Részletek

Készült: 2025. június 30.

Lehet-e hozadéka a digitális kapitalizmus korában egy olyan konferenciának, amit Osztályharc és kultúra címmel Lukács György marxista filozófus születésének 140. évfordulóján rendeznek? – töprengtem a rendezvényt megelőzően. Hiszen az osztályharcnak – főleg Magyarországról nézve – igencsak apálya van, és azon is sokan ügyködnek, hogy elhitessék: a társadalmi osztályoknak immár nincs létjogosultságuk. Sőt, miként Szalai Erzsébet: Mi a munka és mi a kapitalizmus? című, nemrég megjelent, általam a 133. Bekiáltásban, a Tabu lett a munkás, a gyár, a kizsákmányolás című cikkben bemutatott kötetben is állítja:

a tőke–munka viszony, tehát a kizsákmányoló és a kizsákmányolt szerepének elrejtése mindkét fél „lelki” érdeke. A burzsoázia egyedei is „belerokkan(nak) abba a felismerésbe, hogy ő(k) kizsákmányoló(k), és egy ilyen közösség része(i). Az adott pillanatban mindenkinek (értsd: a dolgozóknak, a tőkéseknek is – KDL) könnyebb, ha az igen tágan értelmezett középosztályhoz, vagy ellenkezőleg, valamely társadalmi kisebbséghez tartozónak érezheti magát.” (69.o.)

Ilyen körülmények között a „világ proletárjainak egyesülése”, vagy a társadalom- és gazdaságszervezésnek a Kommunista kiáltványban megfogalmazottak módosításával egy országban vagy régióban belátható időn belüli valóra váltásának realitása – amire Lukács munkássága is épült – jó ideje szertefoszlott. Csakhogy egyik ismerősöm Facebook-ajánlására épp e cikkel való birkózást megszakítva jegyzeteltem ki a szociológus-gazdaságtörténész Immanuel Wallerstein (1930–2019) YouTube-on elérhető, A Globális Bal dilemmái című, a kapitalista világrendszer kifejlődéséről, átalakulásairól, mára igen méllyé vált válságairól tíz évvel ezelőtt tartott előadását.

A világrendszer-elemzés úttörője már akkor amellett érvelt, hogy a gazdasági válsághullámokkal kísért Kondratyev-ciklusok szerinti visszaesés mai viszonyai közepette, az Amerikai Egyesült Államok globális hegemónként való térvesztésével a kapitalizmus soha nem érzékelt strukturális válsága a nyakunkon van, s ez „aláássa a neoliberális jobboldal mozgalmait” (a videón 45:40-nél). Ehhez, már-már paradox módon, szerinte még a Szovjetunió felbomlása is hozzájárult, mert

     ♦ Miközben a washingtoni vezetők a hidegháború győzteseként ünnepelték magukat – jóllehet a Szovjetunió elsősorban belülről omlott össze – elfeledkeztek arról, hogy a jaltai megállapodás nem a Nyugat győzelme érdekében született, hanem a két győztes nagyhatalomra épülő világrendszer pillérének szánták. (Megjegyzem: az orosz elnök úgymond sértődöttsége mélyén alighanem ez húzódik meg, amikor 2007-től egyre erélyesebben arra figyelmeztet: a Nyugat átverte Moszkvát a NATO keleti terjeszkedésével.)
     ♦ A Moszkva érdekkörébe utalt volt szatellit országokban az 1989–1991 utáni évtizedekben jelentősen visszaesett az életszínvonal.
     ♦ A fejlett világban lassan mindenütt szembe kell nézni annak következményeivel, hogy – az adott körülmények között a tőkeáramlás szabaddá tétele, az olcsóbb munkaerő miatt a helyi iparnak a harmadik világba való kitelepítése, az állami vállalatok privatizálása, majd állami támogatásuk mellett – az oktatási, az egészségügyi, a szociális kiadások csökkentésével is biztosítani igyekeztek és igyekeznek a tőkés érdekeltségek profitját.
     ♦ Az egyeduralom esztelenül költekező, külső erőforrások – Kuvait, Szaúd-Arábia, Németország stb. – által finanszírozható, Irakot, Líbiát, Szíriát, Afganisztánt, megjegyzem: újabban Ukrajnát romokba döntő háborúkba sodorta az USA. Utóbbi terheit egyre inkább ráterhelik az Európai Unió országaira.
     ♦ E háborúk és a tőkeérdekeknek való alávetettség egyrészt felemésztették az Egyesült Államok erejét, ugyanakkor ellenszenvet, sőt ellenszervezkedésre ösztönző gyűlöletet ébresztettek az általa a Nemzetközi Valutaalapon (IMF), a Világbankon, a Swift nemzetközi pénzügyi rendszeren, a Kereskedelmi Világszervezeten (WTO) keresztül képviselt imperializmus iránt a Globális Délen.
     ♦ Mindennek egyik következményeként 1995-ben, Mexikóban az őslakosok felkelése és mozgalma bontakozott ki az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) ellen. 2001-ben, a brazíliai Porto Allegrében létrejött a főként dél-amerikai – köztük baloldali katolikus ihletésű –, de észak-amerikai és nyugat-európai Globális Baloldali mozgalmakat is tömörítő Világszociális Fórum a liberális elitek Davosi Világgazdasági Fóruma ellenében.
     ♦ Hozzáteszem: a hegemóniával való visszaélés az ellenérdekelt tőkék oldalán arra késztette Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát, Dél-Afrikát, hogy a Globális Nyugat ellensúlyozásra létrehozza például a BRICS-tömörülést, kivédendő a Washingtonhoz kapcsolódó tőkés körök önkényét.

Más kérdés, hogy a BRICS olyan interpretációja, miszerint az akár a kapitalizmus sírásója szerepét is játszhatja, miként azt Artner Annamária közgazdászprofesszor kifejti az Eszmélet folyóiratban megjelent, adatokban gazdag tanulmányában[1], alighanem illúzió. Miként a Kínával kapcsolatos kapitalizmuskritikus baloldali reményeket is érdemes távolságtartással kezelni. Ott, feltételezésem szerint, a konfucianizmus évezredes hagyományaival összeházasított marxizmus – a nyugati rablólapitalizmusnak az ópiumháborúban kicsúcsosodott pusztítása után – a Tőkei Ferenc által elemzett ázsiai termelési mód bizonyos mechanizmusaihoz[2] való visszatérést szolgálja, amelyben Polányi Károly megfogalmazása szerint „A termelés nem egyéni, hanem közügy”.[3]

Ám ennek ellenére, miként Szigeti Péter jogfilozófus-politológus írja a szintén az Eszméletben megjelent vitairatában: azt a nézetet, hogy »itt a szocializmus felé történő hosszú átmenetről van szó a Kínai Kommunista Párt vezetésével, biztosan mégsem oszthatjuk, hiszen az egykori szocialista tábor (1949–1989/91) is átmenetből vált visszafelé menetté. Az azonban bizonyos, hogy a Kínai Népköztársaság, Giovanni Arrighivel szólva „úgy része a tőkés világrendszernek, hogy nem része annak”. Azért nem, mert önálló, autocton entitás, vegyes gazdaságával, széles állami tulajdonlással, sui generis évezredes kultúrájával, hagyományaival«.[4]

Mindenesetre, a lényeg: „a történelem vége”[5] helyett ismét forrong a világ. Egyre inkább kiderül, hogy az olyan, nálunk enyhén szólva is megmosolygott, országok, mint Kuba vagy Venezuela – ahol az állampárti akarat alá rendelt termelőeszközök döntő részének állami tulajdonára építve, a javak központi elosztásának meghatározó szerepével, az egészségügy, az oktatás ingyenessé tétele és valamiféle (szegényes?) szociális ellátás révén igyekeznek esélyt adni a szélesebb tömegek számára a nyomorból való kitöréshez, az osztály- és rétegkorlátok áttöréséhez – nem is biztos, hogy annyira elszigeteltek.

Bőven volt hát ok arra, hogy az Eötvös Lóránd Tudományegyetem BTK Filozófiai Intézete és a Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány 2025. június 26–27-ére meghirdette a Lukács Györggyel foglalkozó konferenciát. Hiszen, miként Krausz Tamás történész hangsúlyozta előadásában: „A marxista Lukács sohasem adta fel, sőt még csak nem is gondolt arra, hogy a szocialista kísérletet filozófiai és gyakorlati síkon elutasítsa vagy megtagadja”. És mikor, ha nem most válnak igazán az ezzel kapcsolatos nézetei aktuálissá, amikor a fentebb idézett Immanuel Wallerstein szerint is ismét napirenden van

„a kizsákmányolásban, a többletértéknek a dolgozóktól való elsajátításában – hozzáteszem: az alávetett térségek kirablásában (KDL) – a 16. századtól különösen hatékonynak bizonyult kapitalizmus” korlátozására kialakult három ideológia harca?

E három ideológia:
     ♦ az egyházra támaszkodó, tekintélyelvű, a hierarchikus viszonyokat tartósítani akaró jobboldali konzervativizmus,
     ♦ a centrista, a társadalmat megfontolt szakemberek irányítására, ellenőrzésére bízó liberalizmus,
     ♦ s a belőle kisarjadt, a rendszer átalakítását az elnyomott osztályok részvételével alulról kezdeményező baloldali radikalizmus.

Ehhez képest számomra kihagyott lehetőség volt a rendezvény. Nemhogy szinte alig esett szó a világot megrengető folyamatokról, az osztályharc jelenlegi körülmények közötti elkerülhetetlen éleződéséről annak következtében, hogy a Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor szerinti „szellemi termelési mód”[6] kialakulása miként hat máris az ebben résztvevők életviszonyaira, helyzetére. De a konferencián arról is csupán Krausz Tamástól hallottam érdemi mondatokat, hogy

»a nosztalgikus baloldal a konzervatív és a liberális mainstream-mel együtt a – jövőben lehetséges (KDL) – szocializmust az államszocializmus második kiadásaként fogja fel, miközben Lukács egész gondolatköre éppen ezzel polemizál és enged következtetni egy másféle történelmi opcióra. Hiszen az általa „bürokratikus szocializmusnak” nevezett szisztéma belső átformálásának esélyeit latolgatta olyképpen, hogy azután a dolgok ne a polgári rezsimek restaurációjában kössenek ki. (…) Utolsó éveiben mi másért vetné fel Lukács a munkástanácsok, a társadalmi önszerveződés stb. témakörét, ha nem egy alapjában eltérő társadalomszerveződés, a társadalmi együttműködés megvalósulása érdekében?«

Naná, hogy a kádári és általában a kelet-európai reálszocializmusok nómenklatúrája és értelmisége – egyes értékelések szerint nómenklatúra-osztálya –, amely a geopolitikai változások következtében belecsöppent a rendszerváltáskorba és továbbra is a kedvezményezetti körben maradt, hallani sem akart arról, hogy a társadalmi-gazdasági uralmi pozícióját az alsóbb osztályoknak engedje át. Sőt, az addigi pártapparatcsiki és állami cégvezetői pozícióit magántőkési-oligarchai, illetve csúcspolitikusi, hatalmi-intézményi szerepekre váltotta.

Szemben azzal, amit 1949 után a hatalmi elit nem egyszer brutálisan, később Magyarországon inkább csak a kedvezmények és megvonások finom rendszerével zsarolva kért számon a társadalom neki alávetett tagjain, az 1980-as évektől felvállalta, sőt előmozdította a kapitalista átalakítást, anélkül, hogy a kapitalizmus szót használta volna. Helyette a „jóléti piacgazdaság” fogalmával fedezte el a tömegek – köztük a másfélmilliónyi munkanélkülivé vált előtt – a rendszerváltás igazi célját, az egyértelműen kizsákmányoló rendszer visszaállítását, s ennek nemzetközi vetületét, az egyfajta újgyarmatosítást.

Ennek eszköze volt és maradt a munkaerő, az áruk, a tőke szabad áramlásának szentségként istenített hármasa, aminek égisze alatt a Nyugat megszerezte az itteni piacokat, a centrumországokba terelte a lakosság munkaerőként értékesebb, mozgékonyabb részét, anélkül, hogy a felnevelésével, a kiképzésével járó energiákat a Nyugatnak kellett volna felszabadítania, a költségeket biztosítania, a kockázatot vállalnia. Így fölözték és fölözik le az általuk termelt értéktöbblet nagy részét, megfelelően gondoskodva arról, hogy a hátrahagyott hozzátartozókhoz, a hiányuk miatt az anyaország egyre inkább roncsolódó társadalmában élőkhöz képest viszonylag több előnyt élvezve már ott szocializálódjanak gyerekeik, akikkel úgy-ahogy ellensúlyozzák az ottani születésszám-csökkenést.

Minderről legfeljebb érzékelhetetlenül szűk körben folyik diskurzus a mai Magyarországon. De szőnyeg alá lett söpörve az a többek között lukácsi felismerés is, amit Krausz Tamás így tolmácsolt a konferencia résztvevőinek: „a kapitalizmus háborúk és népirtás nélkül nem tartható fenn”. Ez a magyarázata annak, hogy az utóbbi három évtizedben a kelet-európai társadalmak, így a magyar is, nyikkanás nélkül tűrték az USA vezetésével a NATO által indított pusztító háborúkat – a megtévesztések, a tényleges történések elhallgatásának egész szövevényével elérve ezt az Ukrajna területén folyó háborúval kapcsolatban is – noha 1990 előtt, az állampárti hatalom propagandacélokat (is) szolgáló kezdeményezésére, rendszeresek voltak a béke melletti, a nyugati háborúk elleni megmozdulások.

Most felemelkedőben egy határozottan jobboldali vezető réteg, amely az ifjabb jobboldaliakra támaszkodva, s megnyerve magának azokat, akik 1989 óta mindmáig baloldalinak mondják magukat, jóllehet a tőkés rendre esküsznek, a „rendszerváltás” ígéretével messiásként szédítik a sokaságot. Ám céljuk csupán az, hogy megkaparinthassák a hatalmat, s élvezzék a vele járó előnyöket a harácsoló Orbán és kegyencei helyett, valójában úgy haladva meg annak kormányzási rendszerét, hogy megőrizzék a berendezkedés lényegét, minthogy rendszerváltás alatt maguk és a híveikké lettek sem a társadalmi-gazdasági rendszerváltást, a kapitalizmus meghaladását értik.

Csupán azt remélik, hogy az eddig megszokott módon, stabilan hozzáférhetnek a társadalom 30–40 százaléka elől elzárt, a partvonalra szorítottaknak esetleg csepegtetett javakhoz, szolgáltatásokhoz. Nem rendszerellenesek ők, csupán kormányellenzékiek, nem a tőkés rend kritikájával. Ezért sosem fogják befogadni Lukács György tanításainak magvát:

sosem fogadják el az osztályharc szükségszerűségét, ennek részeként azt, hogy a szociális gondoskodásnak nem csupán tüneti jelenségekre, a jótékonykodásra kell vonatkoznia egy-egy kiemelt kárvallott helyzetére koncentrálva, ami az egészet tekintve csupán pótcselekvés, hanem rendszerszerűvé válva ki kell terjednie a társadalom egészére, a milliók és milliók szociális-kulturális-művelődési felemelésének követelményére. 

Ezzel szemben növekvő ütemben folyik az ezzel ellentétes folyamat: a tömegek kiszolgáltatottá tétele, a korábbi szociális, egészségügyi és oktatási vívmányoktól, az érdekvédelmi szervezetektől, a tiltakozás jogától való megfosztása, lesüllyesztése, sőt a tőke- és a politikai érdekeknek alárendelt médiumokon keresztüli lezüllesztése. Hogy az ezt elfogadtatni igyekvő felfogás szinte észrevétlenül is beszűrődhet és beszűrődik a közgondolkodásba, azt példázta a Lukács-konferencia egyik előadója Székely László filozófus, aki a „szociális piacgazdaság” fogalmára, az ezzel kapcsolatos elmélet úgymond rehabilitálásának lehetőségére futtatta ki gondolatmenetét.

Az sem zavarta, hogy önellentmondásba került, hiszen előtte a tőkés társadalom által szükségszerűen kitermelt és azon belül feloldhatatlan ellentmondásokat ecsetelte – a polgári viszonyok lényegileg szabadságellenes, az emberben rejlő képességek teljes kifejlesztését lehetetlenné tevő voltát; a profitéhség következtében a természet felélését; a létfeltételek, a kultúra magasabb szintre emelésének ismétlődő katasztrófákon át vezető útját, amit azonban magától értetődőként jelenített meg.

Lukács életművének úgymond szaktudományos feldarabolásának bírálatára jószerivel csak Krausz vállalkozott. A 140 éve született filozófus munkásságának napi, jobboldali politikai célokra történő kisajátításának hatása ugyanakkor tetten érhető volt a hallgatóság soraiban ülő egyes fiatalok kérdéseiben. Kétségtelen, hogy az éles váltásokban bővelkedő korban, az idővel a marxista–leninista elméletet a sztálinizmussal módosított átmeneti befolyást kikerülni nem tudó filozófus gondolkodásmódja nem volt mentes a megtorpanásoktól, a zsákutcáktól.

Erre maga is utal a Marxista fejlődésem: 1918–1930 című tanulmányában, amelyben többek között „az igazi marxitmusért folyó mai küzdelméről” értekezik, kifejtve, hogy »ha valaki e korszak éles ellentmondásait „szellemtudományos” módon mindenkor közös nevezőre hozza, és szerves, immanens fejlődést konstruál bele, akkor eltávolodik a ténybeli igazságtól«.[7] Ám ennek is lehetne tanulsága a ma embere, közte a hétköznapi vitázók, a Facebookon megmondó embert játszók számára:

a rég- és közelmúlt szereplőinek tetteit megítélhetjük ugyan mai tudásunk szerint, ami akár hasznos is lehet a tanulságok miatt, de óvakodjunk az elítélésüktől nem a koruk, hanem a korunk feltételei alapján, s annak tükrében, amit ők még nem láthattak, mert ezzel a mai propagandistákat szolgáljuk ki!

Mindezen túl azonban az a Lukács György, aki azt vallotta, hogy „Az ortodox marxizmus tehát nem Marx kutatási eredményeinek kritikátlan elismerését, nem meghatározott téziosekbe vetett »hitet«, nem egy »szent« könyv értelemzését jelenti”, továbbra is iránytű marad azok számára, akik nem adják fel „a kapitalizmussal szembeni humanista alternatíva keresését”[8] , aminek szerves része az a még a sztálinizmustól sem elvitatható követelmény, bár kísérlet történik erre, hogy nem elég csupán szavakban és pózokban antifasisztának lenni!

S hogy erre mekkora szükség van ma, s hogy az idő múlásával szükségszerűen igazolódnia kell ennek a felfogásnak, azt immár több mai, hazai szerző – a cikkben megnevezettek mellett, a teljesség igénye nélkül, például Böröcz József, Éber Márk Áron, Melegh Attila, Tütő László, Wiener György – számos helyen levezeti, bár a hazai nyilvánosságban évtizedek óta egyedül az Eszmélet folyóirat képviseli, amihez csupán lassanként zárkózik fel néhány újabb kezdeményezés. Viszont parlamenti párt és igazán befolyásos médium egy sem.

Pedig, még ha nem is látszik a horizonton, hogy globálisan mikor fordul tartósan negatív tartományba a profitrátának a lábjegyzetben vázolt[9] süllyedő tendenciája, az már ma is egyre nyilvánvalóbb, hogy a digitális kapitalizmusnak a tudástermelésre épülő korában előbb-utóbb be kell következnie a magasan kvalifikált szellemi munkát végző bérmunkás dolgozók leértékelődésének. Viszont, ha megbomlik a tőkések és a szellemi termelők együttműködése, s az utóbbiakat a mesterséges intelligencia-rendszerek fogják kiváltani,

megkezdődik az ily módon lecsúszottak, a szolgáltatásokban már ma is alibi tevékenységet végzők, az alkalmazottak, a munka világában a munkaerejük bővített újratermelésének ellenértékétől egyre inkább megfosztott dolgozók prekariátus tömegeinek szükségszerű összefogása.

Majdan ez teremthetné meg és vélhetően teremti meg azt az antiimperialista tömegerőt, ami a kapitalista rendszer meghaladását eredményezheti, természetesen – a jobboldali és a sztálinista propagandával ellentétben Marxnak és Engelsnek a kommunizmusnak mint soha be nem fejezhető, nem statikus állapotra, hanem mozgalomra vonatkozó folyamatra vonatkozó tételével összhangban.[10] Az ezzel kapcsolatos tényezők felsorolása, a tőkés termelési módnak a szellemi termelési mód célmegjelölésként értelmezett utópiájának részletezése meghaladná ennek a cikknek a kereteit. Ám Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor: Túl a kapitalizmuson? hivatkozott kötetében talál hozzá muníciót az érdeklődő.

Ebben, mindjárt a 20. oldalon arra a fejtegetésre bukkan, miszerint „Amikor az emberi természetről beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az embereknek számos egyéb olyan motivációjuk és képességük is van, amelyek ugyanúgy képesek mozgatni egy társadalmi formációt, mint a gazdagodás igénye. Például a kíváncsiság, az ismeretek növelésének vágya és képessége; a biztonság kívánalma, az életnek értelmet adó hasznos cél szükséglete; az esztétikai igény; az emberi kapcsolatok minél gazdagabbá tételére irányuló törekvés; a szeretet és a közösségek iránti vágy…”

Csupa izgalmas, az életünket már ma is formáló jelenség, s az ezekhez kapcsolódó, elemzést követelő lehetőség, aminek hátterében Immanuel Wallerstein szerint is az áll, hogy a kapitalizmus rendszere egyre nagyobb és nagyobb tömegek számára jelent nyomorúságot. Így aztán a kapitalizmuskritikus baloldal nálunk maroknyi képviselője logikusan foglal állást amellett, hogy az emberi szempontokkal szemben teljesen érzéketlen, profitelvre épülő kapitalizmus meghaladása szükségszerű. Ennek kimondásával azonban adós maradt, módozatairól szinte alig szólt valamit a múltheti konferencia, amit Lukács György aligha engedett volna meg magának. #

Kabai Domokos Lajos

Források, jegyzetek

[1] V.ö.: Artner Annamária: A BRICS és az imperializmus, Eszmélet folyóirat, 143-144, 2024 ősz–tél, 48.o.

[2] V.ö.: Tőkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód kérdéséhez, Kossuth Könyvkiadó, 1975. A nagy folyók völgyeiben kialakult keleti társadalmakban, köztük a kínaiban, az éghajlati-vízrajzi viszonyok, az újból és újból bekövetkező árvizek, az öntözőrendszerek nagy területeken való kialakításának, ennek érdekében a közmunkák szervezésének, a vetés, az aratás, a betakarítás, a raktározás központi meghatározásának a lakosság élelmiszerellátásának centralizálást kényszere miatt nem alakulhatott ki a magánföldtulajdon. Az évezredekre rögzült, ennek megfelelő intézményi rendszer, a kultúra és a szokások hatása ma is meghatározó, például abban, hogy a kínai társadalomban a föld, a természeti kincsek, az infrastruktúra meghatározó részei stb. nem kerülhetnek magántulajdonba. 

[3] Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet, Gondolat Kiadó, Budapest, 1976, 14. o. Szentes Tamás kiemelése

[4] V.ö.: Szigeti Péter: A BRICS lehetőségei és az imperializmus-elmélet kérdései, Eszmélet folyóirat, 143-144, 2024 ősz–tél, 86.o.

[5] V.ö.: Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, Európa Kiadó, 1994

[6] V.ö.: Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor: Túl a kapitalizmuson, Kas kiadó, 2025, 58.o.

[7] Lukács György: Történelem és osztálytudat, Magvető Kiadó, 1971, 695.o.

[8] Ugyanott: 718.o.

[9] A profitráta süllyedő tendenciája leegyszerűsítve azt jelenti, hogy »a kapitalizmus fejlődésével a termelésben egyre több a gép és egyre kevesebb a munkás. (…) ha egyre kevesebb a változó tőke, vagyis a munkás, aki kizsákmányolható, egyre kevesebb a profit is. Ezen a ponton „a termelési mód önmaga elé emel korlátot” (Marx: A tőke III.). A gépekbe fektetett tőke nem teremti meg a termelésnek a keresletet, úgy ahogy a munkásnak adott bér, így a gyárak termékét nincs, aki megvegye. A tőke nem tud megtérülni, ezért túltermelést okoz, ami utat nyit a spekulatív ügyleteknek és visszatérő jelleggel, újra és újra válságba taszítja a kapitalizmust. Végső soron a kapitalizmus addig marad fenn, amíg a tőke valamilyen módon mégis megtérülést talál magának. Erre azonban Marx szerint csak átmenetileg képes, így hosszú távon a kapitalizmus bukásra van ítélve.« V.ö.: Budai Mátyás recenziója: Igaza volt Marxnak? Összeomlik a kapitalizmus? 2020.04.05. Forrás: Új Egyenlőség  

[10] V.ö.: Marx–Engels: A német ideológia, Magyar Helikon, 1974, 45.o.