Részletek

Készült: 2025. augusztus 11.

Először egy Facebook-megosztásban került a szemem elé az a Telex hírportálról származó közlés, miszerint

Zelenszkij nem hajlandó lemondani ukrán területek Oroszországnak átadásáról.

Naná, hogy jött utána a kommentzuhatag az ilyen meg olyan muszkákról. Több tucat hozzászóláson végig szörföltem, de egyikben sem találkoztam olyan megjegyzéssel, hogy az idézett gondolat „az ukrán földek" átadásának megtagadásáról akár Moszkvának is megfelelhet. Azért, mert ez a hatalmas térség, történelmileg, Lengyelország, illetve Oroszország oldaláról is határterületnek, mindkét állam szélének („okraina”, „u kraja”) számított. Itt, nagyon sokáig, az ukrán nem népcsoportot jelölt, hanem földrajzi fogalmat.

Bár az ukranizálás erőltetetten, sőt esetenként brutálisan zajlik, a mai Ukrajna területének számottevő részét még ma sem ukrán etnikumúak lakják. Ráadásul, főleg az oroszok, de a magyarok is, leginkább egy-egy tömbben. Különösen vonatkozott-vonatkozik ez a Krímre, s azokra a keleti–dél-keleti térségekre, ahol az oroszok zöme él, s ahol 2014 óta (!) folynak harcok. Vagyis az orosz hadsereg, leszámítva talán a 2022-es támadás legelső időszakát, egyelőre be nem tette a lábát szó szerinti értelemben véve nagyrészt ukránok lakta területekre.

Az itthoni hétköznapi ember számára azonban – aki veszettül terjeszti az innen-onnan felcsípett felszínes közléseket az internes felületeken – ez a médiából terjedő pontatlanság csupán trehányságnak, pongyolaságnak tűnhet fel. Már ha egyáltalán feltűnik. Csakhogy ez a hozzáállás jellemzi az Ukrajna területén folyó háború – s gyanítom, sok hazai és nemzetközi kérdés – nyilvános kezelését. A legtöbb tartalomgyártó és hírfogyasztó fejében meg sem fordul, hogy

az első pillantásra csupán elnagyolásnak látszó hozzáállás olyan félreértések forrása, ami pillanatok alatt politikai propagandává, s azon keresztül a tudatba beszivárgó uszítás egyik eszközévé válik.

Jelesül, a trehány újságíró valószínűleg maga sincs tudatában annak, hogy a pontatlan szóhasználattal jelképesen hazátlanná tett milliókat. Ez egyébként egyáltalán nincs ellenükre azoknak, akik főleg 2013-től példátlanul uszító orosz ellenes propagandakampányt folytattak Ukrajnában, zászlóshajóként használva a Soros-alapítvány által támogatott, Nyugaton gyakran ma is etalonnak tekintett Ukrainszka Pravdát.

Ha azt mondom, hogy kifejezetten rossz véleménnyel vagyok Volodimir (a nem is oly rég Vlagyimir) Zelenszkijről, akkor még meg is dicsértem. Ugyanolyan csirkefogónak tartom, mint Alekszej Navalnijt. Utóbbiról a szovjet disszidens nyugatosok nagy tekintélyű, 2014-ben elhunyt politikusa, Valerija Novodvorszkaja, aki 1988-ban megalapította a Szovjetunió első nyíltan ellenzéki pártját, a Demokratikus Szövetséget, többek között azt nyilatkozta. „Egy dolog, hogy Putyin ellen küzdünk, de a szélsőségesen nacionalista Navalnij által kínált út az országot a fasizmusba taszítja”.

Ehhez képest nekünk legalább József Attilától tudnunk kellene: „Tőke és Fasizmus jegyesek”. Tehát nincs abban semmi különös, hogy adott esetben bárkit előhúznak, s a tömeg szemében felmagasztaltatnak, ha a profitérdek, ezúttal a washingtoni tőkés körök először 1903-ban meghirdetett, majd azóta többször megerősített igénye az oroszországi erőforrásokra, ezt kívánja. Azt a botorságot azonban még Zelenszkijről sem tudtam elképzelni, hogy az ukrajnait összetévessze az ukránnal, Ukrajnát az ukrajnaiakkal és így tovább. Ezért kattintottam először a Telex által hivatkozott BBC-szövegre, amelyben naná, hogy szofisztikáltabban fogalmaztak. Abban ugyanis Zelenszkijt idézve

nem ukrán területek Oroszországnak átadásának megtagadáról írtak, hanem arról, hogy Ukrajna „semmilyen területi engedményt nem tesz Oroszországnak, mielőtt Donald Trump amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök jövő heti alaszkai csúcstalálkozójára kerülne sor”. („It comes as Ukrainian President Volodymyr Zelensky stressed he will make no territorial concessions to Russia, ahead of a summit between US President Donald Trump and Russian President Vladimir Putin in Alaska next week.”)

Sajnos, a BBC is csupán azt közölte: információja az ukrajnai elnök X-oldaláról származik, de linket nem adott hozzá. Végül, Zelenszkij honlapjának 2025. augusztus 9-ei 21:40 órai keltezésű bejegyzésében leltem az ukrán nyelvű videóra. Ennek 2:25-től hallható részében egyértelmű, hogy Ukrajnáról, s nem ukránok lakta területről beszél. Arról szól, hogy Ukrajnából nem enged át semmit Oroszországnak. Ráadásul, talán tanulva a Donald Trumpnál tett első látogatása miatti fiaskóból, más további lehetőségnek szintén teret engedve…

Ennyit arról, hova tegyük a médiumok botcsinálta, esetleg csupán tapasztalatlan, netán időhiányban szenvedő, magukat újságíróknak, szerkesztőknek, tartalomgyártóknak, influenszereknek nevező munkatársainak lépten-nyomon tapasztalható felszínességét, akik felületes, sőt hamis információkkal mérgezik a tömegeket. A tudatos elfogultság lehetőségére gondolni sem merek, bár néhány esetben ez szinte ordít a rádiókból, a televíziókból, a fogyatkozó nyomtatott és a mértani haladvány szerint szaporodó internetes felületekről. E hatás mégoly reménytelen ellensúlyozására, mint már annyiszor, ezúttal is felvázolom, az általam konkrétan szóvá tett, finoman szólva, meggondolatlan fogalmazásmóddal szembeni ellenvetésem hátterét azok számára, akiket egyáltalán foglalkoztatnak történelmi összefüggések is, s még semmit nem hallottak vagy olvastak ezekről.

Ukrajna a 3–4 millió négyzetkilométernyi Kelet-európai-síkság része. Határai a szárazföldön többnyire magas- és középhegységek: keleten az Urál, délen a Kaukázus, nyugaton a Kárpátok és a Lengyel-középhegység. Ez a terület a nyugatról és keletről jövő hadak – nomád népek, mongol-tatárok, törökök, krími-tatárok, svédek, lengyelek, poroszok, németek, franciák, amerikaiak, angolok és szövetségeseik, s persze az oroszok – felvonulási terepe, ütközeteinek színhelye volt időtlen idők óta.

A Lengyelország, illetve Oroszország közötti rész a több mint kétszáz éven át tartott mongol-tatárok dúlása alatt és még sokáig utána is, lényegében senki földjének számított, a szélrózsa minden irányából ide menekült mindenre elszántak szállásvidéke, rabló hadjárataik kiindulópontja volt. Délen, az Oszmán Birodalom részeként a krími-tatároknak a tőlük északabbra, észak-keletebbre fekvő orosz területek ellen évente ismétlődő rabszolgaszerző csatározásainak útvonalai húzódtak itt. Nyugatról

az orosz fejedelemségek, majd a cári birodalom – amely maga is szárazföldi terjeszkedő politikát folytatott –, a Szovjetunió elleni háborúk célpontja például a Báthory István, XII. Károly, Bonaparte Napóleon, II. Vilmos, Adolf Hitler nevével jelzett időszakokban mindmáig…

Akárhogy is, a XX. századig nem létezett ukrán állam, hiszen eredetileg Varsó, illetve Moszkva is a saját kulturális-vallási befolyása alatt tartandó, tehát ellentétes irányokba terelendőként kezelte az itt élőket. Tették ezt nemzetközi felhatalmazással, hiszen az 1699-es karlócai békével, az Oszmán Birodalom elleni háborúkban szerzett érdemeikre tekintettel, e két hatalmi központ kapott lehetőséget az ukrajnai térség országukhoz csatolására.

Az Orosz Birodalom elsősorban gazdasági eszközökkel akart integrálni. Ezt a mai ukrajnai állam keleti–dél-keleti, nagyjából a Dnyeperig terjedő részének Szlobozsanscsina (adózási kötelezettségektől mentes, telepes vidék), Novaja Rosszija (Új-Oroszország), továbbá azon túl a gyakran becézésként is használt MaloRosszija (Kis-Oroszország) elnevezése is kifejezte. Ez utóbbinak a Dnyeper balpartján lévő részét helyezte a cárok védelme alá a mai Ukrajnában is hősnek tekintett Bogdan Hmelnyickij a kozákállam lengyelekkel való, vallási konfliktusa miatt is.

Ezzel szemben a Lengyelországhoz került Galíciában, Vörös Oroszországban, Podóliában, tehát a mai, szűkebb értelemben vett Nyugat-Ukrajnában élők kifejezett lengyelesítésére törekedtek, s vallási türelmetlenséget is tanúsítottak velük szemben, amikor Róma hűségére vették rá őket. Miként az idővel a mai Ukrajnában is bekövetkezhet azok után, hogy igyekeznek erőszakkal elszakítani a közösségeket a moszkvai patriarchátustól. 

Nyugat-Ukrajnában ennek következményeként is alakult ki az a nyelv, ami, a közös ős- és ószláv, illetve egyházi szláv gyökerek miatt, nagyban hasonlít az oroszra, de erősek benne a lengyel, s más nyugati hatások. Később ez a nyugati térség további európai nagyhatalmi játszmák része lett. Egyes, meghatározó vidékei egyidőben az Osztrák–Magyar Monarchiához is tartoztak, ami tovább gyengítette az orosz-pravoszláv kultúrához kapcsolódás szálait, de egyúttal táptalaja lett az önálló nemzetként való létezésre való igénynek is.

Paradox módon, ez épp Moszkvából, az 1917-től hatalomra került bolsevikoktól kapott lendületet, ami a nyugat-európai, németországi folyamatokból is erőt merítve a banderista-fasizmus kialakulásához, a II. világháború alatti sok tízezernyi, lengyel, zsidó, belorusz, szovjet-orosz és más civil elleni pogromhoz, a kezdeti bizonytalankodás után a hitleri Németország hadseregéhez való szervezett csatlakozáshoz, nem utolsó sorban ahhoz vezetett, hogy a mai, a transzatlantista tőkének az Oroszország elleni felvonulási terepévé tett ukrán állam eszmei alapját a szélsőséges nacionalizmusra építse. Ennek részeként

a Washington által a 2014-es februári – a nyugati világban, így Magyarországon is elhallgatott – államcsínnyel bábállammá tett, pronáci Ukrajna tényleges hadjáratot indított és folytatott a Donyec-medence több milliós orosz etnikumú lakossága, s általában is az oroszok ellen, miközben az Ukrajnát helyettesítőként használó, a Washington által vezetett NATO Oroszországgal szembeni katonai hídfőállássá változtatta a térséget.

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Azon túl, hogy a kapitalizmus letéteményesei a szükségszerűen időről-időre bekövetkező válságokat törvényszerűen újabb, általában háborúval járó hódításokkal hárítják el, közvetve az eredetileg jószándékú lenini, Sztálin alatt aztán egyes esetekben gellert kapott nemzetiségpolitika is hozzájárult a jelenlegi konfliktushoz.

A bolsevikok, attól a gondolattól vezérelve, hogy az újonnan létrehozott proletárállam egyenrangú szövetségeseinek kívánja tekinteni a nemzetiségeket, föderatív köztársaságként alapították meg a szovjetek, azaz a tanácsok államát. Ehhez Szovjet–Oroszországból (OSzSzSzK), az addig önálló entitásként nem létezett új államkezdeményként Belorussziából, Ukrajnából, illetve a Kaukázusontúli Szovjet Szocialista Köztársaságból teremtették meg a Szovjetuniót.

A kaukázusontúliak később tovább osztódtak, s ezek – Azerbajdzsán, Örményország, Kazahsztán stb. – Oroszország ellen hangolását mostanság nagy elánnal végzi Washington és Ankara. A cél, hogy a Kaukázus déli oldalán erősítve befolyását, elzárja Oroszországot az India és Irán felé vezető szállítási útvonalaktól, illetve amiként az 1990-es években a csecsen szakadárokat felfegyverezte, s azokat oroszországi terrorakciókra biztatta, délen újból feszültséget keltve kösse le Moszkva figyelmét és erejét. A Szovjetunióban,

Lenin majd Sztálin és Hruscsov alatt újabb és újabb területekkel, köztük történelmileg Oroszországhoz tartozó, kifejezetten nagy többségben oroszok lakta hatalmas és viszonylag gazdag, fejlett iparral rendelkező, nem egyszer stratégia fontosságú térségekkel – többek között a Donyec-medencével, a Krímmel gyarapították Ukrajnát. Mondhatni önkényesen, népszavazás nélkül, de hogy hogy nem, ez ezúttal nem zavarja az emberi és közösségi jogokra oly kényes aktivistákat...

Ukrajna tehát részben nagy tömbökben élő, kulturálisan rendkívül eltérő értékrendű nemzetiségek által lakott ország. Főleg az oroszok, de feltehetően az egyre fogyatkozó számú magyarok és mások is minimum felszisszennek, ha valaki azt állítja, miként ezt a Telex is tette, hogy a szülőföldjük ukrán terület lenne, nem pedig orosz, magyar stb. (Gondoljunk ilyenkor a magukat a magyaroktól még zászlóval is megkülönböztető romániai székelyekre!) Ukrajna többségükben anyanyelvként az oroszt beszélt népei azért is mentek bele annak idején a Szovjetuniótól való elszakadásba, mert az 1991-es népszavazáson elsöprő többséggel kinyilvánították az autonómiára való igényüket.

Nem mellesleg azt is, hogy az önállóvá váló ukrán állam semleges legyen, egyetlen katonai tömbhöz se tartozzék, s idegen fegyveres erők ne állomásozzanak területén. Ezt tartalmazta az alaptörvény, majd az idővel hatályon kívülivé tett alkotmány. (A sokszor hivatkozott Budapesti Memorandumnak, azaz emlékeztetőnek, tehát nem megállapodásnak, szintén ez volt a háttere, amiről a témáról beszélők rendszerint említést sem tesznek.)

Nem véletlen, hogy épp ezen elvek alapján, ezeknek az alapelveknek a kilátásba helyezésével szövegezték meg, majd német, francia és lengyel kormánygaranciák mellett 2014. február 22-én írták alá azt az összes ukrajnai parlamenti párt által elfogadott megállapodást az ukrajnai helyzet normalizálásáról, új választások kiírásáról, amit aztán elsöpört a Washington által hónapokkal előbb, nem is igazán tagadva megszervezett, egy napra rá kirobbantott államcsíny. Ez lett a sorsa a két minszki egyezménynek is, amelyekkel elejét lehetett volna venni a vérontásnak még a 2022. februári orosz támadás előtt.

Mindezek miatt állítom tehát, hogy hibás – mi több, kirekesztő – az a szóhasználat, amivel a fent idézett Telex is élt a Zelenszkijre hivatkozó cikkének címében. Mint ahogy kirekesztő az olyan, az ország egész népességére kiterjesztett fordulat is, miszerint „az ukránok a hazájukat védik”. Mert, akik harcolnak, azok között nem csak ukránok vannak. Az AI – miközben felhívja a figyelmet, hogy a lista korántsem teljes – arra a kérdésre, hogy hány oroszországi születésű, magasabb beosztású parancsnok van az Ukrán Hadseregben 12 nevet dob ki. Két ezredest, s tíz tábornokot.

Alekszandr Szirszkij vezérezredes az Ukrán Fegyveres Erők Szárazföldi Erőinek parancsnokának szülei, továbbá mások közvetlen rokonai ma is Oroszországban élnek.

Akár erre is gondolhat Vlagyimir Putyin orosz államfő, amikor olykor megemlíti, hogy Moszkva szemszögéből ez részben olyan polgárháború, amire már nem egyszer volt példa a történelmükben. Aztán, hogy hányan vannak a behívott magyar, tatár, lengyel, román, ruszin, orosz, s a jó ég tudja hányféle nemzetiség között, akik hazájuknak tekintik vagy nem tekintik Ukrajnát, miközben az ukránok milliószámra hagyják el az országot? No és a legdurvább módon összefogdosott kényszersorozottak között?

Egyben bizonyosak lehetünk abban, hogy azok az ukrajnai állampolgár oroszok, akiknek az akkori alkotmány értelmében autonómiát követelő százezeres tömege fölé a légierő levegőbe géppuskázó vadászgépét küldték 2004-ben, Donyeckben, aligha tekintik hazájuknak Ukrajnát. Még kevésbé, az ugyanilyen okból fellázadt, orosz etnikumú Donyec-medenceiek, akik ellen 2014 és 2022 között hivatalosan is büntető különítményeseknek nevezett, banderista-fasiszta szellemiségű verőlegényekből szervezett rablóbandákat vezényelt Kijev, majd a hadsereg tüzérségét. Tízezernél biztosan több civilt öltek meg, köztük száznál több gyereket, és lakások százait rabolták ki, rombolták le, égették fel.

Odesszában, 2014. október 27-én őket, ukrajnai állampolgárokat fenyegette meg az akkori államfő Petro Porosenko a Bekiáltásban már többször idézett szavakkal: „Nekünk lesz munkánk, nekik nem. Nálunk lesznek nyugdíjak, náluk nem. Nálunk kifizetik a gyerektámogatásokat, náluk nem. A mi gyerekeink iskolákba és óvodákba járnak majd, az ő gyerekeik pedig a pincékben fognak ülni. Tehát így és éppen így fogjuk megnyerni ezt a háborút.”  Mindezt az EBESZ folyamatosan jelenlévő megfigyelői is rögzítették. Én legalább hetente olvastam is a jelentéseiket a bécsi központ honlapján, amíg ki nem tiltották őket a Donyec-medencében, akkor már moszkvai segítséggel, de csak korlátozottan megerősödött felkelők. Kiderült ugyanis, hogy magas építményekre helyezett videókameráik felvételei, amelyeken nem csak az ukrán hadsereg lövedékeinek a víz- és gázvezetékekbe, a lakóházakba becsapódásait rögzítették, hanem a felkelők mozgását is, s a felvételek azonnal a katonai műveleteket Kijevből irányító, részben NATO-tisztekhez kerültek on-line. És ez még bizonyosan nem a vége...#