Pár hete nem volt Jövőkór mert kissé berántott az élet, pedig agyalok ám nektek több témán és hát a világ sem állt meg. Úgyhogy mielőtt rátérnék a mai témára, előbb egy szolgálati közlemény: ugyan író-olvasó találkozót még nem szervezek, de aki kíváncsi rám élőben, annak van egy jó hírem. Felkérést kaptam, hogy a Karátson Gábor kör vitaestjén előadjak Kardos Gábor filozófussal, Október 14-én. A mi témánk a Falanszter-kapitalizmus, megfigyelő állam, de a többi program is igen érdekesnek tűnik. Nyilván nekem ez egy hatalmas megtiszteltetés, másrészt meg jó látni, hogy bejön a tézisünk, miszerint elkezdődik valamiféle közéleti-offline mozgolódás is ezekben a témákban, így csak ajánlani tudom. Sőt, ha okosak vagytok akkor kommentben megírjátok, hogy melyikre mentek, és mire eljutok egy találkozó megszervezéséig, addigra ismeritek majd egymást néhányan.

De akkor térjünk rá a mai témára, amit párszor már megemlítettem, de egybe leírni még nem sikerült. Ez pedig a korrupció és a magyar nyilvánosság sajátos viszonya. Szerintem nincs olyan ember Magyarországon, akinek a fejébe ne lenne belevésve, hogy ez mennyire egy korrupt ország: én legalábbis mióta az eszemet tudom ezt hallgatom, annyira része a háttérzajnak, és valóban frusztráló, hogy a kulturánknak mennyire része a "megoldjuk okosban".

Viszont a magyar közbeszédben a korrupció valójában egészen furcsa, és ennek politikai tétje van. Az a közvélekedés ugyanis, hogy a Fidesz végtelenül korrupt, és hogy emiatt a korrupció miatt van rossz helyzetben az egészségügy és az oktatás. Erre a jobboldali válasz persze az, hogy ők csak nemzeti bajnokokat építenek, és ha az ember követi a kortárs jobboldal gondolkodását, akkor valóban egész hasonló stratégiát követnek a nemzeti burzsoázia megteremtésében, mint tették azt mondjuk a németek vagy a franciák a második világháború után. Csak nekünk nem Marshall-segélyünk van hanem EU-s közbeszerzéseink.

(Ez felvet amúgy egy olyan problémát, hogy ha az EU ipari parkra meg útépítésre adja a zsetont és nem kórházra vagy tanárok fizetésére, akkor az nagyobb baj, minthogy melyik oligarcha építi meg azt az utat vagy ipari parkot.)

Nota bene valóban, ha vállalkozók azért nyernek közbeszerzéseket, mert utána azt a megfelelő politikusoknak meghálálják, az valóban korrupció. De ez egyáltalán nem csak a NER vállalkozóira igaz! A kapitalizmus úgy működik, hogy nem nagyon hoznak az államok olyan törvényt vagy rendelkezést, amivel nem jár jól ilyen vagy olyan vállalkozói kör vagy ipari lobbi, és az ilyen igények becsatornázására formális szervezetek is vannak. De a formális szervezeteken felül is arra törekednek a különböző vállalatok, hogy minél nagyobb befolyásuk legyen a törvényhozásra, mert a befektetések legbiztosabb megtérülése akkor várható, ha jó irányba leejt a pálya.

Az elmúlt pár év nagy válsága a "minden élet számít" mögött például az volt, hogy a nagy gyógyszercégek (pontosabban a Pfizer és a Biontech) milyen arányban szereztek befolyást az őket elvileg szabályozó egészségügyi hatóságok fölött, de a rabszolgatörvényt is a közvélekedés szerint egy autógyár munkaügyi ügyvédje írta. Sőt: a vályogházak hazai kálváriájáról én már 2010 előtt azt hallottam, hogy különböző téglagyárak(!) állnak a hadjárat mögött. Még közelebbi példával élve: Budapesten van egy pár kerület, ahol lehet a köztéren alkoholt inni, meg vannak azok, ahol marha sok a vendéglátóhely, ott pedig nem.

Ez nem korrupció abban az értelemben, hogy közpénzeket konvertálunk magánvagyonokká, de korrupció abban az értelemben igen, hogy feltehetőleg itt-ott megkentek embereket, meg abban, hogy a demokratikus érdekképviselet helyett magánérdekek gyűrik maguk alá az államaparátust. Nálunk ez márpedig olyan pofátlanul szokott történni, hogy az adott magánérdek még cikkeket is jelentet meg különböző portálokon arról, hogy miért is ez valójában a közérdek - többnyire bármiféle ellenállás vagy kritika nélkül.

S pont ez a gond: aki követi mondjuk az angolnyelvű sajtót, az észrevehette, hogy az oknyomozás meg a "whistle blowing" az általában az ilyen visszaélések feltárására is vonatkozik, hogy melyik vállalat épp milyen törvényt vesz magának. Itthon az ilyen ritka, mint a fehér holló: nem nagyon tudnék olyan újságot megnevezni, akik ilyenekkel foglalkoznak, s ha ki is derül valami, akkor külföldi források szemlézése történik leginkább (aztán gyorsan megpróbáljuk elfelejteni az egészet, lásd a Microsoft-botrányt).

Szó se róla, van pár politikus aki legalább az ilyen témák felderítésében oroszlánrészt vállal, de érezhetően kisebbségben vannak azok között, akiknek elég a napi szalagcímek és kommentek visszaböfögése. Ez pedig tippem szerint nem véletlen: a piaci alapon működő sajtó amennyire előadja, hogy ők a független hatalmat ellenőrző valakik, annyira hallgat róla, hogy rájuk milyen befolyás nehezedik a hirdetők részéről. Pedig még a hírszerkesztő-szimulátorban is többször előjön a probléma!

Ez pedig egy szisztematikus torzulás a magyar nyilvánosságban. Mert bár szép dolog, hogy utána nézünk annak, hogy melyik csókos épp mivel jár jól a Nagy Nemzeti Tőkefelhalmozás projektben, azért a mindennapi életünket nagyban befolyásolja, hogy melyik ipari érdek épp hogyan helyezkedik. De ha az ipari érdekek nincsenek számonkérve (mert nehogy magunkra haragítsunk egy potenciális jó nagy hirdetési büdzsével rendelkező klienst), akkor mégis miféle hatalmi kontrollról beszélünk?

A sors tragédiája persze az, hogy az elmúlt évek egy forradalmat hoztak el a mikrofinanszírozásban, azaz elvileg lehetne olyan független portált csinálni, ami utána járhat ilyen témáknak, hiszen nincsen "fogva". Ennek ellenére ilyen nincs, mert a magyar nyilvánosságot még mindig a nagy portálok uralják, ők döntik el, hogy miből lesz téma és miből nem: minden más a magyar nyelvű interneten ezeknek az elosztó-mechanizmusa. És ha azt belátjuk, hogy a kormányzati hirdetési pénzek befolyásolják a kormánypárti médiát, akkor ugyanilyen könnyű belátni, hogy a magánpiaci pénzek is befolyásolják az elviekben független médiát.

(Az igazi disznóságok ehhez mérten ott vannak, ahol a két politikai tömb anyagi érdekei összefonódnak: amennyire egymás torkánál vannak a felszínen, ilyenkor mély egyetértésben hallgatnak el problémákat vagy terelik el a figyelmet valami gumicsont-botránnyal. A Fidesz nagy trükkje, hogy minden megszorítást úgy vezet be, hogy rálép az ajvékolásra hajlamos progresszívek lábára, akik aztán betöltik a címlapokat a kritikus pillanatban.)

Ha úgy tetszik, akkor a magyar nyilvánosság csak a jéghegy csúcsát mutatja - de ami ebben az országban döntő, az érdekek és hatásmechanizmusok összessége, ami láthatatlan marad. Ennek eredményeképp a magyar politikai tudat féloldalas, hiszen nem tudjuk, hogy valójában kik, hogyan és kiknek az érdekében hozzák a törvényeket és a szabályokat, milyen fogások és függések vannak a rendszerben. Ezek ismerete nélkül pedig lehetetlen elképzelni egy alternatívát, hiszen a már létező valóságunkról sincs igazi képünk.

Ami helyette van, az egy nagyon egybites korrupciós diskurzus: felszámoljuk és akkor majd nem lesz, mintha a probléma nem a rendszer természetéből fakadna, hanem gyenge jellemek csinálnák csak, akiket csak le kell cserélni.

Turbulens korszakot élünk, ahol ezek a tendenciák csak erősödni fognak. A sajtó mindenhol válságban van, ami azt jelenti, hogy kiszolgáltatott. Egyre több olyan cikket olvasok, ami valójában reklámja valaminek, de nekem már rá van állva a szemem. A probléma az, hogy az átlagos olvasó még mindig úgy kezeli, mintha ő információt kapna - nem megkérdőjelezve azt, hogy mit is akarnak neki eladni, és hogy a választott terméke pontosan minek is a pártján van.

A legtöbb ember számára ez rendben van és rendben is lesz - egészen addig, amíg egy alternatíva meg nem mutatja a másik valóságot. A nehézség ebben az, hogy bár a kormány utána tud nyúlni az embereknek, a magántőke még inkább. Egy ilyen vállalkozáshoz tehát nem csak bátorság kellene, hanem beton-bebiztosítás is.

Amíg ilyen nincs, addig mást nem lehet tenni, mint egészséges szkepticizmussal olvasni a híreket. Elvégre a dolog logikájából az következik, hogy nem az az érdekes, amiről írnak, hanem az, amiről nem: az előző válság idején nagyjából ez volt a közkeletű álláspont. Csak egy évtized NER elfelejtette sokakkal, hogy a NER voltaképp mi ellen született meg. Pedig megítélni is aszerint kellene, hogy ebbéli misszióját mennyire sikeresen teljesíti - különben soha nem fogunk tudni elképzelni egy alternatívát.