A liberalizmus nem önmagában erős, hanem azért, mert időről időre megnyeri magának más eszmék képviselőit is. Még a legidőtállóbbnak és legerősebbnek tűnő „szuper-eszme” is csak szövetségeseivel együtt válhatott olyan naggyá és befolyásossá, amilyennek megismertük.

„A szabadság őszinte barátai mindig kevesen vannak, győzelmeit általában kisebbségeknek köszönheti, s ezek olyan segédcsapatokkal szövetkezve kerekednek felül, amelyek céljai gyakran eltérnek saját céljaiktól; az ilyen szövetség veszélyes, s olykor még vészterhesnek is bizonyulhat” – Lord Acton

Csizmadia Ervin

Témánk a liberalizmus. De nem a megszokott nézőpontból. Hanem annak szövetségi politikája felől. Fő állításom, hogy még a legidőtállóbbnak és legerősebbnek tűnő eszme, a liberalizmus sem önmagában erős, hanem azért, mert időről időre megnyeri magának más eszmék képviselőit.

E tételemet Lord Acton nyomán fogalmazom meg. Acton ugyanakkor nemcsak a szövetkezés pozitívumaira, de a szövetségi politikában rejlő veszélyekre is felhívja a figyelmet. Ez olvasható a tőle származó, fenti idézetben.

Liberalizmus és szövetségesei

E tanulmány célja felhívni a figyelmet arra, hogy egy eszmekört igazából az tehet naggyá, ha képes szövetségre lépni más eszmékkel. Az önmagában sem gyenge liberalizmus így válhatott különösen erőssé.

Külön érdekesség, hogy a liberalizmus nem csak olyan eszmékkel tud szövetséget kötni, amelyek eredendően közel állnak hozzá. Látni fogjuk, hogy az esetek többsége ilyen. De vannak olyan esetek is, amikor olyanokkal szövetkezik (vagy szövetkeznek vele más eszmék), amelyek látszólag távol állnak tőle, olykor ellentétben állnak vele.

Jellegzetes példa erre, amiről Francis Fukuyama számol be unalomig idézett tanulmányában, 1989-ben. Ebben az írásban Fukuyama arról beszél, hogy a liberális demokrácia 1990-es győzelmét nem csak az tette lehetővé, hogy a liberális demokrácia hívei győztek a más ideológiákat vallók fölött. Hanem az is, hogy addigi fő vetélytársai, a szovjet elitek nem gátolták meg ezt a győzelmet.

Ez az előzékenység persze a szovjet elitek részéről – ma látjuk – nem egy tiszta és elvi szövetség volt, sokkal inkább kényszerűség. De a liberalizmus e nélkül nem győzhetett volna. Fukuyama írásának tehát nem csak az a fő gondolata, hogy – mint mindenki ismételgeti – a történelemnek vége, hanem az, hogy a liberalizmus (mindegy milyen, de) szövetségesek nélkül nem tudott volna olyan eredményeket elérni, mint amilyeneket elért.

Ebben az írásban ezt a szövetségesek segítségével megújuló liberalizmust vizsgálom. Nem foglalok állást abban a kérdésben, hogy a liberalizmus helyes ideológia-e. Továbbá távol áll tőlem, hogy a liberalizmus elméleti tanaihoz szóljak hozzá, illetve értékeljem magát a liberális doktrínát. Az elmélettel kapcsolatban csak annyi megjegyezni valóm van, hogy a liberális elmélet mindig is nagyon mélyrehatóan elemezte a társadalmi valóságot.

Nem tisztem állást foglalni abban a kérdésben, hogy a mély elemzés vajon minden esetben igaz elemzés-e. A lényeg, hogy az elméleti alapozás és a szövetségkeresés között összefüggés van: csak az az eszme tud szövetségeket kötni, amely önmagában is erős, ami másokat követésre ösztönöz. Azok az eszmék, amelyek például már abban sem biztosak, hogy ők ideológiák (és sokkal inkább tekintik magukat életformának vagy életérzésnek) nehezebben jutnak el odáig, hogy másokkal szövetségre lépjenek.

Tanulmányomban négy korszakot mutatok be, amelyben a liberalizmust jól megválasztott szövetségi politikája segítette győzelemre.

• Az első korszak: a liberalizmus és a nacionalizmus szövetsége a 19. században.
• A második korszak: a liberalizmus és a demokrácia szövetsége a 20. század elején.
• A harmadik korszak: a liberalizmus és a keresztény- és a szociáldemokrácia szövetsége 1945 után.
• A negyedik korszak: a liberalizmus és a kozmopolitizmus szövetsége az elmúlt két évtizedben.

Az első két korszak elemzése ebben az első részben olvasható; a harmadik és a negyedik korszaké jelen írás második részében. Ebben az írásban kevés szó esik a szövetségkötés lehetséges veszélyeiről, leszámítva a második rész utolsó szakaszát.

Három előzetes megjegyzés

E korszakokkal kapcsolatban három előzetes megállapítást teszek:

Az első: a liberalizmus a pártpolitikában nem feltétlen erős, és cikkem nem is a pártpolitikára, sokkal inkább a szellemi szférára irányul. Ez utóbbiban szinte töretlenül kimutatható a liberalizmus szerepe, sőt: csak ebben a szférában láthatjuk ezt. Ezt a közvéleményben gyakran liberális mainstreamnek nevezik, s valóban így van. De ezt a liberalizmus nemcsak magának, hanem társeszméinek is köszönheti.

A második: a liberalizmus sikerét az biztosítja, hogy – a látszattal ellentétben – van ajánlata a nép számára. Bár nagyon sok tudós úgy gondolja, a liberalizmus – legalábbis korábbi szakaszaiban – arisztokratikus eszme, ez nem pontos kifejezés, mert a néptől való távolságot hangsúlyozza. Ezzel szemben látnunk kell, hogy a liberalizmus – persze változó népfogalom mellett – törekszik a társadalmon belüli integráció megteremtésére. Ez különösen az első két szövetségkötési korszakában (nacionalizmus, demokrácia) mutatható ki. A harmadik korszaktól kezdve ez határozottan gyengül, hogy mára a kozmopolita liberalizmus korábbi pozícióit veszélyeztesse.

A harmadik: a liberalizmus fejlődéstörténetében az újabb szakaszok mindig a régebbi szakasz vívmányainak fenntartására törekedtek. Amikor a liberalizmus kiegészült a demokráciával, megmaradt a nemzetállam tisztelete. Amikor 1945 után a liberalizmus a kereszténydemokráciával szövetkezett, a korábban – a demokrácia dominanciájával – létrejött liberális demokrácia kiterjesztése volt a fő jelszó (igaz, már ekkor megjelent az a gondolat, hogy ezt a nemzetállam rovására kell tenni).

Az 1980-as évek végén fordul a kocka, mert a liberális elem kerül fölénybe, de ez egyben kiteljesíteni is látszik a demokráciát. Végül a kozmopolitizmus korában a klasszikus liberális elvek alapvető tekintetben átalakulnak, ami oda vezet, hogy a liberalizmus a korábbiakkal való folytonosságot csak nehezen tudja biztosítani (ha egyáltalán).

Talán nem túlzás azt állítani, hogy

a kozmopolitizmus az első szövetséges, amely nem csupán erősíti, de legalább ilyen mértékben komoly konfliktusokkal is megterheli a liberalizmust.

Arról, hogy hogyan, írásom következő, második részének utolsó szakaszában írok.

Az első korszak: liberalizmus és nacionalizmus szövetsége

Módszertani értelemben világossá kell tennünk, hogy a liberalizmus szövetségkötési politikájában kétféle modellt láthatunk az említett öt korszakban. Az első modell, amikor a liberálisok legalább egy része szinte ugyanazokból áll, mint a szövetséges eszme képviselői. Ilyen a négy közül csak az első esetben volt, amikor a liberalizmus szorosan összefonódott a nemzetállammal. A másik három esetben ez az egybeesés nem szükségszerű.

Ennek előre bocsátásával nézzük, miképpen jellemezhetjük liberalizmus és nacionalizmus szövetségét. Az első, amit hangsúlyozni kell, hogy a liberalizmus a 19. század előtt még nem tudott felmutatni olyan befolyásos szövetségest, mint a nacionalizmus. Ennek oka a már említett arisztokratizmus, valamint az a tény, hogy a liberálisok az eszme fejlődésének korai korszakában még nem találkozhattak a nacionalizmus eszméjével.

Ha megnézzük a liberalizmus atyjának, John Locke-nak a munkásságát, abban ez a nacionalizmus még nemigen jelentkezik. A 19. században viszont már igen. A szövetségkötés igazolását abban látjuk, hogy a liberalizmusnak szüksége volt arra, hogy a felső rétegen túlra is terjeszkedjék.

Ez az a korszak, amikor megindul a választójog kiterjesztése (például Angliában), de persze még csak a kezdeti lépéseket teszi meg. Nincs itt még szó a mai értelemben vett demokráciáról. Arról azonban igenis szó van, hogy a liberalizmus olyan eszmeként tételezi magát, amely képes integráló erővel hatni olyan rétegekre is, akiknek még nincsen választójoguk.

Edmund Fawcett-nek a liberalizmus történetéről írott könyve e szempontból nagyon pontos:

a liberalizmus a társadalmi integráció filozófiája, azaz a modern társadalom megteremtésének legfőbb eszköze. Erre pedig azért képes, mert Európa-szerte meghatározóvá válnak a nemzeti keretek, meghatározóvá válik a nacionalizmus.

De kicsit mélyebbre hatolva nézzük meg, mi kötötte össze ezt a két eszmét, és az újabb, a nacionalizmus mivel tudta megtermékenyíteni a korábbit. Eltekintve most attól a későbbi értelmezéstől, hogy a nemzetállamok önző módon bezárultak a saját határaik közé, a 19. századi nacionalizmus az alkotmányos, egyéni jogokra épülő liberális felfogást a közösség egyenrangúságának hirdetésében termékenyítette meg. Ehhez már a francia forradalom, illetve a felvilágosodás is nagy hozzájárulást tesz.

Gondoljunk csak arra az egyébként talán kevéssé ismert elemzésre, amelyben Pierre Rosanvallon az angol és a francia liberalizmus különbségeit ecsetelve a francia „illiberalizmus” eredetét keresi. A nélkül, hogy ezt most bővebben kifejteném, annyit jegyzek meg, hogy – Rosanvallon szerint – a francia felvilágosodás nem kért az angol individualizmusból, illetve a képviseleti kormányzás elvéből. A racionalizmust ezek helyett állami és közösségi elemekkel egészítetti ki.

E közösségi elvek persze különösen ott voltak meghatározók, ahol a szó szoros értelmében a nemzetté válás kérdése merült fel, hiszen az addig nem volt megoldott. Ilyen esetekben (például Magyarországon) a liberalizmus és a nemzet ügye egy, és a liberálisok ab ovo nemzet-elvűek a kozmopolitának vagy külső erőket képviselőnek tekintett konzervatívokkal szemben.

A döntő tényező tehát, hogy a liberalizmus nem marad változatlan, és nem csak az egyénelvre épít a továbbiakban. A nacionalizmus elvét persze sokféleképpen ítélhetjük meg, de ebben a korszakban a nacionalizmus azt a szándékot fejezte ki, hogy individuális polgárok összességéből, és pusztán a piac által szervezett tömegekből közös premisszákon és értékeken nyugvó társadalom szerveződjék.

Itt tehát a manchesterizmus túllépéséről és a mai értelemben vett kapitalizmus első alakjának kiformálódásáról van szó. Arról tehát, hogy mi különböztet meg egyes országokat egymástól.

Nem véletlen, hogy Széchenyi István a Kelet Népe című könyvében úgy fogalmaz, hogy minden országnak megvan a saját karaktere. Egyértelmű nála is és más szerzőknél is, hogy a magyar fejlődésben nincs más út, mint liberalizmus és nemzetépítés összekapcsolódása. Ugyanakkor tény az is, hogy nálunk nem következett be liberalizmus és demokrácia összekapcsolódása, hasonló módon, mint Nyugat-Európában. (Erre visszatérek a következő részben.)

De most még nem tartunk itt; most még a 19. században vagyunk. Az első tanulságot úgy fogalmazhatjuk meg, hogy

a liberalizmus szövetséget kötött a nacionalizmussal és fő feladatának tekintette saját társadalmának integrációját a nemzeti érzés felkeltése által.

Tette ezt megmaradása és továbbfejlődése érdekében, azért, hogy hatalmi ideológiaként fennmaradhasson. Itt hangsúlyozottan nem a nemzeti érzés negatív túlhajtásáról van szó, hanem valamiféle természetes kapaszkodó kereséséről egy olyan korban, amikor a társadalom tagjainak többsége még nem szavazhat.

Liberalizmus és nacionalizmus szövetsége azt a célt szolgálja, hogy a társadalom egyben maradjon – még akkor is, ha a politikához való viszony egyenlőtlen, és még akkor is, ha az úgynevezett nép még éppen csak kiformálódóban van az „elitek népe” korszak viszonyai közül.

A második korszak: liberalizmus és demokrácia szövetsége

Ellentétben az előző korszakkal, amikor – mint láttuk – a liberálisok voltaképpen megegyeztek a nacionalistákkal, de legalábbis nem volt köztük erős demarkációs vonal, a 19. század végén a demokraták először a liberálisokkal szemben léptek fel. Ez a szembenállás már korábban elkezdődik, amikor a választójog kiterjesztése (az 1840-es években) felmerült, de a liberálisok engedményei révén a választójogból addig kizártak fokozatosan elnyerték a szavazati jogot.

Ez nagyjából egy évszázados folyamat volt Nagy-Britanniában, aminek megvan a politikai, sőt pártpolitikai hatása és következménye is. Nevezetesen az, hogy a választójogi reform közös üggyé, pártokon átívelő témává vált. Nagyjából az 1870–1880-as évek azok, amikor mind a liberális, mind a konzervatív párt hozzátette a magáét a választójoghoz.

Ezt magyarázta nyilván az is, hogy a korai ellenérzésekkel szemben a folyamatosan érzékelhető, alulról érkező nyomás komoly hatást gyakorolt a pártokra (főként a konzervatív pártra) és megváltoztatta álláspontját és álláspontjukat. E változásnak megvannak a maga elméleti összefüggései is: John Stuart Mill liberalizmusa már nyitott a demokrácia felé, a 20. század fordulójára pedig már világossá vált, hogy a liberalizmus továbbfejlődéséhez szükség lesz egy újabb társeszmére. Ez lett a demokrácia.

A demokrácia tovább oldja a liberalizmust bírálók legnagyobb kifogását, azt, hogy a liberalizmus a néptől elszakadt eszme, s csak a pénzügyi-műveltségi elit tartozik a vonzáskörébe. Az által, hogy a választójogot tömegek folyamatos küzdelme hívta életre, a nép elnyerte azt a formáját, amelyet ma is betölt: a demokrácia mindenki társadalmi rendszerévé vált.

Itt persze felvetődik a kérdés: vajon e két eszme mennyiben természetes szövetségese egymásnak? Ha reálisan nézzük a dolgot, akkor azt mondhatjuk: nem feltétlen természetes szövetségesekről van szó, hiszen sok mindenben éppen ellenkezőleg gondolkodnak a világról. A liberalizmus például nagyon érzékeny a többség uralmára, amire a demokraták a demokrácia feltételeként tekintenek.

A liberalizmus középpontjában az alkotmányosság áll. A demokraták ezt olykor – s éppen a többségre hivatkozva – át akarták lépni, vagy sajátosan értelmezték. Egészen mást gondol továbbá e két eszme a kisebbségről. A liberalizmus alapeleme a kisebbségek jogi, erkölcsi és társadalmi védelme, míg a demokraták számára ez korántsem ilyen egyértelmű kötelezettség. A már említett Edmund Fawcett nagyon pontosan és aforisztikusan így fogalmazott: a liberálisok mondják meg, hogy mit, a demokraták pedig azt, hogy hogyan kell tálalni.

Az tehát a helyzet, hogy a nacionalizmus ekkor már nem jelent olyan megújító eszmét, amely közösségiséggel egészítené ki az individuális alapokat. A liberalizmus visszatér az egyén elvéhez, behozza a törvény által garantált intézmények működését, illetve a kiegészül a demokrácia maximájával.

A demokrácia első világméretű győzelmét nem Francis Fukuyama, hanem – száz évvel korábban – Andrew Carnegie hirdette meg. Egy magyarul is megjelent könyvét a szerző Theodore Roosevelt amerikai elnöknek ajánlja: „Theodore Rooseveltnek a valamennyi osztályt egyenlően megillető jogok legbuzgóbb apostolának, a nép igaz barátjának, a szóban és tettben mintaszerű polgártársnak.”

Amíg tehát korábban a nép valamiféle kizáró kategória volt, és ezért helyettesíteni kellett a nemzettel, addig most a nép az egyenlő emberek közösségeként jelenik meg, és ezt adja hozzá a demokrácia a liberalizmus gondolati és gyakorlati fejlődéséhez. E fejlődés oka, hogy liberalizmus hívei egymás után szövetségeket kötöttek Nyugat-Európában.

Ennek hátterében egy másik – eddig nem említett – gondolat áll: a haladásé. A haladást a nyugati politikai gondolkodás központi fogalmának kell tekintenünk, amelynek lényege az, hogy a mindenkor vezető ideológiának (a liberalizmusnak) nem szabad „beleragadnia” korábbi szerepébe, energiáit éppen a változástól, a megújulástól nyeri.

E változást nem a liberalizmus megújulása hordozza, nem a liberalizmus önmagát megújító képessége okozza, hanem impulzív találkozása más eszmékkel és szövetségre lépése velük.

Ha a haladást immár a liberalizmuson túli tényezőkkel is kapcsolatba hozzuk, már jobban fogjuk érteni, hogy ez a haladás – nyugat-európai értelemben – miért nem következett be például Magyarországon.

Magyarországon a 19. század második felében továbbra is liberalizmus és nacionalizmus szövetsége volt a döntő. Mondhatni, ez egy állandó posztulátum, amelyet nem tudott megtörni egy olyasfajta korabeli haladó eszme, mint a demokrácia. Itt ugyanis a védeni kellett liberalizmust és a vele szövetséges nacionalizmust, mert egyrészről a külső ellenfél (Ausztria) erősnek tűnt; másrészről a politikai elit kockázatosnak tartotta a jogok kiterjesztését a népre.

Nagyon érdekes azonban, hogy ezzel a status quo védő liberális nacionalizmussal már a korszakban sem volt mindenki elégedett. S most nem feltételen a polgári radikálisokra gondolunk, akik az egész dualista rendszer súlyos kritikáját fogalmazták meg. Hanem olyanokra is, akik a rendszer integráns részének tűntek.

Egy fontos, a korszakban ismert gondolkodó, Bernát István például arról írt, hogy Magyarországon a liberalizmus nem egészült ki a demokráciával, azaz a haladás nyugati programja itthon egyáltalán nem érvényesült. S haladás alatt ő például a munka fogalmának újraértelmezésére gondolt (a munka általi gyarapodásra), amit akár úgy is érthetünk, hogy a kapitalizmus, a vállalkozás szerepének átalakulására utalt (lehetőleg nem színlelt, hanem valóságos módon).

A 20. század elejére a liberalizmus mindenesetre ismét bebizonyította, hogy képes másokra is odafigyelni, képes messzebbre látni saját érdekein és önmagán. Akár a liberális toleranciát is tetten érhetjük ezen a ponton. De ha nem akarunk eddig elmenni, akkor azt mondhatjuk: a liberálisok kiemelkedtek a többi ideológia közül, ugyanis nemcsak a liberális pártpolitikát tekintették fontosnak (a 19. század végén már sok országban erősebbek a keresztény vagy a szociáldemokrata pártok), hanem a liberális szellemiséget is.

Így tehát ez a bizonyos szövetségi politika a szellemi alapok megteremtésében érhető a leginkább tetten.

Az, hogy ma a liberális demokrácia gondolata még mindig virulens, e több mint száz éves előzménnyel magyarázható. Két nem természetes szövetséges, liberalizmus és demokrácia egymáshoz igazodásával.

link