Steven Bratman (és David Knight): Health Food Junkies: Overcoming the Obsession with Healthy Eating.

(Egészségesétel-függők: Hogyan győzhetjük le az egészséges táplálkozás iránti megszállottságunkat.) New York: Broadway Books, 2000.

A terminusban az első szó az orto, vagyis „helyes”, illetve az orexia, vagyis „táplálkozás”, „étvágy” szavakból tevődik össze, míg a nervosa – ahogy az anorexia nervosa esetében is – arra utal, hogy a helyes táplálkozás kényszeres, rögeszmés mértéket ölt.

Az új civilizációs betegség tünetegyüttesének és a hátterében meghúzódó okok leírásakor Steven Bratman mindenekelőtt saját tapasztalataiból merített. Évekig maga is a kényszeresen egészséges táplálkozás megszállottja volt. Ennek látszólag pozitív hozadékai mögött csak akkor ismerte fel a negatív hatásokat, amikor folyamatosan az egyik táplálkozási filozófiából a másikba „esett”.

Észrevette ugyanis, hogy e filozófiák között – legalábbis a helyes táplálkozást illetően – gyakorlatilag semmilyen közös nevező nincs. Míg az egyik egy bizonyos táplálék vagy elkészítési mód jótékony hatásait hangsúlyozza, addig a másik egy teljesen másfajta táplálék vagy módszer mellett tör lándzsát. Hogy ki melyikhez csatlakozik, tulajdonképpen hit kérdésévé válik. Az állati eredetű ételeket kiiktató vegánság és a húsok fogyasztásán alapuló ketogén étrend például meglehetősen nehezen egyeztethető össze egymással.

Az egészséges életmódra, azon belül pedig az egészséges táplálkozásra való törekvés önmagában érthető törekvés, erre a mesterséges adalékok sokaságával dúsított, élelmiszerként árusított termékek silány minősége kellő mennyiségű racionális indokot szolgáltat.

Problémáról akkor beszélhetünk, amikor a szigorú „bioétrend” betartása megszállottsággá, kényszeres cselekvéssé válik, a szabályok megszegése pedig bűntudatot ébreszt az érintettben.

A gondot itt is – mint a kényszerbetegségek esetében általában – a mérték és a kiegyensúlyozottság szem elől tévesztése jelenti. A jelenség – a tünetek egy részével egyetemben – ennyiben az anorexiára emlékeztet.

Az elhízás elleni komoly erőfeszítések természetesen a legmesszebbmenőkig érthetőek és méltánylandók. Anorexiáról akkor beszélhetünk, amikor mindez kóros törekvéssé, megszállottsággá válik, és az ember érdeklődésének jelentős beszűkülését, a figyelem egyetlen dologra történő fixációját eredményezi.

Az anorexiával, a bulimiával és az egyéb hasonló zavarokkal ellentétben azonban az ortorexia esetében

rendkívüli problémát okoz, hogy az egészséges táplálkozás – még ebben a túlfeszített, eltúlzott formájában is – erényként jelenik meg, és ezt egy ideig a környezet is pozitívan tükrözheti vissza.

Az ortorexiás tudatában saját tevékenysége nemes, morálisan és spirituálisan magasrendűként jelenik meg. A pszichológiai és a társas szemponton kívül szinte minden egyéb nézőpontból üdvözlendő lehetne: biológiai szempontból nézve (elvileg) egészséges, ökológiai megközelítésből (elvileg) üdvös lehet, hiszen például a vegán táplálkozást folytatónak (elvileg) alacsonyabb az ökológiai lábnyoma, és morális szempontból is (ugyancsak elvileg) nemes (tud lenni), hiszen nem járul hozzá az állatok kínzásához stb.

A spirálból ezért csak akkor lehet kitörni, ha az emberben tudatosul, hogy legjobb szándékai ellenére is bajba került. Amikor a tevékenység, amelyről addig azt gondolta, hogy szabad akaratából végzi, immár a rögeszméjévé vált. Amikor világszemlélete gyors és gyökeres változáson ment keresztül, a spirituális fordulatot megérteni képtelen „hitetlen” barátaitól és családjától pedig fokozatosan eltávolodott. Amikor társas élete az étel és az étkezések köré szerveződik, annak függvényévé válik, hiszen az embereket nagymértékben annak alapján ítéli meg, hogy az általa képviselt életmóddal milyen mértékben férnek össze.

A fontossági sorrendben az ételek és az étkezések az emberek elé kerülnek.

Az ortorexiás számára az élet három dimenziója kétdimenziós étlappá lapul. „Az vagy, amit megeszel” – tartja a mondás, s ez akár az ortorexiás életfilozófiája is lehetne. Valóban alapvető fontosságú kérdés, hogy mi és milyen formában kerül a tányérunkra. Vannak azonban az életnek más fontos dimenziói is: a barátok, a család, a munka, a sport, a kultúra, a kikapcsolódás stb., amelyek az ortorexiás tudatából fokozatosan kiszorulnak.

Az anorexiával szemben az ortorexia általában nem veszélyezteti komolyan az egészséget (kivéve gyerekek esetében). Az egyoldalú étrend következtében persze időnként alultápláltság alakulhat ki (25. old.), illetve a szervezetben valamilyen tápanyag- vagy vitaminhiány léphet fel.

A veszély sokkal inkább a társas lét leépülésében, az érdeklődés beszűkülésében rejlik. Azok, akik nem követik a mi „egészséges életmódunkat”, a kellemetlenségek potenciális forrásává válnak, hiszen az ortorexiás szemében ők a szüntelenül saját magukat mérgező tudatlan „hitetlenek”, akik elzárkóznak az általa vallott filozófia spiritualitása elől.

Valójában azonban az, ami „belülről” spiritualitásnak tűnik, „kívülről”, a táplálkozási szakember szemszögéből nézve kényszerbetegség, amely meg tudja keseríteni az ember életét. Márpedig Bratman járt már a barikád mindkét oldalán. A saját bőrén is tapasztalta, hogy az érzelmi bevonódás egy táplálkozási filozófia esetében milyen nagymértékben megnehezíti, hogy valaki kitörjön a fentebb említett spirálból, helyre zökkentse egyoldalúvá vált életét.

Az ortorexia esetében a függőség minden fontos tünete megjelenik: megszállottság, a boldogsághoz vezető egyetlen igaz útba vetett hit, a kritikával szembeni védekezés kényszere és a társasági élet beszűkülése.

Az egyetlen különbség, hogy az ortorexiás nem titkolja, sőt, inkább büszkén hirdeti – új – rögeszméjét, másokat is igyekszik meggyőzni az általa vallott felfogás helyességéről.

Bratman egy tíz kérdésből álló tesztsort dolgozott ki, amely segít különbséget tenni a racionálisan egészséges táplálkozás és a kényszeres ortorexia között. Ha valaki az alábbi kérdésekből legalább kettőre-háromra igennel felel, fennállhat a veszélye annak, hogy esetében a tudatos táplálkozás rögeszmévé vált (47–53. old).

1. Egy nap többet gondol-e három óránál az egészséges táplálkozásra?
2. Mindig előre megtervezi-e, hogy másnap mit fog enni?
3. Fontosabb-e Önnek a táplálkozásban az erény, mint az élvezet?
4. Tapasztalta-e, hogy az Ön által fogyasztott ételek minőségének javulásával párhuzamosan általános életminősége romlott?
5. A táplálkozásban egyre szigorúbb-e önmagához?
6. Lemondott-e bizonyos, korábban élvezettel fogyasztott ételekről a „helyes táplálkozás” érdekében?
7. Javította-e önbecsülését az egészséges táplálkozás? Előfordul, hogy lenézéssel tekint másokra, akik nem így táplálkoznak?
8. Ha időnként olyan ételeket eszik, amelyek nem egyeztethetők össze étkezési elveivel, bűntudata vagy szégyenérzete támad-e?
9. Étkezési elveinek következményeként beszűkült-e társasági élete?
10. Amikor saját felfogása szerint „helyesen” táplálkozik, úgy érzi-e, mintha mindent kézben tartana?

Fontos tudni, hogy az ortorexia kialakulása valójában csak tünet, amelynek hátterében sokféle pszichológiai mechanizmus állhat – ennek hátterében pedig számtalan társadalmi kiváltó ok. A pszichológiai mechanizmusok Bratman szerint a következők lehetnek (58–82. old.):

• a teljes biztonság érzésének vágya és a tökéletes kontroll igénye (amikor az élet változékonyságával és bizonytalanságával szemben az ember úgy érzi, legalább afölött ellenőrzést tud gyakorolni, hogy mi kerül a tányérjára);
• rejtett konformitás (a társadalmi normák a fittséget, fiatalosságot, egészségességet írják elő, előfordulhat, hogy az ortorexiás – anélkül, hogy ezt beismerné – ezen elvárásoknak próbál megfelelni);
• a spiritualitás keresése a „konyhában” (a makrobiotikus táplálkozás vagy a nyers étrend követése valójában vallásos erővel ragadják magukkal az embert; az ortorexia legsúlyosabb esetei általában azok közül kerülnek ki, akik a spiritualitást a konyhában, az élelmiszerekben keresik);
• puritanizmusra való törekvés (az ortorexiás számára az önmagával való elégedettség fontos forrása, hogy képes ellenállni a csábító ételek hívásának; ebben az esetben a lemondás egyfajta önjutalmazási, önértékelést javító mechanizmusként működik);
• identitáskeresés és -teremtés iránti szükséglet (az ortorexia egyik oka lehet, hogy az illető könnyen kifejezhető pozitív identitásra vágyik; így fordulhat elő az, hogy az önmeghatározás bizonyos ételek fogyasztására vonatkozó tilalmakból bontakozik ki);
• másoktól való félelem (azok számára, akik társas helyzetekben rendszerint zavarban vagy kényelmetlenül érzik magukat, a sajátos étrend jó indok lehet a társasági összejövetelektől való távolmaradásra).

E mechanizmusok mindegyikében közös vonás, hogy az ortorexiás az ételeknek és az étkezésnek irracionálisan nagy fontosságot tulajdonít, így

korábban sokrétű szükségleteinek, érzéseinek, vágyainak és érdeklődésének a sajátos étrend válik szinte egyetlen tárgyává.

Az ortorexiából – még más táplálkozási zavarokhoz mérten is – nehéz kitörni, mivel az ortorexiás új világszemléletét, új hitét rendszerint nem problémaként és az életét gúzsba kötő kényszerbetegségként, hanem erényként és általa szabadon választottként éli meg.

Steven Bratman számára az jelentette a döntő felismerést, hogy miután számos alternatív étrendet kipróbált, észrevette, hogy a különböző alternatív táplálkozási filozófiákra nemcsak az jellemző, hogy időnként megkérdőjelezik az orvostudomány eredményeit, hanem emellett rendszerint egymásnak is teljességgel ellentmondó étkezési javaslatokkal állnak elő (89. old.).

Például:

• míg a nyers étrend szerint a narancsböjt egészséges, a hagyományos naturopátia egyes irányzatai szerint a citrusfélék túl savasak;
• míg a modern orvoslás és a naturopátia szerint a vaj egészségtelen, addig az ajurvédikus orvoslás szerint egészségmegőrző hatással bír;
• a food combining theoryn, vagyis az élelmiszer-ötvöző étrenden alapuló elmélet szerint a fehérjét és a keményítőt nem szabad egyszerre fogyasztani, ugyanakkor a makrobiotikus táplálkozás előírása szerint az adzuki babot és a barna rizst mindig együtt kell elkészíteni;
• a nyers étrend tiltja a főtt ételek fogyasztását, viszont az ázsiai kultúrákból származó makrobiotikus étrend a főtt ételekben látja az egészség zálogát. És így tovább (91. old.).

Az ortorexiától tehát nem könnyű megszabadulni. Ám amennyiben megszületik a felismerés, hogy a táplálkozás iránt táplált irracionális elvárások hosszú távon többet árthatnak, mint használnak, az ortorexiás már ezzel is óriási lépést tett afelé, hogy eredményesen változtasson rögeszmévé vált táplálkozásán (és az ennek eredményeként fellépő elszigeteltségén).

Ehhez Bratman szerint legalább annak tudatosulnia kell benne, hogy nincsenek eleve jó vagy rossz ételek, az egészséges táplálkozás kulcsa – orvosi szempontból – a változatosság, a kiegyensúlyozottság és a mértékletesség.

Természetesen ettől még indokoltak lehetnek a sajátos diéták, de csak akkor, ha nem elsősorban az egyébként érthető egzisztenciális szorongás tüneti kezelését szolgálja.

(Jelen írás egy korábbi és valamivel rövidebb változata 2010-ben jelent meg a hvg.hu-n.)

Címfotó: FreePik