Az előbbinél elvileg azért jön el a világvége, mert úgy tűnik a kapitalizmus nem oldja meg, a másiknál pedig azért, mert a cselekvéseink iránya már eleve elrendeli a világvégét. De mi van, ha világelejében gondolkodunk?

Azoknak az embereknek, akik az elmúlt 25 évben környezeti ügyekkel foglalkoztak, jó része kiégett már. Néhányuk még odáig is eljut, hogy elengedje a küzdelmet. De Takács-Sánta András más utat választott. 2024 májusában megjelent kötetében arra buzdít bennünket, hogy szálljunk be egy más logikára épülő világ építésébe. Hogy bátran keressük azokat az utakat, amik a szokásos üzletmenetet fenntartó technooptimizmus és az összeomlás elkerülhetetlenségét hirdető adaptáció mellett egy harmadik lehetőséget kínál: a cselekvő remény megközelítését. De mi is a cselekvő remény útja? Hogyan lehetnénk részesei a világelejének? A szerzővel Köves Alexandra beszélget.

https://ujegyenloseg.hu/wp-content/uploads/2024/06/vilageleje-216x300.jpg 216w, https://ujegyenloseg.hu/wp-content/uploads/2024/06/vilageleje-40x55.jpg 40w" alt="" width="350" height="486" class="alignleft wp-image-20105 size-full" style="box-sizing: border-box; border: 0px; vertical-align: middle; max-width: 100%; height: auto; float: left; margin-right: 15px; margin-bottom: 20px;" />Bárki, aki szembenéz korunk válságaival felteszi magának azt a kérdést, hogy most mit tegyek? Higgyek abban, hogy a technológia, a piacok, a kormányok majd megoldják? Vagy abban, hogy az emberiség eddig is mindent megoldott, most is meg fogja? Vagy készüljek fel arra a lehetőségre, hogy belátható időn belül összeomlik az általam ismert civilizáció, és nekem meg kell tanulnom nem csak szembenézni ezzel, de egyéni vagy kisközösségi szinten felkészülni a Mad Max világra? Az első esetében nem csinálok semmit. A másik esetében pedig nem csinálok semmit, ami arra irányul, hogy elkerüljük az elkerülhetőt. Takács-Sánta András humánökológus megpróbálta több tucat mikroesszében megírni azt, hogy hogyan cselekedhetünk úgy, hogy a mostani pazarló civilizációnk helyébe valami jobbat építsünk. Nem vakon. Nem optimistán. Nem pesszimistán. Nem realistán. Egyszerűen úgy, hogy átértékeljük a saját értékeinket, értékrendjeinket, és elfogadva a kiszámíthatatlan és bizonytalan jövőt elkezdjük építeni a világelejét. Ha összejön, jó lesz. Ha nem jön össze, akkor pedig legalább megpróbáltuk a gödröt kevésbé mélyre ásni. Az évadzáró adásban Köves Alexandra beszélget a szerzővel valószínűségekről, bizonytalanságról, a jövőképek fontosságáról és a reményről.

Címfotó: Martin Reisch – Unsplash