A Marxot nem ismerő, de harcosan antikommunista liberális és jobboldali világnézeti apparátusok a marxi kapitalizmuskritikát és szocializmus/kommunizmus-gondolatot az „egyenlőtlenség” és „igazságtalanság” fölötti, az irigység által táplált moralizálásnak képzelik, amelynek jövőképe valamiféle aszketikus kaszárnyatársadalom. Akik olvasták Marxot, és nem antikommunista publicisztikákból tájékozódnak a témában, tudhatják, hogy elemzése elsősorban nem morális jellegű, hanem azt világítja meg, hogy a kapitalizmus miért és miként irracionális – habár alrendszerei saját logikájuk szerint racionálisak lehetnek –, az emberi szabadságot és kreativitást radikálisan korlátozó rendszer, ahol a profittermelés személytelen parancsa maga alá temeti az emberi vágyakat, életeket, egész társadalmakat, és végül az embert körülvevő természetet is. Ha ebből a kritikából indulunk ki, jövőképünk nem egy kényszerre, az öröm és a szabadság korlátozására épülő elnyomó rendszer, hanem az emberi szükségletek természettel összehangolt, racionális közösségi kielégítése, éppen azért, hogy ne a „gazdasági viszonyok néma kényszere” [1] uralkodjon fölöttünk, hanem a társadalom igazgató elve az emberi szükségletek és kreativitás szabad kifejlődése legyen.

Mindez ilyen egyszerű és világos lenne? Nem vállalkozom arra, hogy 150 év marxista/marxiánus tudományos és mozgalmi történetének óriási korpuszát megpróbáljam összefoglalni vagy tudományos nóvumot hozzátenni. Ehelyett arról írnék, mit jelent Marx életműve valakinek – és a legtöbben így vagyunk vele –, aki nem szentelte teljes életét annak, hogy akár tudományos, akár politikai szempontból ennek a hagyománynak a része legyen, de alapvető intellektuális és politikai orientációja innen származik. Szellemi és politikai elszigeteltségben, tisztán intellektuális, nem politikai úton ismerkedtem meg Marx-szal a kétezres évek vége felé – gyanítom, hogy ezzel Kelet-Európában nem voltam egyedül. Az antikváriumból megvett porosodó, rég nem használt Marx-Engels-kötetek így szinte teljesen lokális kontextus nélkül (valamennyi mégis volt: az Eszmélet folyóirat, Tamás Gáspár Miklós, Szalai Erzsébet és néhány más szerző írásai), radikálisan „önmagukként” kerültek a kezembe. Az életmű lényegét, az eredeti művek olvasása előtt, elsősorban angolul, az ekkoriban egyre inkább feltámadó angolszász akadémiai marxizmuson keresztül ismertem meg [2], a meglehetősen gazdag magyar marxista hagyománnyal – azt hiszem ez szintén szimptomatikus és nem egyedi eset – csak később találkoztam. Mindennek a helyi politikai-társadalmi kontextusa a szociálliberális konszenzus széthullásának évei (Gyurcsány et al, 2006 után) és az ekkoriban kibontakozó világgazdasági válság volt. Így a marxi elmélet számomra mint tudományos hipotézis jelent meg, ahogyan értelmezni próbáltam a körülöttem lévő, saját kritériumai – foglalkoztatottság, jövedelemszint, az intézmények elfogadottsága – szerint is diszfunkcionális társadalmat és a kibontakozó világgazdasági válságot, amire a széteső “européer” ideológia és az utóbbira reakcióként jelentkező, Magyarországon végül hegemónná váló etnonacionalista revansizmus semmilyen komolyan vehető magyarázatot nem tudott adni.

Marx életművének óriási mérete és befejezetlensége ellenére van egy végsősoron egyszerű és egységes magva, aminek kézenfekvő voltát azt gondolom nehéz tagadni. Ami általában ehelyett történik, az a történelmi szocialista kísérletek represszív és erőszakos vonásainak (dekontextualizált) felemlegetése, majd Marx “felelősségre vonása” ezekért. Még ha kétségtelenül van is történelmi kapcsolat Marx és az államszocialista rendszerek között, sőt még ha igaz is lenne, hogy az életmű bizonyos részei magukban hordozták azokat a történelmi tendenciákat, amelyek a létező szocializmusban kibontakoztak, az utóbbi rendszerek valósága és Marx életművének analitikus magva egyszerűen nem azonos, tehát az utóbbit nem lehet ezeknek a rendszereknek a – tipikusan történelmietlen – felemlegetésével elintézni.

A probléma az, hogy a jobboldali és liberális antikommunisták Marx írásait általában nem ismerik, így nem tudnak vitatkozni velük.

Az igazság az, ez a különböző baloldali mozgalmakban is gyakori, még azoknál is, amelyek magukat „marxistának” mondják, de ez bizonyos panelek ismételgetésében merül ki. Kedvelt vádja az antikommunista szerzőknek, hogy a marxista tradíciót dogmatizmus, személyi kultusz, “szent szövegek” állandó idézgetése jellemzi. Ez történetileg részben igaz is, bár a marxista hagyományon kívül is megvannak az analógiái más politikai mozgalmakban, illetve általában a társadalomtudományokban. De szükségszerű ez? Illetve, igaz-e, hogy Marx bizonyos gondolataihoz való ragaszkodás, amennyiben történelmi, szociológiai, gazdasági adatok és tendenciák ezeket a gondolatokat igazolják, önmagában dogmatizmus lenne? Nem hiszem. Nincsen semmi dogmatizmus annak kimondásában, hogy a modern társadalom, azaz a kapitalizmus, alapvető törvényszerűségeit először egy tizenkilencedik századi – elvégre ez a rendszer a maga totalitásában ekkor alakult ki – szerző, akit történetesen Karl Marxnak hívtak, jellemezte szisztematikusan és illesztette be ezt az elemzést egy átfogó történelmi keretbe. Egy analóg példa: a modern biológia konceptuálisan Darwin életművén alapul, a biológia legfontosabb törvényét, a természetes szelekciót egy Charles Darwin nevű tudós fedezte föl, így minden modern biológus „darwinista”. Ez nem a darwini életműhöz való szó szerinti ragaszkodást jelenti, hiszen ez részleteiben kidolgozatlan és adathiányos volt, egy évszázaddal megelőzve a molekuláris biológiát, ami valóban verifikálta az elméletet. De ma a természetes szelekció Darwintól származó, de modernizált elmélete a biológián belül univerzálisan elfogadott – és ebben nincs semmi dogmatizmus. Mivel a társadalmi jelenségek még komplexebbek, ezért – valamint a társadalomtudományokban uralkodó bizonyos kulturális minták, illetve a viták politikai tétje miatt fellépő torzító hatások miatt – ilyen konszenzust nem várhatunk. De van néhány megállapítása Marxnak, melyek plauzibilitását nem látom hogyan lehet tagadni:

• A társadalmi formációk elmélete: döntő kérdés minden társadalomban a társadalmi újratermelés formája, az újratermelés eszközei (a termelőeszközök), illetve a többlettermék kontrolljának kérdése. A többlettermék a kapitalizmusban monetáris formát ölt: ez a profit. Az egyes formációk fokozatos történelmi változása, egymásba való átalakulásuk ebben a keretben jól tanulmányozható, az adott termelési mód, mint pl. a a tőkés termelési rendszer, történetileg adott – tehát nem örökkévaló – „peremfeltételei” meghatározhatók. A tőkés termelés esetében ez a termelők többségének elválasztása a termelőeszközöktől, miáltal munkaerejük áruvá válik, így rá lesznek utalva annak értékesítésére.
• A kapitalizmus alapvető osztályszerkezete: a tőketulajdont birtokló és ezáltal a megtermelt többletterméket (értéktöbbletet) kontrolláló elitcsoport és a munkaerejének eladására rászoruló többség közötti alapvető különbség. Ez a különbségtétel analitikusan tovább differenciálható és a valóságban is folyamatosan tovább differenciálódik. Egyrészt a prekapitalista társadalmi struktúrák és régiók létezésével, másrészt a modern kapitalizmus menedzseriális, magas kvalifikációjú/jövedelmű professzionális csoportjainak megjelenése és az állami újraelosztás növekedése során. E tendenciák ugyanakkor továbbra is jól értelmezhetők ugyanezen fogalmi kereten belül.
• A kapitalizmus dinamizmusa, instabilitása és irracionalitása: a tőkés gazdaság a piacon keresztül érvényesülő felhalmozási kényszere a termelékenységet állandóan növeli, ugyanakkor a felhalmozás ütemét meghatározó profitabilitás hullámzásához vezet, ami a modern hitelrendszerrel összekapcsolódva rendkívül dinamikus, de épp ezért instabil rendszerré teszi a tőkés gazdaságot. Ez periodikus válságokat jelent, amelyek az életképtelen “tőke elpusztításához” [3] (azaz vállalatok csődjéhez) és ezáltal előbb-utóbb új akkumulációs ciklushoz vezetnek. Ezeknek a válságoknak hatalmas emberi ára van, miközben a pusztulásra ítélt áruk, üresen álló ingatlanok, kihasználatlan termelőkapacitások óriási tömege között zajlanak le. Ez az ellentmondás, ez az irracionalitás – ti. az egymás mellett létező tömeges nélkülözés és árubőség – a tőkés gazdálkodás világtörténelmi újdonsága. Ugyanez a felhalmozási kényszer a természeti környezet és a „munkaerő” felélésének irányába ható állandó tendenciaként is érvényesül. Egyben a legtöbb bérmunkás számára lehetetlenné teszi, hogy munkájában autonóm és kreatív módon létezzen, teljesedjen ki: a profitabilitás logikája elidegenedett és elnyomó viszonyokhoz vezet a munkahelyen.
• A modern állam ennek a rendszernek része és törvényszerűségei alól nem vonhatja ki magát: kénytelen garantálni a tőke működési feltételeit, és nem egyszerűen azért, mert a gazdasági elit „korrumpálja” vagy „elrabolja magának” (state capture) az államot – ezek naiv elképzelések. Ennek ennél sokkal mélyebb oka van, ti. hogy ezek a működési feltételek a rendszer keretein belül valóban objektív szükségszerűségekként lépnek föl. Az osztályviszonyok és a domináns tőkeérdekek közvetítési felületeként működő állam tevékenysége egyrészt imperialista háborúkhoz, a represszív állami szervek expanziójához, másrészt – legalábbis a centrumban – „jóléti” funkciók kiépítéséhez vezet, egyrészt a társadalom nyomásának engedve, másrészt a munkaerő újratermelését biztosítva.

Tisztában vagyok vele, hogy a fenti pontok mindegyikéről sok száz (vagy ezer) könyv jelent meg, de nem látom hogyan lehet letagadni, hogy ezek a tendenciák, amelyeket Marx jellemzett szisztematikus módon először, a modern társadalmak alapvető törvényszerűségei. Letagadásuk abszurd szellemi építményekhez vezet, mint amilyen a neoklasszikus közgazdaságtan, amely a fogyasztói preferenciák kvantifikálhatatlan „hasznosság”-fogalmából próbálja meg (sikertelenül) levezetni a tőkés gazdaság működését és egy nem létező, egyensúlyi állapotban lévő harmonikus rendszerről alkot matematikai modelleket, ahelyett hogy a tőkés tulajdonviszonyokba beágyazott értéktöbblet-termelésből, azaz a történelmileg adott társadalmi valóságból indulna ki. (Erről érdemes megnézni Anwar Shaikh: Capitalism c. nemrég megjelent művét, amely a neoklasszikus közgazdaságtan szisztematikus cáfolata, egy matematikailag kompetens szerzőtől). Mindez – a válságokat megmagyarázni nem akaró és tudó mainstream közgazdaságtantól a kulturalista (vagy kultúrrasszista) újságírás vagy politikatudomány millió formájáig – egyszerűen makacs valóságtagadásnak tűnik, aminek motivációja, hogy világnézeti okokból vagy konkrét anyagi érdekekből nem vagyunk hajlandók belátni saját társadalmunk bizonyos nyilvánvaló makrotendenciáit.

Marx életművének másik alapvető dimenziója, amely a kapitalizmus kritikai elemzéséből logikusan következik, a posztkapitalista, szocialisztikus társadalom lehetségességének kérdése.

A kérdés itt is feltehető egyszerű és racionális formában. Helyettesíthető-e a magántulajdon-magánelsajátítás és a piaci verseny szabályozási mechanizmusa a szükségleteket tudatosan kielégítő, ugyanakkor lokálisan (munkahelyek, lakóhelyek) és össztársadalmi szinten is demokratikus tervezési mechanizmusokkal, vagy a tervezést a piaci cserével korlátozottan kiegészítő rendszerrel? Ezen a ponton a liberális kritikának, miszerint a marxi életműből igenis „következik” az államszocializmus parancsuralmi rendszere, ténylegesen van relevanciája, bár hogy igaza is lenne, azt már vitatnám. De valóban, a piaci közvetítés diktatórikus tervezéssel is helyettesíthető, és feltehető a kérdés, hogy nem csak azzal helyettesíthető-e. Ha nem fanatikus módon közelítjük meg a kérdést, nyilvánvaló, hogy a létezett szocializmusoknál az alulfejlettség, a centrumországokhoz fűződő alárendelt függőségi viszony, a polgárháborús pusztítás (Oroszország, Kína) és a politikai részvétel intézményeinek és tapasztalatainak hiánya legalább akkora szerepet játszottak, mint a szocialista elképzelések.

Ezt letagadni és Marxból „egyenesen levezetni” a sztálini Szovjetuniót vagy a maoista Kínát primitív és nyilvánvaló intellektuális tisztességtelenség.

Ugyanakkor az államszocializmus azt is megmutatta, központi tervezéssel akár gyorsabb és sokkal egalitáriusabb modernizáció hajtható végre, mint tőkés fejlődéssel, ha a külső segítség (illetve annak hiánya: hasonlítsuk össze Latin-Amerikát Dél-Koreával és Japánnal a második világháború után), illetve nyomásgyakorlás vagy beavatkozás hatásával is számolunk. A Föld hatalmas régióiban sikerült történelmükben először – és 1990-től máig: utoljára – lényegében felszámolni vagy radikálisan visszaszorítani a mélyszegénységet és kielégíteni a társadalom alapvető szükségleteit (rengeteg erőszak mellett) egy olyan társadalmi rendszernek, ahol a tőkés gazdaság alapstruktúrái nem léteztek: ezzel a ténnyel valamit mégiscsak kezdeni kell. A kérdés egyszerűen az, összekapcsolható-e a használati értékeket megcélzó tervezés a demokratikus részvételen alapuló közösségi kontrollal. Ez rendkívül komplex, de konkrét probléma, amelynek megoldásában egyrészt a modern számítástechnika, másrészt a kollektív döntéshozás tapasztalatainak feldolgozása játszana alapvető szerepet. Minimum azt mondhatjuk, nem triviális, hogy a számítástechnika/mesterséges intelligencia mai fejlettségi fokán ez lehetetlen volna.

Olyan óriásvállalatok, mint az Amazon, az Über stb. belsőleg már most is fogyasztói igényeket dinamikusan kielégítő, jelentős részben automatizált kibernetikai rendszerekként működnek – de a profittermelés igényeinek alárendelve, azaz dolgozóikat költségfaktorként kezelve.

Nem világos miért lenne technikailag lehetetlen ezeket a rendszereket egymással integrálni, és – demokratikus döntéshozatali mechanizmusokon keresztül – „újraparaméterezni” úgy, hogy megfeleljenek a bennük dolgozók szükségleteinek és a környezeti fenntarthatóságnak. Ez konkrétan társadalmi forradalmat jelentene, aminek szinte végtelenül komplex politikai aspektusáról most egyáltalán nem volt szó, mert csak az absztrakt “lehetőségfeltételek” kérdésére fókuszáltam. Ha komolyan gondoljuk a szocializmus megvalósíthatóságát, előbb-utóbb mesterséges intelligenciával is foglalkoznunk kell a társadalomelmélet mellett: a komplex gazdasági tervezés modelljeinek kidolgozása nélkül nem fog menni [4].

Marxot nem lehet megkerülni mindaddig, amíg kapitalizmusban élünk, mert a német gondolkodó dolgozta ki először azt a fogalmi keretet, amelyen belül a modern társadalom értelmezhető és vázolta mi lehet az alternatívája a tőkés gazdálkodás destruktivitásának. Marxot ismeretlenül kidobni, vagy írásait szent szövegekként kezelni egyaránt irracionális dogmatizmus:  ehelyett meg lehetne és kellene tanulni belőlük, ami a valóság által igazolt, és ezekkel az intellektuális eszközökkel megpróbálni megérteni a kapitalizmus jelenét, illetve egy lehetséges poszt-kapitalista jövő feltételeit. Csak láncainkat veszíthetjük.

(Írta: Koltai Mihály Bence. A szerző az Eszmélet folyóirat szerkesztője)

[1]  A tőke, 1. kötet, 682. o., SZIKRA KIADÁS BUDAPEST 1955

[2] A saját esetemben pl. David Harvey, Ben Fine, Alfredo Saad-Filho, Leo Panitch könyvei, a New Left Review, a Socialist Register, a Monthly Review, az International Socialism stb. régi és új számai voltak a vezérfonal.

[3] angolul: Marx-Engels Collected Works, 32. kötet, 127. o. (magyarul: Értéktöbblet-elméletek 2. kötet, Ricardo felhalmozás-elméletével kapcsolatos fejezet)

[4] Ehhez ld. Allin Cottrell és Paul Cockshott munkáit: http://ricardo.ecn.wfu.edu/~cottrell/socialism_book/new_socialism.pdf , https://paulcockshott.wordpress.com