Részletesen leírt jelenség, hogy a neoliberális fordulat óta hogyan üresedtek ki a politikai demokrácia intézményei a nyugat-európai és észak-amerikai centrumországokban. Ismert tény, hogy a második világháború után ezekben az államokban széleskörű osztálykompromisszum jött létre, amelyek lehetővé tették a demokratikus jóléti állam létrehozását.

A hetvenes évektől kezdve aztán fokozatosan leépítették e demokratikus jóléti államokat a profitráta növelésének céljából. E folyamat több fontos elemből áll. Egyrészt megfigyelhető, hogy a különböző politikai szereplőknek konkrét szakpolitikai intézkedéseket illetően egyre kevesebb nézeteltérésük lett. (Vagy legalábbis látszólag egyre kevesebb hangsúlyt fektettek e különbségekre.) Másrészt ezzel párhuzamosan az is megfigyelhető, hogy ugyanezek a szereplők ellenfelek helyett egyre inkább ellenségekként kezdtek tekinteni egymásra, egyre inkább megkérdőjelezik politikai ellenfeleik legitimációját (Bickerton–Accetti 2021: 144–153.).

Kelet-Európa történelme viszont máshogyan alakult a világháborúk után. Itt az 1989-es rendszerváltásokig nem jöttek létre a liberális demokrácia politikai intézményei, vagy ha mégis kialakultak ilyenek, nem maradtak tartósak. Mégis, gyakran vonunk párhuzamot a Magyarországon és a nyugat-európai és észak-amerikai centrumállamokban hanyatló politikai demokráciák között. Ez a párhuzam természetesen megvilágító lehet, amikor egy másik országban a hazai antidemokratikus jobboldal által támogatott politikai erők kerülnek hatalomra vagy érnek el váratlanul jó eredményeket a választásokon.

Fontos azonban tudatosítani a lényeges különbségeket is a kelet-európai félperifériák és a centrumállamok demokratikus intézményeinek története között. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában ugyanis a második világháború után a politikai demokrácia intézményeit számos társadalmi szerveződés töltötte fel valódi tartalommal – például szakszervezetek, egyházak.

Ezekben az országokban valóban volt mit kiüresíteni a neoliberális fordulatot követően annak érdekében, hogy a privatizációval, a deregulációval, a piacliberalizációval és más intézkedésekkel szemben ne működhessenek hatékonyan a társadalmi ellenállás korábban bevált formái – mert korábban voltak a társadalmi ellenállásnak bevált formái.

Ezzel szemben az 1989-es rendszerváltások eredményeképp Kelet-Európában éppen akkor jöttek létre a politikai demokrácia intézményei, amikor a centrumországokban ezek kiüresítése már folyamatban volt. A rendszerváltó értelmiség Magyarországon elsősorban e nyugat-európai közjogi-politikai rendszereket követve próbálta megteremteni a politikai demokráciát. Ezzel párhuzamosan viszont a késő-kádári technokrácia a gazdasági rendszerváltást is végrehajtotta, ami a neoliberális fordulat paradigmájába illeszkedett.

A liberális demokrácia így azonban soha nem tölthetett be olyan szerepet Magyarországon és Kelet-Európában, mint amit a nyugati centrumországokban.

Sokkal inkább az volt a feladata (a kezdetektől fogva), hogy ellenőrzése alatt tudja tartani a kizsákmányolást fokozó intézkedésekkel szembeni lehetséges társadalmi ellenállást. A liberális intézményrendszer megteremtésével párhuzamosan a rendszerváltó értelmiség és formálódó politikai képviselete inkább igyekezett visszafogni a szakszervezetek és a munkástanácsok érdekérvényesítésre tett kísérleteit, mintsem hogy aktívan támogatta volna azt (Szalai 2023a).

Vagyis, hasznos lehet úgy gondolni a politikai demokrácia intézményeire Magyarországon, mint amelyek egyik feladata eredendően az, hogy lehetőleg minél több ember vegyen benne részt valamilyen formában úgy, hogy az lényegesen ne csökkentse a társadalom kizsákmányolhatóságát.

Mások mellett Csigó Péter (2023) is a társadalom nagyfokú politikai kettészakadásáról ír. Szerinte „társadalmaink totális politikai polarizációja (…) egy illúzió, mely nem valós törésvonalakat jelenít meg, mint amilyen volt annak idején a szekuláris és vallásos, vagy munkás és tőkés csoportok között”. Ez az állítás igaz lehet a nyugati centrumországokra, de Magyarországon a rendszerváltás előtti évtizedekben sem léteztek ilyen intézményesített törésvonalak.

Persze, 2023 Magyarországán, ahol egy ferencvárosi pad többszöri átfestéséről is szinte valós időben részletesen közvetít a sajtó, könnyű arra a véleményre jutni, hogy az emberek figyelme szinte bármivel megragadható és hosszútávon megtartható. Az utóbbi időben azonban egyre több bizonyíték vonja kétségbe a „totális politikai polarizáció” drámai képét (Wojcieszak és mtsi., 2023).

Írásomban amellett érvelek, hogy azok a kérdések, amelyekkel a hazai politikai szereplők a rendszerváltás óta meg tudták és tudják osztani a társadalmat és be tudták vonni a képviselet eredendően üres intézményeibe, gyakran valóban fontosak. Részben viszont az ezekre adott válaszok tették és teszik lehetővé azt, hogy végső soron ne csökkenjen lényegesen a társadalom kizsákmányolhatósága. Azaz,

társadalmunk igazán fontos és megosztó kérdései kizsákmányolhatóságunk körül forognak, ezekkel azonban véget nem érő, egyre kevésbé békés vitákon keresztül foglalkozik a hazai uralkodó osztály.

Test és lélek kontrollja?

A kelet-európai politikai szereplők többsége a rendszerváltás során és azt követően a gazdasági növekedést, az EU-tagságot és általánosságban a nyugati centrumok iránti feltétlen elköteleződést állította be a legfontosabb céloknak (Innes 2002: 90.). A politikai pluralizmus így a gyakorlatban azt jelentette, hogy bár számtalan kérdésben alakulhatott ki vita a nyilvánosságban, az előbbi állítások megkérdőjelezhetetlennek számítottak – vitán felül álltak.

Ha azonban valaki mégis szembement velük valamilyen szempontból, azzal a politikai ellenfelei gyakran nem vitatkoztak, hanem inkább haladéktalanul megvádolták azzal, hogy hátráltatja az országot e feltétlenül követendő célok elérésében. Így a nyilvánosságban a legsúlyosabbnak feltüntetett ügyek gyakran például a korrupció vagy a különböző szereplők államszocializmusban betöltött szerepe körül forogtak az átmenet súlyos társadalmi következményei helyett (Innes 2002: 93.).

2010 után mind a liberális, mind a baloldali politikai szereplők jellemzően úgy hivatkoznak a NER kiépülésére, mint ami egészségtelenebbé tette a magyar demokráciát. Baloldaliként azonban nem szabad elfelejteni, hogy a magyar demokrácia már 1990-ben sem volt „egészséges”.

Hiába jelentek meg olyan politikai erők, amelyek különböző meghatározó nyugat-európai pártok ideológiai megjelöléseivel azonosultak, ha az általuk megképzett törésvonalak a magyar társadalom többsége számára nem voltak elég relevánsak ahhoz, hogy tartósan meghatározzák a különböző politikai táborokhoz való tartozásukat. Legalábbis erre engednek következtetni a kiugróan magas választói volatilitási értékek a rendszerváltás utáni Kelet-Európában, vagyis az, hogy a tapasztalatok szerint a szavazótáborok nagyon változékonyak voltak, sokan pártoltak át más politikai erőhöz az egymást követő választások során (Innes 2002: 85.).

A politikai táborok közti választóvonalak nem estek egybe a társadalmi törésvonalakkal. A különböző politikai szereplők között tulajdonképpen csak abban nem volt egyetértés, hogy ki tudná a legsikeresebben és a leggyorsabban tovább kormányozni az országot a rendszerváltáskor meghatározott célok felé a már szintén meghatározott eszközök segítségével (Bickerton–Accetti 2021: 150.).

Felmerül a kérdés: miért venne részt a magyar társadalom többsége olyan diskurzusokban, amelyekben egyértelmű igazságként fogadják el azt az állítást, hogy a rendszerváltásnak végső soron mindenki nyertese lesz és csak átmeneti nehézségekkel jár? Már az 1998-as miniszterelnökjelölti vitán Horn Gyula és Orbán Viktor is úgy jellemezte az alacsonynak számító részvételi arányt az országgyűlési választások első fordulóján, mint ami komoly aggodalomra ad okot a magyar demokrácia stabilitását illetően.

E diskurzusok a neoliberális pszichopolitika egészségképét is megjelenítették Magyarországon. A pszichopolitika fogalma eredetileg az úgynevezett biopolitikához viszonyított váltást hivatott jellemezni. A fogalom azt fejezi ki, hogy a neoliberális fordulat során az uralkodó osztályok egyre inkább a kizsákmányolt osztályok lelkét kezdték el irányítás alá vonni a testük helyett és mellett.

Magyarországon ez a fordulat alapvetően a rendszerváltással zajlott le. A NER kiépülését azonban a neoliberális pszichopolitika megváltozásával, átalakulásával is szokás jellemezni, gyakran társulnak hozzá az autoriter pszichopolitika és a biopolitika fogalmai (Szalai 2022: 139–174., Szalai 2023b).

Valóban, a szociálisan célzott támogatásokat 2010 óta még inkább felváltották azok a támogatási formák, amelyek a kedvezőbb osztályhelyzetben levő családok gyermekvállalását ösztönzik, például adókedvezményekkel vagy lakástulajdonszerzést segítő hitelekkel. Aktív gyűlöletkeltés folyik a „hagyományosnak” nevezett családmodellen kívül élőkkel és a nem „magyarnak” vagy nem elég „magyarnak” bélyegzettekkel szemben. Ezt mind lehet az emberi test egyre inkább fokozott kontrolljaként vagy a lélek autoriter irányításaként jellemezni.

Érdemes lehet azonban időnként felülvizsgálni a pszichopolitika–biopolitika fogalompár használatát. Részletesen leírt jelenség, hogy a test és a lélek fogalmi elválasztása és a hozzá társított elképzelések a kapitalizmus történelme során gyakran szolgálták a kizsákmányolás igazolását (Pfeifer 2009: 529–530.). Emiatt hasznos lehet a pszichopolitika–biopolitika fogalompár mellett a rendszerváltás utáni Magyarország politikai szereplőit az alapján is szétválasztani, hogy az „eredeti” neoliberális pszichopolitika egészségképét képviselik vagy egy részben új egészségképet. Azaz,

inkább támogatják és ösztönzik vagy ellenkezőleg, inkább tiltják és ellenzik-e a kizsákmányolt osztályok érzelmi elköteleződését saját (kizsákmányoló) bérmunkájuk iránt.

A pszichopolitikához, illetve a biopolitikához vagy a neoliberális, illetve autoriter pszichopolitikához társított szereplőket és jelenségeket ezért úgy is jellemezhetjük, hogy rendre az érzelmi bevonódást támogatják, illetve tiltják. Így azonban egyúttal új perspektívából is értelmezhetünk korábban már leírt jelenségeket.

Amire eddig a liberális-neoliberális pszichopolitika hazai megjelenéseként hivatkoztunk (a gazdasági növekedés, az EU-tagság és általánosságban a nyugati centrumok iránti feltétlen elköteleződés szükségességét hirdető diskurzusokra), ezekre a „lélek” kontrollja mellett úgy is tekinthetünk, hogy ezek a magyar társadalom kizsákmányoltságába való érzelmi bevonódást ösztönző, illetve támogató politikák.

Ehhez hasonlóan: ahogyan a NER-re gyakran a biopolitika vagy az autoriter pszichopolitika aktuálisan legmeghatározóbb hazai képviselőjeként hivatkozunk, a „test” vagy a „lélek” autoriter kontrollja mellett tekinthetünk úgy is, hogy ez a magyar társadalom (kizsákmányoló) bérmunkájából való érzelmi kivonulást ösztönző, támogató rendszer. A multipolárissá váló világban egyre kevésbé éri meg feltétel nélkül elköteleződni az EU, a nyugati centrumországok vagy egyáltalán bármilyen nagyhatalom mellett, ahogy azt különböző kormányzati szereplők is kiemelik időnként.

A különböző gazdasági-társadalmi válságok és kezelésük mind-mind rácáfolnak arra a feltételezésre, hogy bárkinek is érdekében állna, hogy Magyarország valaha is „felzárkózzon a Nyugathoz”. Többek között idei tusványosi beszédében Orbán Viktor is úgy fogalmazott a világrendszer aktuális változásaival és ennek kockázataival kapcsolatban, hogy „Az igazság az, hogy ez a nagyfiúk dolga. Ebben nekünk nem osztottak lapot. Ne essünk szereptévesztésbe…” (Orbán 2023).

Munkaalapú társadalom

A társadalom többségének érzelmi kivonulása saját kizsákmányoló bérmunkájából hosszabb távon biztosíthatja kizsákmányolhatóságát. A munkaalapú társadalom és gazdaság koncepciója éppen ezt fogalmazza meg: a „nyugati”, a „keleti” vagy más külföldi székhelyű tőkének egyaránt csak a saját profitrátája számít igazán. A legtöbb, amit egy olyan kicsi és nyitott gazdaságú állam, mint Magyarország tehet, hogy munkát biztosít a „nemzet” tagjainak és nem várja el, hogy a dolgozók érzelmileg bevonódjanak a saját (kizsákmányoló) bérmunkájukba.

Eszerint nem számít, hogy éppen „német” robbanómotorokat vagy „kínai” akkumulátorokat kell-e összeszerelni és az sem, hogy ezek milyen hatással vannak a társadalomra és a természetre, csak az a fontos, hogy hozzájárulnak a magyar gazdaság és foglalkoztatottság növeléséhez.

Ez az elképzelés azért megy szembe az „eredeti” neoliberális pszichopolitika egészségképével, mert az egészségtelennek bélyegzi ezt a hozzáállást. Ennek ugyanis részét képezi a dolgozók bérmunkájuk iránti cinizmusa, érzelmi elköteleződésük hiánya, az őszinte vállalkozószellem és innováció közvetett ellehetetlenítése.

Ebből következően érdemes lehet feltenni a kérdést: a NER identitáspolitikai vagy gazdasági kérdésekben van-e jelentősebb hatással a társadalom értékrendjére? A Policy Solutions felmérései szerint a magyar társadalomban 2018 és 2022 tavasza között nem változott kimutatható mértékben azok aránya, akik szégyellenék, ha valamelyik családtagjuk meleg lenne (Boros–Laki 2018: 60.; Bíró-Nagy–Szászi–Varga 2022: 73.).

Annak ellenére sem, hogy a 2021 nyarán elfogadott „homofóbtörvény” óta a korábbiaknál lényegesen aktívabban kampányol a kormányoldal a „hagyományos” családmodell mellett és az ezt állítólagosan fenyegető propaganda ellen.

Vajon kialakítanak-e valódi megosztottságot egy rendkívül kizsákmányolt társadalomban a „kereszténynek”, „konzervatívnak”, „gyermekvédőnek” vagy „nacionalistának” nevezett, nyugati diskurzusokat másoló állítások? És az ezeket ellenpontozó, szintén nyugati diskurzusokat másoló „liberálisnak”, „európainak”, „demokratikusnak” vagy „nyitottnak” nevezett állítások?

Ezzel szemben, ugyanezen felmérések alapján ugyanebben az időszakban számottevő mértékben – 10-15 százalékponttal – csökkent a baloldali és nőtt a jobboldali álláspontot képviselők aránya olyan állításokkal kapcsolatban, mint hogy „mindenkinek annyit ér a munkája, amennyi fizetést kap érte”, „aki szegény, az tehet is róla” és „munka mindig van, aki munkanélküli, az általában nem is akar dolgozni” (Boros–Laki 2018: 39–46.; Bíró-Nagy–Szászi–Varga 2022: 62–67.).

Érdemes lehet megjegyezni, hogy ebben az időszakban zajlott le egy világjárvány, ami a teljes világgazdaságot felforgatta és részben ennek következtében már kibontakozóban volt a jelenleg is tartó gazdasági válság is.

Vagyis, elképzelhető esetleg, hogy a társadalom többségének fontosabb, hogy koherens értelmezéseket találjon a saját kizsákmányoltságával és kizsákmányolhatóságával kapcsolatban, ezzel párhuzamosan pedig, amennyire csak lehet, megpróbál kimaradni a parttalan identitáspolitikai vitákból? Másként lehetséges lenne, hogy az egészség különböző értelmezései is törésvonalat képeznek a társadalomban?

Kizsákmányolhatóság a félperiférián

Hogyan lehet valaki egészséges a mai Magyarországon? Ki számít egészségesnek a kelet-európai félperiférián?

A NER szerint az egészséges, aki elfogadja, hogy a Magyarországon dolgozókat minden tőkéscsoport csak kizsákmányolni akarja és félperifériás helyzetéből adódóan Kelet-Európa számára nincs alternatíva, legfeljebb a gazdasági növekedésen keresztül van esély a körülmények viszonylagos javulására. Ezáltal nem vonódik be érzelmileg a saját kizsákmányoltságába.

Ezzel szemben a liberális politikai szereplők szerint az egészséges, aki képes azonosulni a rendszerváltás ígéreteivel, kitűzött céljaival és eszközeivel, ezáltal pedig érzelmileg bevonódik saját kizsákmányoltságába. Vagyis tagadja kizsákmányoltságának tényét.

Minthogy az egészség a jobboldal számára kizsákmányolhatóságot jelent, ezek az elképzelések önmagukban egészségtelenek.

Egyidejű jelenlétük pedig azért is okoz valódi konfliktusokat, mert nemcsak különböző jövőképeket írnak le, de merőben eltérően értelmezik a rendszerváltás utáni Magyarország történetét is.

A rendszerváltás a liberális ellenzéki szereplők szemében alapvetően példaértékűen levezényelt, a magyar társadalom számára szükséges és rendkívül hasznos folyamat volt. Ezzel szemben Orbán Viktor az idei tusványosi beszédében is „húsz zavaros évként” hivatkozott erre az időszakra (Orbán 2023).

A 2010 utáni időszak valóban jellemezhető határozott elfordulásként a rendszerváltáskor – a nyugati centrumok által – kijelölt céloktól, de úgy is, mint amikortól egyértelmű célként lett kitűzve a foglalkoztatottság növelése. Az 1990-es években Magyarországra a „Nyugat” is a kelet-európai régió éltanulójaként hivatkozott, miközben ezzel párhuzamosan rövid időn belül rendkívül megnőtt a munkanélküliek aránya.

E folyamatok mind fontos, hosszútávú kérdéseket vetnek fel a magyar társadalom kizsákmányolásával-kizsákmányolhatóságával kapcsolatban.

Arra is alkalmasak, hogy látszólag soha véget nem érő konfliktusokkal tematizálják a nyilvánosságot és másodlagossá tegyék a társadalom aktuális kizsákmányolásának-kizsákmányolhatóságának ügyét.

Ezzel pedig akut helyett krónikus stresszt okozva minden résztvevőnek, ami lényegesen egészségtelenebb (Máté–Máté 2022: 62–64.).

Vegyük példának a pedagógusok jelenleg is zajló küzdelmeit. Ha bármelyik politikai szereplő nyíltan felvállalná, hogy nem áll érdekében a pedagógusok fizetésének emelése, az sokkal inkább akut stresszhelyzeteket okozna a politikai küzdelem résztvevői számára, hiszen sokkal egyértelműbb lenne, hogy kivel és milyen állítással szemben kell többséget szerezni, hogy mikor ér véget a küzdelem és hogy mi lesz a pontos kimenetele.

Ezzel szemben a valóság az, hogy mind a kormányoldal, mind az ellenzék egyetértését fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy a pedagógusok magasabb fizetést érdemelnek. Sőt, mindkét oldal nagyon fontosnak mondja a magyar közoktatás helyzetét, csak tulajdonképpen azt állítják, hogy ez éppen a második legfontosabb pont a napirenden, mert az első az adott politikai ellenfelek legyőzése. Ha azonban az első pont teljesül, abból már szinte egyenesen következik, hogy a második is megvalósul.

Egészség a félperiférián?

Ezért lenne fontos a rendszerkritikus baloldal számára, hogy a NER-hez és a liberális ellenzékhez hasonlóan koherens állítása legyen arról, hogy mit jelent egészségesnek lenni. Vagy legalábbis mit jelent egészségesen kizsákmányolhatónak vagy kizsákmányolhatóan egészségesnek lenni a kelet-európai félperiférián.

Példaként nézzük meg a 2021-es előválasztást. Kezdetben minden szereplő képes volt egymással nyugodt hangnemben vitázni, hiszen teljes egyetértés volt abban, hogy kormányváltásra van szükség. Azt sem tagadta határozottan senki sem, hogy az országnak a rendszerváltáskor kitűzött célok felé kell tovább haladnia egy sikeres választás esetén.

Így olyan baloldali politikusok is, mint például Karácsony Gergely vagy Jámbor András, kifejthették az elképzeléseiket azzal kapcsolatban, hogy milyen jövőt képzelnek el az ország számára. Bár voltak, akik időnként vitatkoztak az állításaikkal, senki sem utasította el őket teljes határozottsággal.

Az előválasztás második fordulójában továbbra sem ellenezte nyíltan senki Karácsony állításait. A liberális értelmiség és politikusok egy része azonban elsődleges veszélyként írta le annak esélyét, hogy olyasvalaki legyen az egységes ellenzék miniszterelnökjelöltje, akit szerintük túl sok szál fűz az őszödi beszédhez.

Nem a korábbi kormányok neoliberális válságkezelésétől való elhatárolódást tartották hangsúlyosnak, hanem a hazai neoliberális pszichopolitika által képviselt értékeket eláruló, megtagadó őszödi beszéd választási eredményekre gyakorolt esetleges hatása vált a legfontosabb kérdéssé, amelynek eredményeképp a kezdeti nyugodt hangnemet valódi ellenségeskedés váltotta fel. Senkinek sem kellett tiltakoznia Karácsony elképzeléseivel szemben, elég volt csak azt hangsúlyozni, hogy ezek másodlagos kérdések ahhoz képest, hogy az ország vissza tud-e állni a rendszerváltáskor kijelölt útjára.

A baloldalnak emiatt más kérdések mellett egyértelműen és hitelesen kell képviselnie azt is, hogy

nem az számít egészségesnek, aki képes érzelmileg bevonódni a saját kizsákmányoló bérmunkájába vagy érzelmileg elhatárolódni tőle, hanem aki megpróbál együttesen fellépni ellene, mert a kizsákmányolhatóság nem egyenlő az egészséggel.

Címfotó: parlament.hu/PickPik

Irodalom

Bickerton, Christopher J. – Accetti, Carlo Invernizzi (2021): Technopopulism: The New Logic of Democratic Politics. Oxford: Oxford Academic.

Bíró-Nagy András – Szászi Áron – Varga Attila (2022): Magyarország értéktérképe 2022. Budapest: Friedrich Ebert Stiftung – Policy Solutions.

Boros Tamás – Laki Gergely (2018): Politikai útmutató Magyarországhoz: Kutatás a magyar társadalom politikai értékrendjéről. Budapest: Friedrich Ebert Stiftung – Policy Solutions.

Csigó Péter (2023): Miért láthatatlan a társadalmi igény a baloldali politikára? A kapitalizmuson innen, a rendszerkritikán túl 2. Mérce, 2023. február 12.

Innes, Abby (2002): Party Competition in Postcommunist Europe: The Great Electoral Lottery. Comparative Politics, 35 (1): 85–104.

Dr. Máté Gábor – Máté Dániel (2022): Normális vagy: Trauma, betegség és gyógyulás mérgező világunkban. Budapest: Open Books.

Orbán Viktor (2023): Orbán Viktor előadása a XXXII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban. Magyarország Kormánya, 2023. július 22.

Pfeifer, Theresa H. (2009): Deconstructing Cartesian Dualisms of Western Racialized Systems: A Study in the Colors Black and White. Journal of Black Studies, 39 (4): 528–547.

Szalai Erzsébet (2022): Lélek és profitráta. Budapest: Napvilág Kiadó.

Szalai Erzsébet (2023a): „A baloldali értelmiség elfordult a munkásságtól, bár ezt csak kevesen ismerik el”: Forgács Iván interjúja Szalai Erzsébettel. Népszava, 2023. január 28.

Szalai Erzsébet (2023b): Szorításban: A tőke–munka viszony a NER-ben, avagy kizsákmányolás a magyarországi újkapitalizmus autoriter szakaszában. Replika, 34 (128): 191–217.

Wojcieszak, Magdalena – de Leeuw, Sjifra – Menchen-Trevino, Ericka – Lee, Seungsu – Huang-Isherwood, Ke M. – Weeks, Brian (2023): No Polarization From Partisan News: Over-Time Evidence From Trace Data. The International Journal of Press/Politics, 28 (3): 601–626.