Nyitókép: Missak Manouchian-ról készült illusztráció C215 utcai művésztől a PCF történelmi párizsi székháza előtt.
Ma szállítják át Manouchian és felesége holttestét a Panthenon-ba nagy ünnepség közepette. Reméljük, hogy az ünnepségen NEM FELEJTIK EL MEGEMLÍTENI a Manouchian csoport 23 hős mártír tagjának nevét!!!! Ha már nekik nincs helyük a Pantheonban....
Missak Manouchian felesége ellenálló volt, de nem volt tagja a Manouchian ellenálló csoportnak, így őt nem is végezték ki a többiekkel.
A Manouchian csoport tagjai, akiket 1944 február 21-én Párizsban kivégeztek (Golda Bancic-ot, Németországban végeztek ki, mivel nőt az akkori francia törvények szerint nem lehet lefejezni...erről lásd. a 2. számú lábjegyzetet):
Joseph Boczov, 38 éves, román, mérnök; Alfonso Célestino 28 éves, spanyol, munkás;
Golda Bancic, Olga 32 éves, román, munkásnő; Georges Cloarec 21 éves, francia, mezőgazdasági munkás;
Rino Della Negra 21 éves, francia, eredetileg olasz munkás; Thomas Elek 19 éves, magyar, egyetemista;
Maourice Fingercwajg 21 éves, lengyel, munkás; Spartaco Fontano 22 éves olasz sofőr;
Jonas Geduldig, Miche Martinak néven 26 éves, munkás; Emeric Glasz 42 éves magyar, mechanikus;
Léon Goldberg 20 éves, lengyel, egyetemista; Szlama Grzywacz 35 éves lengyel, munkás;
Stanislas Kubacki 36 éves, lengyel, munkás; Mardi Lavitian, Armenek Manukian néven 46 éves, örmény, lakatos;
Cerase Luccarini 22 éves, olasz munkás; Missak Manuchian 38 éves, örmény, esztergályos;
Marcel Rayman 21 éves, lengyel, munkás; Roder Rouxel 18 éves, francia, esztergályos;
Antonio Salvadori 24 éves, olasz, bányász; Willy Szapira 34 éves, lengyel, munkás;
Amédeo Usseglio 33 éves, olasz, munkás; Wolf Wajsbrot 19 eves, lengyel szerelő tanuló;
Robert Witschitz lengyel, 18 éves, munkás.
Tisztelet mindannyiuknak!
Néhány nappal azelőtt, hogy február 21-én, szerdán beemelnék a francia Panthéonba a Manouchian házaspárt, akiknek az emléke áthatja a hírhedt „vörös plakátot”, az Emmanuel Macron vezette nemzeti tiszteletadás azt sugallja, hogy a hangsúlyt inkább örmény származásukra, semmint kommunista elkötelezettségükre helyezik, és a hatalom csak felhasználja bátor kiállásukat. Annie Lacroix-Riz a mainstream történetírás ellenében a QG-nek adott interjúban beszél a lelkes, bevándorló származású kommunista harcosok kevésbé ismert történetéről, akik életük kockáztatásával védték Franciaországot, olyan bátorsággal, amilyennel sok „jó francia” soha nem rendelkezett.
Február 21-én, szerdán az Elysée-palota kezdeményezésére Missak Manouchian, a Francs-tireurs et Partisans-Main d'œuvre immigrée (FTP-MOI, - francia fegyveres ellenállás: partizánok és emigránsok) egyik csoportjának vezetője és felesége, Mélinée, aki szintén az ellenállás tagja volt, beiktatásra kerül a Panthéonba, a francia nemzeti megemlékezés kiemelt helyszínére. Kik voltak az örmény származású kommunista ellenállók, és mennyire voltak hatékonyak a náci megszállókkal szemben?
Manouchian személyén túl, milyen volt a kommunisták által vívott országos harc valósága, és mikor kezdődött? Milyen legitimitása van továbbá a Macron-kormánynak a bevándorló és kommunista ellenállók ünneplésére egy olyan időszakban, amikor a migráció kérdésében a szélsőjobboldali koordinátákhoz igazodik, és régóta olyan démonizációs taktikát alkalmaz politikai ellenfeleivel szemben, amely nem áll távol a hírhedt „Affiche rouge” – Vörös plakát - taktikájától? Aude Lancelin a QG számára Annie Lacroix-Riz történésszel, a „Choix de la Défaite – A háború elvesztését választották” (Armand Colin) című könyv szerzőjével beszélgetett a kommunista örökségnek az egymást követő elnökök általi eltulajdonításáról, kezdve 2007-ben Nicolas Sarkozyvel, aki a fiatal kommunista ellenálló Guy Môquet emlékét sajátította ki, egészen 2024-ig és Emmanuel Macronig, aki a Manouchian csoport csodálatra méltó eposzát készül a saját javára megünnepelni.
Annie Lacroix-Riz a mainstream történetírás ellenében a QG-nek beszél a lelkes, bevándorló származású kommunista harcosok kevésbé ismert történetéről, akik életük kockáztatásával védték Franciaországot, olyan bátorsággal, amilyennel sok "jó francia" soha nem rendelkezett.
Missak Manouchian, munkás, költő, örmény kommunista aktivista és fegyveres ellenállálló Franciaországban a náci megszállás alatt.
QG: A nácik által 1944. február 21-én Mont Valérien-ben a csoport 22 tagjával együtt kivégzett kommunista ellenálló Missak Manouchian a (FTP-MOI (Francs Tireurs et partisans-Main d'oeuvre Immigrée) csoport tagja volt. Először is, mesélne nekünk erről a különösen aktív és elszánt ellenállási csoportról, amely közel kétszáz akciót hajtott végre a Franciaországban a német megszállók ellen?
Annie Lacroix-Riz: Ez egyike volt a PCF (Francia Kommunista Párt) által létrehozott igen nagyszámú csoportnak, amelyek 1941 nyarától kezdve fegyveres akciókat hajtottak végre, de hangsúlyoznám, hogy a világosan datált felhívás a fegyveres akciókra nem a kommunista ellenállás kezdete volt. A Maitron életrajzi szótárban szereplő kommunista aktivistákról szóló feljegyzések és a szolid helyi és egyéb kutatások cáfolják azt a ma már szinte általános tézist, hogy a kommunisták és a nácik között cinkosság vagy akár szövetség is létezett a német-szovjet megnemtámadási egyezmény 1939. augusztus 23-i aláírásától 1941. június 22-ig, a Szovjetunió elleni német támadás időpontjáig.
Franciaországban korábban senki sem állt ki a megszálló erők elleni fegyveres harc mellett, és a PCF volt az egyetlen párt, amely ezt megtette. Maga De Gaulle, akit olyan személyek vettek körül és befolyásoltak, hogy ennek következtében Londonban nem volt hajlandó fogadni Pierre Cot-t[i], Franciaország felszabadításában előnyben részesített egy „francia-szövetséges katonai” erőt, egy tömeges, a népi erőkre építő felszabadítással szemben, amelyben erős volt a kommunista részvétel: kijelentette, hogy a támadások haszontalanok és károsak, azzal érvelve, hogy a németek által kivégzett túszok oly sokba kerülnek „a francia népnek”. Erre a kijelentésre, vagy inkább erre a szlogenre hivatkozva az angol-amerikaiak sokáig nem voltak hajlandók fegyvereket szállítani az ellenállásnak.
A francia (1939-1941) és a német (1940-1941) rendőrségi források egyformán egyértelműek, hogy a két szakasz között nem volt törés. A kommunista aktivistákat, legyenek azok franciák vagy külföldiek, a kommunista sajtó és a kommunista szervezetek 1939. augusztus 25-i és 26-i betiltása óta üldözte a rendőrség, már egy hónappal a Daladier-féle, a kommunista pártot betiltó rendelet (szeptember 26.) előtt, amelynek értelmében a francia rendőrség még 1944 nyarán is letartóztatott kommunistákat. 1941 májusában nagyszabású sztrájk volt az északi régió bányáiban, amelyet a kommunisták 1940 ősze óta aktívan előkészítettek, és a PCF bejelentette a megszállók elleni „Nemzeti Front” megalakítását. A német emigránsok ellen kezdettől fogva kialakított francia-német rendőrségi együttműködést 1938 őszén a «Munich intérieur» a „belső München” idején, még meg is erősítették. A románc, amely látszólag megszakadt, amikor hivatalosan kiutasították a német ügynököket 1939 júliusában, már 1940 nyarán újra folytatódott. Érkezésekor a német megszálló nem avatkozott bele a francia rendőrség 1939 nyarának vége óta oly buzgó kommunista-vadászatába, de a kommunisták utáni hajszában való rendőrségi együttműködés már 1941 február-márciusában hivatalosan is megtörtént [1]. Az ezzel ellentétes tézisek azért váltak ismertté és elfogadottá, mert az ezt az álláspontot képviselő kutatókat és kutatásokat „deviánsnak” minősítették és megtagadták tőlük a széleskörű nyilvánosságot.
Az 1942-ben létrehozott közvetlen akciócsoportok 1943-ban felerősödtek, a szovjet sztálingrádi győzelem után, amely az egész megszállt Európában mozgósította a fegyveres kommunista ellenállást. Párizsban és a párizsi régióban öt csoport volt felelős a támadások végrehajtásáért. A Missak Manouchian által vezetett csoportban 23-an voltak, akiket a német katonai bíróság elítélt és 1944 februárjában Mont-Valérienben 22-t kivégzett. A csoportban két örmény, hat lengyel zsidó, köztük Marcel Rajman, három magyar zsidó, egy román zsidó, Olga Bancic [2], öt olasz, egy spanyol, két lengyel és három nem zsidó francia volt. Mindezeket a városi csoportokat, amelyek többsége külföldi volt, két előkészítő csapat és egy orvoscsoport támogatott.
A Franc-Tireurs Partisans (FTP) ellenállási csoport plakátja
2003-as dolgozatában Denis Peschanski – akit a Manouchian házaspár panteonizálásáról szóló 2023. júniusi elnöki döntést követően „történelmi tanácsadónak” neveztek ki az esemény megszervezésére –”a városi gerillaháború rendkívül korlátozott katonai hatását” hangsúlyozta, amelyet ezek az a száz-háromszáz fős kommunista csoportok hajtottak végre[3]. Ez egy elfogult álláspont: a párizsi fegyveres akciók, amelynek célja az volt, hogy a megszállók örömfővárosát pokollá változtassa, sikerrel járt, és része volt a Francs-Tireurs Partisans, a franciák és a MOI általános fegyveres akciójának Franciaország-szerte, a német hadigépezet és cinkosai ellen. A gyárak és vasutak szabotálása, amely katasztrofális volt a közlekedésre és a Wehrmacht személyzetére, különösen délkeleten és délnyugaton, félelmetes „hatást” okozott.
A kommunista célkitűzés sikerét illetően Vichy, De Gaulle BCRA (Central Bureau of Intelligence and Action) - Zentralbüro für Aufklärung und Aktion ,szabad Franciaország Külföldi hírszolgálata Londonban), a Felderítések és akciók központi irodája) és a németek egy véleményen voltak: az angol-amerikai bombázások halálosan hatástalanok voltak (75 000 civil halt meg, a német hadigépezet megzavarása nélkül); viszont 1943 óta a „terrortámadások” minden biztonságtól megfosztották a megszállókat és francia cinkosaikat. 1943 decembere és 1944 januárja között Abetz, az 1930-as évek Franciaországának rothasztója és a Birodalom képviselője Párizsban 1940 júniusa után (mínusz egy év „berlini vezeklés” az amerikaiak észak-afrikai partraszállása után), ékesszóló képet rajzolt az FTP, és a MOI akciójáról a Wehrmacht és a Birodalom számára dolgozó gyárak ellen. Az 1943 áprilisától folyamatosan növekvő havi több száz „szabotázs és támadás” hetekre, sőt hónapokra blokkolta a gyárakat, a csatornákat és a vasutat, a „létfontosságú nagyfeszültségű vezetékeket”, megzavarva a csapat- és áruszállítást; több száz támadás érte a németeket és francia csatlósaikat. Abetz jelentései önkéntelenül is a fegyveres kommunista ellenállás himnusza volt [4].
Egy ellenállási csoport röplapja a második világháború idején: "Fiatalok! Az elnyomó boche utolsó zihálásának vagytok tanúi! Mutassátok meg, hogy franciák vagytok, és bizonyítsátok be, hogy semmit sem tesztek azért, hogy a fenevad újra felemelkedjen".
A „városi” fegyveres ellenálló csoportok is részt vettek ezekben az akciókban, mint például a „Carmagnole-Liberté” Lyonban és a délkeleti régióban. Az egyetlen kommunista túlélőjét, a 98 éves Léon Landini-t, aki megőrizte a csoport zászlaját (lásd az alábbi képet), a köztársasági elnök hivatala soha nem kereste meg személyesen, annak ellenére sem, hogy az ünnepségek bejelentése óta többször is megpróbálta felvenni a kapcsolatot az elnöki irodával. Ezt 2024. február 16-án egy Emmanuel Macron-hoz intézett nyílt levélben is megírta.
1944 májusában, a június 6-i angol-amerikai partraszállás előestéjén, amikor a szövetségesek katonai fellépése gyakorlatilag nem létezett – Béthouart tábornok, a Vichy-hűséges Béthouart, aki az amerikaiak észak-afrikai partraszállása után átállt az amerikaiak mellé, majd pedig az elkerülhetetlen de Gaulle mellé állt – megállapította e „csoportok döntő fontosságú katonai hozzájárulását Franciaország és Európa felszabadításáért folytatott küzdelemhez”.
Így ezt írta: „1943 novemberétől 1) az orosz front a Wehrmacht szárazföldi erőinek átlagosan 60%-át foglalta le (a maximális erőfeszítés 1944 januárjában elérte a 65%-ot); 2) az angol-amerikai front Olaszországban a német erők mindössze 5-7 ½%-át emésztette fel; 3) a második front és az európai gerilláktól való félelem a német erők 30%-át kötötte le” [5]. Az immár „ismét a Birodalommal háborúban álló” Franciaországban a németeknek az 1943. novemberi 27 hadosztályról 1944 áprilisára 48-ra kellett növelniük a Wehrmacht hadosztályait [6].
Ugyanez vonatkozott a maquis-ra is, a vidéki ellenálló struktúrára, amely közvetlenül kapcsolódik a kötelező németországi munkaszolgálathoz (de facto 1942 szeptemberétől, de rendeletileg ez 1943. február 16-án jelent meg[7]) és, amelyben 1944 tavaszáig, ha nem is kizárólagosan, de túlsúlyban voltak, a kommunista vezetésű erők. Ami tehát a fegyveres akciók hatékonyságát illeti, messze nem úgy néz ki, mint ahogy azt például Claude Barbier történész ír le nagy megvetően a „Les Glières soha meg nem történt csatájának” [8] „mítoszáról”.
Február 17-én Rhône-Alpes régió egykori fegyveres ellenállója, a 98 éves Léon Landini, a lyoni csoport egyik túlélője felvonta az FTP-MOI zászlaját.
QG: Miért tettek különbséget az úgynevezett „francia” FTP csoport és az FTP-MOI csoport között, ez utóbbi az emigráns és hontalan ellenállók csoportja volt, akik közvetlenül Jacques Duclos-nak, a Francia Kommunista Párt 2. számú vezetőjének jelentettek?
Annie Lacroix-Riz: A különbségtétel a kommunista mozgalom történetéhez kapcsolódik, a moszkvai 3. Internacionálé által 1920-ban a meglévő és jövőbeli Kommunista Pártok számára előírt struktúrához: megőriznék nemzeti bázisukat, mint a 2. Internacionálé idején, de formálisan szakítaniuk kellene az „imperialista háborút” 1914 óta támogató nemzetközi és nemzeti szervezetek szabályaival és gyakorlatával.
A franciaországi munkásosztály nagy része az 1880-as és 1890-es évek óta (az olasz bevándorlás fontos korszaka), és a háború utáni első időszak óta minden korábbinál nagyobb mértékben a bevándorlás terméke. A külföldieket a válságok - amelyek egy évtizeddel a nagy gazdasági világválság előtt rendszeresen végigsöpörtek a kontinensen – és a politikai üldöztetés űzte el országaikból: a paraszti származású lengyel katolikusokat, akiket a Comité des Houillères, a szénbányák nagyfőnökei tízezrével toboroztak, az olaszokat, majd az évtizedek során és jelentős arányban, zsidó menekültek, a közép- és kelet-európai elnyomó országokból (lengyelek, magyarok, románok stb.). A gazdasági világválság idején a munkások jelentős részét kiutasították, köztük a lengyel bányászokat (főleg persze a kommunista aktivistákat), de a nácik megjelenése óta a bevándorlás ismét megnőtt, több ezer német zsidóval, és a köztársasági Spanyolország bukása után nem kevesebb, mint 500 000 spanyol menekülttel. A köztársaság veteránjai és a német antifasiszták Franciaország megszállása alatt a fegyveres akciók jelentős részét adták.
A fiatal kommunista mozgalom, amely alapvetően a munkásosztályból rekrutálódott, nagy jelentőséget tulajdonított ezeknek a külföldi munkásoknak, akiket alacsonyabb bérrel „importáltak”. Az „értelmes” szakszervezetek, a CFTC és a CGT nemhogy nem védték őket, de a válság idején minden további magyarázat nélkül csatlakoztak a „nemzeti munkaerő” védelméhez és a kiutasításokhoz. A kommunisták az 1920-as és 1935-36-os munkásvereségek között gyenge szervezeteiket mozgósították az egységes munkásosztály eszméjének szolgálatában, akár „hazai”, akár nem. A nyelvcsoportok szerint besorolt külföldi munkásokat az 1923-ban alapított egységes Általános Munkásszövetségbe (CGTU) integrálták [9]. Ebben a keretben kovácsolódott össze az 1920-as évek második felében a „bevándorló munkásság”, amelyet az 1930-as évektől kezdve általában a „MOI” rövidítéssel emlegettek. A spanyol polgárháború idején vezető szerepet játszottak a nemzetközi brigádokban is [10].
A Confédération générale du Travail Unitaire(CGTU) - Az Egységes Munka Általános Szövetsége szakszervezet jelvénye
A közelgő háború által fenyegetett Franciaország védelmében játszott döntő szerepüket gúnyosan hangsúlyozta Georges Bonnet, Daladier külügyminisztere, majd 1938 áprilisától miniszterelnök. Bonnet, „a bankok embere”, ahogy azt a Reich arisztokrata nagykövete 1936-os kinevezése óta a párizsi szalonok kedvence, von Welczeck, mondta róla. Georges Bonnet 1938 júniusának közepén vendéglátójával együtt kuncogott a veszteségeken, amelyeket „a Párizs vörös külvárosainak kommunistái szenvedtek el, akiknek nagy többsége külföldi volt, és akik a spanyol polgárháborúban a nagyszámú önkéntes kontingenst adtak. A kapott jelentések szerint ezeknek az önkénteseknek csaknem 80%-a megsebesült vagy meghalt, így a külváros szerencsére már sokkal kevésbé lakott” [11].
Az 1941 végén megkezdett majd 1942-ben kiteljesedett Francs-Tireurs Partisans szerveződés döntése a MOI szervezetek létrehozásáról tehát a közel húsz éve fennálló gyakorlat kiterjesztése volt. Ami a „hontalanokat” illeti, zsidóként megfosztották őket állampolgárságuktól, nevezetesen 1938-ban Beck ezredes Lengyelországa, amely dühödten antiszemita volt, és a francia kormány aktív cinkosságával, amely örömmel zárta be előttük az ajtót.
Tudunk egy keveset Bonnet-Chautemps (belügyminiszter) és Léon Noël (varsói nagykövet) 1938-as levelezéséről a „keleti izraeliták” eltávolításáról vagy kiutasításáról, immár tömegesen: „azzal a szándékkal érkeztek Franciaországba, hogy ott letelepedjenek, illegális vagy csalárd módszerekkel”, és „fizikai hiányosságokban, sőt örökletes rendellenességekben szenvedtek, és rendkívüli módon hozzájárultak kórházaink és jóléti intézményeink túlzsúfoltságához”. „Munkamódszereik, amelyek ritkán veszik figyelembe a hatályos jogszabályokat, alkalmasak arra, hogy kiiktassák a francia kézműveseket, különösen Párizsban, és ezzel egyidejűleg csökkentik azt a minőséget, amely eddig kézműves termelésünk jellemzője és alapvető fegyvere volt”. Ennek az irodalomnak, amely mintha a megszállás idejéből [12] vett szavakat kölcsönözte volna ki, nincs mit megirigyelnie a mai Franciaországtól. A haldokló Harmadik Köztársaság - a Daladier-kabinet óta (1938 áprilisa), amelynek vezetői közül sokan hagyták, hogy a Vichy-diktatúra elharapózzon - nyíltan vadászott a külföldiekre. Hamarosan minden lehetséges joguktól megfosztotta őket 1938 májusától kezdve rendeletek áradatával, beleértve a kiutasítást is. Nagyon hasonlítanak a mi mai rendelkezéseinkre.
Neville Chamberlain (balra) brit miniszterelnök, Georges Bonnet (középen) francia külügyminiszter és Edouard Daladier (jobbra) hadügyminiszter Londonban 1938 szeptemberében.
Az 1930-as évek folyamán a napi propaganda a zsidó külföldiekre összpontosított: az olasz proletárok és a közép- és kelet-európai zsidó proletárok szidalmazása után 1933-tól a meanstream sajtó (és nem csak a hivatalos fasiszta sajtó) tombolt a több ezer, inkább polgári és értelmiségi származású német zsidó ellen, akiket azzal vádoltak, hogy a francia boltosoktól és ügyvédektől lopják el a kenyeret. A mai vadászat a muszlimok és más „rosszul beilleszkedett” emberek ellen a háború előtti, Darquier de Pellepoix nevével fémjelzett, a külföldiek, a „nemkívánatos bevándorlók” elleni vadászatának mintájára történik. Darquier de Pellepoix az 1934. február 6-i frakcionista, a nagyvállalatok és a náci Németország által finanszírozott „Rassemblement antijuif de France – Franciaországi Zsidóellenes Összefogás” (1936) vezetője, a párizsi kisboltosokat arról biztosította, hogy a balszerencséjüket a konkurens bevándorlók, a német zsidók és mások okozzák. Őt 1942 májusában a németek és Vichy a Commissariat Général aux Questions Juives (a zsidókérdések főbiztossága) élére állították, amelyet Vichy már 1940 decemberében spontán módon létrehozott.
A „köztársasági” bevándorlóvadászat Vichy rendelkezésére bocsátotta az irányító apparátust, a rendőrséget és az összes létező struktúrát (beleértve az aktákat is), amelyek nélkülözhetetlenek voltak a német vagy francia-német bevándorlóvadászathoz 1940-1944-ben – és ez összességében rendkívül hatékony volt. A két világháború közötti időszakban a bevándorlókat üldöző rendőrök itt lettek hírhedtek, mint például a „zsidó dosszié” két szerzője, Jean François és André Tulard, akik később, már a felszabadulás után, a Préfecture de police-nál fényes karriert futottak be. Ami ugyanezen rendőrségi prefektúra rendőrtisztjeit illeti, a kommunista ellenállás eredeti hóhérait, akik szintén ellenállóknak nevezték magukat, de akiknek az „ellenállása” szinte mindig legkorábban 1944. augusztus 19-én kezdődött. De de Gaulle tudatosan védve őket, 1944. októberében „a Becsület Légió színeiben vörös kordonnal tüntette ki őket” [13].
A kommunista ellenállás másik túlélője, a párizsi Robert Birenbaum most megjelent Emlékirataiban felidézi ezt az 1944 szeptemberi eszmecserét két rendőrrel, a kitüntetés birtokosaival: „Tudom, hogyan viselkedtettek, amikor a németek itt voltak. Az én szememben nem érdemeltek semmilyen kitüntetést. [14]
QG - A híres „vörös plakátot”, amely az ellenállók e csoportját „a bűn hadseregének” nevezte, egy hevesen antiszemita röplap kísérte, amely elítélte (idézem) „a Franciaország-elleni összeesküvést, a zsidó szadizmus világméretű álmát”, és kijelentette: „Ha a franciák fosztogatnak, lopnak, szabotálnak és gyilkolnak, akkor mindig külföldiek parancsolnak nekik. Mindig a zsidók inspirálják őket”. Miért volt az FTP-MOI csoport tagjai között sok közép-európai zsidó, magyar vagy lengyel? Általánosabban, feltűnő, hogy a Mont-Valérien-ben a német megszállók által kivégzett ezer ellenálló közül 185-en külföldiek voltak, ami sokkal nagyobb arány, mint a francia lakosságon belüli helyük. Mivel magyarázza ezt a túlreprezentáltságot a hazafiak között?
Annie Lacroix-Riz: Természetesen a közép- és kelet-európai kommunista ellenállók között sok zsidó volt, akik az 1920-as évektől emigráltak, és különösen elszántak voltak a németekkel és csatlósaikkal szemben: csakúgy mint az antifasiszta olaszok, az örmények, akiket 1915-ben a törökök – német szövetségeseik segítségével – tettek mártírrá, vagy a spanyol köztársaságiak. Az 1944. január 21-i mészárlás reklámozása a „Vörös plakáton” és a röplapokon keresztül annak a makacs ragaszkodásnak volt az eredménye, hogy a megszálló erők kitartóan ragaszkodtak ahhoz, hogy az ellenállás nem nemzeti vagy francia, hanem külföldi, és még inkább zsidó. Abetz már 1941 decemberében javaslatot tett erre a taktikára, miszerint a fegyveres nemzeti és hazafias ellenállást általában ne így nevezzék meg. Ebben Vichy is támogatta.
A Birodalom arra az idegengyűlöletre és az antiszemitizmusra épített, amelyeknek erős gyökerei voltak a gyarmatosító és jelentős külföldi munkaerőt importáló Franciaországban: a francia elit és az állam az 1880-as évek óta nagymértékben kihasználta őket a bérek alacsonyan tartására és arra, hogy a társadalom alsó rétegét, a „lentieket” megossza és ezzel semlegesítse. Abetz, aki 1933 óta kvázi állandó párizsi megbízottja volt Ribbentropnak, azt a feladatot kapta, hogy az 1940 júniusa óta Franciaországban működő és fixen itt tartott német csapattal, Franciaország belső rothasztásán dolgozzon. A leendő megszállók a köztársasági állam tudtával és teljes nyilvánossága előtt fáradhatatlanul azon dolgoztak, hogy ezt az intézményes rasszizmust [15] életben tartsák és élezzék.
A "vörös plakát", így nevezték azt a 15 000 példányban 1944 februárjában megjelent német propagandaplakátot, amelyen Manouchian "bandavezérként" és 56 támadás elkövetőjeként szerepelt.
1941 végén, a német megszállók ellen októberben elkövetett első kommunista támadások után Abetz hangsúlyozta Ribbentropnak, hogy „politikai érdeke”, hogy a „német kivégzések” helyett a „megtorlás” kifejezés használata. Ez a szemantikai helyettesítés segítene tagadni a kommunista akció minden nemzeti ellenállási jellegét: „A támadások célja, hogy a francia lakosság és a világ számára azt a benyomást keltse, hogy a francia nép fellázad a megszálló hatóságok ellen és a Németországgal való együttműködés gondolata ellen. Az orosz és angolszász rádió hivalkodóan hangsúlyozza, hogy a támadások elkövetői franciák. Ebből következik, hogy politikai érdekünk az ellenkezőjét állítani. Még ha egyértelműen bebizonyosodik is, hogy az elkövetők franciák, akkor is jó ötlet, ha nem emeljük ki ezt a tényt, hanem politikai érdekeinket figyelembe véve úgy teszünk, mintha kizárólag zsidók, és az angolszász és orosz titkosszolgálatok fizetett ügynökei követnék el a támadásokat. [...] Ezért jó ötlet lenne a kivégzéseket bejelentő sajtóközleményekben nem említeni a franciákat, és nem említeni a túszokat sem, hanem kizárólag zsidók és titkosszolgálati és szovjet ügynökök elleni megtorlásról beszélni.”. [16]
Az 1944 februárjában a Mont-Valérien-en kivégzett huszonhárom aktivista közül a németek a Vörös Plakáton tíz személyt szerepeltettek és gondosan kiemeltek hét külföldi zsidót, és a három másik bête noire (fekete seggű) pedig egy „olasz kommunista”, egy „vörös spanyol” és az „örmény bandavezér” (Manouchian) volt.
QG: Vajon milyen legitimitása lehet a Macron kormánynak, amely 2017 óta igyekszik túlszárnyalni a jobboldalt és a szélsőjobboldalt a migrációval kapcsolatos kemény hozzáállásával, és általában véve minden kérdésben folyamatos reakciós lejtmenetet követ, hogy az ellenállás olyan szereplőit vigye be a Pantheonba, mint a Manouchian házaspár?
Annie Lacroix-Riz: A jelenlegi köztársasági elnökség meg kívánja őrizni „baloldali” hírnevét, amelyet azzal vívott ki, hogy megnyerte a Nemzeti Front elnökjelöltje, Marine Le Pen ellen a 2017-es, majd a 2022-es elnökválasztást a második fordulóban. Az elnökség politikai irányvonalát számos prominens akadémikus támogatja és olyan kezdeményezések kísérik, amelyek azt állítják, hogy a történelmi igazságot képviselik – ezzel párhuzamosan 2020 óta újra korlátozták, olykor látványosan, a korábban a titkosítás alól feloldott levéltári gyűjteményekhez való hozzáférést. Olyan történészek kerültek előtérbe, akik kezeskednek az elnök jóhiszeműségéért, olyan kényes ügyekben, mint az algériai háború vagy a ruandai népirtás. Denis Peschanski, egy korábbi szélsőbaloldali aktivista, aki szocialista politikus lett, majd Macron elkötelezett támogatója, a Manouchian házaspár 2023 júniusában bejelentett panteonizálásának „történelmi tanácsadója”. Úgy tűnik, hogy a kormány bevándorlásellenes támadásának általános hátterében ő fenntartja a Manouchian házaspár kommunista elkötelezettségének jelentőségét [17], amelyet pedig lényegileg és tartalmában a jelenlegi panteonizálási művelet kiüresít.
Denis Peschanski, a kollaboráció témájára szakosodott történész, egykori kommunista szimpatizáns, jelenleg Emmanuel Macron „történelmi tanácsadója”, a „C à vous„ forgatásán.
2023. november 23-án számos, a köztársasági elnök ellenfeleinek aligha nevezhető értelmiségi megdöbbenésének adott hangot a Manouchian házaspár kizárólagos kiválasztása miatt, akik részei voltak az „internacionalista ellenállók” egy egész csoportjának, akik mindannyian oly sokat tettek „Franciaország felszabadításáért és a köztársaság újjáépítéséért”: „Missak Manouchian-nak minden társával együtt kell belépnie a Panthéonba” [18].
2023. október 7. óta az Union Juive Française pour la Paix (UJFP) Francia Zsidó Unió a Békéért szervezetet[i] , amelyet antiszemitizmussal vádolnak mert nem hajlandó összekeverni az Izrael Palesztina elleni háborúját elitélő álláspontot az antiszemitizmussal. Az UJFP 2024. február 17-én úgy ítélte meg, hogy „árulásnak” [19] minősül „a Manouchian házaspár panteonizálása” azáltal, hogy elszigetelik őket „a francia rendőrség által levadászott, letartóztatott és megkínzott, majd a Gestapónak átadott harcoló csoportjuktól”, és nem hajlandóak megünnepelni mind a 23-akat azért, amik voltak, francia és külföldi kommunista, zsidó és nem zsidó ellenállók, akiknek a „küzdelme része a mai antirasszista, antifasiszta és gyarmatosítás ellenes küzdelmeinknek”.
QG: 2007-ben Nicolas Sarkozy is kihasználta Guy Môquet francia ellenálló emlékét, ami számos értelmiségi és történész körében botrányt okozott. Emlékeztetőül az akkori köztársasági elnök bejelentette, hogy „elnökként az első döntése” az lesz, hogy a tanév kezdetén az ország minden osztálytermében felolvastatja Guy Môquet, a fiatal ellenálló a levelét, amelyet a kivégzése előtt a szüleinek írt. A jó kommunista a jelek szerint halott kommunista... Miért van az, hogy a neoliberális elnökök olyan szívesen szakítják ki az ellenállók személyét politikai családjukból?
Annie Lacroix-Riz: A 2007-es elnök kitörölte Guy Môquet kommunista hovatartozását és szívós náciellenes állásfoglalását, amikor kitörölt utolsó leveléből, amelyet az osztályban kellett volna felolvasni, két lényeges mondatot. A levelet apjának, Prospernek címezte, akit a „becsület útján” deportáltak, és 1941 márciusában az algériai Maison-Carrée fogolytáborba [20] szállítottak: „Neked szól e levél apukám, akinek ha sok fájdalmat okoztam neked is és a kis mamámnak is, még egyszer utoljára tisztelgek előtted. Szeretném, ha tudnád, hogy mindent megtettem, hogy kövessem az utat, amit te kijelöltél nekem.”
Két évvel később, 2009-ben két, a kommunizmus elleni harcra és a francia rendőrség rehabilitációjára szakosodott történész megdöbbentő könyvet adott ki, amelyet a mainstream média a történelmi igazságra való törekvéséért ünnepelt: a 16 éves fiatal kommunistát 1940. október 13-án nem az ellenállás miatt tartóztatták le, hanem mert a náci megszállókkal való paktumra szólított fel - ez a tézis összhangban van a történelemtankönyvekbe ma már bekerült vezérmotívummal, amely egyesíti a nácizmust, a fasizmust és a kommunizmust a „totalitarizmus” közös fejezetében.
Guy Môquet, a francia kommunista ellenállás alakja, akit 1941 októberében, 17 évesen lőttek le.
A jelenlegi sajtókampány a Manouchian házaspár örmény identitását hangsúlyozza, ami összhangban van a francia hivatalos külpolitikával, amely támogatja az örmény államot. Hallgat arról, hogy a külföldi kommunista ellenállók – minden nemzetiségből – Franciaország legkiválóbb hazafiai közé tartoznak. A legrosszabb xenofóbok, akik naponta elítélik az „iszlamistákat” és hirdetik a „Le Grand Remplacement – a nagy helyettesítés” elméletet, akik a múltban szabadalmaztatott antiszemiták voltak, és akiknek a javaslatát ma már az állam is osztja, miszerint az állampolgárságot ne a „születési hely” hanem a „vérszerinti” leszármazás alapján lehessen megkapni, hirtelen a zsidók – egyébként kompromitáló – nagy barátaivá váltak. A sajtókampány egy szót sem szólt arról, hogy a külföldi kommunisták óriási mértékben járultak hozzá Franciaország felszabadításához, miközben az úgynevezett „nemzeti” pártok, amelyeknek a mai pártok a közvetlen örökösei, a betolakodó, a megszálló lábai előtt hevertek.
Azt is meg kell jegyezni, hogy a vezető zsidó notabilitások, mint például a nagyra becsült Serge Klarsfeld, összeborulása a jobboldali, mérsékelt vagy szélsőséges [21] filoszemitákkal, nem újdonság a történelemben. A „métèques”-eket (bevándorlókat) megvetették a zsidó notabilitások - akik, mint például a párizsi rabbi, Jacob Kaplan, nagyon is szimpatizált a fasiszta De la Rocque szervezetével, a Croix de Feu-vel [22], - a bevándorlókat tették felelőssé az 1930-as évek franciaországi antiszemitizmus fellángolásáért. A francia zsidó notabilitások szerepe a megszállás idején a Union générale des israélites de France (UGIF) (Franciaországi Izraeliták Általános Szövetsége (UGIF) révén ma nem egy történelmi kérdés, hanem szigorú tabu téma Franciaországban. Ahogyan az Egyesült Államokban is az volt, amikor 1959-ben Raul Hilberg, Az európai zsidók elpusztítása,(La destruction des juifs d’Europe) - című könyvében be merte bizonyítani, hogy a Judische Räte (Zsidó Tanácsok) mindenhol „együttműködtek” a németekkel a deportálások során – és ezért a dolgozatát elutasította a Princeton University Press kiadó – egyébként Hannah Arendt tanácsára. [23].
A francia rendőrségnek a kommunista ellenállás mártíromságához való döntő hozzájárulása szintén tabu téma és a hivatalos hallgatás uralkodik a kérdés fölött: még az elnök „történész tanácsadója” sem szólt egy szót sem a rendőrprefektúra különleges brigádjairól, annak ellenére, hogy Vichy-specialista volt. Knochen Gestapójának, akik viszonylag kis létszámmal rendelkeztek, ezek a hétköznapi cinkosai 1943 végén felszámolták az összes párizsi FTP-csoportot, és átadták megkínzott harcosaikat a megszállóknak. [24].
Miután Franciaországban évtizedekig tépázták a történelem szakmai minőségét, ma már - Aragon egy versét idézve - „farkasokat hiszünk kutyáknak” [25], és fordítva.
Megjegyzések, összegyűjtötte: Aude Lancelin
[1] Lásd francia rendőrségi forrásokkal a berlini rendőrfőnök, Bömelburg, Knochen későbbi helyettesének baráti bánásmódját: De Munich à Vichy, Párizs, Armand Colin, 2008, index Bömelburg; a megszállási együttműködésről: Les élites françaises, 1940-1944, Párizs, Armand Colin, 2016, 5. fejezet, index Bömelburg.
[2] A 23., a romániai zsidó Olga Bancico-t 1944. május 10-én Stuttgartban fejszével lefejezték, az 1933 óta a kommunista nőkkel szemben elterjedt német gyakorlatnak megfelelően.
[3] Les camps français d'internnement (1938-1946), Doctorat d'État, histoire, Université Paris I, 2000.
[4] La Non-épuration en France de 1943 aux années 1950, Annie Lacroix-Riz, Armand Colin, pocket, 2023.
[5] 83. feljegyzés DN/2-S Béthouart, Algír, 1944. május 13., idézi: Les élites françaises.
[6] Von Rundstedt, a nyugati szektor főparancsnokának nyilatkozata (fordításban) „A nyugati front főparancsnokának helyzete és a franciaországi ellenállási mozgalom az 1942-1944-es években”, 1945. október 11., W3, 359, AN, és a BP 5. jegyzet a Renseignements généraux de la Sűreté nationale, 1944. augusztus 14., F7, 15307, AN, idézi: ibid, 357-358. o..
[7] Industriels et banquiers français sous l'Occupation (Iparvállalatok vezetői és bankárok a megszállás idején), Annie Lacroix-Riz, Armand Colin, 2013, 10. fejezet.
[8] C. Barbier, Le maquis de Glières. Mythe et réalité, Paris, Perrin, 2014, Olivier Wieviorka egykori doktorandusza. Az egykori glières-i ellenállók egyesületei „elítélték a szándékosan csonka kutatást egy olyan csatáról, amely valóban „megtörtént”: „két hadosztálynyi” németet tett mozgásképtelenné, a számos franciát is - tisztviselők és segédszemélyzet (La Non-épuration (Nem volt tisztogatás a háború után) , Annie Lacroix-Riz, 1-2. fejezet).
[9] Miután a CGT vezetői két éven át (1921-1922) egyenesen kizárták harcosait, a szocialista-SFIO párt minden tagja pánikba esett a központi vezetés elvesztésének bizonyosságától, Jean Bruhat, Marc Piolot, „1917-1934”, Esquisse d'une histoire de la CGT, Paris, CGT, 1966; Bernard Georges és Denise Tintant, Léon Jouhaux, cinquante ans de syndicalisme, Paris, PUF, 1962, t. 1, X-XI. fejezet és függelékek; ugyanezen szerzők és Marie-Anne Renaud, Léon Jouhaux dans le mouvement syndical français, Paris, PUF, 1979.
[10] Rémi Skoutelsky, L'espoir guidait leurs pas : les volontaires français dans les Brigades internationales, 1936-1939, Paris, Grasset, 1998.
[11] Welczeck-üzenet, Párizs, 1938. június 17., fordította Annie Lacroix-Riz, Documents on German Foreign Policy, D sorozat, kötet. II, 416-417. o., idézi: Le Choix de la défaite : les élites françaises dans les années 1930, Annie Lacroix-Riz, Armand Colin, bővített utánnyomás, kartonkötés, 2024.
[12] Dépêche de Bonnet à Sarraut, 28 avril 1938, SDN 2173, MAE, idézi: De Munich à Vichy, 95-96. o.; Vicky Caron, Uneasy asylum: France and the Jewish Refugee crisis, 1933-1942, Stanford, Stanford University Press, 1999, fordítás, ritkaság: L'Asile incertain. La crise des réfugiés juifs en France, 1933-1942, Paris, Tallandier, 2008.
[13] https://www.le-revers-de-la-medaille.fr/2021/08/25/pourquoi-les-policiers-de-la-prefecture-de-police-portent-une-fourragere-aux-couleurs-de-la-legion-dhonneur/, Jean-Marc Berlière, a francia rendőrség jelenlegi hivatalos történésze által támogatott kezdeményezés („életrajz” a https://fr.wikipedia.org/wiki/Jean-Marc_Berli%C3%A8re).
[14] „Nem mertek ellentmondani nekem, és én azt hittem, hogy az arcukról leolvashatom a szégyent”, 16 ans, résistant, Párizs, Stock, 2024, 153. o. A szégyen múlóban volt: a francia rendőrség látványos sikertelenségéről a tisztogatás terén lásd Annie Lacroix-Riz, La Non-épuration en France de 1943 aux années 1950.
[15] Op. cit. 11-12. jegyzet.
[16] Abetz Report 2764, 1941. december 7., fordította: W3, vol. 355, Berlin Archives, AN.
[18] Tribune du Monde, 2023. november 23.
[19] „A Manouchián házaspárt panteonizálni annyi, mint elárulni őket”, sajtóközlemény, 2024. február 17.
[20] Az 1939. október 8. óta bebörtönzött Prosper Môquet-t 1940 januárjában Daladier alatt megfosztották mandátumától, mint az összes kommunista választott képviselőt, akiket Daladier, majd Reynaud alatt vadásztak le; Paul Reynaud alatt, akárcsak kommunista képviselőtársait, 1940. április 3-án öt év börtönre ítélte a Francia Köztársaság katonai bírósága, lásd Florimond Bonte, Le Chemin de l'honneur - De la Chambre des députés aux prisons de France et au bagne d'Afrique (A becsület útja – Parlementi képviselőségből francia börtönökbe, majd afrikai munkatáborokba), Paris, Éditions Hier et Aujourd'hui, 1949.
[21] Jean-Marc Berlière és Franck Liaigre, L'affaire Guy Môquet. Enquête sur une mystification officielle (A Guy Môquet ügy. Tanulmány egy hivatalos félrevezetésről), Párizs, Larousse, 2009. A lelkes kritikák közül: https://www.lemonde.fr/livres/article/2009/11/03/l-affaire-guy-moquet-enquete-sur-une-mystification-officielle-de-jean-marc-berliere-et-franck-liaigre_1262145_3260.html.
[22] A teljes fontosabb média, mind a televíziós, mind a nyomtatott sajtó, foglalkozott a történettel 2023. november 9-én.
[23] Még a Wikipédia-bejegyzése is kifejezetten szól erről a háború előtti tagságáról és a Vichyvel szembeni önelégültségéről. Annie Lacroix-Riz édesanyja, egy Belleville-i zsidó, akinek apját és a család egy részét Auschwitzban gyilkolták meg, gyűlölte őt, azért is mert tagja lett a Croix de Feu pártnak és azért is amikor a háború után állandóan „hitünk mártírjairól” szónokolt.
[24] Raul Hilberg soha nem bocsátotta meg Hannah Arendtnek, a „totalitarizmus Madonnájának”, akit hit és becsület nélkülinek tartott, hogy felelős volt azért, hogy a Princeton University Press visszautasította nagyszerű disszertációját, amely egyébként később egy világsikerű könyv lett. A kiadó igazgatója, Gordon Hubel felkérte „a kézirat elbírálására”, amely munkáért „csekket is adott” Hannah Arendtnek. 1959. április 8-án Arendt azzal érvelt, hogy három másik történész „már [kimerítette] a témát”. Gordon Hubel a zsidók e feltételezett nagy történészére, Hannah Arendtre hivatkozott a könyv elutasításának indokaként. Miután 1961-ben a New Yorker számára tudósított az Eichmann-perről, Arendt néhány hónappal később könyvet írt róla, Eichmann in Jerusalem címmel, nagyképűen Report on the Banality of Evil (Jelentés a gonosz banalitásáról) alcímmel, amelyben egyetlen lábjegyzet sem volt. 1964-ben, amikor Hilberg hírneve már megnőtt, új, „átdolgozott és bővített” kiadás jelent meg, még mindig jegyzetek és dokumentációs mellékletek nélkül. Ekkor „utószavában” két műre hivatkozott, az egyikre, amelynek kardinális fontosságával indokolta Hilberg 1959-es kéziratának elutasítását, és egy másikra, amelyet „még inkább” ajánlani merészelt, Raul Hilberg The Destruction of the Jews of Europe című művét. Hilberg, miután összefoglalta, „mit vitt véghez ez az egyén [Eichmann] egy kis stábbal”, és lehordta Arendtet és ostobaságait, arra a következtetésre jutott, hogy „ebben a 'gonoszságban' nem volt 'banalitás'„, La politique de la mémoire, Paris, Gallimard, 1996.
[25] Est-ce ainsi que les hommes vivent? Le Roman inachevé (Így élnek az emberek? A befejezetlen regény), Paris, Gallimard, 1956 (egy évvel a „L'Affiche rouge” után).
[i] Pierre Cot francia politikus, a francia repülőgép ipar egyik megteremtője, aki az első VH után pacifista lesz, majd a II. VH után szovjetbarát álláspontjáról ismert. – a ford.
[i] A Francia Zsidó Unió a Békéért (UJFP) egy világi, egyetemes és anticionista zsidó szervezet, amely ellenzi a palesztin területek megszállását, és amely a palesztinok és izraeliek közötti igazságos és tartós béke megteremtéséért kampányol. Fellép a palesztin nép államhoz való jogáért, a palesztin menekültek visszatérési jogának elismeréséért, a ciszjordániai telepek felszámolásáért, az izraeli telepesek kivonásáért minden megszállt területről, beleértve Kelet-Jeruzsálemet is. Ford.).
A cikk megjelenéséhez fűzött olvasói megjegyzések:
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. írja 2024. február 20-án:
1984. február 28-án a l'Humanité-ben Max Léon a Francia Fegyveres Ellenállás FTP kapitánya így fejezi be a „ Manouchian , a testvérem” című cikkét:
„Soha senki nem lesz képes elrontani a barátságot, amely összekötött minket, zsidókat és keresztényeket, franciákat, örményeket, lengyeleket és németeket az M.O.I.-ból és az FTPF-ből.
Elvtársak, mert kommunisták és hazafiak voltunk, mert férfiak és nők voltunk, akik a szabadságot és a békét szerettük”.
1984. március 3-án Albert Ouzoulian l'Humanité-ben ezt írja:
„A nácik azt hitték, hogy Manouchian és elvtársain keresztül csapnak le az ellenállásra; népünk nemzeti történelmének részévé fogják tenni őket.
A huszonhármat halálra ítélték. Az ítélet kihirdetésekor az elnök megkérdezte tőlük, hogy szándékoznak-e kegyelmet kérni?
Mindannyian együtt mondták, hogy „NEM”.
Senki, legkevésbé sem a revizionisták mindenféle irányzatai, ne írják át helyettünk a történelmünket.
Emlékezzünk arra, amit François Mauriac mondott: „Csak a munkásosztály maradt hűséges a meggyalázott hazához”.
*Az RN, Rassemblement National- francia szélsőjobboldali politikai párt, 2018-ig Front national (FN) amelynek elnöke Jean-Marie Le Pen (1972-2011), Marine Le Pen (2011-2021) és 2021 szeptembere óta Jordan Bardella.
** a vörös plakátról korábbi cikkünk https://balmix.hu/hu/kulfoldi-elemzesek/89134-a-voros-plakat
Forrás: https://qg.media/2024/02/19/macron-et-le-rn-sont-muets-sur-le-fait-que-les-resistants-communistes-etrangers-aient-compte-parmi-les-plus-eminents-patriotes-de-france/, 2024.02.19.
Franciából fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
