Ennek az írásnak az első részében a liberalizmus első és második nagy korszakát elemeztem. Az első korszakban a liberalizmus a nacionalizmussal, a másodikban a demokráciával lépett szövetségre – és erősödött meg.

Írásom alább olvasható második felében a harmadik és a negyedik korszak következik:

előbb a szövetségkötés a keresztény- és szociáldemokráciával, majd a szövetség a kozmopolitizmussal. Ez utóbbi immár számos veszélyt is magába foglal.

A cikk első része

A harmadik korszak: a liberalizmus szövetsége a keresztény- és a szociáldemokráciával

Ha liberalizmus és demokrácia szövetsége nem természetes, akkor talán ez még inkább elmondható liberalizmus és kereszténydemokrácia szövetségéről. A klasszikus liberalizmust gyakran vallás- és egyházellenes irányzatként aposztrofáljuk, s még akkor is ez tűnik fő tónusának, ha tudjuk, hogy például Angliában ez a szembenállás korántsem volt olyan erős, mint például Franciaországban vagy számos más országban.

A liberalizmus megújulása a második világháború azonban minden – negatívnak tűnő – történelmi előzmény ellenére után is folytatódott. Igaz ekkor a kereszténydemokrácia került vezető szerepbe, miközben magáévá tette a liberális elvek jó részét.

Ha azt kérdezzük, hogy vajon ez a szerepcsere (tehát a liberalizmus látszólagos háttérbe szorulása, illetve a kereszténydemokrácia, majd a szociáldemokrácia előtérbe kerülése) miért következett be, akkor az elsők között kell említenünk a két háború közötti korszak fejleményeit. Mindenekelőtt azt, hogy a liberális demokrácia korabeli válfaja ebben az időszakban népszerűtlenné vált még a fejlett nyugati országokban is.

A liberalizmus természetesen nem egyforma mértékben szorult vissza. Hatalmas volt a különbség például Németország és Nagy-Britannia között. A lényeg mégis csak az, hogy a liberális elvvel szemben megjelentek a különféle színezetű diktatúrák, amelyek igyekeztek megbontani liberalizmus és demokrácia szövetségét, és népszerűvé tenni például a demokratikus diktatúra fogalmát.

Két tényező ugyanakkor már előre vetítette a kereszténydemokrácia 1945 utáni felemelkedését.

• Az egyik a nyugat-európai keresztény pártok megjelenése és jelenléte számos nyugati ország életében. Ezekre a pártelőzményekre támaszkodhatott a második világháború utáni pártfejlődés.
• A másik tényező, hogy a nemzetállami fejlődés kritikájaként már a két háború között felerősödtek az Európa föderalizálását kívánó hangok. Olyan gondolkodókra kell gondolnunk, mint Coudenhove-Kalergi gróf, aki az 1920-as évektől sokat tett azért, hogy gondolatilag egy nem nemzetállami, hanem föderális Európát alapozzon meg.

Az 1945 utáni fejlődés nagymértékben támaszkodhatott ezekre az előzményekre, amelyben tehát ismét egy új szövetség körvonalai bontakoznak ki. Ennek bizonyítására elég megnéznünk Európa alapító atyáinak emlékiratait.

E visszaemlékezésekből képet kaphatunk arról, hogy hogyan képzelték el Nyugat-Európában a kereszténydemokrácia szerepét. A sok lehetséges példa közül idézzük most Robert Schuman-t, aki szinte teljes mértékben a liberális eszmerendszer talaján áll, vagy legalábbis annak logikáját integráló nézetrendszert fejt ki.

Ennek középpontjában az áll, hogy a nemzetállami fejlődés nagyon sok önzést és kárt okozott, a jövőben ezért ez nem tartandó fent. Itt persze már látjuk azt a problémát is, ami a liberalizmus mai fejlődésében neuralgikus pont, nevezetesen, hogy a liberális eszme az első két (fent bemutatott) fázisában nemzetállami keretekhez kötődött.

A kozmopolitizmus ideológiája már az 1950-es években megjelenik. A liberalizmus viszonylagos népszerűtlensége miatt nem ennek az ideológiának a képviselői vezetik a megújulást, hanem egy olyan irányzat megjelenítői, amely a korábbiakban még nem játszhatott vezető szerepet.

A kereszténydemokraták integrálták a liberális eszmerendszert, és átvették annak legfőbb örökségét.

Ezt az örökséget abban jelöltük meg, hogy képesek hatni a társadalomra és hogy túllépnek és túllátnak az eliteken – még annak ellenére is, hogy a liberálisok sokáig ódzkodtak például a demokratikus jogok kiterjesztésétől. Mivel a liberalizmus visszaszorult a két háború között, nem volt várható, hogy vezető szerepet játsszon a megújulásban.

Annál fontosabb szerepet játszott azonban két másik irányzat megtermékenyítésében. Most csak azt a területet emeljük ki, amelyen a liberálisok a tizenkilencedik századtól kezdődően sikeresek voltak: ez pedig a társadalmi kohézió fenntartása.

Az 1950-es évektől a társadalmi kohéziót a jóléti állam biztosította. Ennek van egy kereszténydemokrata és egy szociáldemokrata megfogalmazása is. A kettő közös lényege azonban vitathatatlanul az, hogy

a demokrácia fenntartásához folyamatosan emelkedő, magas életszínvonal és erőteljes középosztályosodási folyamat szükséges.

Ritkábban beszélünk arról, hogy a föderális európaiság öntudata ebben az időszakban jelentős tényezővé vált. Főként a hidegháborús logikának köszönhetően. A liberalizmus, valamint a keresztény- és szociáldemokrácia szövetségének lényege ugyanis az, hogy Európa nyugati fele elkezdett önálló, a másik féltől eltérő jellemzők szerint működni.

E különállás nagymértékben integrálta a nyugati társadalmakat. Átörökölve a liberalizmus korai eszméit, a föderális, egységes Európa a „jó” Európát jelenti a szovjet védnökség alatt álló „rossz” Európával szemben.

S az említett kozmopolitizmus felől tudjuk értelmezni a két, korábban a liberalizmustól azért tisztes távolban maradó ideológia átváltozását. Az történt ugyanis, hogy a liberalizmus nem pártpolitikai, hanem mint szellemi erőként jelent meg ebben az újfajta szövetségben. Ez pedig mindkét ideológia liberalizálódását hozta magával.

E liberalizálódás nagyon egyszerűen szólva a keresztény- és a szociáldemokrácia liberálissá válását jelenti – ez pedig mind a mai napig töretlenül megfigyelhető.

Voltaképp ennek következménye, hogy az Európai Néppárt egy idő után nem tudott együttműködni a Fidesszel, amely párt illiberálisként kezdte meghatározni magát. A fentiekben kifejtettek alapján viszont érthetőnek vélhetjük, hogy az illiberalizmus a liberálissá váláson átesett pártcsalád számára miért nem elfogadható.

De hogy egy példával is igazoljuk a liberalizmus szellemi-elméleti jellegének fontosságát, hadd utaljunk Karl Popper estére. A liberális filozófus az 1950-es években írta meg főművét, A nyitott társadalom és ellenségeit. E könyv azonban rövid idő alatt kilépett a szigorúan vett elméleti szerepből és ideológiai jelentőségre tett szert.

Olyannyira, hogy a könyv egyes megfontolásai beépültek például a német szociáldemokrata párt Bad Godesberg-i programjába, majd a Helmut Schmidt által vezetett szociáldemokrácia ideológiájába is. Sőt később a kereszténydemokrata Helmut Kohl is nagymértékben támaszkodott a nyitott társadalom elméletére.

E liberális megalapozásnak köszönhetően ez a két irányzat magáévá tette a haladás elvét, amely korábban a liberalizmushoz volt köthető. Ismét utalunk Robert Schuman-ra, aki könyve egy pontján ki is mondja: a kereszténydemokrácia szerepe az, hogy olyan országokat is végig vezessen a fejlődés útján, amelyek korábban nem a nyugati körülmények között éltek.

A fejlődésnek ez az útja pedig már egyértelműen túlmutat a nemzetállamon. Láthattuk: a nemzetállam meghaladásának igénye nem következett logikátlanul a második világháború utáni helyzetből.

Az történt ugyanis, hogy a két huszadik századi világháború nyomán kialakulhatott egy olyan megközelítés, amely szerint az európai társadalmaknak történelmi békét kell kötniük egymással. Ezt pedig csak az addigi – nemzetállami alapokon nyugvó – történelem meghaladásával érhetik el.

Ehhez még hozzá kell tennünk liberalizmusnak a történelemről szóló elméletét. A liberalizmus szemléletmódja nem úgy történelmi jellegű, hogy valamiféle történelmi determinizmust vallana. Hanem úgy, hogy a történelmi folyamatban a szabadság felé irányuló mozgást ismeri el meghatározóként.

Benedetto Croce szerint a liberalizmus a legtörténelmibb eszme; ennek nyomán pedig az aktuális feladat 1945 után a történelemben búvópatakként jelen lévő szabadság kibontakoztatása. Ez viszont ebben az esetben a föderalizálás felé irányuló mozgást jelenti. Mégpedig azért, mert

nemzetállamok szabadsága békétlenséget és háborúkat szült, azaz szabadságellenes állapotot idézett elő.

A liberalizmus 1945 után mindenesetre megtalálta és jó néhány évtizedre be is biztosította szövetségét a két, pártpolitikailag nála erősebb ideológiával, a keresztény-, illetve a szociáldemokráciával. Ily módon talán nem túlzás az 1945 és 2010 közötti évtizedeket liberális világrendnek nevezni.

Azt is látnunk kell ugyanakkor, hogy az elmúlt évtizedben repedések jelentek meg a liberális világrend falán. Különösen az után, hogy nyilvánvalóvá vált: a liberalizmus immár új szövetségest talált magának – a kozmopolitizmust.

A negyedik korszak: liberalizmus és kozmopolitizmus szövetsége

Elérkeztünk napjainkhoz, s azon belül ahhoz az érzéshez, amit nem pusztán a liberalizmus ellenfelei éreznek, de sok (klasszikus értelemben vett) liberális is. Ez az érzés – s ez hangsúlyozottan érzés, semmint objektív tény – abból ered, hogy

a liberalizmus napjainkban egyre kevésbé köthető azon értékekhez, amelyeket a korábbi szakaszokban integrált magába.

Mára az válik egyre szembetűnőbbé, hogy a liberalizmus szinte valamennyi korábbi szövetségesével problémás viszonyba került.

• A nacionalizmussal kapcsolatban fentebb elmondtuk, hogy az elszakadás 1945 után indult és mára szinte visszafordíthatatlanná vált.
• A demokráciával való szövetség úgyszintén problémás, mert bár a liberálisok fő tétele, hogy a liberális demokrácia az egyetlen létező demokrácia-forma, a demokratikus elemmel kapcsolatos kételyeik egyre nyilvánvalóbbak.
• Talán a keresztény-, illetve szociáldemokráciával kötött szövetsége a legidőtállóbb. Nem véletlenül: míg az előző kettő a nemzetállamisághoz, az utóbbi a nemzetek feletti kategóriákhoz kötődik.

De persze a liberalizmus és a kozmopolitizmus mai szövetsége sem az 1989-es fordulattal és demokratizálás megindulásával köttetett meg, hanem csak jóval később. 1990 körül a liberalizmus egy „felszabadító” ideológia volt, amely szinte a legtöbbet tette Kelet-Közép-Európa demokratizálásáért.

A demokratizálás során viszont kevésbé domborodott ki liberalizmus és kereszténydemokrácia szövetségének azon eleme, amely a nemzetállamokra épülő Európa helyébe egy egységes, föderális Európát kívánt állítani. Egy ilyen program meghirdetése a függetlenségre vágyó volt szocialista országok számára talán végzetes lett volna, és a nyugati elitek ezt nem is erőltették.

Annál inkább preferálták liberalizmus és demokrácia szövetségét. Az európai fejlődésben ez a huszadik század elején jött létre, majd jól illeszthetőnek látszott a nemzetállami kereteiket visszanyerő posztszocialista térség problémáihoz.

Akkor azonban csak kevesen foglalkoztak azzal, hogy liberalizmus és demokrácia szövetségének hangsúlya időközben megváltozott. A huszadik század elején, amikor ez a szövetség létrejött, a demokrácia még mintegy a liberalizmus javító célzatú kiegészítőjeként jelent meg. Akkor még oldani kívánta a korai liberalizmusban benne rejlő arisztokratizmust.

A huszadik század végén azonban fordult a kocka: a liberalizmus lépett fel a hagyományos demokratikus elv kritikusaként.

A liberalizmus előretörése a liberális demokrácián belül valamikor az 1980-as években következik be. Ennek viszont majd csak a 2000-es évektől lesz igazi jelentősége. Azért csak ekkor, mert eddig liberalizmus és demokrácia szövetségének jegyében nem tették fő követelménnyé sem az integrálódást a nemzetközi keretekbe, sem a nemzeti alapelvek relativizálását.

Természetesen minél kevésbé rendelkezik nyugatos történelmi fejlődéssel egy ország, annál nagyobb annak esélye, hogy felbomoljon liberalizmus és demokrácia szövetsége. De ez még ott is bekövetkezett, ahol a fejlődés évszázados folyamata sokkal kedvezőbb volt, mint Kelet-Közép-Európa számos országában.

Miután pedig a liberálisok az 1990-es évektől a (nem liberális) demokratákban sok esetben komoly veszélyforrásokat láttak, új szövetséges után kellett nézniük. Már csak azért is, mert az 1950-es években induló globális projekthez tágítani kellett a nemzeti kereteket és be kellett emelni a döntéshozatalba a globális aktorokat.

A kozmopolitizmussal kötött szövetség voltaképpen innen eredeztethető. Abból a kiindulópontból, hogy a liberális demokráciák Európában már mindenütt kiépültek, ettől kezdve pedig irányt lehet venni a liberális demokráciák nemzetközi hálózatának megteremtése felé.

Elsőként talán Manuel Castells írta le a hálózati társadalmak korát híres trilógiájában.  A liberális demokráciák e nemzetközi hálózatában már bizonyos értelemben a liberalizmusnak egy átalakult, a nemzeti keretekből kivált változata vesz részt.

Ez pedig nagyon fontos kérdéseket vet fel:

vajon a liberalizmus fenn tudja-e még tartani azt a képességét a kozmopolitizmussal kötött új szövetségének keretei között is, hogy integrálja a társadalmat? Meg tudja-e őrizni azt, amit a nacionalizmussal kötött szövetsége kapcsán társadalomintegráló képességnek neveztünk?

Az olvasót emlékeztetjük e kitételünkre, amelyet éppen az azt megelőző arisztokratikus liberális tendenciákkal szembe állítva értelmeztünk. Megállapítottuk továbbá, hogy a demokrácia, valamint a jóléti állam is egyfajta integrációs formaként jelentkezett. Ezt pedig azért tehette, mert a nemzetállami keretek között még világos elvekre épült.

Liberalizmus és kozmopolitizmus szövetségének meghatározó jellemzője, hogy nem tartalmaz olyan világos rendezőelveket, amilyeneket korábban, s hogy emiatt lényegéből fakadóan sérti a társadalmi egyenlőség elvét. Nem kell hangsúlyoznunk, hogy globális folyamatokba a társadalomnak csak egy szűk kisebbsége tud bekapcsolódni; a nagy többség életét továbbra is a nemzetállami keretek határozzák meg.

Ez már önmagában is óriási kihívás, amelyre a mai kozmopolita demokráciák mindeddig nem tudnak világos választ adni. A válasz elmaradása pedig döntően abból fakad, hogy kozmopolita viszonyokra is ki kellene dolgozni hatékony társadalomintegráló mechanizmusokat.

Csakhogy ilyen mechanizmusok szinte lehetetlenek olyan esetekben, amikor az egyes társadalmakat már nem közösségi mivoltukban integrálják, mint a korábbi szövetségek idején, hanem döntően egyenként, egyénként, individuumként. Állításunk itt nagyon sarkos lesz: korábbi sikereit a liberalizmus sosem azzal érte el, amit neki tulajdonítanak: a kizárólagos egyénelvvel. Hanem azzal, hogy mindig hozzá tudott kapcsolni az egyénelvhez valamilyen állami vagy társadalmi mechanizmusokat, amelyek segítségével a társadalmi, sőt a politikai kohéziót is biztosította.

S itt érkezünk el legfőbb kérdésünk megválaszolásához: vajon vannak-e a liberális eszmének (illetve az eszme szövetségkötésének) határai? A határ a kétfajta kohézió (politikai és társadalmi) elvesztése. Ha ugyanis azt a kérdést is meg akarjuk válaszolni, hogy miért növekedett ilyen elképesztő mértékben a politikai polarizáció szinte mindenütt, akkor azt mondhatjuk, hogy azért, mert

a liberalizmus mai szövetségese, a kozmopolitizmus nem tud a liberalizmus rendelkezésére bocsátani olyan kreatív és innovatív eszközöket, amelyekkel a politikai kohézió fenntartható lenne.

Jól látjuk ezt ama törésvonal megerősödésében, amely a globalistákat és a szuverenistákat állítja egymással szembe. E két tábor nem tudja fenntartani azt a szerepmodellt, amely a nemzetállamok korában ideológiailag tagolta a politikai mezőnyt, felosztva azt liberálisokra, konzervatívokra, szociáldemokratákra stb. A globális-kozmopolita korban teljesen érdektelen az ideológiai háttér, helyette sokkal fontosabb, ki hogyan viszonyul az említett kozmopolita keretekhez.

Az általunk eddig ismert eljárásmódok teljesen hatástalanok a szóban forgó anomáliák kezelésére. A gyakorta emlegetett világkormányzás legfeljebb csak a legbefolyásosabbak számára kínál integrációt; csak azok számára, akik a világnak abba a szegmensébe tartoznak, amely kiemelt jelentőséggel bír a folyamatok irányítására.

E kormányzási mód mindenki más számára elvont és idegen. Egyrészt elvont, másrészt idegen, hiszen nem találkozik embertömegek mindennapi igényeivel. Így viszont

liberalizmus és kozmopolitizmus szövetségének eredménye egy új típusú integráció helyett egy szokatlan méretű dezintegrálódás.

Nézhetjük a dolgot persze egy másik szempontból is. Attól ugyanis, hogy a korábbi – liberális alapon nyugvó – társadalmak integráltak és erős kohézióval rendelkezők voltak, nem feltétlen következik, hogy akár a jelen, akár – még inkább – a jövő társadalmainak is ilyennek kellene lenniük. Megeshet, hogy liberalizmus és kozmopolitizmus szövetsége kilép a történelmi folyamatból, és a jövőben többé nem képzeli, hogy integrálni tudja a társadalmakat.

Mint ahogyan az is lehetséges – legyünk megengedőbbek –, hogy a társadalmi integrációt a jövőben más elvek mentén képzeli el, mint a korábbiakban. Láttuk, hogy mind a nemzetállammal, mind a demokráciával kötött szövetségben fontos elem volt széles tömegek bevonása, illetve a széles tömeg számára biztosított azonosulás.

A kozmopolitizmusnak, a világtársadalomnak, a globalitásnak a liberalizmus tanaival kombinált perspektívája az első olyan szövetség, amely nem hívja elő ezt az azonosulást. Pontosabban

temérdek lehetőséget kínál a kisebb hatókörű azonosulásra, a mikroidentifikációra – ez azonban megintcsak lehetetlenné teszi a társadalmi szövet fenntartását.

Lesz-e új szövetség a kozmopolitizmus után vagy helyett?

Zavarba ejtő arra gondolnunk, hogy a jövő az integrálatlan társadalmaké. Abból a szempontból viszont ez a következtetés nem logikátlan, hogy lehetséges, hogy itt van a történelem utáni kor igazi következménye.

„A történelem végének” tételét eddig nem vizsgáltuk meg ebből a szempontból, hanem csak abból, hogy – a liberális demokráciák világméretű győzelmével – a diktatúrák és a demokráciák közötti harcok értek véget. Kozmopolitizmus és liberalizmus szövetségének korában azonban fel kell vetnünk a kérdést: nem lehetséges-e, hogy a korábbi liberális szövetségi rendszerek állandó elemének, a társadalmi összetartozásnak is vége van?

Kénytelenek vagyunk komolyan venni e perspektívát, hiszen ez sok tekintetben már jelenlegi problémáinkat is jelzi. Jól tesszük, ha ezt tekintjük a liberalizmus egyik legnagyobb mai próbatételének.

Minél több kozmopolita elemmel telítődik ez a szövetség, annál kisebb az esélye annak, hogy bármi is megmaradjon a korábbi liberális szövetségekből.

Egyszerűen a szövetség jellegéből fakadóan. A kozmopolitizmusban a liberalizmus már nem találja meg igazán korábbi önmagát. Jó lenne persze egyetértenünk Ulrich Beck-kel, aki egy tanulmányában a kozmopolitizmust és a nemzetállamot összeegyeztethetőnek, sőt egymásba folyónak tekinti. A tapasztalatok azonban azt mutatják, egyáltalán nincs igaza.

Ha igaza lenne, akkor nagymértékben támogatnánk gondolatát. És éppen azért, hogy a liberalizmust megtartsuk a társadalmi integráció egyik fő letéteményeseként abban a történelmi helyzetében, amelyet korábban elfoglalt.

De jelen pillanatban nem lehetünk nyugodtak liberalizmus és kozmopolitizmus szövetségének eredményességét illetően. S akkor még nem is beszéltünk a liberalizmus másik nagy (és a korábbi szakaszok mindegyikén) végig vonuló vívmányáról: a nép valamiféle képviseletéről.

A liberalizmus történelme ugyanis mindeddig azonos volt mind szélesebb néprétegek emelkedő életszínvonalával, jobblétével társadalmi integráltságuk eredményeképpen. Ma viszont a nép egyre szélesebb rétegei zéródnak ki e javakból: nem integráltak és jólétük nemhogy emelkedne, de nagymértékben csökken.

Ezek nem valami hízelgő kilátások. Fel is vetik annak az igényét, hogy a liberalizmusnak talán új szövetségesek után kellene néznie.

Ez a kívánalom meglehetősen súlyos döntés elé állítja a liberálisokat. Hasonló dilemmákkal kell szembenézniük ma, mint amelyekről Fukuyama kapcsán ennek az írásnak az első felében már szóltunk.

Emlékezzünk: Fukuyama arról írt, hogy az 1989–1990-es demokratizálásban a nyugati demokratáknak a szovjet elitek bizonyos része a szövetségese volt. Nem olyanok, akik eszmeileg feltétlen egyetértettek vele, hanem olyanok, akik korábban ellenfelei voltak (olykor antagonisztikus ellenfelei).

Az ellenfél szerepét akkor sem értettük pontosan. Ma pedig az ellenfelet és az ellenséget csak nagyon kevés választja el egymástól, miközben mindkettőt nagyon sok választja el tőlünk.

Ellenfél az, aki nem mi vagyunk, s ha mi a történelmi jót, akkor ő a történelmi rosszat képviseli. Márpedig ez a súlyosan leegyszerűsítő kép komoly akadálya annak, hogy egy kozpolitizmuson túli liberalizmus potenciális szövetségesként számoljon azokkal, akiket most olykor esküdt ellenfeleinek tekint.

Azzal az ellenféllel, amelyiktől ideológiailag, világszemléletileg és a gyakorlatban is távol áll. Amelyet az esetek túlnyomó részében populistának vagy diktatórikusnak tekint. A mai kor előtt álló hatalmas kihívás az, hogy újra érvényre juttassuk a pluralizmust. Márpedig a pluralizmus nem azt jelenti, hogy egymástól pusztán árnyalatokban különböző nézeteket kell egyesíteni, hanem egymástól nagyon mélyen különböző csoportokat.

Másképpen fogalmazva:

a pluralizmus nem a győztes táboron belüli megegyezés, hanem győztesek és vesztesek között újrakötött szövetség (ha tetszik: történelmi megegyezés). Ennek célja az eredeti liberális népképviselet korszerű formáinak megtalálása és vele együtt a politikai és a társadalmi integráció életképes modelljének kidolgozása.

Ahhoz, hogy a liberalizmus visszataláljon legjobb történelmi hagyományaihoz, ma nem olyan szövetségesek kellenek, amelyek az egyébként is hatalmas társadalmi különbségek növeléséhez vezetnek, hanem olyanok, amelyek a csökkentéséhez. Ez a szövetséges ma a liberalizmuson kívül található, egy fontos tulajdonsága mégis szövetségesi szerepre predesztinálja: ő a többség.

Írásunk mottóját Lord Actontól kölcsönöztük. Eszerint a szabadság hívei önmagukban kevesen vannak. Manapság nem egy másik kisebbségtől, hanem a többségtől kell támogatást kapniuk.

Ma tehát a liberalizmusnak olyan feladata van, amely minden mást megelőz: megérteni saját magát, saját történelmi sikerességének feltételeit. És megérteni jelenlegi kudarcait – annak körülményeit, okait is.

A liberalizmusnak vigyáznia kell, mert e sikert nem csak annak köszönheti, mint sokan gondolják, hogy ő a mindenkori progresszió. Hanem annak, hogy volt mondanivalója a népről a népnek. És hogy ki is találta azon technikákat, amelyek a liberalizmus hitvallásának tűnő individualizmuson túlmutatva a közösség egészéhez elértek.

Inkluzív eszme és inkluzív gyakorlat volt, mára azonban exkluzívvá vált. Integráló erő volt, mára azonban – az új szövetségesével – együtt dezintegrál. Ha a folyamat megállításához, majd visszafordításához az ellenfelek támogatására van szükség, akkor velük kell szövetséget kötnie (vagy legalábbis közülük néhánnyal).

Kozmopolitizmus és liberalizmus szövetségének végletekig feszítése nem a megoldás, hanem a probléma maga.

Címfotó: Fauxels – Pexels