Részletek

Készült: 2024. december 16.

Lehetséges-e egy önellentmondásokkal és torzításokkal élő helyzetértékelésből kiindulva felszámolni bármilyen válságot a Föld bármely régiójában? Azon túl, hogy egyetlen olyan esetet sem ismerek, amikor ez, akár a valóságot tükröző felismeréssel együtt is tartósan sikerült volna bármely nemzetközi szervezetnek, a kérdést többszörösen indokoltnak tartom azzal összefüggésben, amit

Kaja Kallas, az Európai Bizottság újdonsült kül- és biztonságpolitikai főképviselője december 10-én az EU-parlament képviselőinek előadott a szíriai helyzet rendezéséről.

A Washingtonban szerkesztett Szabad Európa azzal számolt be a december 8-ai szíriai eseményekről, hogy „az Egyesült Államok által terrorszervezetnek nyilvánított Hajat Tahrír as-Sám (HTS) vezetője állt a váratlan (? – KDL) villámoffenzíva élén, amely megdöntötte Bassár el-Aszad szíriai elnök rezsimjét. A HTS az iszlám törvénykezésen (saría) alapuló állam létrehozását tűzte ki célul. Szövetségben áll több más iszlamista csoporttal, amelyek tagjainak egy része Európából és Közép-Ázsiából érkező, külföldi harcosokból áll”.

Szó se róla, láttunk már pálfordulást, de ennek alapján is nyilvánvaló, hogy az a visszafogott ünneplés – de mégiscsak ünneplés – amiben a Nyugat részesíti a HTS vezetőjét, csak részben szól annak az Abu Mohammed al-Golani-nak, akinek fejére tízmillió dolláros nyomravezetői díjat tűztek ki, s aki most „nyilvánosan megtagadta az al-Káida nemzetközi terrorhálózathoz fűződő korábbi kapcsolatait, és pragmatikus, toleráns vezetőnek próbálja beállítani magát”. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy

a szélsőséges iszlamista gerillák hirtelen, bár nem először, azért lettek kedvesek a Nyugat szemében, mert egy egyelőre tisztázatlan, de minden jel szerint a NATO-tag Törökország vezetése által is befolyásolt játszma keretében vereség érte az Aszad-rezsim mögött állt Moszkvát és Teheránt.

Vitathatatlan, hogy a rendszer, amit a most az orosz fővárosban menedéket kapott vezető apja 61 esztendeje hozott létre, már rég összeomlott volna az oroszországi és az iráni vezetés támogatása nélkül. Ha másért nem, Washington törekvései miatt. Ugyanis az USA kormányzata, amely 2011-ben egyrészt rátelepedett az arab tavasznak nevezett, a térség súlyos gazdasági és szociális feszültségei miatt keletkezett elégedetlenség-hullámra, másrészt annak felkorbácsolásában maga is közreműködött, saját érdekszférájába kívánta vonni Szíriát is. Itt – egyfajta leegyszerűsítő megközelítés szerint –, a muszlim kisebbségi síitákra támaszkodó kormány elleni, a többségi szunniták által kezdeményezett tüntetések polgárháborúba torkolltak 2012-re.

Ebben a több lázadó csoportosulást összefogó Szabad Szíriai Hadsereg gerillái – soraikban az egyidőben az USA titkosszolgálatai által is pénzelt Muszlim Testvériség és az al-Káida tagjaival – vívtak harcot a polgári lakosságot sem kímélő kormányerők, illetve a keresztények és a muszlim alavita közösségek ellen. (Szíriában a Pentagon által felfegyverzett milíciák a CIA által felfegyverzettekkel harcolnak – írta a Los Angeles Times 2016-ban.) A harcokba az ország északkeleti részén élő, mindegyik féllel küzdő kurdok is bekapcsolódtak. Hogy milyen következményekkel, azt jól jelzi, hogy

miközben a 2011–2012-es arab tavasz halálos áldozatainak számát csaknem 200 ezer főre becsülik, ennek a számnak a háromnegyedét szíriaiak teszik ki. No és a több millió menekült, akik nagy része Törökországban próbálta meghúzni magát...

A kormányellenes erőket Szaúd-Arábia, Katar, az Öböl-menti államok, Törökország, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország támogatta, az Aszad-rendszert pedig a fentebb jelzett Moszkva és Teherán. Természetesen, mindenkinek megvolt a maga mögöttes szándéka. Az Oszmán birodalmi álmot dédelgető török vezetés például bevonultatta hadseregét Szíria észak-nyugati területeire. Moszkva légibázist létesíthetett és kikötő-használati jogot kapott, ahol kiszolgálhatta és kiszolgálhatja a Földközi-tengeren mozgó hadihajóit. Az Amerikai Egyesült Államok két katonai bázist hozott létre Szíria keleti részén az ottani kőolaj és földgáz nyugati cégek által történő kitermelésére.

Amikor Kaja Kallas előadta helyzetértékelését, többek között ezekről a bonyolult összefüggésekről feledkezett meg. Másként alighanem óvatosabban fogalmazott volna, mikor kijelentette, hogy „kulcsfontosságú Szíria területi integritásának szuperbiztos megvédése és függetlenségének tiszteletben tartása”. Ám még az sem biztos, hogy kipaterolhatók lesznek az oroszok. De hogy Washington nem fogja kivonni 900 katonáját, akiket Bassár el-Aszad kormányának megkérdezése nélkül telepített a kőolaj- és gázlelőhelyek mellé, abban meglehetősen biztosak lehetünk.

Ráadásul, amikor az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője életszerűtlen igényeit vázolta, tehát december 10-én, Recep Tayyip Erdogan, a török köztársasági elnök szintén szózatot intézett a nemzetéhez. Ebben többek között azt mondta: „Ha szívünk egyik fele Gaziantep, Hatay és Şanlıurfa, akkor a másik fele Afrin, Aleppó, Hama, Homsz és Damaszkusz”. Hogy mindenki értse:

Erdoğan egyrészt a törökországi kurdisztáni városok felsorolásával jelezte, hogy szó sem lehet a kurdok függetlenségi igényeinek teljesítéséről, másrészt a szíriai települések említésével hozta a világ tudomására, hogy nem csak az eddig megszállt területekről nem vonják ki csapataikat, de a szír városok által fémjelzett, további térségekre szintén igényt tartanak.

Egyébként azzal indokolta az eddigieket, amit Kaja Kallas még csak kilátásba helyezett. Erdogan szerint „a megbuktatott rezsim ellenséges hozzáállása ellenére minden körülmény között megvédték Szíria területi integritását és egységes szerkezetét”. Merthogy a politikusi cinizmus nem ismer határokat! Hiszen az I. világháború alatt az angolok és a franciák egy titkos megállapodásban ugyanolyan érzéketlenül jelölték ki Szíria határait, miként az másutt is történt.

És ha már határok: Törökország hovatovább Izraellel is határos lehet. Hiszen Aszad bukásának hírére az izraeli hadsereg bevonult az általa 1967 óta megszállva tartott, a Damaszkusztól egy sorozatvetőnyi lövésre lévő Golán-fennsík ütközőzónájába és elfoglalta az ott lévő szír falvakat. Azt is közölték: berendezkednek itt télire…

El nem képzelhetem, hogy ilyen körülmények között mire alapozva jelentette ki az észt származású EU-külügyér, hogy „jogbiztonságot kell teremteni minden szíriainak, beleértve a számos kisebbségi csoportot is”! Amihez óvatlanul azt is hozzáétette: „el kell kerülnünk az iraki, a líbiai, az afganisztáni szörnyű forgatókönyvek megismétlődését”! Mondom: óvatlanul jegyezte meg ezt, merthogy azokat a forgatókönyveket Washingtonban írták. Ezzel viszont egyrészt az eddig kimondhatatlanra célzott:

az USA és szövetségesei az utóbbi évtizedekben szintén borzalmas háborús tetteket követtek el az említett országokban. 

Másrészt azonban kettős mércével élt. Erre azért kell különösen utalni mert Kallas apja a Szovjetunió parlamentjének, a Legfelsőbb Tanácsnak a tagja volt. Így a mai brüsszelita aligha szenvedett sokat az átkosban, mégis megveszekedett oroszellenességével nyerhette el főnökének Ursula von der Leyennek a bizalmát. Mostani nyilatkozatában, szemet hunyva a nyugati hatalmak vagy éppen Izrael magatartása fölött, a szíriai eseményeket is felhasználta arra, hogy Irán mellett megfenyegesse Moszkvát. Ugyanis, szerinte, a szíriai fordulat „Megmutatta, hogy azok, akik támogatták Aszad brutális rezsimjét, Oroszország és Irán nem engedhetik meg maguknak, hogy ezt tovább csinálják, mert ennek meglesznek utóhatásai a Közel-Keleten túl, akár Ukrajnában is”.

Nem mellesleg, miközben Kallas Brüsszelben éveken át felháborodottan putyinozott, férje – szankciók ide vagy oda – vígan üzletelt az orosz cégekkel, mígnem ki nem derült a kétarcúság. De miért, miért nem, a feleség EU-karrierjének ez sem ártott. Ám legyünk tárgyilagosak: humánus a gondolat, ami a fenti idézet mögött meghúzódhat. Csakhogy, az általa kimondva-kimondatlanul képviselt államok vezetői, ugyanúgy, mint az Oroszországot irányítók ettől még bevetik a fegyveres erőket közel s távol a világban. S mindegyikük országuk biztonsági érdekeire hivatkozik. Aztán egyesek esetében az tényleg így lehet, mások számára csupán ürügyként szolgál ilyen-olyan okok miatt.   

Mindent összevetve Kallas megnyilvánulása azonban nem mutat túl elődje, az öt éven át helyét kereső, de soha meg nem talált spanyol-katalán származású Josep Borrell Fontelles szereplésein. Merthogy, a fent említetteken kívül azt sem mérlegelte mostani külügyérünk, mit szólnak az indítványához Abu-Dzabiban, Dohában, Kuvaitban, Manámaban, Maszkatban, de főleg Washingtonban, Ankarában, Jeruzsálemben, Párizsban, Londonban. Ha komolyan kellene venniük e Brüsszelből jövő figyelmeztetést, a védelminek nevezett minisztériumokban már törhetnék is a fejüket azon, miként vonhatják ki sürgősen az általuk megszállt térségekből a katonáikat. Ám attól tartok, ők is tudják: szócséplés ez az egész, leginkább pedig a tömegnek szóló propaganda része. Így aztán nyugodtan hátra dőlhetnek a foteljükben: az EU-ban továbbra sincs olyan diplomata, aki számukra kihívást jelenthetne… #