Fotó: Kibboutz Yas'ur, 1949.

<Természetesen a cionista mozgalom korábban is létezett, 1926 körül kezdődött el azonban a palesztin földek felvásárlása és a területen élők kilakoltatása. A cionizmus egy telepes-gyarmatosító projektté vált, s már nem csupán arról volt szó, hogy megmentsék a zsidókat az antiszemitizmustól, vagy, hogy a judaizmust, mint vallást nacionalizmusként értelmezzék újjánemzeti-kulturális alapokon.>

<Nem csupán annyi történt, hogy külföldi telepesek rákényszerítették az akaratukat az őshonos lakosságra, amolyan klasszikus telepes-gyarmatosító stílusban. Mindehhez ugyanis egyolyan elképzelés is társult, amely szerint létrehozható egy európai állam az arab világ szívében, hasonlóan ahhoz, ahogy azt a fehér felsőbbrendűség hirdetői képzelték el Dél-Afrikában. A mai napig látjuk e két célkitűzés hatását, azaz, hogy megpróbálták végigvinni az őshonos lakosság kitelepítésének és lecserélésének projektjét egyrészt, illetve létre próbáltak hozni egy olyan kulturális-politikai entitást, amely elidegeníti magától azt a közeget, amelyhez tartozik immár, és amelyet elidegenít magától az a közeg, amelynek az 1920-as években a részévé vált.>

<Léteztek különböző megközelítések a cionizmuson belül, de az akkor is egy gyarmatosítói projekt maradt. Kissé nyersen fogalmazva, valóban volt egy olyan ideológiai áramlat a cionizmuson belül, amely azt képzelte, hogy lehetséges egy progresszív vagy épp felvilágosult gyarmatosítás. Csakhogy a gyarmatosított emberek szempontjából, még ha gazdasági, infrastrukturális értelemben lehet is beszélni valamiféle előnyökről, a gyarmatosítás ténye akkor is tény maradt.A nap végén tehát a cionista vízió, annak még a legliberálisabb verziója is csak azt jelentette, hogy - legjobb esetben - elviselik a palesztinokat, mint egyéneket Palesztinán belül, egy olyan korlátozott területen, amelyet az izraeli nemzetbiztonsági elképzeléseknek megfelelően határoznak meg. A legrosszabb esetbenviszont a palesztinok olyan akadállyá válnak, amelyet félre kell állítani.>

<Úgy vélem, kétféle válság van jelen. Az egyik, amelyet cionista baloldalnak lehet nevezni, s amely, ha úgy tetszik,egyfajta kísérlet a kör négyszögesítésére. Vagyis, amikor azt mondod magadnak: lehetek egyszerre megszálló és szocialista vagy liberális is. Ez a gondolat azonban számos szinten kudarcot vallott.

Először is, a palesztinokat mindez egyáltalán nem hatotta meg. Tisztában voltak vele, hogy – mint azt egykor megfogalmaztam -, ha egy cionista csizmája van az arcukon, akkor nem számít, hogy a kezében Marx egyik könyve vagy a Biblia van. Ami számít, az a csizma. 

Másrészt, az izraeli zsidó választók körében volt egy olyan vélemény, hogy valójában egy megtévesztés zajlik. Úgy vélték, a baloldali cionisták ugyanúgy gondolkodnak, mint ők, csak épp szerették volna a gyarmatosítói projektet tetszetősebbnek beállítani, hogy a világ ne legyen teljesen tisztában annak lényegével. Egyúttal nem szerették volna elveszíteni a nemzetközi legitimitásukat. Nem arról volt szó tehát, hogy a baloldali cionistáknak erkölcsi értelemben más amegközelítésük, hanem pusztán arról, hogy egy működőképesebb megközelítésük van. És ez nem győzte meg a zsidó választókat.

A második,nem kevésbé fontos válság annak az elképzelésnek a kudarca, amely a judaizmust nacionalizmusként próbálta újraértelmezni. Kísérlet történt egy szekuláris, világi zsidó kultúra, identitás megteremtésére, amely azonban nem vált be. Vannak sikerek. Kétségtelenül létezik héber kultúra. Jómagam héberül álmodom. A héber az anyanyelvem, így teljesen tisztában vagyok a cionizmusnak a héber kultúra megteremtésében elért sikereivel.

De a héber kultúra nem helyettesíti a judaizmust. Létrehozott egy kultúrát a nyelv körül, de nem rendelkezik azzal a fajta erővel, amellyel egy vallási hovatartozás. Amíg egy vallásos zsidónak mindig is tiszta elképzelése volt arról, hogy mit jelent a judaizmus, addig az izraeli zsidók nem tudták, mit is jelent izraeli zsidónak lenni.

A személyi igazolványunkban például nem az szerepel, hogy a nemzetiségünk izraeli, hanem az, hogy zsidó. Palesztin izraeli szomszédom személyigazolványában viszont az szerepel, hogy a nemzetisége muszlim, nem pedig az, hogy palesztin vagy keresztény. Vagyis, azt hiszik, hogy játszhatnak a vallási identitással, mi több, azt rá is kényszeríthetik a keresztényekre vagy a muszlimokra. Ez azonban nem működött.

Ez a válság vezetett oda, hogy számos izraeli zsidó tért vissza a judaizmushoz, mint valláshoz, beleértve az arab zsidókat is, akik egyébként is szorosabban követték a hagyományokat. Hasonló kérdéseket kezdtek feltenni maguknak, mint a politikai iszlámban: lehet-e értelmezni a zsidó szentírásokat napjaink politikai dokumentumaként? Rákényszeríthetőek-e a vallási elvárások a közösségre, az állami bel- és külpolitikára? És ez az, amivel a világi zsidók nem tudnak együttélni. Miközben nekik sincsenek igazán jó válaszaik. Hiszen, mit jelent zsidónak lenni akkor, ha valaki nem vallásos zsidó? Milyen a világi zsidó? Ami azt illeti, milyen egy világi muszlim? Egy világi keresztény?

Ez a válság talán máshol is jelen van, de közel sem annyira feszültséggel teli, mint Izraelben, ahol ezek a kérdések egzisztenciálissá, létkérdéssé váltak.>

(The myth of Israel's 'democracy' w/Ilan Pappé | The Chris Hedges Report - Az izraeli demokrácia mítosza Ilan Pappéval | Chris Hedges műsora, The Real News Network, 2024. január 5.)

Ford. L.J.