2015-ben mindössze 100 érsebész praktizált hazánkban. Szó szerint húsbavágó hiány volt belőlük: az évi 9000 lábamputáció fele megelőzhető lett volna, ha a magyar állam megfelelő finanszírozással az értágítást preferálta volna a lábak levágása helyett. És ha lett volna, aki ezeket a beavatkozásokat elvégezte volna.

2016-ban ott tartottunk, hogy Magyarországon az európai átlagnál háromszor több lábat vágtak le, a finanszírozási rendszer semmivel sem lett élhetőbb, érsebész sem lett több, utánpótlás a kanyarban sem volt.

2017-ben az egészségügyi hiányszakmák közt vezető helyen szerepelt az érsebészet, miközben a vezető halálokok közt toronymagasan a szív- és érrendszeri megbetegedések szerepeltek.

2018 van. Az érrendszeri megbetegedés még mindig vezető halálok. Az érsebészet továbbra is hiányszakma. A finanszírozási rendszer továbbra is tragikus. És igen, Magyarország továbbra is vezeti az európai statisztikákat, ha amputációról van szó.

És nálunk háromszor annyi ember hal bele egy ilyen műtétbe, mint Finnországban.

A helyzet tehát a probléma egyre égbekiáltóbb volta ellenére sem változik. A finanszírozási rendszer még mindig úgy épül fel, hogy egy combközép amputációért többet fizet a biztosító, mint a végtag megmentéséért. Az állam tehát egy rövid távon olcsóbb megoldásért cserébe emberek ezreinek a végtagját hagyja veszni – ami viszont tragikusan értelmetlen módon hosszabb távon mindannyiunk számára jóval költségesebb (és természetesen fájdalmasabb) megoldás.

Az, hogy egy amputáció után a rehabilitáció milyen költségekkel jár, milyen nehéz egy végtagját vesztett embernek visszakerülnie a munkaerőpiacra (ha egyáltalán sikerül), a szociális ellátórendszerben hogyan és miből tudják őt segíteni – ezek a kérdések úgy tűnik, kevésbé fontosak, amikor az egészségügy egyik legszembetűnőbb problémájáról van szó.

Külön óriási gond, hogy a prevenció végzetesen elhanyagolt területe az egészségügynek. A magyar lakosság egészségügyi tájékozatlansága nagy, emellett preventív kampányokban (például a kóros elhízás ellen) sem bővelkedünk. Az oktatási rendszerbe ugyan rengeteg mindent bezsúfoltak az utóbbi időben, de az egészségügyi alapismeretek átadása . És mindezeken felül ma az sem mindegy, hogy valaki az ország mely területén él, milyen végzettsége és az anyagi helyzete – a leszakadó térségekben a lakosság egészségügyi állapota is érezhetően rosszabb.

De tényleg jobban megéri megnyomorítani egy embert élete végéig, mint kezelni egy ilyen problémát?

A lábamputációk magas száma is jól mutatja, hogy az egészségügy rengeteg szinten van messze a Kövér László által egykor emlegetett világszínvonaltól. Sem a prevenció, sem a szakorvosképzés, sem pedig a betegek műtét utáni ellátása nem megfelelő színvonalú jelenleg, ami végzetes következményekkel jár évente többezer ember számára. A probléma nem újkeletű, régóta ismert. Még hány lábat kell levágni, mire az állam hajlandó lesz végre érdemben foglalkozni vele?

(Címlapkép: Pixabay.com)