Rutger Bregman (2020): Emberiség: Mégis jobbak lennénk, mint hittük? Budapest: HVG Könyvek

Az ember rossz, önző, kapzsi és gonosz. Vagy mégsem? A fiatal holland író, Rutger Bregman Emberiség című könyvének célja, hogy megváltoztassuk az emberképünket, és újraértékeljük a realizmus jelentését. Nekem pedig az a célom, hogy minél többen elolvassák a könyvét. A következőkben leírom, miért.

Milyenek vagyunk mi, emberek? Eredendően önzőek és rosszak? Vagy eredetileg jószándékúak, csak útközben eltévedünk? Rutger Bregman Emberiség című könyvében arra a feladatra vállalkozik, hogy megválaszolja e kérdéseket. A történész-író hollandul eredetileg 2019-ben, magyarul 2020-ban megjelent művét tekinthetjük Jean-Jacques Rousseau és Thomas Hobbes vitájának, a történelem legkülönbözőbb koraiból származó elméletek és események elemzésével körítve.

Rousseau azt állította, hogy az ember születésekor jó, tiszta és önzetlen, azonban idővel a civilizáció megrontja. Ezzel szemben Hobbes szerint az ember olyan önző és állati, hogy a mindenki háborúját mindenki ellen csak egy felülről jövő társadalmi szerződés állíthatja meg.

Rutger Bregman e két merőben eltérő állítás vitáját jelenünkig vezető példákon mutatja be, majd levonja saját következtetését. A szerző fő célja, hogy megváltoztassuk az emberről alkotott képünket. Fő mondanivalója az, hogy

az emberiség túl sötét szemüvegen keresztül látja magát.

Aki ma „realistaként” gondolkozik, inkább negatív ítéletet vagy jóslatot fogalmaz meg magáról és embertársairól. Az író e tézis bebizonyítását viszi végig a könyvben, és ajánl egy alternatívát: az új realizmust.

Új realizmus

Vajon akik mindennapi életfelfogásuk szerint realistáknak tartják magukat, tényleg azok? Vagy cinikusabban, sötétebben látják az emberiséget, mint amennyire a valóságban az? Természetesen arra a kérdésre, hogy az emberiség jó vagy rossz, nemcsak ez a két válasz adható. Legjobb lenne, ha egyik szélsőség felé se hajlanánk, inkább reálisan látnánk magunkat és embertársainkat. Bregman szerint a jelenlegi realizmus eltorzult:

„a modern nyelvhasználatban a realista szó a cinikus szinonimájává vált, és olyasvalakire utal, aki pesszimistán tekint a világra”.

Könyvének legfontosabb célja a realizmus fogalmának megváltoztatása és újraértelmezése. Az új realizmushoz új világkép és új emberkép társul.

A könyv azon a „radikális elgondoláson alapszik”, miszerint „a legtöbb ember a lelke mélyén egészen tisztességes” – állítja az író. Ez a gondolat azért radikális, mert a csapból is az ellenkezője folyik. Neves pszichológusok, biológusok, az egyénnel és a társadalommal foglalkozó tudósok alkotják meg a különbözőbbnél különbözőbb elméleteket arra vonatkozóan, hogy az ember eredendően rossz, önző, bűnös.

A szerző nem az emberiség jósága mellett kardoskodik. Nem azt állítja, hogy az ember jó, hanem azt, hogy jobb, mint ahogy a legtöbben gondoljuk.

Meggyőződése szerint az új realizmusban túl kell lépnünk a már meglévő kereteken. Az egész könyvet – olykor hallgatólagosan, olykor kimondva – végigkíséri az a gondolat, hogy meg kell haladnunk a dichotóm gondolkodást, amelyben csak a spektrum két vége létezik: jó–rossz, optimista–pesszimista, bal–jobb, konzervatív–liberális, kapitalista–kommunista. A szerző által képviselt új realizmus le szeretné dönteni ezeket az ellentétpárokat, és tapasztalatokra alapozva kívánja megszínesíteni a fekete–fehér gondolkodásmódot.

Az új realizmus egy új gondolkodási paradigma.

Jelenlegi gondolkodásmódunk válságával az is összefüggésben lehet, amit Bregman előző könyvében állított a középpontba: ma nincsenek merész jövőképeink, vízióink, utópiáink. (Az utópia realistáknak című könyvéről írt Új Egyenlőség-recenziót itt találjátok.) Bregman mindkét magyarul megjelent könyve arról szól tulajdonképpen, hogy az emberek – főleg a döntéshozók és a tekintélyszemélyek – különböző ideológiák, megcáfolt elméletek és a hatalom miatt hogyan veszik semmibe a tudományos tényeket és tapasztalatokat. Ha azonban a tudományra támaszkodunk, észre kell vennünk, hogy radikális változásra van szükség a gondolkodásmódunkban, és felül kell vizsgálnunk az emberképünket:

„A pszichológia, a biológia, a régészet, az antropológia, a szociológia és a történelem legújabb eredményeinek ismeretében kénytelenek vagyunk szembenézni a ténnyel, hogy az emberiség évezredeken keresztül téves önkép alapján próbált tájékozódni a világban.”

Az emberkép elferdítése

A második világháború után népszerű kutatási témává vált az emberi gonoszság. A tudósok arra keresték a választ, hogy mi vezethetett az emberiség legnagyobb tragédiájához. Bregman e fontos témának külön alegységet szentel a könyvében Auschwitz után címmel. Fejezeteken keresztül boncolgatja a háború után kibontakozó szociálpszichológia neves képviselőinek elméleteit, amelyek legtöbb esetben egybevágnak a Hobbes-i alapvetésekkel.

Philip Zimbardo stanfordi börtönkísérlete, Stanley Milgram sokkológépe és Muzafer Sherif gyerektábora ugyanabba az irányba mutat: minden emberben ott lakozik közvetlenül a felszín alatt a valódi ösztönlény, aki erőszakos és gonosz.

E három rendkívül fontos kísérlet megszámlálhatatlan sebből vérzik – derült ki az archívumokból, amelyek nemrég váltak hozzáférhetővé. A kutatók vagy a kísérlet elszántabb résztvevői jellemzően a „tudományra” hivatkozva manipulálták az eseményeket. Azonban az eredeti kísérletek dokumentumait vagy azóta megismételt eseteket tanulmányozva a következő állapítható meg:

„[H]a eléggé nyüstöljük, piszkáljuk, unszoljuk, becsapjuk és manipuláljuk az embereket, akkor sokan tényleg képesek gonoszságokra. (…) De a gonosz nem közvetlenül a felszín alatt lakozik, komoly erőfeszítést igényel az előbányászása. És ami a legfontosabb: a gonoszt jónak kell álcázni.”

Hannah Arendt filozófus is azt figyelte meg, hogy a rossz döntéseinket szeretjük úgy alakítani, hogy a jóság látszatát keltse. A hatvanas években azonban még nem sokan gondolkodtak úgy, mint ő. Ebben az időszakban folyt az Eichmann-per tárgyalása (1961), és vált felkapott olvasmánnyá a Legyek ura (1954, magyarul először: 1963), majd később Az önző gén is (1976, magyarul először 1986).

A Legyek urát klasszikus regénynek tartják, és jelenleg is számos iskolában adják kötelező olvasmányként a tanárok a diákok kezébe, ami fontos kérdéseket vet fel. Miért kellene a mai napig gyerekekkel olvastatnunk egy megkeseredett férfi fiktív történetét, igazságként tálalva arról, hogy az emberek rosszak?

Miért termeljük újra generációkon keresztül azt a hitet, hogy vékony vonal választ el minket az „elállatiasodott”, gonosz, önző természetünktől, „igaz” valónktól?

Senki se beszél a valóságos Legyek uráról, ami a hatvanas években a csendes-óceáni ‘Ata szigetén több mint egy évet töltő hajótörött kamaszfiúkkal történt. Miért? Mert nem hátborzongató, elrettentő történet. Unalmas. Pedig mennyivel reálisabb lenne!

Emberképünk eltorzítása azonban nem a második világháború után kezdődött. Bregman e kérdést kutatva egyes fejezetekben visszanyúl az emberiség letelepedéséhez, a magántulajdon feltalálásához és a felvilágosodás korához is. Mindezek mellett a 21. századot érintő jelenségekről is beszél, például az emberképünk befolyásolásáról a média és a hírfüggőség által.

A médiában szívesen jelentetnek meg negatív, tragikus vagy szenzációhajhász híreket, mert több kattintást szereznek vele. Ez viszont oda vezet, hogy a magát tájékozottnak hitt embernek egyre irreálisabb képe lesz a világról és az emberiségről. Nem véletlen, hogy a kriminológia is foglalkozik e kérdéssel, hiszen a média torzítása miatt az emberekben kialakult veszélyérzet és a bűnözéstől való félelem teljes mértékben eltérhet attól, amit a statisztika mond, és ami a valószínűbb veszélyforrás.

„A Daily Mailhez hasonló napilapok egykor vérszomjas hunokról szóló rémhíreket terjesztettek, manapság enyveskezű idegenekről, rablógyilkos migránsokról és lányokat megerőszakoló menekültekről szólnak a híradásaik, akik – fölöttébb érdekes módon – egyszerre elveszik a munkánkat és túl lusták is ahhoz, hogy dolgozzanak, miközben a szabadidejükben azzal szórakoztatják magukat, hogy brutálisan lerombolják évszázados hagyományainkat és értékeinket.” 

Bregman említ egy kutatást, amelyben a tudósok arra az eredményre jutottak, hogy

akik rendszeresen hírfolyamokat görgetnek, cinikusabbak és pesszimistábbak lesznek, mint azok, akik nem bújják a híreket napi többször, és nem figyelik a hírportálok értesítéseit.

Erre természetesen a média radikális megreformálása is lehetne a válasz, viszont Bregman azt tanácsolja, hogy a folyamatos hírfigyelés helyett olvassunk kevesebb, de mélyebben elemző cikket. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy az „emberek közti távolság kialakulásának napjainkban az egyik legerőteljesebb forrása a média”.

A civilizáció vékony máza

A holland szerző a könyvben sokat emlegeti Frans de Waal elpusztíthatatlan mázelméletét, amely szerint

a civilizáció csupán arra képes, hogy az emberek viselkedését egy vékony, felszíni mázzal vonja be; viszont amint valami kibillenti őket egyensúlyukból, rögtön előbújik valódi, állatias énjük.

Bregman szerint ez nem igaz: az emberek a legnagyobb katasztrófákban is képesek levetkőzni önzésüket és segíteni másoknak. Erre több példát is hoz a szerző, én azonban egy hazai eseményt szeretnék említeni, mert ez a jelenség Magyarországon is megfigyelhető volt nemrég.

Azt gondolhatnánk, hogy a hosszú évek óta tartó gyűlöletpropaganda hergelése miatt a magyar emberekből kiveszett a menekültek iránti együttérzés és segítségnyújtási szándék. Ám ki segített az Ukrajnából menekülteknek, amikor cselekedni kellett 2022 márciusában? A civilek. A magyar állam nélkül, önszerveződve, egymással összefogva segítettek a háború elől menekülőknek.

Fotó: Troll Veronika

Az évek óta gyűlöletpropaganda össztüze alatt álló országban pár nap alatt több, mint százezren jelentkeztek a segítségnyújtást koordináló Facebook-csoportba, hogy felajánlják az általuk hozzáférhető erőforrásokat. A közelmúltban tehát megtapasztaltuk, hogy a kormánypártok retorikája nem ölte ki a magyarokból a menekültek iránti közösségvállalást, együttérzést és emberséget.

Ez azonban nem ilyen egyszerű, csupán e tényezővel természetesen nem magyarázható. Nem véletlen, hogy a szomszéd országból menekülőkkel könnyebb együttéreznünk, mint a világ másik oldaláról érkezőkkel. A könyvben sok kutatást említ a szerző, ami a gyűlöletet a kapcsolatok hiányával és az emberek közötti távolsággal magyarázza.

Empátia és távolság

Bregman több fejezeten keresztül boncolgatja azt a kérdést, hogy miért válnak rosszá a jó emberek. Ennek kapcsán foglalkozik az empátiával, a háborúban harcoló katonákkal, az öngyilkos merénylőkkel, a hatalom pszichológiájával és a felvilágosodás filozófusaival is.

A szerző Brian Hare biológus segítségével rámutat, hogy az ember nem csupán a legbarátságosabb faj, hanem a legkegyetlenebb is, amit főleg az emberek közötti távolsággal és kötődéssel magyaráz. Külön fejezetet szentel az empátiának, vagyis az együttérzés képességének, amiről rendkívül negatívan beszél. Az empátiánk véges kapacitású. Az empátia miatt vagyunk képesek mások helyébe képzelni magunkat, és mély kötődést kialakítani. Viszont éppen ez által könnyebben is tudjuk kizárni azokat, akikkel nem érzünk együtt. Bregman amellett érvel, hogy

ha a világban kevesebb empátia lenne, és több részvét, jobb irányba haladna az emberiség.

Az empátiát kísérő csőlátásnak köszönhetjük azt, hogy az ellenkező oldalt mindig szörnyetegként, gonoszként, fanatikus őrültként képzeljük el, ami általában hamis illúziót ad: irreális.

A Bregman által felsorakoztatott történelmi példákban az emberi gonoszság ritkán elsődleges oka a szörnyűségeknek.

A második világháború végén nem azért tartottak ki a német katonák, mert elvakultan hittek Hitler ideológiájában, hanem mert egymásért vállaltak felelősséget: több száz interjúból tudható, hogy legfőképpen a bajtársiasság tartotta őket a fronton. A terroristákkal kapcsolatban sem mondható, hogy a rossz szándék és a szélsőséges nézetekben való hit lenne a közös nevező. Az ideológia sokszor csak másodlagos. A terroristák között az egyetlen hasonló személyiségvonás, amelyet a kutatók azonosítani tudtak, a könnyű befolyásolhatóság.

Tehát a kapcsolatok vagy azok hiánya rendkívül jelentős hatást gyakorol döntéseinkre és másokról kialakított képünkre.

Bűnös emberiség

A különböző tudományágak cáfoló eredményei ellenére a civilizációs máz elmélete kiirthatatlannak tűnik. Óriási hatásuk van azoknak a tekintélyszemélyeknek, akik igazolják szavaikkal, amit az emberek hallani szeretnének egymásról és önmagukról. Nevezetesen, hogy az emberiség velejéig rossz, bűnös. Ezt sokan megkérdőjelezhetetlen igazságként könyvelik el. A hatalmi elit is szeret ráharapni az ember bűnösségén alapuló elméletekre és ideológiákra.

Ha most az ember zsigeri gonoszságáról írnám ezt a cikket, elég valószínű, hogy többen olvasnák el. Felmerül azonban a kérdés:

miért szeretnénk ilyen gonosznak és rossznak látni magunkat?

A szerző ezt a kényelemmel köti össze. Azt állítja, hogy az effajta cinizmus a lustaság egyik válfaja. Kényelmes hinnünk a bűnös természetünkben, mert így kibújhatunk bizonyos felelősségek alól. „Ha elhitetjük magunkkal, hogy a legtöbb ember velejéig romlott, akkor felesleges az igazságtalanság ellen küzdenünk.”

A nyugati világ már több száz éve építi úgy az intézményeit, hogy készpénznek veszi a civilizációs máz elméletét.

„A modern kapitalizmus, demokrácia és törvényalkotás egyaránt azon az elven alapul, hogy az ember önző.”

Itt az ideje megkérdőjelezni: valóban az emberiség elferdített, gonosz és önző képéből kellene kiindulnunk? A szerző szerint egyáltalán nem. Olyan jógyakorlatokat és másfajta emberképen alapuló intézményeket is bemutat, amelyek elsőre radikálisnak tűnnek. Ha azonban belegondolunk, és józan ésszel megvizsgáljuk, akkor láthatjuk: a realitás talaján maradnak, sőt, reálisabbak, mint jelenlegi intézményrendszereink.

A szerző az új realizmus első és legfőbb feladatának az újfajta intézmények létrehozását tartja. Egyaránt mutat alternatívákat a demokrácia újraértelmezésére (Porto Alegre, Torres), az oktatásra (Agora), a vállalatműködésre (Buurtzorg), és a büntetésvégrehajtásra (Halden, Bastøy).

Miért higgyünk Bregmannak?

A szerző rendkívül sok szakterületről hoz példákat, kutatásokat, esettanulmányokat. Beszél vadászó-gyűjtögető őseinkről, evolúcióról, demokráciáról, szociálpszichológiáról, a történelem legsötétebb korszakairól, katonákról, terroristákról, oktatásról, hatalomról, filozófiáról… Ez akár szét is feszíthetné a mondanivalóját, de pont ellenkezőleg hat: a látszólag különálló szálakat összefésüli, párhuzamba vonja, vissza-visszautal, ezáltal az olvasó egy kerek képet kap a könyv végére. Ez az egész kép szép lassan, fejezetről fejezetre, rétegenként épül fel.

Történeti levezetései a jelenig ívelnek, amivel példái rendkívül aktuálissá válnak. Talán nem tudományos, inkább tudományról szóló mű. A tények, kutatási eredmények ellenőrizhetőségét a könyv végén több tíz oldalas forrásjegyzék segíti.

Épp mikor az olvasóban felmerülne a kétség, hogy a szerző elfogult egy kutatás, elmélet vagy ideológia irányába, a szerző megkérdőjelezi és árnyalja a gondolatot. Gondolatmenete kételyeit megosztja, ezzel átláthatóvá teszi; folyamatos kérdésfeltevésekkel tartja fenn az olvasó érdeklődését.

Bregman könyvét először rögtön a kiadás után, 2020-ban olvastam, szinte faltam az oldalakat. Rájöttem, hogy amit a szerző kínál, segít nekem a pesszimista gondolkodásommal való folytonos küzdelemben. A következő évben a környezetemben mindenkit azzal fárasztottam, hogy meséltem nekik a könyvről, szinte minden beszélgetéshez kapcsolódónak éreztem. Sosem tudtam azonban egészében átadni a könyv élményét.

Másodszorra elolvasva igyekeztem kritikusan hozzáállni a szöveghez. Lappangott bennem a gyanú, hogy a szerző túlságosan szép képet festett, amit szerettem volna elhinni. Újra a végére érve arra a konklúzióra jutottam, hogy még realistább, mint amilyenre emlékeztem. Természetesen van helye a könyv bírálatának is, előtte azonban mindenkinek meleg szívvel azt ajánlom, hogy olvassa el a művet.

Címfotó: Címfotó: Shoeib Abolhassani – Unsplash