CÍMKÉP: Zbigniew Brezinski: „Amerika egyedüli globális szuperhatalomként való megjelenése most elengedhetetlenné teszi az Eurázsiával kapcsolatos integrált és átfogó stratégia kidolgozását” című cikkének illusztrációja Oroszország lehetséges felosztásáról a Foreign Affairs 1964. március 1-jei számából. Mint látható, Kelet-Európát Ukrajnával, Oroszországot a Fekete-tengertől elszigetelésével, a Kaukázussal már akkor az Atlanti-Európához rajzolták – Az Egyesült Államokra annyira ráégett az Ukrajna felhasználásával zajló, európai proxy-háború, hogy valóban szabadulni akarhat tőle.
1361. BEKIÁLTÁS: Trump nem oszt lapot sem Európának, sem Kijevnek
- Részletek
Abból kell kiindulnom, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke vendéglátóként hívta meg Oroszország szankciók által sújtott államfőjét az USA korábban Oroszországhoz tartozott területen lévő légibázisra. Öt napon belül nem egy, az USA-ban beutazási tilalom alatt álló orosz újságírónak adták meg a vízumot, hogy részt vehessenek a csúcstalálkozón. Mi több, elfogadták, hogy a Moszkvában állomásozó nyugati tudósítókat is az orosz külügy akkreditálja. Gesztus gesztus után. Mindez
a Washingtonnak lekötelezett európai vezetők, illetve a bábállamként kezelt Ukrajna alkotmányjogilag is bizonytalan státuszú elnöke vezetőjének feje fölött.
Ennek tükrében a szemellenzős elemzőknek és megmondóembereknek is be kell látniuk, hogy az ukrajnai konfliktust még abban az időben készítette elő Washington, amikor az volt a fejekben, hogy
(1) Európa fontos tényezője a világpolitikának,
(2) Oroszország felbomlasztása az USA neoliberális felfogású tőkés köreinek legfontosabb érdeke, mert így lehet megszerezni az erőforrásai fölötti ellenőrzést.
Ukrajna eszközként való felhasználásának a Zbigniew Brezinski – 1977–1981 között az USA elnökének nemzetbiztonsági tanácsadója – nevéhez kötődő, még a Szovjetunió ellen, az 1960-as években kidolgozott koncepciójának valóra váltása a szovjetállam szétesésével kézenfekvőnek látszott. Ez 1992 után, több fordulaton keresztül vezetett a Washington által megszervezett, az amerikai vezetők által nem is igazán titkolt, 2014. februári kijevi államcsínyig. Ezzel megkezdődött Ukrajna intenzív felfegyverzése, fegyveres erőinek a NATO rendszerébe való beillesztése, a főleg orosz nemzetiségűek által lakott Donyec-medence nyolc éven át zajló, fegyveres támadása, amivel
például a mértékadó Foreign Affairs nevű folyóirat 2014. augusztus 18-ai cikke szerint is tudatosan és nagy hibát elkövetve provokálták Moszkvát és veszélyeztették az orosz állam biztonságát.
Miként a 2014. szeptember 5-ei Bekiáltásban ismertettem John Mearsheimer írását: a NATO keleti bővítése tragikus hiba volt. A téves helyzetértékelés következtében a Nyugat a hibás az ukrajnai válság fegyveres konfliktussá változásában, Putyin provokálásában. „Gondoljanak bele az amerikai felháborodásba, ha Kína egy jelentős katonai szövetséget építene ki, amelybe Kanadát és Mexikót is megpróbálná bevonni” – jellemezte az állapotot a szerző. Mearsheimer – az amerikai és az európai, közte a magyar média legtöbb elemzőjétől eltérően – törvénytelen puccsnak nevezte az előző, törvényes választásokon hatalomra került Janukovics elmozdítását. Ennek alapján, 2014 őszén magam visszafogott optimizmussal azt reméltem, hogy Washington nem eszkalálja tovább a helyzetet.
Ám tévedtem. Tizenegy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy nagyot forduljon a világ. A címképként használt térképvázlat fölött mintha eljárt volna az idő, jóllehet Gari Kaszparov egykori sakkvilágbajnok, ma megélhetési lobbysta Washingtonban és a hozzá hasonlók évről-évre Litvániában, amerikai pénzből tartott konferenciákon tervezik Oroszország felosztását. Remélem, most végre nem bizonyulok rossz jósnak abban, hogy a Kína miatt a Csendes-óceániai térség felé fordulásra kényszerülő Egyesült Államokra annyira ráégett az Ukrajna felhasználásával zajló, európai proxy-háború, hogy akár szabadulni akarhat tőle.
Donald Trump elnököt amerikai belpolitikai okok, köztük a kolosszális méretű költségvetési hiány csökkentésének, a foglalkoztatás érdekében a termelésnek a világ egésze kárára való felfuttatásának kényszere, az évente 100 ezer, kábítószerektől életét veszítő legalább egy részének megmentése, ami az USA déli részét is uraló, az üzletben érdekelt, nehézfegyverekkel is felszerelt
dél-amerikai drogkartellekkel való véres összecsapásokhoz vezethet, illetve saját büszkesége sérülésének lehetősége egyaránt nyomaszthatják.
Miután Biden és Trump papíron már megszerezte Ukrajnából, aminek kiaknázását csak hátráltatja a háború, a Kreml egyre inkább kötheti az ebet a karóhoz. Ha már újabb és újabb provokációkkal Oroszország egyre mélyebben keveredett a szörnyű helyzetbe, amire – miként Mearsheimer is megfogalmazta – egyáltalán nem készült, visszaveheti, s részben már vissza is vette Ukrajnától az Oroszországból a szovjet bolsevik vezetők által 1922-ben és 1954-ben önkényesen elcsatolt területeket. Pláne, hogy Kijev feladni készül, illetve lényegében már fel is adta semleges státuszát, amire a Szovjetunióból való kiváláskor ráutaló magatartással – népszavazással, alaptörvénnyel, alkotmánnyal – közvetett garanciát nyújtott.
Bármi is történik, Moszkva erről a jövőben sem mondhat le. Egy átmeneti tűzszünettel azt kockáztatná, hogy Nyugat-Európa pótolja az ukrán hadsereg megsemmísült hadianyag-készleteit. Bár Ukrajna katonahiányán ez sem segítene, de a többlet munícióval további vérveszteséget okozhatna Oroszországnak, ami befolyásolhatná a legfőbb stratégia cél elérését. A Kremlnek elrettentő erőt kell felmutatnia ahhoz, hogy kellő biztosítékokkal alátámasztott egyezséggel megakadályozza a NATO további ukrajnai nyomulását, s ezzel elhárítsa a legnagyobb orosz városokra, a leggazdagabb területekre mérhető olyan csapások veszélyét, amelyekre már reagálni sem lenne ideje. Minden mást talán, de azt
biztosan nem bocsátanák meg Putyinnak Oroszországban, ha e tekintetben engedékeny lenne.
Ennek érdekében az orosz elnök még sokáig húzhatja az időt, miközben Trumpnak sürgős lenne az egyezség. Ezért erőlteti a Moszkvával való önálló tárgyalást, mert eddig (?) azt gondolta, hogy az okvetetlenkedő szövetségesek akadályoznák a gyors döntésben. Feltehetően azt gondolja, hogy ehhez minden ász az ő kezében van az európai vezetőkkel szemben .
A más országok támogatására szoruló Zelenszkijt eleve nem tekinti tényezőnek, s eddig azt gondolhatta: az európaiak – Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, Emmanuel Macron francia elnök, Giorgia Meloni olasz miniszterelnök, Friedrich Merz német kancellár, Keir Starmer, az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Alexander Stubb finn elnök, Donald Tusk lengyel miniszterelnök, António Costa, az Európai Tanács elnöke – aláírhatnak még több olyan nyilatkozatot, mint amilyet augusztus 16-án, de
ezzel csak elhúzódik a rendezés, s oda az általa annyira áhított Nobel Béke-díj.
Nem mellesleg, több vér folyik a harctereken is, amit a politikusok egyébként csak a közvélemény hangulatának befolyásolása érdekében szoktak emlegetni. De legalább mi jegyezzük meg tisztességesen: egyrészt tovább tart az ukrajnai lakosság szenvedése, másrészt egyre több lesz az áldozat az oroszországi polgári lakosság között is. Utóbbiak elégedetlenségét, netán lázadását hónapok óta drónok, pilóta nélküli repülők bevetésével, lakóházak, vasúti pályák, biztosítóberendezések, mentőautók, iskolák, benzinkutak elleni terrorakciókkal akarja elérni Kijev, még ha ezekről a naponta ismétlődő, civil sebesültekkel, halottak járó támadásokról nem is, vagy csak hellyel-közzel számolnak be a mi médiumaink.
Ehhez képest azonban Vlagyimir Putyin orosz elnök – megbízható, nyugati kötődésű közvélemény-kutatók felmérései szerint is – számíthat a lakosság döntő hányadának támogatására. Eddig az embereket sikerült meggyőzni arról, hogy a Nyugat, öszefogva az állami vagyonba beült oligarchákkal és a nyugatos értelmiségiekkel, az 1991 és 2000 között tapasztaltaknál is brutálisabban, nem csupán piacinak nevezett eszközökkel rabolhatja ki, rohanhatja le az országot. Tehát, akár még évekig ki kell tartaniuk, s vállalniuk némi áldozatot ennek elkerülésére, mi több, az orosz civilizáció megtartása érdekében. Egyébként számolniuk kell a jelcini időszakot jellemzett rettenetes közállalapotokkal, a mindenkit fenyegető banditizmussal, az elemi létbiztonságot veszélyeztető helyzet újbóli beköszöntével.
Kétségtelen, hogy Oroszország erőit oly mértékben lekötheti, nemzetközi mozgásterét a jövőben annyira korlátozhatja a háború, hogy ezzel kiszorulhat a világügyek intézéséből.
Csakhogy még jó ideig neki lesz az Egyesült Államokkal összemérhető, ám annál hatékonyabb atomütőereje. Nem utolsó sorban a korábbiaktól merőben eltérő háborús tapasztalata, s több százezer éles helyzetekben kiképzett, bevetett, mozgósítható katonája. Ezt, no meg legalább az itt felsorolt összes szempontot kellene mérlegelnie annak, aki a jövő kilátásait szeretné latolgatni, ha már egyszer fotelstratégaként annyira szükségét érzi ennek. Azokra utalok, akik feltehetően most is zajongani fognak, mert szerintük ezzel az írással is Moszkva érdekeit képviselem. Csakhogy, ez nem propaganda cikk, hanem a tényekből levezett higgadt elemzés, amelynek megállapításaival számol az, akinek nem csak az a fontos, hogy mások kontójára kielégítse a ruszofóbiája által megmérgezett, beteges ösztöneit.#
