Már több mint 30 év telt el, most már ideje volt alaposan feldolgozni a részleteket.
A csernobili atomerőmű katasztrófája megrengette a világot. Az odavezető események, a katasztrófa lefolyása és annak kezelése tragikussága mellett hihetetlenül érdekfeszítő. Az HBO producerei, forgatókönyvírói, a rendezők, vágók, az egész színészgárda az eddig magyar nyelven bemutatott két rész alapján kiváló munkát végeztek.
A sorozat végre szakít a dokumentum- és katasztrófaturista filmek hagyományaival és képernyőre viszi magát a drámát.
A sorozat minden tekintetben erős, azonban ki kell emelni a feszült forgatókönyvet, az érdekes cselekményszálakat, a zenét és a hihetetlen atmoszférát.
Ez utóbbit rendkívül jól sikerült elérni a teljesen korhű ábrázolásokkal, a pripjatyi panelrengeteggel, a szocreál stílusjegyekkel és a feszültséget keltő zenei motívumokkal. Az alkotók a legapróbb részletekig ügyeltek a bútorokra, a ruhákra, a járművekre, amely komoly nosztalgiafaktort jelenthetnek azok számára, akik megélték a hazai szocializmust a 80-as években. Sőt, mivel a panelrengetegek és az egykori „Lenin-lakótelepek” még ma is állnak, az újabb generációk szintén otthon fogják érezni magukat ebben a környezetben.
A cselekmény rögtön egy tragikus végkifejlettel kezdődik, hiszen az egyik kulcsfontosságú főszereplő, Legaszov professzor 1988-as öngyilkosságával indul, majd visszaugrunk az időben a csernobili katasztrófa kezdetére. A történet számos szereplővel, számos szálon fut, és láthatólag a készítők nem is akarják mindet elvarrni. Tulajdonképpen alig látunk embereket meghalni, csak azt, hogy a láthatatlan sugárzás miatt egyre rosszabbul lesznek, hánynak, véreznek és haladnak a sejthető, tragikus végkifejlet felé.
Az alkotók egyik legnagyobb kihívása bizonyára az volt, hogy itt nem látható és félelmetes ellenséggel kell megküzdeni, hanem egy felrobbant atomreaktor sugárzásával. Ám ezt valamilyen formában meg kellett jeleníteni. Ehhez hívták segítségül a minimalista zenét, amely hosszan kitartott, borzongató hangokkal festi le a gyilkos sugárzást.
Szintén a sorozat erénye, hogy a nagyközönség számára szinte ismeretlen színészek meglepően kiváló alakítást nyújtanak.
Sajnos azonban ennek az alkotásnak is van rákfenéje. Mégpedig az antikommunista propaganda, amely némi russzofóbiával és kultúrrasszizmussal vegyül, és ráadásul nem is bújtatott, hanem egyenesen a képünkbe tolják. Még az Origó is az elemzése címében üvölti a pofánkba, hogy “kommunista diktatúra”, hiszen a vérfideszes portál célja szintén a kommunizmus nyakába varrni a tragédiát.
Bár a csernobili tragédia egy szocialista országban történt, nem lehet a „kommunizmus bűnének” tekinteni. A kommunista eszmének és mozgalomnak semmi köze nem volt ahhoz, hogy a reaktor a tudományos-mérnöki naivitás és egyes dolgozók pökhendisége miatt felrobbant; semmi köze nem volt ahhoz, hogy ezt a tragédiát egyesek nem ismerték fel és pusztán egy enyhébb balesetre gyanakodtak; és semmi köze nem volt ahhoz, hogy csak később ismerték be, mi is történt valójában.
Nos, ezt az HBO nem tartotta szem előtt. A filmben vannak pozitív és negatív szereplők. Hős tűzoltók, önfeláldozó mérnökök egyénisége kerül kontrasztba a valóságot elfogadni képtelen mérnökökkel és a mundér becsületét védő párttitkárokkal. Előbbi hősök mind Leonyidok, Szásák és Vlagyimirek, utóbbiak pedig kivétel nélkül „elvtársak”. Ha valaki tüzet olt, annak keresztneve van, aki épp a másikat okolja a pártbizottságban, annak vezetékneve és elvtárs megszólítása van. Az elvtársak végig cigiznek, fésületlenek és nem épp a legjobb képűek. Néha ledöntenek egy vodkát és látszik, hogy ízléstelen a ruhájuk és a nyakkendőjüket sem tudják tisztességesen megkötni. Archetípusa a sorozatban megjelenített minszki párttitkár, aki ráadásul kórosan kövér is, munkaidőben vodkázik, ráadásul korábbi cipőgyári munkásként kiosztja az atomfizikust. A pozitív szereplők mindig politikamentes zónákban tevékenykednek, de a negatív szereplők mögött a háttérben mindig feltűnik egy Lenin-portré vagy néhány sarló-kalapács és vörös csillag. Ilyet persze már láttunk korábban is, ez a fajta antikommunista taktika a filmiparban nem egyedülálló, gondolhatunk itt bármely nyugati produkcióra, amelynek szovjetek a főszereplői.
A sorozat ezenfelül a szovjet rendszert besározandó olyan képsorokat is tartalmaz, amelyek egyszerűen nem történtek meg. Nem létezett például az az Ulana Komjuk nevű atomfizikusnő, akivel a rosszarcú minszki párttitkár vitázik, így nem is tartóztathatták le. Az “öngyilkos akcióra” küldött három búvár közül – a szenzációhajhász média állításai ellenére, hogy a küldetésük alatt vagy során meghaltak – egy 2005-ben hunyt el, 65 évesen szívrohamban, a másik kettő pedig még ma is él. Szintén a fantázia szüleménye az a Sitnyikov nevű mérnök, akit annak tudatában küldenek fel az erőmű tetejére, hogy megvizsgálja a reaktorzónát, hogy halálos dózisú sugárzást fog kapni, ráadásul kvázi egy fegyveres katonatiszt kényszeríti, hogy ezt “önszántából” tegye meg. Az 1980-as évek szovjet államát ilyen terrorisztikusnak beállítani enyhén szólva is durva történelem-hamisítás.
Kár érte, igazán jó is lehetett volna.
