volt, gyakorlatilag hivatalnok.” Ő maga az iskoláit már Pesten kezdte. A „nagyon balosság” utáni ideológiai fordulópontja 1968-ban következett be. Mint mondta:

„Volt ennek a nemzedéknek – értsd a főleg 1950 előtt született pesti belvárosinak, gyakran befolyásos, akár párt- és minisztériumi vezetői, nem egyszer magasan képzett értelmiségi családok gyerekeinek, akik közé egy időben Demszky Gábor, későbbi főpolgármester is tartozott (KDL) – egy maoista része is, akik a kínai–szovjet ellentétet értették félre – jegyezte meg Haraszti, majd megvallotta: Én inkább a nyugati diákmozgalom balosságához igazodtam, és ezért Che Guevara sokkal inkább a hősünk volt, mint bárki Ázsiából, habár a vietnámi háború és az Amerikából jött vietnámi háborúellenesség nagyon megfogott minket.”

A források és saját állítása szerint 1966 és 1970 között a „nagyon baloldali”, rendszerkritikus diákmozgalom résztvevőjeként kétszer is rendőri felügyelet alá helyezték, felkészültségéhez – mert azt nem tudtam kideríteni, hogy valamikor lediplomázott-e – megfelelő álláshoz nem juthatott. Viszont több esetből adódik a következtetés, hogy egy szalmaszálat mindig nyújtottak neki. Egyszer az egyetemre is visszavették, csak másodjára zárták ki az érvényben lévő rendelkezések szerint automatikusan és véglegesen, miután rendőrségi ügye lett. 

Miként annyi máshoz, a hozzá is húzd meg, ereszd meg alapon viszonyult Kardos György, a Magvető Kiadó igazgatójának ösztönzésére írta meg a „Darabbér” című könyvét. Ennek alapját az egyetemről való eltávolítását követően, munkásként szerzett személyes tapasztalatai adják. Saját értékelése szerint a kötet egyrészt a „16 tonna”, vagyis az (ön)kizsákmányolás magyar változata, másrészt a párt- és a szakszervezet által uralt gyári viszonyok leleplező elemzése annak kimondásával, hogy a munkások nem érzik magukat az uralkodó osztály tagjainak.

Ezzel azonban a hatalom által kifejezetten tiltott területre lépett. A kötet kéziratát 1973-ban lefoglalta a rendőrség. Harasztit, államellenes izgatás vádjával, 8 hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Ezt követően. 1977-ben lett az illegális kiadványokat szerkesztő és terjesztő szamizdat-mozgalom egyik alapítója, majd a Beszélő folyóirat szerkesztője. Ám a „Darabbér” külföldi visszhangja nyomán a Nemzetközi PEN Club kiharcolta, hogy útlevelet kapjon, amit úgymond „boldogan megadtak” neki, mert Haraszti szerint, azt remélték, hogy Nyugaton marad. Így 1978-tól 1980-ig Nyugaton élt, információkat gyűjtött, de egy idő után úgy gondolta: itthon van dolga.

1985-től az ellenzéki megmozdulások résztvevője, később a liberális Szabaddemokraták Szövetsége alapítója, országgyűlési képviselő, majd amerikai egyetemek vendégtanára, hat éven át Bécsben az EBESZ sajtószabadság-felelőse. Az életpálya rendszerváltozás utáni részei azt példázzák, hogy amiként a pártállami potentátok újból és újból megpróbálták a tehetséges embereket „a jó útra terelni”,

a változást Nyugatról előkészítők sem feledkeztek meg azokról a közreműködőkről, akik az ország iránt elkötelezettként kockázatokat vállalva, s akár jóhiszeműen szolgálatokat tettek nekik.

A korábbi állampártból jöttek egész sora – Németh Miklós, Bokros Lajos, Bajnai Gordon, Medgyessy Péter stb. –, továbbá a főleg a szabaddemokraták csoportjához, a Fordulat és reform szerzői köréhez tartozók – életútja példázza ezt. Többségük az akkor győzedelmesnek látszó neoliberális kapitalizmus eszméinek vonzásába kerülve propagálta, fedezte a külföldi tőke behatolását Magyarországra.  

Haraszti ma már képes saját elvbarátainak 1989 utáni úttévesztéseihez is kritikusan viszonyulni – noha, szerintem, ismét beleesett a korábbi csapdába, amikor hiteles háttérismeretek hiányában, a riporter erősködése mellett, az oroszországi Alekszej Navalnijt mártírként magasztalta a rádióműsorban. Ám ez itt mindegy is. A lényeg, hogy a késői utódoknak azt érdemes tudnia – már ha egyáltalán –, hogy a tehetségük okán is okkal sztárolt zenekarok tagjainak, az előadóknak, a dalszerzőknek fontos részük volt a nemzedékünk tudatának formálásában, közvetett módon a rendszer igazolásában, elfogadtatásában. Ugyanakkor az 1970-es években és később zajlott útkereséseikről vidékre nem igazán jutott el érdemi hír.

Csak igen ritkán és kevesekben tudatosult a sorok közötti megbúvó üzenet, ha egyáltalán volt ilyen. Hogy a rendszert akarnák megdönteni a televízióban szereplő, külföldre, sőt Nyugatra is eljutók – ami akkor nagy szó volt – eleve képtelen ellentmondásnak tetszett volna, ha egyáltalán felvetődik, hiszen karrierjükhöz valamilyen központi állami szervezet közreműködésére is szüklség volt. Ráadásul, a saját felfogásom szerint, a jobbító szándék megnyilvánulásaként könyveltem el a visszásságok esetleges feltárását. Hiszen már a gimnázium utolsó két évében a megyei lapba írogattam. Az osztálytársaim kollégiumában uralkodó önkényről született cikkem miatt ki akartak csapatni, de a gimnázium igazgatója megvédett, mert igazak voltak az állítások. Később újságíró gyakornokként, munkatársként alulnézetből próbáltam megjeleníteni a hétköznapi emberek, sőt a társadalom peremére szorítottak küzdelmeit, azzal azzal az utólag naivnak bizonyult szándékkal, hogy

előmozdítom annak a rendszernek a tökéletesítését, amellyel egyáltalán nem álltam szemben, sőt magaménak tekintettem, miként a jelek szerint annak tekintette korosztályom nagy többsége is.

Ugyan néha okoztam fejfájást a főszerkesztőnek, akit egyik-másik cikkem miatt letoltak, de a közvetlen főnökeim mindig kiálltak mellettem. Jellemző, hogy arról csak egyik rovatvezetőm, Nagy Zsuzsa rendszerváltás után megjelent monográfiából értesültem, hogy egyszer az MSZMP agitációs és propaganda osztálya a pályáról is el akart távolíttatni, mert elsőként írtam a Magyarországon ragasztószterrel kábítószerező fiatalokról. Ám a szerkesztőség úgy magyarázta ki a dolgot, hogy én még csak tudomást sem szereztem a pártközpontban ülők dühéről. Mi több, ez későbbi debreceni TV Híradó tudósítói, majd budapesti tudósítói osztályvezetői, adásszerkesztői, esetenként műsorvezetői előmentelemet, s három-négy évvel a rendszerváltás előtt, a mezőgazdasági minisztériumi sajtófőnöki kinevezésemet sem akadályozta.

Gimnáziumi osztálytársaim jelentékeny része pedagógusként, mérnökként, szövetkezeti elnökként, orvosként, magas képzettséget, akár nyelvtudást igénylő szakemberként, egyesek közép-, néhányan felsőbb vezetőként tagozódtak be a rendszerbe, egyikük a reformistává vált állampárt külügyeseként. Ifjúkorunkban kevesünknek volt okunk arra, hogy kételkedjünk a rádió- és televízióműsorokban látható és hallható, az akkor még nagy példányszámú, minőséginek tekintett napi- és hetilapok oldalairól ránk néző, idősebbekből és fiatalabbakból álló elitréteg, köztük a pol-beat dalokat éneklők megnyilatkozásainak őszinteségében.

Ehhez az is hozzájárult, hogy az 1960-as évektől megkezdődött a konszolidáció, a tömeges szociális felemelkedés és karrierépítés. Családjainkban is eltompultak azok a fájdalmak, amelyek az 1949 utáni erőszakos társadalom- és gazdaság-átalakítás miatt érték őket. Többségünk felmenői jobbnak látták, ha nem emlegetik a múltat a gyerekeik, az unokáik előtt, vagyis előttünk sem. A beat-együttesekben fellépő idoljainkról, csakúgy, mint az értelmiség, a társadalomtudományok és a gazdasági úgymond elit szem előtt lévő alakjairól csak a 80-as évek legvégén, a 90-esek elején derült ki, hogy sokan kettős életet éltek.

Az akkor csak kevesek által ismert ellenzéki mozgalmakban résztvevők a fővárosi egyetemek, a társadalom- és közgazdaság-tudományi intézetek szűk, Nyugatot járó köreiből egészen más ismeretekhez jutottak a többséghez képest. Gyakran családi kötelékeik miatt is sokkal informáltabbak voltak, mint a társadalom nagy része. Ha ez a csúcsértelmiség olykor áthallásos módon megnyilatkozott, a célzásaikat csak ritkán érthették a bennfenteseken kívüliek. Ami 2025-ben, ezzel kapcsolatban esetleg frusztrálhat sokakat:

a Harasztit megszólaltató, kedélyesen anekdotázó, rádiós visszaemlékezésben sem volt nyoma az e kettősséggel, s az annak hatásaival való érdemi szembenézésnek.

Ráadásul, ennek három évtizeddel ezelőtt meg kellett volna történnie. Így, talán most már nagyrészt kibeszéletlen marad a meghasonlottság. Tömegekre ható módon azért sem, mert egyre többen mennek el közülük, közülünk. Ezért szinte magától értetődő, hogy a „nagy”-nak nevezett nemzedékünk a digitális kapitalizmusba való átmenettel járó „tömeges kiégés”-től függetlenül is en bloc hiteltelen a fiatalok előtt. Vagy, ami talán még rosszabb, nem is érdekeljük őket. De miért is érdekelnénk az utánunk jövőket, akik annak idején sem tudták, milyen erők mozgatják a világukat, hát akkor hogyan tudhatnák, milyen erők, milyen indítékok mozgatják most.

Ha azt mondanánk nekik, hogy végül is ugyanazok – azzal sem tudnának mit kezdeni. Én legalábbis nem érzékelem, hogy a többségük vevő lenne arra a magyarázatra, hogy a nyomor, a fegyverkezés, a szervezett erőszak egészen a fasizálódásig magából a kapitalizmusból fakad, miként ezt a gerillások is megénekelték, s amiről Haraszti szövegeinek egy része is szólt. Csakhogy mégsem teljesen így van.

A „rímfaragó”, ahogy hogy saját magát nevezte, maga mondta a rádióműsorban, hogy az általa fordított dalokat, köztük a Guantanamera-t ma is éneklik fiatalok. Például egyszer, az Erzsébet-hídon a „16 tonna” című dalt „kicsit sörös állapotban éneklő, az egyetemi oktatás kezdését ünneplő, elsőéves diákokat, önmagát úgymond nagyon öreg bácsiba áttéve arról kérdezte, hogy mi ez a szám. Azok egy kissé megijedve azt válaszolták, hogy valami kommunista nóta”. „De ez nem kommunista dal – kommentálta az esetet a rádióban Haraszti –, hanem klasszikus, amerikai szakszervezeti folk, amerikai szakszervezeti country”. Ha nem, akkor nem! Ő csak tudja…#