i.

A szocializmus ellenségei valójában újragyarmatosítani akarják a világot, esztelen és embertelen ideológiájuk nevében akár a legerőszakosabb eszközökkel is támadják az úgynevezett „gonosz tengelye” országait, ahogyan George W. Bush, az Egyesült Államok korábbi elnöke cifrázta harcias retorikájában - nem átallva leplezetlenül hirdetni a „liberális imperializmus’’ jelszavát (Robert Cooper szavaival, aki a munkáspárti brit miniszterelnök, Tony Blair „guru'-ja és magas rangú diplomatája volt, majd az Európai Unió külügyi főnöke, Xavier Solana különleges tanácsadója lett).

Az egyik legbefolyásosabb brit vasárnapi lap - The Observer - a következő felvezető szöveggel mutatja be Coopert, egy agresszív és agyonreklámozott háborús-uszító propagandakiáltvány szerzőjét: Robert Cooper vezető brit diplomata segédletével öntötte formába Tony Blair miniszterelnök új internacionalizmusra buzdító felhívását, és fogalmazta meg a humanitárius intervenció új doktrínáját, amely korlátozná az állami szuverenitást.

A Cooper által követelt új, liberális imperializmus és kettős mérce alkalmazásának szüksége a külpolitikában felháborította a baloldalt, csakhogy tanulmánya (amelyet a The Observer népszerűsített) ritka és őszinte nem hivatalos bepillantást enged az Afganisztánra, Irakra és egyéb országokra vonatkozó brit stratégia mögött rejlő gondolkodásmódba (Cooper 2002). Ténylegesen Cooper írása jellemző ideológiai meg- okolással szolgál nem csupán arra a veszedelmes „gondolkodásmódra, amely az Afganisztánra, Irakra vonatkozó brit stratégia mögött rejlik”, hanem arra a gondolkodásmódra is, amely alapjában jellemzi az elsöprő fölényben uralkodó globális hegemón, vagyis az USA imperializmusát, amely gátlástalanul játszik a tűzzel - potenciálisan a nukleáris tűz fellob- bantásával is. Robert Cooper elképesztőn nagyképű, megemésztetlen zsargonszavakat vissza-visszakérődző cikkének veleje, amit a - „gyarmatosítás szükségének” és a megújult imperialista „internacionalizmus’’ által végrehajtandó, elengedhetetlen „szuverenitáskorlátozó humanitárius intervenció" arcátlan védelmezésén elámuló - burzsoá sajtó köteles tiszteletadással propagál és reklámoz, annyi: a posztmodern világ tagjai nem veszélyesek egymásra, a modern és a premodern világövezetek viszont fenyegetést jelentenek rájuk.

„A posztmodern világ elleni kihívásra kényszerű válasz a kettős mérce alkalmazása. Magunk között a törvények és a nyitott együttműködésen alapuló biztonság alapján járunk el. De mihelyt hozzánk képest régimódi államféleségekkel van dolgunk az európai posztmodern földrészen kívül, egy korábbi korszak durvább módszereihez kell visszanyúlnunk - erő, megelőző támadás, félrevezetés -, valahányszor azokkal kell tárgyalnunk, akik még a „minden állam önmagáért van” XIX. századi világában élnek. Magunk között betartjuk a törvényességet, de mihelyt a dzsungelben van intéznivalónk, a dzsungel törvényeit kell alkalmaznunk. A premodern világ támasztotta kihívás újdonság. A premodern világ a kudarcot vallott államok világa. [...] Pontosan az imperializmus halála miatt láthatjuk felemelkedni a premodern világot. Birodalom és imperializmus olyan szavak, amelyek a visszaélés formáját kezdték jelenteni a posztmodern világban. Ma nincsenek gyarmati hatalmak, amelyek magukra vállalnák a munkát, holott a kínálkozó alkalom, sőt talán még a gyarmatosítás szüksége is, nagyobb, mint bármikor volt a XIX. században. Az imperializmus minden feltétele megvan, de kiapadt a kereslet és a kínálat az imperializmusra. És mégis, a gyengének még mindig szüksége van az erősre, és az erősnek még mindig rendben tartott világra van szüksége. Olyan világra, amelyben a hatékonyan működő és jól kormányzó exportálja a stabilitást és a szabadságot, s amely nyitva áll a befektetés és a növekedés előtt - mindez eminensen kívánatosnak látszik. Amire szükség van tehát, az egy újfajta imperializmus, amely elfogadható az emberi jogok és a kozmopolita értékek világa számára.” (Cooper 2002, kiemelés tőlem: M. I.)

Az a tény, hogy e „stratégiai gondolkodás” szellemi színvonala legfeljebb egy sarlatán lázálmaival ér fel, tökéletesen hidegen hagyja buzgó propagandistáit. Hiszen az agresszív imperialista uralom veszedelmes érdekei minden effajta botcsinálta látnoki „világképet”, kinyilatkoztatást (amelyet szerzője hivalkodón „valós világlátásnak” titulál) az általánosan ajánlatos „demokratikus” bölcsesség magaslatába emelnek. Ugyanakkor a benne védelmezett rosszízű propagandatételeket is úgy kell kinyilatkoztatni, hogy az „emberi jogok és kozmopolita értékek" vitathatatlan megnyilatkozásainak számítsanak. Pontosan akként, ahogyan Bill Clinton hajdani elnök éppoly groteszk, mint amilyen agresszív rendelete, amely pimasz módon azt a kinyilatkoztatást tartalmazta: „csakis egy szükséges nemzet van, az Amerikai Egyesült Államok”.

Érthető, persze, hogy ugyanez az imperialista szellem testesült meg az Egyesült Államok volt külügyminiszter-helyettese, Richard Armitage nyersen kimondott fenyegetésében is, ahogyan nem más, mint Pakisztán akkori államfője, Musharraf tábornok, aki a fenyegetést az arcába kapta, beszámolt róla (élő televíziós beszélgetésben, Washingtonban, 2006- ban). Armitage szerint Pakisztán „vissza lesz bombázva a kőkorszakba" (nem kétséges, az ehhez megkövetelt atomfegyverek pusztító erejének alkalmatos adagolásával), amennyiben Musharraf kormánya nem tesz maradéktalanul eleget annak, amit Afganisztánban folytatott háborújával kapcsolatban parancsol az Egyesült Államok.

Ugyanígy nyilatkoztatja ki könyvében Thomas Barnett, az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiájának (Newport, Rhode Island) stratégiai kutató főmunkatársa (könyve egyik éles szemű recenzensének szavait idézve):

„A stratégiai előrelátásnak az Egyesült Államokban arra kell figyelmét összpontosítania, hogy »növekedjék az olyan államok száma, amelyek elismerik a háborúra és békére vonatkozó szilárd szabályokat«. [...] Úgy véli, az Egyesült Államoknak a felelőssége arra használni fel rettentő hatalmát, hogy csakugyan globálissá tegye a globalizációt. Máskülönben az emberiség egyik-másik része a kívülálló helyzetére ítéltetik, ami végső fokon ellenségként határozza meg őket.S ha egyszer aztán az Egyesült Államok ellenségeként nevez meg valakit, akkor az ellen okvetlenül háborúba száll, halált és romlást bocsát rá. [...] Ez nem erőszakos asszimilálás, állítja Barnett, sem pedig birodalmi terjeszkedés; hanem a szabadság terjesztése."(Peet 2005, 53-59.)

Mi több, ennek a „szabadságterjesztő stratégiai előrelátásnak" a brutális következményeit ugyanez a Barnett leplezetlenül cinikus és agresszív módon, ekképp mondja ki az Esquire magazinnak írott cikkében: „Mit jelent ez az új megközelítés nemzetünknek és az egész világnak hosszú távon? Hadd fogalmazzak ez ügyben nagyon világosan: A fiúk sohasem jönnek haza. Amerika nem távozik a Közel-Keletről, amíg a Közel-Kelet nem csatlakozik a világhoz. Egyszerű ez. Nincs kivonulás: ez a ki nem vonulás stratégiája." (Barnett 2004.)

Természetes, hogy tekintettel a megszokott cinizmusra és képmutatásra, amellyel közfogyasztásra alkalmasan szolgálják fel a háború és az aktuális háborús bűntettek igazolását, tökéletesen lényegtelen, hogy adott esetben a két politikai párt közül melyik alakít kormányt az Egyesült Államokban. Az elnökök és elnökjelöltek megszokott ünnepélyességgel nyilatkoztatják ki, tisztességesnek és őszintének tetsző összhangban a nemzetközi joggal, hogy háborús vállalkozásaikban szó sem lehet a „kormányforma megváltoztatása”, a „rezsimváltás" érdekében gyakorolt nyomásról, miközben túlságosan is jól ismeretes, hogy - államuk globális hegemonikus imperializmusa érdekében - pontosan a rezsim leváltása az igazi célja az egyre újabb és újabb háborús kalandjaiknak.

Szembeszökőn nyilvánvaló példája volt ennek a demokrata elnökjelölt és korábbi alelnök AlGore esete, aki kenetteljes képmutatással arról biztosította választóit 2002-ben, hogy azért támogatja fenntartás nélkül az Irak elleni háborút, mert egy ilyen háború nem jelentené „a kormányzati rezsim megváltoztatását", hanem csupán „egy tömegpusztító fegyverekkel rendelkező rezsim lefegyverzését". Az állítólagos „tömegpusztító fegyverek", amiként mindnyájan tudjuk, egyáltalában nem léteztek Irakban, ámde a cinikusan tagadott célnak, a „rezsimváltásnak" könyörtelen bizonyítékát szolgáltatta az országot sújtó háború, amely százezrek halálát okozta.

Senkit sem lephet meg ezért, hogy ugyanazt a végtelenül cinikus és képmutató politikát erőltetik rá napjainkban a nemzetközi döntéshozó testületekre a nyugati államfők és miniszterelnökök, amelyiknek keserves tanúi lehettünk a múltban. A Líbia ellen csalárd módon indított háború nyilvánvaló példa erre. A nyugati „demokráciák” államelnökei és miniszterelnökei alighanem azt hiszik - s ez teljes összhangban van az általuk cinikusan meghirdetett „kettős mércével a külpolitikában" -, hogy a világ végezetéig rákényszeríthetik országaiknak és a földteke többi részének népességére a nemzetközi jog és politika mostanában végrehajtott lefokozását, csak mert jelenleg ők uralkodnak a fennálló erőviszonyok és a nemzetközi döntéshozó szervek, valamint a közvélemény felett.

II.

Persze, a szocializmus ellenségei - akik vakmerő háborús kalandjaikkal gondatlanul veszélyeztetik az emberiség életben maradását bolygónkon - ezen a módon azt az egész történelmi haladást próbálják semmivé tenni, amelyik a jelen korunkig végbement. Mégpedig avégett, hogy örökkévalóvá tegyék úgynevezett „liberális imperializmusukat’’ és maradéktalan uralmukat a katonailag kevésbé erős országok felett, „halált és romlást bocsátva rájuk".

S hajlanak arra, hogy ne csupán akár még „megelőző [preventive] csapások” alkalmazásával is törjenek e kitűzött célra. Ilyesmivel eddig is fenyegetőztek. De most már nyíltan hirdetik a „megelőlegező [pre-emptive] csapások” jogosultságát is. Vagyis jogosnak mondják némi háborús „előleget" nyújtani - a kiszemelt terep gyors és váratlan „kiürítése" formájában - bárkinek, bármikor és bárhol, ha jónak látják fegyveresen fellépni az „emberi jogok és kozmopolita értékek’’, valamint a „demokrácia és a szabadság terjesztése" nevében. „Humanitárius beavatkozás" gyanánt.

Kirívó próbálkozás ez az elmúlt évszázad történelmi fejlődésének visszavonására. Ez ugyanis bizonyságot adott arról, hogy a bolygónkon végbement és a végső határáig feszített monopolista-imperialista tőketerjeszkedés mennyire ellentmondásos természetű, destruktív, tarthatatlan, s hogy immár aláásta ökológiai túlélésünk legelemibb feltételeit is, mivel bűnös módon elherdálja a világ anyagi és emberi erőforrásait, és féktelenül pusztítja a természetet. Ráadásul, amíg a tőkés fejlődés korábbi szakaszaiban a fennálló újratermelési rend képes volt helyreállítani normális működését konjunkturális válságai és a nyereségtelen tőke ilyenkor bekövetkezett likvidálása révén, fejlődésének utóbbi négy-öt évtizedében az immár javíthatatlanul tékozló tőkerendszer egyre mélyebb strukturális válságba süllyed.

Az a növekvő rombolási hajlam tehát, amelynek mindenütt tanúi vagyunk, semmiképp sem afféle múló történelmi esetlegesség, s nem is holmi félrevezetett politikacsinálók és „világlátomásos tanácsadóik” helyrehozható eltévelyedése. Ellenkezőleg, korunknak szükségszerűn bekövetkezett, végzetes fejleménye, amely elfojthatatlanul nőtt ki történelmileg fenntarthatatlan társadalmi újratermelési rendünk mély gyökerű szerkezeti válságából.

Ez az oka, hogy a tőkerendszer gazdasági és politikai megszemélyesítői kénytelenek egyre nagyobb kényszerű romboláshoz folyamodni az anyagi élet területén: a romboló módon termelékeny gazdaságban és a hazárdjátékos, csalárd pénzügyi világban, meg azáltal is, hogy a visszafordíthatatlanság határáig kiszipolyozzák a földteke létfontosságú természeti erőforrásait és felelőtlenül kiirtanak számtalan élő fajt, amelyek nélkülözhetetlenek a természet szükséges ökológiai egyensúlya fenntartásához. Ugyanígy a katasztrofálisan tékozló hadügyek terén is. S mindezt abban a hiú reményben, hogy megoldják vele (vagy legalább a végtelenségig ellenőrzésük alatt tarthatják) a fennálló rendszer szerkezeti válságát.

Ámde - ez a kijózanító igazság - az egyedüli elképzelhető módja annak, hogy veszélyes termelési rendünk kiterjedt szerkezeti válsága sikeresen és tartósan megoldódjék: egy gyökeresen különböző társadalmi újratermelési rend megteremtése és történelmileg fenntartható működtetése. Ha ugyanis egy mindent átfogó termelési rendszer eléri szerkezetileg meghatározott történelmi életrevalóságának határait, aminek világos bizonyítéka az egyre nagyobb tékozlás és rombolás a társadalmi cserekapcsolatok minden körében - ez pedig már nyilvánvaló korunkban, a „globalizált tőke” esetében -, nincs más útja-módja leküzdeni a potenciálisan mindent szétroncsoló szerkezeti meghatározottságok efféle rendszerét, mint valamely alapjaiban más szerkezetű társadalmi anyagcsere-újratermelés bevezetése. Hiszen egy átfogó társadalmi újratermelési rend legbensőbb lényegéből fakadó szerkezeti válság mindenképp ennek megfelelő szerkezeti változtatást követel.

A tőke történelmi fejlődésének hosszú emelkedő szakasza alatt viszonylag zavartalanul tarthatott a tőketerjeszkedés és -felhalmozás szükségszerű folyamata. A dolgok ilyetén állása azonban igencsak megváltozott a rendszer hanyatló fejlődési szakaszának beköszöntével Európában, pár évtizeddel a XIX. század dereka előtt. Akkortájt tűnt fel a történelmi színen a tőke hegemonikus ellenlábasa, a munka, a maga külön követeléseivel, mint a társadalmi anyagcsere-újratermelés minőségileg eltérő, alternatív rendjének tevékeny alanya, és szervezett akciók keretében kezdte benyújtani igényeit.

E mozgalom kialakulása és megszerveződése egybeesett egy nagyszabású gazdasági és társadalmi válság kitörésével és a rá következett forradalmi megrázkódtatásokkal az 1840-es években Európa különböző részein. Ennek a folyamatnak szükségszerű velejárója volt, hogy meg kellett fogalmazni a munkásságnak egy hegemonikus alternatív társadalmi újratermelési rend bevezetésére irányuló követeléseit, méghozzá a lényegre szorítkozva, nemzetközi érvényű összefoglalásként - ahogyan ezt Karl Marx és Friedrich Engels az 1847-ben alapított Kommunisták Szövetsége tagjainak kérésére elvégezte a Kommunista kiáltványban.

 A tőke szerkezetileg körülsáncolt újratermelési rendszerét ugyanis, amely ellenállhatatlanul törekszik a maga globális kiterjesztésére és kiteljesítésére, csakis a munka „új történelmi alakjának” éppannyira földgolyó-szer- te elvitathatatlan, hegemonikus alternatívája révén sikerülhet leküzdeni. Marx és Engels így jellemezte koruk egyre komolyabbra forduló válságait a Kommunista Kiáltványban:

„Az egyre kiterjedtebb piacnak a szükséglete, amelyen termékeit eladhatja, végigkergeti a burzsoáziát az egész földgolyón. Mindenüvé be kell magát fészkelnie, mindenütt be kell rendezkednie, mindenütt összeköttetéseket kell létesítenie. A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. [...] A régi, belföldi termékekkel kielégített szükségletek helyébe újak lépnek, amelyeknek kielégítésére a legtávolibb országok és éghajlatok termékei kellenek. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lép. [...] A polgári termelési és érintkezési viszonyok, a polgári tulajdonviszonyok, a modern polgári társadalom, amely oly hatalmas termelési és érintkezési eszközöket varázsolt elő, ahhoz a boszorkánymesterhez hasonlít, aki nem ura többé az általa felidézett földalatti hatalmaknak. [.] A polgári viszonyok túl szűkké váltak ahhoz, hogy befogadhassák az önmaguk által létrehozott gazdagságot. Hogyan küzdi le a burzsoázia a válságokat? Egyrészt úgy, hogy kénytelen megsemmisíteni a termelőerők nagy tömegét; másrészt úgy, hogy új piacokat hódít meg, és alaposabban aknázza ki a régieket. Tehát hogyan? Úgy, hogy még egyetemesebb, még hatalmasabb válságokat készít elő és a válságok elhárításának eszközeit csökkenti.” (Marx-Engels 1959 [1848], 445-447. Kiemelés tőlem: M. I.)