Számos oka lehet annak, hogy mitől dől be egy autoriter, azaz tekintélyelvű rezsim. Például elfogynak az erőforrások, amelyekből meg lehet vásárolni egyes csoportok támogatását. Vagy törésvonalak alakulnak ki a tekintélyelvű vezetés körében. Esetleg épp egy ilyen elit érdekében áll a rezsimváltás saját hatalmának átmentése érdekében. A sort még folytathatnám.

Van azonban egy tényező, ami minden Orbán-rezsimhez hasonló rendszernek a velejárója: az, hogy a választásokon – elvben – le lehet váltani a kormányt. Azokban az országokban, ahol ez sikerült, fontos tanulság volt, hogy az egységes politikai ellenzék szükséges, de nem elégséges eleme a győzelemnek. E mellett kell azonban még valami.

A pártok mellett szükség van egy összehangolt, ambiciózus „civil ellenzékre” is:

egy infrastruktúrára, amelyben különböző tudásokkal rendelkező civil szerveződések (érkezzenek a nonprofit vagy a mozgalmi világból) koordinálják a választás körüli tevékenységeiket.

Milyen volt ez a civil választási infrastruktúra és milyen szerepet játszott kelet-európai rezsimváltásokban?

Az Orbán-rezsim karaktere

Rengeteg kifejezés forog a közbeszédben az Orbán-rendszer leírására. Gyakori a hibrid vagy a félautoriter rendszer, de előfordul a választási autokrácia vagy a versengő autoriter rezsim is.

Mindegyik kategória arra utal, hogy központosított rendszerben élünk, amelynek vannak demokratikus és autoriter jellemzői is, és ahol a demokratikus intézmények formálisan léteznek ugyan, azonban sokszor olyannyira torzultak, hogy a rendszer összességében jelentős előnyt biztosít a kormánypártnak.

Ilyen torzult demokratikus intézmény a választás is, amely mégis hordoz némi kockázatot a rezsim számára: konkrét, következményekkel bíró eszközt ad az állampolgárok kezébe, mellyel belülről valósíthatják meg a demokratikus változást.

Sikeres kelet-európai rezsimváltások választások útján

A szavazások az elmúlt évtizedekben többször is lehetőséget nyújtottak tekintélyelvű rezsimek leváltására, pl. Chilében 1988-ban (egész pontosan egy népszavazásra mozgósítással), vagy a Fülöp-szigeteken 1986-ban. A diktátorok bukásában természetesen szerepet játszottak a rendszert amortizáló – a felvezetőben is említett – tényezők, melyek a választásra beértek.

De a tekintélyelvű vezetővel szembeni elégedetlenség nem elég, azt be is kell tudni csatornázni. A választás intézménye ehhez kínál egy szűk, de téttel bíró, jogi következményekkel járó lehetőséget – ellentétben a választások közötti nagytüntetésekkel, melyek nyomásgyakorló hatása közel sem ennyire egyértelmű.

A ‘90-es évek végén, a 2000-es évek elején egy sor rezsimváltási kísérlet történt olyan kelet-európai országokban, amelyek nem demokratizálódtak a ‘90-es évek elején, és oroszbarát vezető maradt az élükön. E rezsimváltási kísérletek tanulságai többek között Valerie Bunce és Sharon Wolchik kutatásai révén ismerhetők meg.

A két amerikai politikatudós kilenc országot vont be összehasonlító elemzésébe. Ennek keretében hat sikeres (Szlovákia 1998, Horvátország 2000, Jugoszlávia 2000, Grúzia 2003, Ukrajna 2004, Kirgizisztán 2005), és három sikertelen (Azerbajdzsán 2003, 2005, Fehéroroszország 2006, Örményország 2003, 2008) esetet hasonlít össze.

Noha a világ sokat változott azóta, és az akkori geopolitikai viszonyok, elsősorban az Egyesült Államok szerepvállalása fontos (ebben a cikkben nem tárgyalt) részét képezték az akkori egyenletnek, érdemes leporolni ezeket az esettanulmányokat, és megnézni, milyen tanulságokat hordoznak a mai magyar aktivisták számára.

A civil választási infrastruktúra karaktere a kései kelet-európai rendszerváltók körében

Bunce és Wolchik kutatásának legfontosabb tanulsága, hogy az egyesült politikai ellenzék szükséges, de nem elégséges eleme a tekintélyelvű rezsimek leváltásának. Többek között az emberek elérése, az ellenzéki pártok befolyásolása, a rezsimváltás legitimációja és annak lehetőségébe vetett bizalom kiépítése érdekében is szükség volt civil szereplők ambiciózus szerepvállalására és összehangolt működésére

– egy civil választási infrastruktúrára.

Ezek a szereplők tehát új, a tekintélyelvűségből fakadó kihívásokkal lépést tartó szerepet kerestek maguknak a választások idején. Nem kerülték el a választás pillanatát, hanem stratégiai módon felhasználták azt. Ezt azonban nem azért tették, hogy a számukra fontos ügyeket (oktatás, környezetvédelem stb.) a mindenkori kormánynál előmozdítsák, hanem azért, hogy világossá tegyék: ezekben az ügyekben nem a jelenlegi politikai vezetéstől várják a megoldást.

Világos kormányellenes pozícióból beszéltek, és feladatuknak a szavazók mozgósítását tekintették egy alternatív jövőért.

A rezsimváltás kísérlete olyan országokban volt sikeres, amelyekben ki tudott alakulni ez a civil választási infrastruktúra, azaz amelyekben a civil szereplők innovatív és nagyléptékű kampánnyal tudták kiegészíteni az egységes politikai ellenzék küzdelmeit. Nagyléptékű alatt egyrészt a tömegbázist értem: több tízezer tag és önkéntes, vagy 50-150 civil szervezet szövetsége, sokféle társadalmi csoport elérésével.

Másrészt e civil választási infrastruktúra kellően sokszínű tudott lenni: összefogtak szervezni és mozgósítani képes csoportok a szavazók megszólítása érdekében, továbbá részei voltak ennek az együttműködésnek választási és politikai elemzők, képzőszervezetek, és a szavazás tisztaságáért dolgozó szakértői szervezetek.

A Bunce és Wolchik által elemzett esetekben hasonló, de mégis sok szempontból eltérő struktúrákban szerveződött a civil ellenzék. Ez a cikk ezekre a különbségekre világít rá három példán keresztül.

Civil választási infrastruktúra a kései rendszerváltóknál

 Szlovákia 1998 – az NGO-modell

Vladimir Mečiar az államszocialista korszak alatt kezdett politizálni, és a rendszerváltás során privatizációs javakból építette ki klientúráját. 1990 és 1998 között többször volt Szlovákia miniszterelnöke. Jelentős befolyása volt a médiára, a rendőrségre és a titkosszolgálatra.

Olyan rémtetteket tulajdonítanak neki, mint Michal Kováč államelnök fiának elrablása 1995-ben, majd az ügyben vizsgálatot végző nyomozó autójának felrobbantása.

Mečiar állami támogatásokból civil szervezeteket épített fel, amelyek a kormányát támogatták (ún. GONGO-kat). Kirekesztő volt a magyar és a roma kisebbségekkel szemben, és közben egyre durvább eszközökkel igyekezett hatalmi pozíciójának megőrzésére. A helyzet odáig fajult, hogy az EU és a NATO 1997 júliusában kijelentette, Szlovákia addig nem fog tudni egyik szövetséghez sem csatlakozni, amíg Mečiar van hatalmon.

1998-ra – a következő választás évére – két dolog változott. Egyrészt megszületett a szétaprózódott ellenzéki pártok összefogása, másrészt megalakult az OK’98 civil választási koalíció. Ez utóbbit olyan civil szervezetek alapították, amelyek új, politikailag kezdeményezően fellépő, a tekintélyelvű rezsim kihívásaival lépést tartó szerepet kerestek maguknak, és egy választásra mozgósító kampány lebonyolítására szövetkeztek.

Az OK’98 a klasszikus civil szervezeti kultúrából nőtte ki magát, a civil konferenciák, koordinációs bizottságok, regionális információs hálózatok, tehát a nonprofitok világából. Az alapítók több kampányt is végigcsináltak együtt korábban, többek között az 1996-os, civil szervezetek mozgásterét szűkítő törvénnyel szemben. Ilyen szempontból is nagyon emlékeztetnek a magyar környezetre.

Noha Szlovákiában 1994-ben magas volt a részvétel a választásokon, az elemzések azt mutatták, hogy a fiatalok jó része nem szavazott. Ezt támasztotta alá az 1998-as választásokat megelőző évben készült közvéleménykutatás is, mely szerint számos szavazó, különösen a fiatalok, még nem döntötték el, kire szavaznak, vagy nem terveztek szavazni.

Ezért a fiatalok lettek az OK’98 egyik kiemelt célcsoportja. A koalíció közel 60, egymástól független, a választók elérését célzó projektet valósított meg.

A teljesség igénye nélkül: egy 15 napos, a választást népszerűsítő és az ország problémáit felmutató felvonulás során több mint 850 települést (kb. a szlovák települések harmadát) sikerült elérniük; útközben híres színészek tartottak színházi performanszokat. 45 találkozási lehetőséget szerveztek jelöltekkel, pl. fórumok formájában.

Elsősorban a fiatalokat célzó koncertsorozatot rendeztek a szavazás népszerűsítésére. De nagy elérésük volt a dolgozók körében is, miután a 100 ezer tagot számláló Szakszervezetek Konföderációjának vezetői is csatlakoztak a kampányhoz. Az Občianske oko (Civil szem) nevű csoportosulás 1700 választási megfigyelő kiképzésével, a MEMO’98 és az újságírók szakszervezete pedig médiafigyeléssel járult hozzá a tevékenységhez. Az OK’98 jelentős elemzői segítséget is kapott az akciók fogadtatásának és a választók preferenciáinak mérésén keresztül.

Az OK’98-hoz kapcsolódók számára fontos volt, hogy kifejezzék egyértelmű elutasításukat a tekintélyelvű kormánnyal szemben, de egyben megőrizzék pártfüggetlenségüket (nevük rövidítése is civil kampányt jelentett). Ebbe részükről belefért, hogy a Mečiar politikáját kritizáló anyagokban egy az egyben kimondják, ha úgy gondolták, hogy az ellenzéknek nincs adott kimenetekben politikai felelőssége.

A civil választási kampányhoz továbbá hozzátartozott – sőt, a siker érdekében elkerülhetetlen volt – az egyeztetés az ellenzéki pártokkal. A verseny szoros volt, az ellenzéki koalíció másodikként futott be Mečiar pártja után. Mečiar azonban nem tudott koalíciót alakítani a többi párttal, az ellenzéki koalíció vezetőjének, Mikuláš Dzurindának viszont sikerült.

Ez pedig Mečiar tekintélyelvű kormányzásának végét jelentette.

Szerbia 2000 – a mozgalmi aktivista modell

Slobodan Milošević kormányzása Jugoszláviában (1992-től ez Szerbia és Montenegró szövetségére szűkült) sokkal brutálisabb és valamivel hosszabb életű rezsim volt, mint Mečiaré Szlovákiában. Az etnikai tisztogatással és népirtással vádolt Milošević 1989 és 2000 között volt Szerbia elnöke, míg végül egy előrehozott választáson vereséget szenvedett.

Legalább annyira valószínűtlen volt, hogy veszíteni fog, mint az, hogy vereség esetén távozik a pozíciójából.

Míg a szlovák választások szabadnak és méltányosnak számítottak, Szerbiában több választást elcsalt a tekintélyelvű vezetés, amely ráadásul fizikai erőszakot is alkalmazott politikai és civil ellenfeleivel szemben. Ezzel együtt rengeteg tiltakozás és néhány ellenzéki politikai vezető felemelkedése jellemezte az 1990-es éveket, többek között 1996-ban Belgrád polgármesteréét, aki a 2000-es választási küzdelem egyik vezéralakja lett.

Noha az ellenzéknek 1996-ban két választás erejéig sikerült szövetséget kötnie, ez a szövetség egy éven belül szétesett. Az ellenzéket – még a 2000-es választások előestéjén is – alapvetően a megosztottság, a korrupció és az inkompetencia jellemezte.

Közben 1998 és 2000 között több dolog is megváltozott. Milošević rezsimje egyrészt durvábbá vált: ez többek között az önkormányzatok politikai és anyagi függetlenségének csorbításában, az egyetemi autonómia megcsonkításában (beleértve egy egyetem bezárását) és az erőszak alkalmazásában mutatkozott meg. Másrészt 1998 és 2000 között legalább 20 politikai gyilkosság történt Szerbiában. Ezzel egy időben három új szerveződés alakult.

Az Otpor! (Ellenállás!) nevű diákszerveződés részben az 1996-1997-es választási csalások miatt rendezett diáktüntetésekből nőtte ki magát, és egy hálózatban tömörítette az általános és középiskolásokat, illetve a főiskolásokat és egyetemistákat.

Ez volt az első civil szervezet Szerbiában, amely az egész országot le tudta fedni.

Ezen felül kapcsolatot építettek a magyar kisebbséggel, a nyugdíjasokkal, a szakszervezetekkel és a Tudományos Akadémiával is, illetve ösztönözték a Szerb Ortodox Egyház szembefordulását a Milošević-rezsimmel.

Az Otpor! a 2000-es választásra két lépcsőben mozgósított. Egyrészt a választást megelőző években provokatív, fiatalos, energikus akcióikkal teremtettek rendszerellenes hangulatot, és rámutattak a rezsim gyengeségeire. Másrészt a választások előtti hajrában ők is ráerősítettek hálózatukkal a szavazók mozgósítására.

Az 1999-ben országszerte 60 ezer taggal és 100 irodával rendelkező, decentralizált struktúrában működő, elsősorban a fiatalokat tömörítő Otpor!-t egészítette ki az IZLAZ 2000 (Kijárat 2000) nevű civil tömörülés. Az OK’98 mintájára kifejezetten a választók mozgósítására szerveződő, pártfüggetlen kampány 150 vidéki és városi szervezetet, valamint 25-30 ezer önkéntest aktivizált országszerte – többféle társadalmi csoportot elérve ezzel.

Fontos szerepet töltött be továbbá a társadalomtudósokból és választási elemzőkből álló CeSID (Választásokért és Demokráciáért Központ), amelynek a választási csalások ellenére sikerült felmutatni a valós választási eredményeket. Feljavították a szavazóregisztereket, így elérték, hogy rengeteg új választó regisztráljon a választásra (amely Szerbiában a szavazás előfeltétele), és tájékoztatták is a választókat a szabályokról.

A választás napján mérték a részvételt, és amikor látták, hogy nem mentek el elegen szavazni a fontosabb körzetekből, célzottan mozgósítani tudták 23 ezer önkéntesből álló hálózatukat. 10 ezer választási megfigyelőt képeztek ki, követték a szavazatszámlálást, és közzétették az adatokat – még mielőtt a hivatalos eredmények megjelentek volna.

Mikor Milošević nem akarta elfogadni a vereséget, ezek az adatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a választási csalás hírére milliós tömeg induljon el vidékről is a fővárosba, és a parlament megrohamozásával kikényszerítse Milošević távozását.

Ukrajna 2004 – az utcai ellenállás modellje

Leonid Kuchma elnöksége alatt a korrupció Ukrajnában nem a gyenge kormányzás jele volt, hanem az államszervezés módja. Eszköz volt arra, hogy a rezsim megjutalmazza, egyúttal azonban sakkban is tartsa támogatóit. A politikai harcokat és a közéletet az ellenfelek megfélemlítése vagy egyenesen likvidálása jellemezte; ennek tragikus példája volt egy újságíró meggyilkolása és a versenytársnak számító korábbi miniszterelnök, Viktor Yuschenko – majdnem halálos kimenetelű – megmérgezése.

Természetesen a média jelentős része is a kormányzat (vagy kormányközeli emberek) ellenőrzése alatt állt, ami a civil szervezetek mozgásterét is korlátozta. A rezsim eközben kifinomult tervvel készült a 2004-es elnöki választásokra és a Kuchma által támogatott Viktor Yanukovich jelöltségére. Ez a hivatalnokok lefizetésétől kezdve a választási adatokat megszűrő titkos szerverig számos taktikát felölelt.

Ezzel együtt a Yuschenko által vezetett politikai ellenzéknek mégis volt némi mozgástere. Ez részben annak volt betudható, hogy számos – eleinte Kuchmához közeli – oligarcha átigazolt az ellenzékhez, és médiahozzáférést, illetve anyagi támogatást biztosított számára. (Az ellenzék jó része is olyan emberekből állt, akik korábban Kuchmához kötődtek.)

A közhangulatot közben a politikából való kiábrándultság, és az alig ismert politikai ellenzékkel szembeni bizalmatlanság jellemezte. Ennek ellenére a felmérések szerint mégis magas volt a választási hajlandóság. Erre építettek az ellenzéki indulók, akiket – közvetve vagy közvetlenül – a civil aktivitás is erősített.

Civil szervezetek korábbi koalíciós tapasztalataira és botladozásaira építve jött létre a 2004-es – a politikai kampánnyal párhuzamosan futó – civil választási kampány. A stratégia fontos része volt a szűk médiatér ellensúlyozása a választók közvetlen elérésén keresztül: rendszeres tájékoztatást adtak a jogokról, a közügyekről, illetve a jelöltekről.

Szerbiához hasonlóan a civil szervezetek (Ukrán Választók Bizottsága, Demokratikus Kezdeményezések Alapítvány, Razumkov Központ stb.) segítségével kiállított választási megfigyelők és exit pollok itt is fontos szerepet játszottak a valós választási eredmények lekövetéséhez, és a választási csalás utáni országos tömegdemonstráció katalizálásában. Akik pedig a választásra mozgósítottak, előrelátóan arra is hívták az embereket, hogy választási csalás esetén jöjjenek ki az utcára.

Több diákszervezet (Pora, Znayu stb.) is alakult. A Pora (magyarul Eljött az idő!) fekete frakciója sok taktikát átvett a szerbiai Otpor!-tól, és direkt konfrontációt vállalt a kormányzattal. A Pora sárga frakciója pedig, melyet az OK’98 inspirált, a választások tisztaságára fókuszált.

Tevékenységüknek köszönhetően 72 regionális központ jött létre Ukrajna területén, a két Pora összesen 20 ezer tagot számlált.

Sokféle taktikát alkalmaztak az éhségsztrájktól kezdve az ajtótól ajtóig kopogtatáson át a közterek sátrakkal való tömeges elfoglalásáig. A Porában tömörülő középiskolás, egyetemista, olykor általános iskolás diákok fontos szerepet játszottak a választók közvetlen elérésében is.

A diákszervezet mégis azzal vált igazán jelentős tényezővé, hogy az elcsalt választást követően nagy szerepe volt a választási csalás ellen tiltakozó és a valós eredményt kikövetelő utcai ellenállás megszervezésében. Az ország különböző pontjairól érkező ukrán emberek 2004 novemberében elfoglalták a Maidan teret, és megvalósították azt a több mint két hónapig tartó tüntetéssorozatot, amit narancsos forradalomként ismerünk.

A Legfelsőbb Bíróság közben decemberben érvénytelennek minősítette a választási eredményeket, és elrendelte a választás megismétlését, amin Viktor Yuschenko győzedelmeskedett.

4+1 tanulság a mai magyar helyzetre

Civil választási infrastruktúrát a tekintélyelvű Orbán-kormányok alatt is látunk. 2014 előtt a civil választási infrastruktúra gerincét a szakszervezeti hátterű, vidéken jól beágyazott Szolidaritás és a budapesti liberális értelmiséget megszólítani tudó Milla adta. Az építkezés azonban villámgyorsan áldozatul esett a régi pártok hatalmi játszmáinak.

Ezen évek talán legfontosabb hagyatéka a – hiteles pártokat és civil szerveződéseket összekötő – új pólus gondolata, amely akkor a Millát, a Szolidaritást, az LMP-t (ekkor még nem vált ketté, LMP-re és PM-re), és a Negyedik Köztársaság Mozgalmat (4K!-t) tömörítő platformot jelenthette volna.

A 2018 előtti éveket az ellenzéki pártok koordinációjának kikényszerítése, és a követelést legerőteljesebben képviselő Közös Ország Mozgalom tevékenysége fémjelezte. Ebben az időszakban több, alulról szerveződő médium nőtt fel és erősíti azóta is a civil választási infrastruktúrát. Többek között a Slejm nevű YouTube csatorna, amely 2018 őszén a Partizánná nőtte ki magát, a Mérce nevű baloldali internetes hírportál, illetve a híreket kistelepülésekre is eljuttató Nyomtass Te Is! kezdeményezés.

De ebben az időszakban egyre több civil szervezet (többek között a Közélet Iskolája is), amelytől ez korábban idegen volt, szintén elkezdte beépíteni a stratégiájába és a képzéseibe a választásokat.

Míg a 2018-at megelőző időszakban a koordináció kikényszerítésének eszköze a közvéleménykutatás volt, 2021-ben már előválasztáson mérettették meg magukat a jelöltek. Ez több százezer szavazónak jelentett demokrácia-élményt.

Az aHang koordinációs-fejlesztő munkája révén egyedülálló eszközzel – az előválasztással – bővült a civil választási infrastruktúra. Nem is beszélve a szavazás tisztaságát elősegítő, 20 ezer szavazatszámlálót koordináló 20k révén elért eredményeket. Ezek mind olyan fejlesztések, amelyre joggal lehetünk büszkék, és amelynek köszönhetően az aktivisták és a civil szervezetek ma már egy erősebb civil választási infrastruktúra birtokában néznek szembe a tekintélyelvű kormányzással.

Ebből a közel sem átfogó áttekintésből is látszik, hogy érdemes tudatosabban viszonyulnunk ahhoz, hogyan áll a magyar civil választási infrastruktúra. Milyen tanulságokat hordoznak tehát a fenti esetek a mai magyar aktivisták, szervezetek számára?

1. Lépték, bázis, koordináció

Noha számos tényező szerencsés együttállása kell egy rendszerváltáshoz, Bunce és Wolchik (itt bemutatott, illetve további) esettanulmányai azt mutatják, hogy egy tekintélyelvű rezsim választás útján történő leváltásához olyan civil választási infrastruktúrára van szükség, ahol különböző tudásokkal rendelkező, ambiciózus célokat kitűző civil szerveződések (érkezzenek bár a nonprofit vagy a mozgalmi világból) koordinálják munkájukat, miközben a választásra stratégiai lehetőségként tekintenek.

Azokban az országokban volt sikeres a rezsimváltás, ahol olyan infrastruktúra alakult ki, melyben ezek a civil szereplők innovatív és nagyléptékű kampánnyal tudták kiegészíteni az egységes politikai ellenzék küzdelmeit. Az infrastruktúrában voltak szervezni és mozgósítani képes csoportok a szavazók megszólítása érdekében, választási és politikai elemzők, nagy léptékben képzéseket megvalósítani tudó szereplők, és a szavazás tisztaságára specializálódott szakértői szervezetek.

Az infrastruktúra egészének volt tömegbázisa, valamint tagjai több társadalmi csoport szemében is hitelesnek tűntek fel. Noha ezek egyes elemei az elmúlt évek áldozatos munkája révén Magyarországon is látszódnak, attól még távol vagyunk, hogy a szervezetek a fenti példákhoz hasonló területi és társadalmi lefedettséggel, illetve összehangoltsággal dolgozzanak.

2. A sikerhez vezető út mindenhol sikertelen próbálkozásokkal van kikövezve!

Ezért sokszor szinte kényszeríteni kell magunkat, hogy észrevegyük az eredményeket. Részben azért, hogy saját botladozásainkból tanulni tudjunk, de azért is, hogy felismerjük, mi az, amit sikerült felépíteni.

Noha átütő politikai változás nem történt az elmúlt három országgyűlési választás során, sőt, a helyzet csak rosszabb lett, az elmúlt 13 év civil fejlesztéseinek, az elméleti és gyakorlati munkának köszönhetően az aktivisták ma már felkészültebben, egy erősebb civil választási infrastruktúra birtokában nézhetnek szembe a tekintélyelvű kormányzással.

3. Egy tekintélyelvű rezsim új szerepvállalást is kíván!

A civil szerveződéseknek egyrészt viszonyulniuk kell a választásokhoz, amely Magyarországon még mindig sokak számára idegen a civil működéstől. A fenti példák azonban jól mutatják, hogy

a választás a küzdelem és a mozgósítás stratégiai tere, nemcsak a pártok számára.

Másrészt a civil szerveződéseknek viszonyulniuk kell a tekintélyelvű rezsimhez is. A bemutatott esetekben a civil szerveződések egy világos kormányellenes pozícióból beszéltek; ügyeikben nem a jelenlegi politikai vezetéstől várták a megoldást, hanem feladatuknak a szavazók mozgósítását tekintették egy alternatív jövőért.

Harmadrészt viszonyulniuk kellett az ellenzéki pártokhoz is, elkerülhetetlen volt az egyeztetés.

4. A választási győzelem nem minden!

Évtizedes távlatokból már jól tudjuk, hogy a fenti esetekben a választási győzelmek nem feltétlenül eredményeztek tartós demokratikus berendezkedést, vagy méltányos újraelosztáson alapuló jóléti államot. A rossz kormányzat vállalható alternatíva nélküli leváltása idővel akár a demokrácia újabb leépüléséhez is vezethet.

A választás alatt kulcsfontosságú funkciót betöltő civil szereplők a választások után nem tudták megtartani befolyásukat és elég hatalmat felmutatni ahhoz, hogy érdemben alakítsák a rendszerváltás után formálódó új rezsimet. Ez fontos tanulság, amely még inkább aláhúzza egy civil választási infrastruktúra fontosságát.

De új kihívásokat is támaszt felé. Egy ilyen infrastruktúrának elég erővel és képviselettel kell rendelkeznie ahhoz, hogy formálni tudja a politikai ellenzéket, feltételeket tudjon támasztani, majd érdemben számon is tudja kérni azokat.

4+1.  Bízzunk önmagunkban és társainkban!

Magyarországnál sokkal nehezebb terepeken is sikerült már elérni változást.

Címfotó: WangXiNa – Freepik