Írásom egy esszé, azaz kísérlet, nem pedig egy minden ízében végiggondolt elemzés. Kétrészes cikkemben azt szeretném kifejteni, pontosan hol húzódnak a modern kori szerelem e sémájának főbb pszichológiai kihívásai, és milyen fogódzókat látok a kapcsolódni vágyóknak. Az első rész itt olvasható.

Ösztönösen a választást választjuk – de ennek érzelmi költsége van

Természetesen, választásaink valódi szabadsága mindig vitatható – megköt minket a nemünk, anyagi helyzetünk, családunk. Mégis, a modern szelf a választásain keresztül értelmezi magát.

A mai nyugati kultúra végeredményben az egyéni szabadság és a választás köré épül (vagy legalábbis annak illúziójára). Valójában az egyén joga arra, hogy szerelme tárgyát válassza a közösség által kijelölt partner helyett, nyugaton az individualizmus egyik első nagy áttörése. Kevés figyelem jutott azonban a választások minőségére vagy hatására.

A cikk 1. része ide kattintva olvasható

Ezt a nyugati mesék klasszikus narratívája is mutatja:

a történet legnagyobb része azzal telik, hogy a hős és a hősnő harcol vágyainak megvalósulásáért, majd egymás választásával véget is ért a mese, a következményeket nem bontjuk ki, csak elsöpörjük a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” formulával (Iyengar 2010).

A sokunkat szocializáló Disney-mesék univerzuma is ezt követi. A Hamupipőkében például a hősnő és szerelme minden társadalmi akadályt és családi tiltakozást legyőzve, hosszú küzdelem során elérik, hogy választásuk megvalósuljon, majd az esküvővel vége is a történetnek. Látnunk kell azonban, hogy ez nem a boldogság egyetlen és univerzálisan érvényes, mindenütt érvényesülő megközelítése.

Mumtaz Mahal indiai meséjében például Mahal története a házassággal kezdődik (nem az egymásba szeretéssel), amit a szülők elrendeztek, a cselekmény pedig az utána következő kibontakozó szerelemre épít. A boldogság ebben a kulturális narratívában nem a választásból, hanem a kötelességek teljesítéséből fakad, ezért egyáltalán nem is a választásra összpontosít.

A legtöbb helyzetben ösztönösen a választást választjuk. Az a megérzésünk, hogy minél több választási lehetőségünk, azaz opcióink van, annál jobb a helyzetünk. Ez is egy olyan tulajdonságunk, amiben sok élőlénnyel osztozunk, így evolúciós előnyei lehetnek.

A patkányok azt az alagutat választják, amiben van elágazás – akkor is, ha nem gyorsabb. A galambok és majmok pedig a több gomb lehetőségét részesítik előnyben – akkor is, ha nem kötődik konkrét előnyhöz (Iyengar 2010). A választás azonban kétélű fegyver: a választási lehetőségek növekedésével egyre nehezebben választunk, és egyre kevésbé vagyunk megelégedve választásainkkal.

Egy kísérletben például azok, akik hazavihettek egy képet, és megváltoztathatták az erre vonatkozó döntésüket, kevésbé voltak elégedettek a választott képpel, mint azok, akiknek a döntése visszafordíthatatlan volt (Gilbert–Ebert 2002).

A megváltoztathatatlan döntésekhez valójában érzelmileg könnyebben hozzászokik az ember. Ehhez képest ma olyan kulturális és technikai környezetben élünk, amiben naponta több mint 200 döntést kell meghoznunk, majd racionálisan megindokolnunk (Paulsen 2022).

Ez pedig a megbánás és a szorongás melegágya – ráadásul erodálja a jelenlét szociális alapjait. Roland Paulsen szerint részben erre vezethető vissza a szorongásos zavarok nagyívű felfutása, amitől – minden ilyen diagnózist összevonva – az európaiak harmada szenved élete során.

Egyesek szerint ez a logika a kapcsolatokra is igaz. Amikor a Rubin-féle szerelemskálán szerelmi házasságokat és szervezett házasságokat hasonlítottak össze, a szerelmi kapcsolatok kezdetben nagyon magasan, 71 pontról indultak. Az idő múlásával azonban jelentősen csökkentek, tíz év elteltével pedig 40-re estek.

A szervezett házasságok kezdő átlaga sokkal alacsonyabb volt, vagyis 58, de folyamatosan nőtt, és tíz év eltelte után 68 pontra emelkedett (Iyengar 2010). A választásnak komoly érzelmi ára van, és ezt meg kell fizetnünk a modern kapcsolatokban.

Miféle majmok vagyunk? A nagy monogámia vita

Felmerülhet a kérdés: mi a helyzet a nagyon divatos monogámia–nem monogámia vitával? Ahogy a gyermekkor meghatározza a felnőttkori viselkedést, úgy az emberiség gyermekkora is meghatározza a modern ember pszichológiai jellegét – érvel az evolúciós megközelítés.

A humánetológusok és az emberi viselkedés evolúciós pszichológiai gyökerét kutató szakemberek ezért intenzíven vizsgálják, hogyan néztek ki az emberi kapcsolatok a „természeti” állapotban. Bár a modern nyugati társadalmakban a monogámia a főszabály, sok kutató amellett érvel, hogy őseink nem voltak ennyire hűséges típusok.

A kutatók egy része szerint a monogámia inkább a kései, földművelő emberek sajátja, akik már saját tulajdonnal rendelkeztek, és e tulajdon biztosítása érdekében alakították ki stabil párkapcsolatokat. Erre hozzák fel bizonyíték gyanánt az emberekre is jellemző biológiai dimorfizmust, tehát a nagy eltérést a női és férfi egyedek között, ami a versengés miatt a háremtartó állatok sajátja.

Ugyanígy, a homo sapiensekre jellemző nagy herékből egyes etológusok az úgynevezett „spermaversenyre” következtetnek. Sokan így azt feltételezik, hogy a poligám majmok családjába tartozunk (Barash–Lipton 2002: 145).

Az evoluciós pszichológia szerint érzelemként a féltékenység is arra utal, hogy régóta zavarok vannak a monogámiával. Hiszen mi másért lenne ilyen intenzív, külön mentális programunk a megcsalás érzelmi kiszűrésére és megtorlására? Mivel az összes emlősfajnak csupán 3%-a, tehát nagyon kis része szigorúan véve monogám, felmerül a kérdés: vajon valamilyen „természetünktől” idegen viselkedést erőltet-e ránk a kultúra? (Barash–Lipton 2002: 146.)

Közben szépen csendben a 21. századra a monogámia tartalma is megváltozott. Ma már nem egy partnert jelent egy életre, hanem egy partnert egy adott pillanatban. De ha nekem egy évig minden héten más barátnőm van, de egyszerre persze mindig csak egy, akkor monogámnak mondhatom magam?

Valójában sem a monogámia, sem a nyitott kapcsolati formák nem ördögtől valók. Természetes az, ami előfordul a természetben; így a poligámián át az életre szóló monogámiáig minden, az állati és emberi világban előforduló jelenség természetes.

Ezért is abszurd érvelés a homoszexualitást természetellenesnek kikiáltani, hiszen – definíciójánál fogva – ez is természetes: a természetben előforduló jelenség, az állatoknál és az embereknél egyaránt. Ám míg az állatok általában egy zárt ösztön hajtotta viselkedésmintára vannak huzalozva, az ember, mint oly sok más dologban, itt is nyitott rendszerként működik: rendelkezik a szabadsággal és a nagyon is nyomasztó felelősséggel, hogy maga válasszon.

Teljesen mindegy tehát, hogy a monogámia épp kulturális termék vagy etológiai program-e. Az ember bonyolult társadalmi és biológiai rétegek sokaságából épül fel, viselkedése önmagában egyikből sem érthető meg.

A legfontosabb itt azt belátni, hogy a kapcsolat nemcsak egy társadalmi intézmény, amit lehívsz a központból, és amibe beleülsz. Egy kapcsolat nyitottsága, zártsága valójában ma a Te személyes döntésed. Monogámiában élni ugyanúgy nehéz, mint nyitott kapcsolatban. Önmagában egyik sem „a válasz”.

Bár egy jól választott kapcsolati keretrendszer önmagában nem megoldás magánéleti problémáinkra, az ellenkezője, tehát egy önmagunktól idegen romantikus konstrukció, komoly szenvedéssel járhat. Nem véletlenül feszegetik oly sokan kapcsolataik határait, és futnak bele valamilyen tragikus megcsalási történetbe életük során.

Miközben az emberek kimagasló aránya, 91%-a elítéli a megcsalást, értelmezésétől függően a nők 26–70, a férfiak 33–75 százaléka érintett a hűtlenség valamilyen formájában (Perel 2019).

Utóbbi adatból persze az is következik, hogy morális attitűdjeink és tényleges viselkedésünk között képmutató szakadék húzódik.

Nagyon nehéz bizonyos preferenciák felvállalása, ám egyszerűen megkerülhetetlen. A választott forma alapulhat a keresztény szexuális etikán is, lehet nagyon szűk nyitott kapcsolat is és egészen a poliamoriáig terjedhet. A lényeg, hogy tudd meg, Te mit akarsz, és vállald is fel. Merd elmondani partnerednek, amikor kialakítjátok saját kapcsolati szerződéseteket.

Utóbbiakhoz itt azt leszögezném, hogy a szűk és nyitott kapcsolatok is millió kombinációt foglalhatnak magukban. Egy nyitott kapcsolatnak is meglehetnek a sajátos szabályai és kiterjesztései. Nem pontosan ugyanaz az eset, amikor valakinek több stabil kapcsolata van (poliamoria), mint az, amikor a kifelé mutató szexuális irányultság megengedett, de az érzelmi már nem. Megint más, amikor csak egy mintázat alapján megengedettek a nyitottság egyes formái stb.

A nyitott kapcsolatban külön kihívás, hogy a modern kapcsolatok identitásunk részei lettek. Sokan úgy érzik, hogy partnerük intim kapcsolata egy harmadik személlyel személyiségük magját fenyegeti. Ez esetben a másik vágyát úgy értelmezzük, hogy mi nem vagyunk elég jók valamiben.

Ez azonban a nyitott kapcsolatok pártján állók szerint egy logikai bukfenc: Füles barátom társasága ugyanannyira kielégítő a számomra, mint amikor éppen Vilivel érzem jól magam egy fröccs mellett. Az érzelmekben persze megengedettek a logikai bukfencek. Először is ezért mindenkinek önmagát kell megértenie és monitoroznia, hogy megtalálja, az ő személyiségével milyen forma működhet.

Nehéz saját preferenciáinkat feltárni, de megéri

A szeretet képességén dolgoznunk kell, ahogy az előző részben írtam, az együttélés azonban nyilvánvalóan könnyebb és nehezebb is lehet. Ha már megtanultunk szeretni, egy kicsit vissza kell térnünk a földre, és alkalmaznunk kell a preferenciális szemléletet is. Ez nehéz, mert saját preferenciáinkat furcsa módon elég nehéz jól feltérképeznünk. Szempontjaink pedig idővel meg is változhatnak.

Az emberi preferenciákat dinamikus következetlenség jellemzi: reggel eltervezzük, hogy délután futni megyünk, munka után mégis a Netflix mellett kötünk ki. A modern individualizmus érzelmeink és vágyaink elsőbbségére épül, ez azonban folyamatos bizonytalanságot és szorongást eredményez.

Amit jobb híján ajánlani szoktam: mindenki írjon fel egy papírra 8 egytől tízig terjedő skálát, a skálák alá pedig írjon számára fontos jegyeket. Példáié: intellektuálisan stimuláló, jó a humora, príma a szex közöttünk, elviseli a barátaim, sok gyereket szeretne, nem horkol stb.

Lehet látszólag bagatell is, a lényeg csak az, hogy mi lehet fontos nekem. Ez csak egy egyszerű önismereti játék, de rámutat a lényegre. Biztosan nem fogunk mindent megkapni, egy kapcsolat mindig kedvező és kedvezőtlen lehetőségek kombinációja, de eldönthetjük, mi fontosabb nekünk.

Örök kérdés, hogy vajon az ellentétek vagy a hasonlóságok vonzzák-e egymást egy kapcsolatban? Sheldon Kopp amerikai pszichoterapeuta szerint minden ember számtalan személyiségmaggal születik, ebből azonban csak egy rész bontakozhat ki életünk során. Ahhoz, hogy túléljük gyerekkorunkat, el kell nyomnunk magunkban azokat a viselkedésformákat, amiket szüleink és környezetünk nem tolerál. Így lesz mindenki csak torzképe annak az embernek, aki valójában lehetne (Kopp 1982). E hiányt, a ki nem fejlődött részünket, sokszor egy partnerben akarjuk megtalálni.

Egy racionális és visszafogott nőnek kezdetben vonzó lehet egy bohém férfi, aki érzelmileg szabad és szétszórt. A túláradó energia és a spontaneitás izgalmas kalandokba hajtja, amit már nagyon hiányolt. Később azonban zavarni kezdik a férfi kiszámíthatatlan lépései, túláradó érzelmei, aki sosem érti meg az ő logikus álláspontját. Ugyanakkor két félénk ember talán csak egymás félénkségére erősít rá.

A rokonszenv kialakulásában bizonyítottan közreható tényező az ismerősség. A hosszú kapcsolatokban egymás arckifejezéseinek átvétele miatt, az arcizmok hasonló használata révén a párok valóban el is kezdenek hasonlítani egymásra (Bányai–Varga 2013: 451). Ez azonban nem túl jelentős muníció, a pszichológia ebben a kérdésben nem hiszem, hogy választ tud adni a kérdésünkre.

Sajnos a preferenciák kapcsán a túlszexualizált reklámipar, a randiappok és az ezek alapján kiépülő swipe-kultúra folyamatosan hamis összehasonlításokhoz vezet. Ez pedig csak még jobban megnehezíti a dolgunkat.

200 éve, ha nem is voltam a legszebb fiú a faluban, csak pár emberrel kellett versenyeznem, Pistához meg Gézához mértek. Ehhez képest ma Ryan Gosling az elképzelhető legjobb férfi, akivel össze fognak hasonlítani.

A fomo (fear of missing out, azaz félelem attól, hogy kimaradunk valamiből) szelleme lengi körül párkapcsolatainkat is. Az a makacs illúzió, hogy valahol mindig vár ránk egy jobb lehetőség.

A félelem attól, hogy kimaradsz, csak akkor űzhető el életünkből, ha megértjük a régi buddhista mondást: bárhová mész, ott vagy. Ez természetesen rettenetesen nehéz egy olyan világban, ami a körülményeinkkel szembeni elégedetlenség növelésével próbálja folyamatosan növelni a fogyasztást. Az egyénnek egy professzionalizált és végtelen erőforrással rendelkező reklámgépezettel szemben kell folyamatosan megtalálnia a jelen élvezetét.

Individualizáció és szimbiózis

És végső dilemmaként: életünknek van egy kikapcsolhatatlan dinamikája, ami erősen hat kapcsolatainkra is.

Egyéniséggé akarunk válni, individuumok akarunk lenni, de közben fel akarunk oldódni a közösségben, másokhoz akarunk tartozni.

Életünk során az első szeparációtól, a születéstől fogva folyamatosan egyesülünk, majd elválunk emberektől – egészen addig, amíg el nem érünk a végső szeparációhoz, a szeparációhoz önmagunktól: az lesz a halálunk. Két ember kapcsolata azért is olyan nehéz, mert együtt próbálnak dűlőre jutni e feloldhatatlan ellentmondás nehezítette terepen.

Lehet, hogy a másik éppen önmagát próbálja megtalálni, de az is lehet, hogy éppen egy kicsit a szimbiózis fázisában van. Fájhat, ha éppen különböző pólusain vagyunk e feloldhatatlan (antinomikus) létstruktúrának (Riemann 1999). El kell fogadnunk, és meg kell próbálnunk segíteni a másikat, hogy meg tudja találni életében a szükséges egyensúlyt a két véglet, két kielégíthetetlen állapot között. És azt is el kell fogadnunk, hogy az életben vannak kielégíthetetlen állapotok.

Egyes szerzők szerint sok mai kapcsolatban megfogalmazott igény is feloldhatatlanul ellentmondásos viszonyban van egymással. Ilyen például a szenvedélyes erotikához szükséges, egyfajta idegenséggel járó izgalom, amit a mély érzelmi intimitás természetszerűleg rombol.

A szerelem közelséget keres, de a vágyhoz távolság kell (Perel 2015). Meg tudjuk-e kapni mindkettőt ugyanattól az embertől?

Talán túl sok elvárást teszünk bele kapcsolatainkba, mindent ebben a viszonyrendszerben akarunk kielégíteni, amit máshol nem kapunk meg: választ az élet értelmére, vad szexualitást, mély barátságot, érzelmi biztonságot, jópofa haverságot. Esther Perel belga-amerikai pszichoterapeuta szerint ezzel túlterheljük ezt az eleve nehéz érzelmi helyzetet, és lehetetlen feladat elé állítjuk magunkat.

A függetlenség iránti vágy és az elismerés iránti vágy együttes jelenléte ezért szintén problémává válik. Egy kapcsolatban a másik viselkedése hat az önértékelésünkre, ezzel viszont szükségszerűen korlátozzuk a másik szabadságát. Egyfelől érthető az igényünk, hogy a partnerünk vállaljon felelősséget azért, hogy romantikus viszonyunk milyen elvárásokat és érzelmeket támaszt bennünk. Másfelől azonban az autonómiát, az individualizmust, a minél szabadabb párkapcsolati piacot belénk vasaló kultúra pont az ellenkezőjére motivál bennünket: legyünk a végsőkig függetlenek, ne köteleződjünk el, és végső soron ne ismerjük el ezeket az igényeket.

Réz Anna morálfilozófus hozzáteszi: van ebben nemi mintázat is. Mintha a férfiak jobban féltenék függetlenségüket, a nők pedig jobbak önmagukra találnának az elköteleződésben és az önfeladásban (Réz, 2022).

A nemek közötti társadalmi egyenlőtlenségek miatt a férfiaknak eleve könnyebb fenntartani az önbecsülésüket és így függetlennek maradniuk. A nők viszont könnyebben feladják magukat, mert tudják, a gyerekvállalással legkésőbb úgyis fel kell adniuk szabadságuk számtalan területét.

Mindez a gyakorlatban oda vezet, hogy sokszor a túlságosan szerető nők hoppon maradnak a túl független férfiak mellett, akiknek jobban kedveznek az új kapcsolati játékszabályok.

A mai kultúra ráadásul általában is az új teremtésére épül, a karbantartást és a törődést igazságtalan módon nem tartja ugyanolyan értékű produktív munkának (Odell, 2020). Márpedig, egy hosszú távú kapcsolathoz rengeteg fenntartásra irányuló tevékenységre van szükség.

Ez tehát az én két részes térképem a modern párkapcsolatok pszichológiai dilemmáihoz. A biológia, a társadalomtudományok és a pszichológia mind hozzájárulnak ahhoz, hogy megértsük a nagy egészből a kisebb darabkákat. Habár mindannyian egyéni szemszögből nézzük a párkapcsolatok nehézségeit, fontos felismernünk, hogy sok nehézség egyszerűen a párkapcsolatok sajátosságaiból ered. Ha e dilemmákat felismerjük, talán segíthet nekünk abban, hogy tudatosabb döntéseket hozzunk, és kevésbé szorongjunk rajtuk.

Cikkeimet azzal kezdtem, hogy esszék, azaz nyitott kísérletek inkább, mintsem átgondolt tudományos elemzések. Végül azt is le kell szögeznem, hogy bár a fentiek univerzalitása kérdéses, a helyzetem a társadalomban természetesen befolyásolja azt, hogyan viszonyulok hozzájuk.

Nyilván más egy muszlim férfi, egy roma fiatal nő, vagy egy mélyszegénységben élő perspektívája, értékrendje, narratívái és lehetőségei. Különböző társadalmi helyzetekben élők – például fiatal nők vagy gyerekes családok – jóval szűkebb körűen tapasztalják meg e problémákat, miközben minőségileg más problémákkal szembesülnek. Mások mellett például az anyagi kényszerrel és a nőket elnyomó kulturális szokásokkal.

A cikk 1. része ide kattintva olvasható

Címfotó: Daniel J. Schwarz – Unsplash

Irodalom

Bányai Éva – Varga Kata (szerk.) (2013): Affektív pszichológia. Budapest: Medicina Könyvkiadó.
Barash David P. – Lipton, Judith Eve (2002): The Myth of Monogamy: Fidelity and Infidelity in Animals and People. New York: W H Freeman/Times Books/ Henry Holt & Co.
Gilbert, Daniel T. – Ebert, Jane E. J. (2002): Decisions and Revisions: The Affective Forecasting of Changeable Outcomes. Journal of Personality and Social Psychology, 82 (4): 503.
Iyengar, Sheena (2010): A választás művészete. (Ford.: Bozai Ágota.) Budapest: HVG Kiadó.
Kopp, Sheldon B. (1982): If You Meet the Buddha on the Road, Kill Him: The Pilgrimage of Psychotherapy Patients. New York: Bantam Books.
Odell, Jenny (2020): How to Do Nothing: Resisting the Attention Economy. New York: Melville House.
Paulsen, Roland (2022): Mi van, ha…? A szorongás kora. (Ford.: Dobosi Beáta.) Budapest: Typotex Kiadó.
Perel, Esther (2015): Szeretkezés fogságban. (Ford.: Moukhtar Lucia.) Budapest: Oriold és Társai.Perel, Esther (2019): Affér: avagy gondoljuk újra a hűtlenséget. (Ford.: Vágási Emőke és Winkler Gabriella.) Budapest: Cor Leonis Kiadó.
Réz Anna (2022): Mardos: A bűntudatról kilenc fejezetben. Budapest: Libri.
Riemann, Fritz (1999): A szorongás alapformái. (Ford.: Jólesz László.) Budapest: Háttér Kiadó