Több mint nyolc éve hallgatják a magyar nők a „szüljetek már!” mantrát, a családpolitikában újra a „lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség” a fő elv, és várhatóan ez a következő négy évben így is marad. Ha nem lesz rosszabb. Jöhet itt még részleges vagy teljes abortusztilalom is, kötelező nőgyógyászati vizsgálatok, ha csak Kásler Miklós, a

z Emberi Erőforrások leendő miniszterének nyilatkozataiból indulunk ki. Káslernek elég csak két nyilatkozatát egymás mellé tenni: egyrészt szerinte a férfiak a nők miatt halnak meg korábban, arra célozva, hogy nyilván a nők annyira elviselhetetlenek, hogy tönkreteszik a férfiak életét. Másrészt pedig ezek a nők még ugye magzatgyilkosok is, hiszen a „magyarok” akár 20 millióan is lehetnének, ha nem szakítanák meg a nők a terhességüket.

 

A nőknek van mitől tartaniuk, hiszen épp annak a minisztériumnak a vezetője elképesztően nőgyűlölő, aki azokért a szakterületekért lesz felelős, amelyek a leginkább tudnak használni, és a leginkább tudnak ártani a nők helyzetének. A szociális és egészségügyi ellátórendszernek a nőket (is) kellene szolgálniuk, azonban épp ezek a területek azok, amelyek egyre inkább növelik a nők kiszolgáltatottságát.

Gondolok itt a 10 éve meg nem emelt családi pótlékra, a nevetségesen alacsony gyes-re, a szegénység miatti gyermekelvétel általános gyakorlattá válására, a szülészeti erőszak rendszerének és az ahhoz szorosan kapcsolódó hálapénz-rendszer tolerálására, és ezzel fenntartására, arra, hogy a támogatási rendszerek azt feltételezik, hogy a nő mellett mindig ott áll a férfi fehér lovon, kivéve, ha nem, akkor viszont érdemi támogatást nem kap a nő. Lehet, hogy a felsőközéposztályt el lehet bűvölni a CSOK-kal és családi adókedvezménnyel, de ebből a legtöbb magyar nő nem profitál. Az út szélén maradnak viszont azok a nők, akik Kásler hősei is lehetnének akár, hiszen gyermeket vállaltak – akár apával, akár egyedül, akár betegen vagy beteg gyereket – és most magukra vannak hagyva.

A kormány ugyanis anyákról és családról mindig mennyiségi kérdésben beszél.

Legyen egy férjed, vegyétek meg a lakást – hitelből, de ha aztán mégse nem tudjátok fizetni, ne várjatok tőlünk semmit (most gazdasági fellendülés van, de lesz még újra leszálló ág is), szüld meg a három gyereket! Egy férj, egy lakás, három gyerek.

De mi van a minőséggel? Hogy milyen ma állami kórházban szülni? Hogy fognak-e bántani szülés közben, hogy a csecsemősök segítenek-e, vagy épp ellenkezőleg? Trauma lesz-e a szülés? Elválasztják-e tőled a kisbabád? Milyen lesz otthon anyaként teljesen kiszolgáltatva mások segítségének vagy annak hiányának? Részt vesz-e a partner a gyerek gondozásában, vagy a gyerek neki is csak mennyiségi kérdés? Lesz-e az anyának esélye visszatérni a munkahelyére, érdemi munkát végezni? Lesz-e rugalmas munkaidő? Ha beteg a gyerek, lesz-e orvos, aki ellátja? Ha igen, hogy fognak vele vagy az anyával bánni? Milyen oktatási rendszerbe fog bekerülni? Ha bármilyen szempontból kilóg a sorból (fogyatékkal élő például), akkor lesz-e hozzáférése az oktatáshoz, munkához? És az anyjának? Neki lesz-e élete a gyerek ápolásán kívül?

Ezek azok a kérdések, amikkel a kormány nem foglalkozik, mert nekik férfiként és tehetős politikusként ezek a kérdések nem érdekesek. Ők egy olyan világban élnek, ahol a nőknek kuss a neve, és ahol a nők nem azért lesznek anyák, mert a partnerükkel közösen emellett döntenek, hanem mert a nők számukra alsóbbrendű élőlények, akiknek annyi a feladata, hogy reprodukálják a férfiakat, akik értelmes tevékenységeket végezhetnek – például politikai tevékenységet – a nőkkel szemben.

Hogy miért anyák napján írok erről? Mert ezek a politikusok úgy reklámozzák nőgyűlölő eszméiket és kirekesztő társadalompolitikájukat, mintha ezzel az anyaságot támogatnák. Az elképzeléseik, a szakpolitikájuk és az általuk fenntartott intézményrendszer azonban nem az anyaság támogatásáról szól.

Az anyaság nem mennyiségi kérdés, hanem minőségi. Nem az mutat tükröt egy társadalomról, hogy szám szerint hány tagja van, és abból hány gyerek, hanem hogy ezek az anyák és gyerekek szabadok-e, boldogok-e.

Elképesztő, hogy ezt 2018-ban le kell írni, de le kell írni.

Az anyaság, az igazi anyaság szabad döntés eredménye. Nem erkölcsi vagy konkrét politikai kényszeré. Az anyaság nem a „gyengébbik nem” kényszertevékenysége, nem minden nő életének része, akinek pedig igen, annak erőt kellene adnia, nem pedig kiszolgáltatottá tennie őt. Megszülni egy gyereket, gondoskodni róla, erőt adhatna, ha az anyát és a gyereket egy egységként kezelné az intézményrendszer, a társadalom. Hagyná szülni, támogatná pénzzel és szolgáltatásokkal a gondoskodásban, megbízna benne, nem pedig bűntudatot keltene, ítélkezne, inkompetensként kezelné.

Az anyaság nem kizárólagos: egy anya nem csak anyaként akar létezni, ráadásul láthatatlanul, hiszen az anyák által végzett házimunka, gondoskodó munka munkaként láthatatlan. Anyává válni nem kellene, hogy azt jelentse, az ember lemond a jobb munkalehetőségekről és fizetésről, pedig most ezt is jelenti. Az anyaság nem kizárólagos olyan értelemben sem, hogy egyszerűen képtelenség egy gyereket a partner vagy a tágabb közösség közreműködése nélkül felnevelni – ezt egyébként – ha már hagyományos családmodell – „hagyományosan” soha nem is várták el az anyától.

Az, ahogyan most az anyákkal bánik a társadalom, nem választható le arról, hogyan bánik a politikai-gazdasági elit az állampolgárokkal. A nőket saját testük rabjaiként elképzelő politikus férfiak, akik szerint a nőkkel való együttélés káros mellékterméke annak, hogy felfelé menjenek a születési statisztikák, pont olyan állampolgárokat akarnak szüleszteni, mint amilyenekként a nőket elképzelik: hozzámegy, úgy marad, megszül, gondoz, kiszolgál. A gyerekeik pedig ezt tapasztalják, a fiúk és a lányok is, és azt gondolják, hogy rendben van ez így, vannak, akiknek ez jut, és ugyanígy fogadják el, ha nekik is csak ennyi jut. Erről szól ma a rendszer, nevezzék épp család- vagy népesedéspolitikának.

Nem ezt érdemlik a nők, anyák, a gyerekek, férfiak, nem ezt érdemli az ország. Követeljünk szabad anyákat és szabad országot a gyerekeinknek!