balegyenes.most 363. szám 2018. május 27
Vásárhelyi Mária
Kívül tágasabb?
Az április 8-i, letaglózó ellenzéki vereség feldolgozását közírók meg elemzők a „politikai gyászmunka” fogalomkörébe sorolják. Bizonyos értelemben ide tartozik az ellenzéki szavazókat talán leginkább megosztó kérdés is, azaz hogy – az autoriter politikai viszonyok, a parlamentben folyó ellenzéki politizálás esélytelensége és a csaló választási rendszer ismeretében – az ellenzéki pártok helyesen tették-e, hogy átvették mandátumaikat, és részt vesznek az országgyűlés munkájában. Az elemzők és a választók nem elhanyagolható része valóságos árulásnak, a „megélhetési politizálás” bizonyítékának tekinti a tényt, hogy a megválasztott képviselők beülnek a parlamentbe.
Ám a dolog nem ilyen egyértelmű. A csalódás, a frusztráció és a tehetetlen düh, amire ezer és egy okuk van az ellenzékre szavazóknak, nem jó tanácsadók. Ha a választásokon elinduló, majd az utolsó hónapokat végigkampányoló politikusok nem vették volna át mandátumukat, akkor úgy viselkedtek volna, mint egy óvodás, aki, látva, hogy nem ő győz a társasjátékban, felpattan az asztaltól, és sírva játékostársaira borítja a táblát.
A jelenlegi választási rendszer minden eleme inkorrekt, igazságtalan, csaló. (ld. itt: https://www.es.hu/cikk/2018-04- 20/vasarhelyi-maria/a-rendszer-maga-a-csalas.html ) Talán helyesebb lett volna, ha 2018-ban egyetlen ellenzéki párt sem vesz részt a demokratikus választásokat megcsúfoló játszmában. Az ellenzéki pártok azonban másként gondolták, és elindultak a választásokon, noha minden résztvevő pontosan ismerte a verseny egyenlőtlen feltételeit, az ellenzék számára sokszorosan nehezített pályát. (Viszont a bojkottnak csak akkor lett volna értelme, ha abban az összes ellenzéki párt partner, beleértve a Jobbikot és a frissen alakított kamupártokat is; – és erre valóban csekély esély mutatkozott.) Ha pedig az ellenzéki pártok az összes feltétel ismeretében az indulás mellett döntöttek, infantilis és indokolhatatlan reakciónak tűnt volna, ha a kudarc után nem ülnek be a parlamentbe.
A jelen helyzetben nem elfogadható a parlamenti munkában való részvétel negligálására az a gyakran hangoztatott érv, mely szerint az országgyűlésben az ellenzék csupán biodíszletként szolgál, semmiféle érdemi szerep nem jut számára a törvényalkotásban, a hatalom tevékenységének kontrollálásában, a hatalomkoncentráció megakadályozásában; - noha mindez megfelel a szomorú valóságnak. Jogos a kérdés, hogy miféle demokratikus népképviseleti szerv az, amelyben nyolc év alatt az ellenzék egyetlen érdemi indítványát nemhogy nem fogadták el, de napirendre sem tűzték, egyetlen általa javasolt vizsgálóbizottságot sem állítottak fel, kérdéseikre rendre nem kaptak választ, és ha a hatalom számára kellemetlen ügyeket próbáltak feszegetni, akkor a többség – útszéli stílusban – beléjük fojtotta a szót. A magyar parlament működésének valóban semmi köze nincs ahhoz, amiért a modern demokráciákban megválasztják a jogállamiság legfontosabb intézményét. Csakhogy ez így megy nyolc éve, a választásokon induló pártok 2010 óta pontosan tudják, hogy a parlament csupán kulisszaként szolgál a hatalom birtokosainak önkényeskedéséhez. És akkor a kérdés ismét csak az, hogy miért indulnak el olyan választáson, amely józan belátás szerint nem vezethet más eredményhez, mint az autokratikus hatalomgyakorlás megújuló legitimálásához.
Nem csak a külföldnek, de az ellenzék saját szavazóinak is nehezen lehetne elmagyarázni a parlamenti munkát negligáló döntést. Az ellenzék választói becsapva éreznék magukat, hiszen azért mentek el szavazni és adták voksukat valamelyik ellenzéki pártra, hogy az ő érdekeiket, véleményüket is képviseljék a parlamentben, s távolmaradás esetén azzal szembesülnének, hogy feleslegesen vettek részt a választásokon. A parlamentet a választók a képviselők munkahelyének tartják, és nem tanúsítanának megértést aziránt, hogy választott képviselőik nem járnak be munkahelyükre. Ráadásul az ellenzék ennél magasabb labdát nem nagyon adhatna fel a Fidesz által uralt médiatérben a kormánypárt által működtetett propagandagépezetnek, ahol esélyük sem lenne elmagyarázni az állampolgároknak magatartásukat. Nincs szükség túl nagy fantáziára ahhoz, hogy elképzeljük, micsoda kimeríthetetlen kincsesbányát jelentene a kormányoldali propagandagépezet számára az üresen ásítozó ellenzéki padsorok, az „ingyenélő”, „naplopó”, „választóinak bizalmát semmibe vevő” ellenzéki képviselők mindennapos lealázása. Ráadásul, ha a parlamenti részvételről lemondanának az ellenzéki pártok, akkor garantálhatóan teljesen eltűnnének a nyilvánosságból, a választópolgárok többsége azt sem tudná, hogy egyáltalán léteznek.
A parlamenttől való távolmaradással az ellenzéki pártok lényegében működésük utolsó forrásától is megfosztanák magukat, márpedig anyagi források nélkül egyetlen párt sem tud működni.
Az ellenzéki pártok, ha már elindultak a választásokon, helyesen tették, hogy átvették mandátumaikat.
Ld. itt: https://www.es.hu/cikk/2018-05-18/vasarhelyi-maria/kivul-tagasabb.html
Rádai Eszter
Az ellenzék a tetteivel bizonyíthatja, hogy méltó az emberek bizalmára
Tézisek a Bozóki Andrással készült interjúból
Ma már tudjuk, hogy nem lehetett a Fideszt legyőzni, mert olyan eszközöket vetett be, amilyeneket tiszta és szabad választásokon nem lehetett volna bevetni. 2018-ban nem voltak szabad választások. Ebben a rendszerben a csalás strukturális, nem eseti és egyedi. Ahol az állam kampányol, ott nem beszélhetünk szabad választásokról.
A NER sem nem alkotmányos, sem nem liberális demokrácia, tehát már demokráciának sem nevezhető. Félreértés a rendszert illiberális [vagy keresztény] demokráciának nevezni, mert ez azt sugallja, mintha még mindig demokráciában élnénk. Az Európai Unió a magyarországi rezsim esetében egyszerre tölt be rendszerkorlátozó, rendszertámogató és rendszerlegitimáló funkciót, az Orbán-rezsim EU-konform módon eladott önkényuralmi rendszer.
Kornai János már 2011 elején figyelmeztetett, hogy azok a folyamatok, amelyek megindultak, visszafordíthatatlanok, és azt a rendszert, amelyet Orbán Viktor épít, nem lehet majd választásokon leváltani. Az állam működését nagyon pontosan írja le Magyar Bálint maffiaállam-tézise, nevezetesen, hogy a rendszert a vezető által irányított „fogadott politikai család” működteti, és az állam maga is formális és informális elemek vegyüléke. A csúcson informális hatalom érvényesül, amely függelmi rendbe kényszerít bele mindenkit, akik állami vagy helyi hatalmi pozíciókban vannak, továbbá azokat a vállalkozókat, akiktől bevétel és behódolás várható. A független intézmények nem illenek bele az országban zajló refeudalizációs politikába. A rendszer működését nem az ideológia határozza meg, talán a kirekesztő etnicista nacionalizmus az egyetlen, amely vele kapcsolatban értelmezhető.
Orbán a közeljövőben bármikor elindulhat egy nyíltabban elnyomó rendszer felé, hiszen ma már egyre kevésbé érzi szükségét a „pávatáncnak” az EU-ban, mint ahogy őt is megismerték már, és nem hiszik el róla, hogy azt mondja, amit gondol. A képmutatás korának vége lehet, de Orbán vélheti úgy, hogy továbbmehet ezen az úton, mert minden hatalom az övé.
Az ellenzék nagyot veszített hiteléből, mert nem tett meg mindent a demokrácia maradványainak megvédéséért. A választók joggal érzik becsapva magukat. Viszont azt nem látom járható útnak, hogy az ellenzék nem megy be a parlamentbe. Az ellenzék szétesettsége miatt a bojkott eleve nem jön létre. Annál már az is jobb, ha alkalmanként kivonulnak az ülésteremből, ahogy a Fidesz tette négy éven át.
Az ellenzék sem morálisan, sem politikailag nincs könnyű helyzetben. Ha bemennek, „árulók”, mert biodíszletként szolgálnak az Orbán-rendszer mindennapjaihoz, ha viszont nem mennek be, akkor is „árulók”, mert cserbenhagyták választóikat.
A demokratikus ellenzék csak a tetteivel bizonyíthatja, hogy méltó az emberek bizalmára. Az ellenzéknek új módon kell politizálnia, különben az egésznek nincs értelme. Bárhogyan csinálták is eddig, az biztosan nem folytatható tovább. Az elérhető erőforrásokat jó munkamegosztással, a választókkal való kapcsolatépítésre kell fordítaniuk, és nem riválisként, hanem szövetségesként kellene tekinteniük egymásra is, a parlamenten kívüli ellenzéki csoportokra, mozgalmakra is. Nem nézhetik le a parlamenti „profik” az utcai „amatőröket”, hidat kell építeniük egymás felé. Ez a bizalomépítés nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen, elvégre a parlamenti ellenzéki pártok saját jövőjüket kockáztatják, ha bezárkóznak a parlamenti falak közé, és nem tesznek semmit társadalmi hitelességük visszaállításáért. És ehhez nem elég csak ellenállni a rezsim képviselői felől érkező korrupciós ajánlatoknak, de azokat nyilvánosságra is kell hozniuk, és ki kell vetniük soraik közül azokat, akikről kiderül, hogy a NER kollaboránsai.
A parlamenten belül az ellenzéki pártok fokozott együttműködésére lenne szükség: álláspontjuk egyeztetésére és közös politikai akciók szervezésére. A Parlament épületében például folyamatosan működhetne az Ellenzéki Kerekasztal, amely a konkrét kérdések összehangolásán túl az ellenzéki pártok közötti bizalom megteremtésére szolgálhat. Ezen túl szükség lenne az ellenzéki pártok között egy jószolgálati bizottságra, amely konfliktusaik feloldását segítené elő, hogy a médiában ne egymással, hanem a kormánnyal foglalkozzanak. Konkrét ügyekben az ellenzék állíthatna egyetlen szónokot a kormánypárti frakciókkal szemben, amellyel demonstrálhatná egységét.
És működjön közöttük a szolidaritás: védjék meg egymást és az ellenzéki mozgalom parlamenten kívüli csoportjait a kormányzati támadásokkal szemben. A cél nem lehet más, mint az ellenzéki egység megteremtése demokratikus alapon. Egyszóval éljen a lehetőségeivel, legyen ehhez bátorsága, kreativitása, képzelőereje és – ami a legfontosabb – politikai üzenete.
Ld. itt: https://www.es.hu/cikk/2018-05-11/radai-eszter/a-kepmutatas-koranak-vege.html
Lakner Zoltán
Mindent elölről
Megkezdődött a nemzeti együttműködés harmadik szezonja. Az ellenzéki pártok szokatlan összhangban tesznek úgy, mintha mi sem történt volna, azon kívül, hogy a korábban 2014-hez, majd 2018-hoz kapcsolt reményeiket és ígéreteiket egyszerűen átírják 2022-re. Csakhogy ennél jelentékenyen rosszabb és sokkal mélyebb megértést igényel a mostani helyzet.
Az Orbán-rezsimnek kész tervei vannak a következő évekre. Nem csak négy évre. A kritikus média tere máris tovább szűkült. Jó néhány fontos civil szervezetnek talán csak hetei vannak hátra. A Kúria megkapta a selyemzsinórt, és bár a kiszivárgott átalakítási verzió hitelességét a Fidesz tagadja, nyilvánvaló a független igazságszolgáltatás megregulázásának kormányzati szándéka. Az önkormányzatokkal ugyanez a helyzet, tehát ha nem is az lesz a végleges lejátszási mód, ami még a választás előtt napvilágra került, a helyi autonómiák szűkülni fognak. Folytatódik az ország tekintélyelvű átalakítása, a kényszerű belefűzés a hierarchikus láncba, a hatalmi viszonyok gazdasági, ideológiai, társadalmi stabilizálása.
Az unióval kapcsolatos újabb keletű hazai remények kapcsán érdemes emlékezni, hogy 2011–2012-ben az ellenzéki közvélemény szintén Európától várta Orbán mihamarabbi leléptetését. Ugyanekkor széles körben terjedt a nézet, hogy az unortodox gazdaságpolitika hályogkovács megoldásai földhöz csapják az orbáni rendszerkísérletet. Több mint fél évtized telt el, körbeértek a várakozások, Orbán még mindig hatalmon van. Ami nem azt jelenti, hogy mindig minden politikai konfliktust meg fog nyerni, de világos, hogy sorozatban harmadik győzelme után elszánt tárgyalópartnerként lép majd fel a számára fontos ügyekben az európai színtéren. Minél több időt nyer kívül, szorítása annál erősebb lesz az országon belül. Pontosan ez az, amire törekszik.
Ehhez képest az ellenzék alapvető stratégiai célokat nem tisztázott. Minden szóban forgó kérdés – az alaptörvényi rendszerhez való viszony, az ellenzéki szerveződési stratégia mikéntje, a súlyos elérési és anyagi hátrány leküzdésének módja – valóban kínzóan nehéz, ám mégiscsak két ciklus telt el, nem is egyszerűen kudarccal, hanem fülsiketítő választalansággal.
Ha csak a jelen helyzetet tekintjük, a parlamenti ellenzék magatartása összeilleszthetetlen valamennyi lehetséges választási értékeléssel. Amennyiben úgy gondolják, a választás nem volt tiszta, a rezsim olyan mértékben csalt, ami érdemben befolyásolta az eredményeket, akkor az ellenzéknek nyíltan tagadnia kellene a parlamenti erőviszonyokat és magát az új parlamentet. Ha az a fő magyarázat az ellenzéki vereségre, hogy egyes régiókban az ellenzék nem volt jelen, akkor nem a négy évvel ezelőtti fogadkozásokat kellene megismételni a vidéki szervezetépítésről a budapesti tévéstúdiókban, hanem a terepen kellene tartózkodni. Ha komoly az egyébként szintén évek óta unos-untalan hangoztatott együttműködési szándék a civilekkel, akkor máris látnunk kellene a kooperáció jeleit. Ha pedig – tévesen – pusztán az együttműködés hiányában jelölik meg az áprilisi vereség okát, akkor abból valamiféle ellenállási pártkonföderáció előkészületei következnének.
Ezzel szemben óriási erőfeszítések történnek azért, hogy minden úgy maradjon, mint eddig. Megyünk előre, nem kell megtépni a ruhánkat, nem kell önmarcangolni, macherkedjünk az időközi jelöltállításokkal, készüljünk az európai és az önkormányzati választásokra, legyen például közös lista, addig is nagyokat vitázunk a parlamentben Orbán Viktorral, megszorongatjuk a törvényalkotási bizottságban a kormánypártot, ahol amúgy kétharmada van, záradékkal látjuk el az Alaptörvényre tett eskü szövegét, vagy még azt se, inkább büszkén fotózkodunk az ünnepélyesen átvett mandátummal. A szokásos üzletmenet zavarba ejtően gördülékeny fenntartása nehéz helyzetbe hozza azokat, akik arról szeretnének vitát folytatni, részt kell-e venniük az ellenzéki pártoknak a NER parlamentjében. Tudniillik minden elvi és gyakorlati érvet, ami a bent maradás mellett szól, zárójelbe tesz, ha azt látjuk, ez az ellenzék, ezek a konkrét politikusok csakis az eddigi produkció folytatására képesek, hajlandók, alkalmasak.
Mi több, a legutóbbi innovatív felvetés az volt, hogy az ellenzék nem mondta el elég érthetően, egyetért a Fidesszel a menekültkérdés kezelésében. Ez tényleg baj, abból a szempontból, hogy számos ellenzéki szavazót előre megszabadíthattak volna attól a dilemmától, melyik ellenzéki pártot támogassa azok közül, amelyek egyikére sem volt kedve szavazni.
Ha a parlamenti ellenzék sem a mandátum átvétele, sem a parlamenti tisztségek betöltése, sem az alkalmazott politikai eszközök, sem a politizálás tartalma kapcsán nem képes újításra, akkor felesleges megvitatni a parlamenten belüli és kívüli ellenzék együttműködésének tényleg nehéz kérdéseit. Mert van gond azzal is elég: hogyan lehet egyben tartani, irányba állítani egy nézeteit illetően heterogén, társadalmilag azonban túlságosan zárt kormányellenes tömeget, egyidejűleg megszervezni, közösségekké formálni, mozgásban tartani, közben szemet kell-e hunyni a kirekesztő nézetek felett az Orbán-ellenesség érdekében, el kell-e dobni eredeti elveinket?
Nem vitás, könnyebb lenne az ellensúly létrehozása a történésekre érzékenyen, felelősséggel reagáló, professzionálisan politizáló parlamenti ellenzékkel, amelynek nyolc ilyen év után igenis meg kellene szaggatnia a ruháját, és radikálisan meg kell változnia. Aki nem ezt teszi, az szándékosan vagy szándékolatlanul, mégis tevőlegesen a NER-t szolgálja.
Nincs mit folytatni, csak a törmelékben turkálunk, mindent elölről kell kezdeni. A parlamenti ellenzékkel. Vagy nélküle.
Azt is kibírnánk valahogy.
Ld. itt: http://168ora.hu/velemeny/lakner-zoltan-mindent-elolrol-149676
Orbánék „divergencia-programja”: kevesebb jut a szociális hálóra
A 2018-2022. közötti „konvergencia programból” egyértelműen kiderül, hogy az Orbán-kormány folytatni kívánja a szegényellenes politikát. Miközben a kormány évi 4-5%-os gazdasági GDP-növekedéssel számol, addig négy év alatt a társadalmi juttatásokra, a szociális háló működtetésére 1,3%-kal kevesebbet szán. Ez összesen 300-350 milliárd forintos elvonásnak felel meg. A legszegényebb háztartások számára talán a legsúlyosabb csapás, hogy az évek óta befagyasztott családi pótlékot újabb négy évre befagyasztják. Eszerint egy gyermek után még mindig csak 12 200 forint, de a harmadik gyernek után is csak 17 ezer forintot fizetnek családi pótlékként. A beteg gyermekét nevelő szülőnek járó havi 25 ezer forint gyakran még a gyógyszerekre, gyógykezelésre sem elegendő. A pénz romlását is figyelembe véve négy éves múlva még kevesebbet ér majd a családi pótlék.
Ez a kormányzati politika az alacsony jövedelmű családokat sújtja, miközben a magas jövedelműeknek adókedvezmények fomájában lényegesen nagyobb kedvezményeket nyújt. A minimálbéren élők, de különösen a közfoglalkoztatottak számára - akiknek a bérét szintén befagyasztották! – az Orbán-kormányok eddig is méltánytalanul csekély segítséget adtak. Csökkentik a közfoglalkoztatottak létszámát is. Számukra a családi pótlék jelenthetné az egyik szalmaszálat, ami még a víz felett tartja őket.
A létminimum jelenleg 88 ezer Ft/hó, de még mindig rengeteg az ennél kevesebb nyugdíj. Az elkövetkező 2-3 évben legalább ez ennél kisebb nyugdíjakat kelleni korrigálni. Viszont eltörölték a nyugdíj plafont, növekszik a több százezer forint feletti nyugdíjasok száma, - akik is kiegészíthetnék a magas nyugellátásukat.
A nyugdíj emelés nem valamiféle kegy, hanem a törvény írja elő, hogy a mindenkori infláció mértékével kell növelni a nyugellátás összegét. a 2008-2010 közötti gazdasági világválság kényszere miatt lépett a nettó béremelkedést is figyelembe vevő un. „svájci indexálás” helyébe. Még a Bajnai kormány fogadta el azt a szabályozást, hogy ha a hiánycél teljesül és a gazdasági teljesítmény meghaladja a 3,6 százalékot, a nyugdíjasoknak „nyugdíj-prémiumot” kell kifizetni. Ilyen törvényi feltétel eddig kétszer fordult elő, mindkét esetben már az Orbán-kormányok alatt, ám csak egyszer fizették ki, éppen az országgyűlési választások közeletével, 2017-ben.
Orbán most úgy tett, mintha a nyugdíjemelés és a nyugdíjprémium rendszerét ő és a Fidesz vezette volna be, és azt mondta: „Az Önök felé vállalt nyugdíjemelés és nyugdíjprémium 2018-ban és 2019-ben is biztos állapotban van.”
Ld. itt: http://nepszava.hu/cikk/1159721-beragadt-a-csaladi-potlek---arulkodo-konvergencia-program
jos
Szégyen
Szégyen, hogy ma vannak olyan európai vezetők, akik Marx emléke előtt hódolnak”, szólt a frissen felkent magyar miniszterelnök kinyilatkoztatása. A feddés Jean-Claude Junckernek, az Európai Bizottság elnökének szólt, aki nem átallott beszédet mondani Trierben, a filozófus születésének 200. évfordulójára szervezett rendezvénysorozat megnyitóján.
Orbán sajnos nem fejtette ki, hogy Európának kiknek az emléke előtt kellene inkább hódolnia. Az orbáni emlékezetpolitika ismeretében azért erről lehetnek elképzeléseink: Hóman Bálint, a nyilas kultuszminiszter, Prohászka Ottokár, a zsidófaló püspök, Nyírő József, Wass Albert, az ugyancsak virtigli nyilas tollforgatók és még sok hasonszőrű alak. Az Orbán-kánon jellegadó figurái. Szobrokkal, emlékművekkel, díszkiadásokkal. A magyar történelemben kevésbé járatos európai közvélemény tájékoztatására azt is elmondhatta volna, hogy említettek a francia Pétain marsall vagy az író Céline, a norvég Quisling vagy Knut Hamsun, a horvát Ante Pavelić, a szlovák Jozef Tiso vagy éppen a román Antonescu magyar megfelelői.
Üzenjük Európának.
Ld. itt: https://www.es.hu/cikk/2018-05-18/jos/szegyen.html
Lendvai Ildikó
Szavazótáborok
Az áprilisi választás egyik kellemetlen meglepetése: a baloldal és a jobboldal mintha kicserélte volna egymással szavazóbázisát. Hagyományosan a baloldal vállalkozik a szegényebbek, a kiszolgáltatottak képviseletére, a konzervatív jobboldalt pedig általában az előnyeit megőrizni kívánó középosztály támogatja. De most a rendszer vesztesei szavaztak tömegesen a kormánypártokra, míg a demokratikus ellenzék csak az urbanizált középosztály körében aratott sikereket.
Addig még érthető, hogy a középosztály és az értelmiség szabadságjogokra kényes része a tekintélyelvű uralommal szemben a demokrácia helyreállítására szavazott, és ezzel összefüggésben elfogadta az egyenlőtlenségek csökkentéséből majdan reá háruló terheket is. De a demokratikus identitásnak ugyanilyen fontos része a kirívó társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése is. Úgy tűnik, áprilisban a fideszes újraelosztás vesztesei közömbösek maradtak a baloldali-demokratikus ajánlattal szemben. Olyan falvakban, ahol 60-90%-ot kapott a Fidesz, édesmindegy, mit csinált a többi párt. De az alapkérdés mégis az, hogy az Orbán-kormány a társadalmi-gazdasági szakadékokat csak elmélyítette, és kísérletet sem tett a különbségek csökkentésére. A Fidesz-rezsim a társadalmi integrációt politikai-ideológiai-érzelmi integrációval, nevezetesen „az idegenek által fenyegetett nemzet” összetartásának hazugságával pótolta. Nem társadalompolitikát folytatott, és nem is azzal kampányolt, hanem identitáspolitikával.
Ez a bárgyú kormány-propaganda azért tudott hatni, mert a „migráns” szimbólummá vált benne. Jelképe lett minden idegenségnek, szokatlannak, ismeretlennek, aggasztó változásnak, ami a biztonságot fenyegeti. És ma ez az a maradék kis biztonság a társadalom veszteseinek szemében a legfőbb érték. A közmunka mégiscsak többet fizet, mint a semmi, vagy mint a segély. Aki közmunkás, tartozik valahová, van valamilyen megnevezhető státusza, ha alacsony és gyakran megalázó is. A „kerítésbontás” vádjánál talán még többet rontott az ellenzék megítélésén, hogy ki tudja, annyit kritizálják a közmunkát, még a végén megszüntetnék. Bár iszonyatosra nőttek a jövedelmi különbségek, de emelkedett a minimálbér és valamicskét a nyugdíj is, csurran-csöppen az Erzsébet-utalvány, – aki ehhez jutott, ezt a kis törékeny biztonságot félti. Nem csak a migránsoktól, hanem bármilyen változástól. A rendszerváltás és a modernizáció vesztesei megtanulták: nekik minden változás csak rosszat hozhat. Viszont ebben a világban már kiigazodnak. Már ismerik a polgármester vagy a főnök szeszélyeit, ha kényszervállalkozók, tudják, egy-egy megbízásért kinek mennyit kell a zsebébe dugni. Ha változás van, ez kis biztonság is odavész.
Biztonságot pedig nagyon sokan csak az államtól várhatnak. A falvakban nem a Fideszre, hanem az államra szavaztak, – csak éppen ez a kettő most ugyanazt jelenti. Egy felmérés szerint a lakosság 77%-ának jövedelme az állami redisztribúciótól függ a szociális juttatások, a nyugdíj vagy az állami munkahelyek folytán. Az újraelosztás elvileg épp a társadalmi különbségek kiegyenlítésére volna hivatott, ám nálunk egyre nő a kizárólag politikai célú, a klienseket jutalmazó újraelosztási formák aránya. Ráadásul az uniós forrásból finanszírozott fejlesztő projektek sem csökkentették érzékelhetően a területi különbségeket, a politikai célú redisztribúciónál pedig ilyen szempont fel sem merült. Vagyis az állami újraelosztás nem csökkenti, hanem rögzíti a hátrányban lévők lemaradását, és ezáltal újratermeli a kiszolgáltatottságukat is. Az Orbáni állam még támogatásaival is azt az állapotot stabilizálja, amelyben minél többeknek ez a (párt)állam, ez a kormány lehet az egyetlen támasza, a biztonság egyedüli forrása.
A világban felértékelődött a biztonság jelentősége. A társadalmi rétegződés is megváltozott: a proletáriátus helyébe egyre inkább az ún. prekariátus, a bizonytalanságban élők osztálya lépett, akiknek munkaerőpiaci helyzetét a stabilitás hiánya határozza meg. Alkalmi munkások, közmunkások, szabadúszó értelmiségiek, önfoglalkoztatók, feketén foglalkoztatottak, napszámosok, kényszervállalkozók, határozott időre alkalmazottak, egy-egy feladatra vagy szezonális munkára szerződöttek, munkát keresők, diákmunkát végzők, bevándorlók-kivándorlók. Általában ők lehetnének a nagy társadalmi változások kezdeményezői. De nálunk mintha éppen fordítva lenne: azok, akiknek bizonytalan helyzete alacsony iskolázottsággal, mobilitási nehézségekkel jár együtt, az államba kapaszkodva inkább stabilizálják a rendszert.
De akkor hogyan lehet ezen áttörni, a biztonságigényt nem az állami függőség kínálatával, hanem más módon kielégíteni? Herényi Károly az állampolgári alapjövedelem évtizedek óta folyó vitáját javasolja újra napirendre tűzni. Elsősorban azért, mert - túl azon, hogy a társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlenségek rendszerszerű csökkentésének módszere -, ez a konstrukció csökkenti a hatalmi elitektől való függést is, és erősíti a demokráciára való társadalmi képességet. Az alapjövedelem megvalósíthatóságának vizsgálata tehát nemcsak új (újra)elosztási modellt, de új biztonságmodellt is felvázol: az Alapjövedelem rendszere nem alkalmi állami/kormányzati kegyből, hanem állampolgári jogból eredeztetné a létbiztonságot.
Ma a baloldalnak, miközben továbbra is számít a demokratikus érzelmű középosztályra, az a legfontosabb dolga, hogy megszervezze a szolidaritás új gyakorlati példáit helyben és országosan, konkrét szociális segítséggel, jogvédelemmel. Fel kell mutatni a társadalmi önvédelem új lehetőségeit, amely új biztonságot nyújt a kiszolgáltatott embereknek, a megtámadott közösségeknek, a fenyegetett intézmények is. A baloldal új politikájához új morál és új mentalitás is szükséges. Hálózatépítő mozgalom és akciópárt kell létrejöjjön, mert az is biztonságérzetet ad, ha van kihez fordulni a bajban. Ez a biztonság új, nem hatalomfüggő modellje. Ez törheti meg az Orbáni tekintélyelvű állam biztonságmonopóliumát, de enélkül nem törhető meg annak politikai hatalma sem.
Ld. itt: https://www.es.hu/cikk/2018-05-18/lendvai-ildiko/szavazotaborok-.html
Papp Zoltán
A Fidesz mögött csak egy kisebbség van
A parlamenti helyek kétharmadának birtoklására alapozva Orbánék 2010 óta igyekeznek azt a – hamis – közérzületet kelteni, hogy az ország kétharmada támogatja őket. A vezér legutóbbi, többedik „háromharmados” nyilatkozatának is ez volt a célja. Orbán propagandája sokakra hat, láthattuk ezt az elmúlt hónapokban is. Az ellenzéknek is bele kellene végre tanulnia a propaganda használatába, hiszen ez egy semleges eszköz, szolgálhat jó célokat is.
Orbán fenti törekvésével szemben például az ellenzéknek minden lehetőséget (országgyűlési felszólalást, sajtónyilatkozatot, stb.) meg kellene ragadnia arra, hogy hirdesse: az idei országgyűlési választáson Orbán pártjára és annak egyéni jelöltjeire a választáson résztvevőknek kevesebb mint a fele, a választásra jogosultaknak pedig kb. az egyharmada szavazott, vagyis csak egy kisebbség áll mögöttük.
Ld. itt: http://nepszava.hu/cikk/1160524-hany-harmad
Szászi Áron
A Nyugat jövője és a populizmus
Dani Rodrik harvardi közgazdász professzor budapesti előadásában kiemelte, hogy nem tartja magát globalizációellenesnek, de komoly ára lehet annak, amikor az országok a világpiachoz feltétel nélkül csatlakoznak. A nemzetközi közgazdaságtan doktrínái szerint a vámhatárok lebontása növeli az össztársadalmi jólétet, ezért az IMF, a Világbank és általában a nyugati működő tőke irányítói is sokáig ezt követelték meg a feltörekvő országoktól a beáramló dollármilliárdokért cserébe; de voltak más követelmények is, főként makrogazdasági célszámok, melyeket a „washingtoni konszenzus” pontjaiban foglaltak össze. Rodrik munkáiban úgy ítéli meg, hogy ez a fejlesztési modell egyértelműen megbukott.
( „Washingtoni konszenzus” A neoliberális gazdaságpolitika programcsomagja, amely a liberalizáció-dereguláció-privatizáció hármasságát hirdeti. Eredetileg a 80-as években sorozatos válságba sodródott latin-amerikai országok számára fogalmazták meg egy Washingtonban rendezett konferencián 1989-ben, ám hamarosan a neoliberális gazdaságpolitika univerzális programcsomagjává nőtte ki magát.)
Valóban igaz, hogy a globalizáció növekedést hoz, de egyben olyan társadalmi újraelosztással jár együtt, amely folyamatnak vannak abszolút vesztesei is. A neoliberális közgazdászok szerint a kompenzációkkal ezeket a problémákat át lehet hidalni, a helyzet nem ilyen egyszerű. Ugyanis miközben a tőke rugalmas és gyorsan alkalmazkodik a világpiaci változásokhoz, addig a munkaerő általában helyhez kötött.
Általános jellegű, alternatív recept valószínűleg nincs, de eljárt az idő a mindent leírni akaró gazdasági paradigmák felett, a fejlődés-gazdaságtanban a dogmatikus, univerzális modelleket evidenciaalapú fejlesztéspolitikákkal felváltani.
Rodrik professzor rámutatott, hogy a populizmusnak is létezik keresleti és kínálati oldala. Általában csak a - politikusok által feltálalt – kínálati oldalt szoktuk elemezni, miközben súlyos társadalmi és gazdasági problémák is erősítik a populista mesebeszéd befogadására irányuló vágyat, és ez elősegíti a populista politikusok felemelkedését. A populistákat régen is az egzisztenciális nehézségekkel küzdő rétegek támogatták, és a mai populista gazdaságpolitikai szlogenek hasonlóak, amikor a globalizáció veszteseit célozzák az üzenetek. A populizmus jelenlegi fajtáiról az alábbi két hipotézist állította fel:
- Ha a globalizáció a nemzetközi pénzintézményekkel való konfrontáción keresztül jelenik meg egy országban, akkor baloldali populisták fognak felemelkedni.
- Ha a globalizációval a migráción keresztül találkozik az adott ország, akkor jobboldali populisták törnek utat maguknak.
A globalizáció és a populizmus kéz a kézben jár.
Kuncze Gábor Bősz Anettről, meg a Liberálisokról
Bősz Anett bizonyíthatta volna, hogy ügyes politikus, egy kis frakcióban van annyi munka, hogy megmutathatta volna magát, és megjeleníthette volna a liberális értékrendet. Ki nem zárták volna a frakcióból, mert akkor az megszűnik. Most lett volna lehetősége igazán keményen és következetesen a liberális szempontok szerint politizálni. Azért nem értem a lépést, mert a parlamentben igazán még semmi nem történt, vagyis arra kell következtetnem, hogy itt valami más van a háttérben. Így most elveszett Bősz Anett lehetősége, elveszett a pártjuk képviselete. És mindezt egy „erkölcsi Héroszok gyülekezete” csomagba becsomagolni, – ez végképp kivégzi majd a Liberálisokat.
forrás: Lendvai Péter riportja, fuhu.hu
Wiedemann Tamás, Hajdú Miklós
Mennyit bukott az állam a letelepedési kötvényeken?
A letelepedési kötvényprogram négy éve alatt 19 855 Európai Unión kívüli állampolgár fektetett 300 ezer eurót magyar letelepedési kötvényekbe, hogy cserébe letelepedési engedélyt kapjon. Azt, hogy közülük hányan élnek legális bevándorlóként Magyarországon, nem lehet tudni, hiszen a letelepedési engedéllyel szabadon mozoghatnak az EU területén…
A programot azzal indokolta a kormány, hogy a piacinál kedvezőbb devizaforrást szerezzen a magyar államadósság finanszírozásához. Ám a program időtartamának nagy részében a Magyar Állam piaci alapon olcsóbban jutott volna devizához, mint letelepedési kötvényekkel. Viszont a kormányközeli üzleti körök offshore cégei és ügyvédjei valóban jól jártak a programmal.
Az Államadósság Kezelő Központ adatai szerint 2013. június 19. és 2017. július 12. között a Magyar Állam összesen 11 sorozatban bocsátott ki letelepedési kötvényeket. A másfél százalékos szabály miatt (ld. a keretes részt) az első két sorozatban nyert a magyar költségvetés, a piaci finanszírozáshoz képest 10,7 milliárd forintot. De mivel 2015 után óriásit zuhantak a magyar kötvényhozamok, életbe lépett a kétszázalékos szabály. Innentől kezdve a fennmaradó kilenc sorozatban csak a veszteséget termelte. A program végéig összesen 28,2 milliárd forintot buktak a magyar adófizetők a túl drága hozamok miatt. Akkora volt a bukás, hogy az első két év nyereségét is elvitte, így a letelepedési kötvényprogram összességében 17,5 milliárd forintos veszteséget okozott a magyar költségvetésnek. Vagyis minden magyar állampolgár ráfizetett 1800 forintot.
De kik nyertek a programon, ha a magyar állam és az állampolgárok vesztettek rajta? A letelepedési kötvényeknek, bár a külföldiek pénzéből jegyezték le, közvetlenül nem ők lettek az állampapírok tulajdonosai. A kötvényeket ugyanis zárt körben bocsátotta ki a magyar állam, és a papírokat csak azok a magáncégek jegyezhették le, amelyek erre engedélyt kaptak az Országgyűlés gazdasági bizottságától, amiben a többséget alkotót kormánypárti képviselők azt csináltak, amit akartak. Összesen nyolc vállalkozás kapott engedélyt, ezek közül hét offshore helyszínnek tartott országban volt bejegyezve. (ld. itt: http://www.parlament.hu/web/gazdasagi-bizottsag/informacio-a-letelepedesi-magyar-allamkotvenyrol), de azt nem lehet tudni, hogy miért pont ezek. És mivel közvetlenül nem maguk a külföldi állampolgárok jegyezték le a kötvényeket a magyar államtól, a papírok hozama nem hozzájuk, hanem a kiválasztott közvetítő cégekhez került.
A cégek – jelenlegi árfolyamon számolva – 57 milliárd forintos bevételre tesznek szert csak a papírok hozama miatt. Ehhez jön még a szolgáltatási díj, amit a külföldi kötvényvásárlók fizettek, ez 45 és 60 ezer euro között mozgott kötvényenként. Összesen 6540 külföldi jegyzett le a közvetítőkön keresztül letelepedési állampapírt, az ügyfelek 81%-át a Kajmán-szigeteki Hungary State Special Debt Fund szervezte. Kalkulációnk szerint a közvetítő cégek csak a szolgáltatási díjból 99,2 milliárd forintnyi bevételre tettek szert! A magyar adófizetők ezen felül fizették a garantált hozam miatt vállalt 57 milliárd forintot fizetnek ki a fideszes többség által kiválsztott magáncégeknek.
A kötvényprogram során a kijelölt közvetítő cégek tehát 156,2 milliárd forintnyi bevételre tettek szert a magyar államnak és a magyar Országgyűlésnek köszönhetően.
(A letelepedési kötvény öt éves futamidejű, euróban kibocsátott magyar állampapír volt. Az erre írt egyedi jogszabály szerint a letelepedési kötvény az ilyen típusú magyar állampapírok hozamánál 1,5%-kal alacsonyabb hozamot biztosít a letelepedési kötvény tulajdonosának; de ... De van még egy fontos, a kötvénypiacokon teljesen szokatlan, egyedi szabály is: a törvény szövege rögzíti, hogy a Magyar Állam legalább 2%-os hozamot garantál a kötvényre! Vagyis, ha az ötéves euró-alapú magyar állampapírok piaci hozama 3,5% százalék alá csökken, a letelepedési kötvény hozama a 2%-os minimumot akkor is mindenképpen kifizeti. Pontosabban: mi, magyar állampolgárok fizetjük ki!)
Kizáratná a Fideszt az Európai Néppártból a HRW
A Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet kampányt indított, hogy az Európai Néppárt (EPP) zárja ki soraiból magyar tagszervezetét, a Fideszt. A HRW szerint a magyar kormánypárt idegengyűlöletet szít a migránsok ellen, és megpróbálja elhallgattatni a civil szervezeteket. "Meddig tűrik az Európai Néppártban helyet foglaló német kereszténydemokraták, hogy mindez megfertőzze az EU-t?" – olvasható a szervezet honlapján megjelent felhívásban. A szerzők elsősorban a német CDU és CSU pártokat teszik felelőssé azért, hogy nem vizsgálták felül a demokrácia-romboló Fideszhez fűződő kapcsolataikat, és nem késztették erre az általuk irányított ernyőszer vezetet, az Európai Néppártot.
Ld. itt: http://nepszava.hu/cikk/1160435-kizaratna-a-fideszt-az-europai-neppartbol-a-hrw
Windisch Judit
Nem áruló már az MSZP-s Molnár Zsolt, vagy csak nem érdekel senkit, ha mégis az?
Vannak a pártban, akik fenntartással kezelik a korábban gyanúba keveredett politikust, mégis szinte egyhangúlag választották meg Molnár Zsoltot a fővárosi MSZP élére. Azt a Molnár Zsoltot, akire Botka László tavaly nyáron nyíltan árulóként, kollaboránsként utalt, ami miatt kisebb háború tört ki az MSZP-ben. Botka a konfliktus mélyebb okairól később is csak igen finoman, kizárólag utalások szintjén beszélt nyilvánosan. Még legerősebb nyilatkozatában – ahol az ellenzéket behálózó politikai maffiáról beszélt – sem nevezte meg Molnárt, ám környezete szerint itt mások mellett rá is utalhatott. Molnár Zsolt a hvg.hunak azt mondta, a „fideszes áruló” jelzőt csak a sajtó aggatta rá. Molnár szerint a megválasztásának aránya azt mutatja, Botka vádjait nem tekintették komolynak Budapesten, „nyilvánvalóan nincs rajtam bélyeg.”
Botka László nem akarta kommentálni Molnár ismételt megválasztását, annyit mondott, nem száll be a roncsderbibe. Beszéltünk olyan szocialistával, aki szerint a fideszes bélyeg igenis ott van Molnáron, azonban „nem volt más, aki indult volna a fővárosi elnöki posztért.” Aki még alkalmas lehet, nem mert vele szemben indulni – magyarázza forrásunk. Molnár azért választatta meg magát, hogy automatikusan bekerüljön az új pártelnökségbe, fontos, hogy pozícióban legyen. Nyilatkozónk Molnárt is Puch László emberének tartja, utóbbiról pedig a Népszava megvétele és állami hirdetései miatt számos pletyka kering. Bár sokáig nem szerepelt a frontvonalban, Molnárt az egyik legerősebb embernek tartották a pártban, van, aki szerint informális hatalma miatt egyenesen a pártelnök után következő legfontosabb szereplő.
Ron Werber kampánytanácsadó 2014-ben feldúltan azt üzente: „Molnár Zsolt adjon hálát az Istennek minden egyes napon, amikor nem nyitom ki a számat". A balhé azért tört ki, mert a szocialisták a kampány forró szakaszában tudták, hogy Rogán Antal vagyonnyilatkozata nem stimmel, de az ügyet nem a súlyának megfelelően kezelték. A negatív kampány ellen állítólag Molnár lépett fel, s az Indexnek akkor több szocialista azt mondta, hogy "a fideszes frakcióvezető a kampánystábból kaphatott figyelmeztetést a készülő akcióról". Az Egyenlítő blog munkatársai is arra panaszkodtak, hogy rendre leállítatják a fontosabb, fővárosi fideszes politikusokról szóló anyagokat; – Molnár akkoriban is a budapesti MSZP-szervezet vezetője volt.
Molnárral szemben előkerült az is, hogy 2002-ben ügyvédként még a Fidesznek és az MDF-nek dolgozott, az óbudai választási bizottságban pártdelegált volt. 2014-ben előkerült róla egy fénykép majd egy videó is, amint 1992 október 23-án, Göncz Árpád akkori államfő kifütyülésekor ott volt a Kossuth téren kapucniban, majd az elnöki beszéd megzavarása után az MTV székháza elé is átvonult a szkinhedekkel. Gimnáziumi osztálytársai szerint kamaszként jobboldali, esetenként szélsőséges nézeteket vallott.
Volt olyan szocialista politikus, aki elismerte, hogy Molnár empatikus a Fidesszel, de hogy kollaboráns-e, „azt senki nem tudja megmondani.” Viszont úgy látta: „ha valóban az a Fidesz forgatókönyve, hogy a kormány számára az MSZP az ideális ellenzék, akkor számtalan eszköze van arra, hogy a szocialista pártot erre a feladatra fazonírozzák, és ehhez Molnár kiváló szereplő.”
Rákérdeztünk Molnárnál, visszatérésével mennyire lehet az MSZP megújulásáról beszélni, mire azt mondta, tartalmi értelemben kell megújulni, nem fogadja el azt az érvet, ha már valaki betöltött egy pozíciót, soha többé ne lehessen arra megválasztani. Ha már a megújulásnál tartunk, a fővárosi MSZP-elnökségben ott van Havas Szófia, Molnár régi szövetségese is, akinek egy korábbi nyilatkozata nagy vihart kavart. Az orosz állami televízióban azt mondta, ugyanis, hogy 1956-ban „a nácik fegyverrel járták a házakat, keresték a kommunistákat, zsidókat. Ezek nem radikálisok, hanem a legvalódibb fasiszták.” Bár volt, aki kizáratta volna a pártból Havast, végül csak megrovásban részesült.
Ld. itt: http://hvg.hu/itthon/20170728_mszp_botka_molnar_gyurcsany_fidesz
A balegyenesmost szerkesztőjének személyes tapasztalatai is vannak Molnár Zsoltról, amelyeket „Kutyapecér az MSZP-ben” címmel 2014.májusában már megírtam a MagyarNarancsban; ld.itt: http://m.magyarnarancs.hu/publicisztika/kutyapecer-azmszp-ben-90255.
Az akkor leírtakhoz ma mindössze két, önmagában is elgondolkodtató kiegészítést kell fűznöm.
1. Molnár Zsolt egy ideig pártigazgató is volt az MSZP-ben. Ebben a minőségében megtiltotta az MSZP megyei szervezeteinek, hogy a balegyenesmost közéleti szemlét saját hálózatukban továbbítsák.
2. Azt a koncepciós pártfegyelmi eljárást, amelyet ellenem folytattak, Molnár egyik bizalmi embere, az MSZP budapesti Etikai Bizottságának elnöke, Dr. Simonka Csaba vezette. 2017. december 15-én a helyi önkormányzati képviselőként is működő ügyvédet a Budapesti Nyomozó Ügyészség zsarolás, ügyvédi visszaélés, kábítószer-kereskedelem és más bűncselekmény megalapozott gyanúja miatt gyanúsítottként kihallgatta, majd őrizetbe vette.
Végül, változatlan aktualitása miatt, felidézem a Magyar Narancsban immár négy éve megjelent írásom befejező gondolatát:
„Ha az MSZP valóban meg akar újulni, ha be akarja tölteni azt a történelmi küldetését, amely döntően a modern szociáldemokráciára hárul hazánkban a parlamenti demokrácia és a köztársasági eszme helyreállítása és egy gazdaságilag fejlődő, szociálisan igazságos, valóban európai Magyarország megteremtése érdekében, akkor szakítania kell a Molnár-féle elvtelen törtetőkkel, politikai nímandokkal, felkészületlen percemberkékkel, egyéni ambíciók érvényesítésére szerveződött klánokkal.”
Lázár András
U T O L S Ó O L D A L
Lendvai Ildikó
Lószolárium
Ezen a héten megismerhettük a „lószolárium” és a „takarítógyakornok” fogalmát. Az immár kereszténydemokrata magyar állam mindkettőre jelentős összegeket költ.
A lószolárium erősíti a nemes állatok immunrendszerét és csontjait, és gyorsítja a verítékező ló száradását. Igaz, félmillióba kerül, viszont a menő lovasközpontok ilyesmivel is fel vannak szerelkezve. Így aztán Czerván György agrár-államtitkár veje (hiába no, a vejek országa vagyunk!) többek között ennek a beszerzését is vállalta pályázatában, amellyel 45 millió forint uniós és állami támogatást nyert egy lovas oktató bázisra. A vő, – aki egyébként nyert már apósa választási körzetében öt trafikot is –, az oktatási központ megnyitásával kapcsolatos kapkodásban elfelejtette, hogy lószoláriumot nem vett. Ezért kölcsönkért egyet az ünnepélyes megnyitó napjára; igaz, az elszámolásban egy új készülék vételárát szerepeltette. Mellékes körülmény, hogy az oktató központot iskolások egyáltalán nem használhatták, utóbb szó nem volt oktatásról, gyereksportról, a 45 állami millióval kistafírozott Patyomkin-lovasközpontban csak a vő lovait tartották.
Egy másik fideszes önkormányzati képviselő a trafikjai mellett takarító cégeket üzemeltet. És ha van egy, a fiatalok szakképzését, munkába állását segítő uniós pályázat, akkor abból meg lehet igényelni vagy száz milliócskát, hogy „takarító-gyakornokokat” képezzen, fejenként 2-3 millióért. Ennyi pénzből hárman végezhetnének az ELTE valamelyik fizetős szakán. De hát ki bolond ma könyvtárosnak vagy földrajztanárnak tanulni, ha itt a takarításból talán doktorálhat is, és már e végzettség birtokában mehet majd Londonba takarítani!
Továbbá: Az Orbán-rezsim a jövőben meg fog kímélni mindannyiunkat a hasonló pályázati történetek nyomasztó lelki terhétől. A kétharmad birtokában ugyanis újra nekifutnak a közigazgatási bíróság létrehozásának: a hivatalos szervek döntéseivel szemben csakis ide fordulhat majd az állampolgár. Hogy miben lesz ez a bíróság illetékes? Épp csak az állammal szembeni környezetvédelmi kifogásokban (fakivágások, Paks), a Közbeszerzési Döntőbizottság és a Médiahatóság ügyeiben (Mészáros Lőrinc, Andy Vajna), népszavazási, választási és tüntetés-engedélyezési panaszokban, és a közérdekű adatok tárgyában (MNB alapítványok, TAO-pénzek, trafik- és földpályázatok, Elios-szerződések, - meg hát a lószolárium és a takarítógyakornok-képzés közpénzből való támogatása); szóval bagatell. A Kúria orra mostantól fokhagymás, többé nem szemtelenkedhet egy-egy választási, népszavazási, adatnyilvánossági ügyben úgy, mint olykor eddig.
Szó se róla, a jogállam immunrendszere ettől kissé legyengül. Viszont az ellenálló képesség erősítésére tudom ajánlani a lószoláriumot, hátha nemcsak négylábúaknak jó. De Czerván államtitkár úr vejének telepén ne keressék, ott csak kölcsönben volt.
Ld. itt: https://nepszava.hu/cikk/1160614-loszolarium
