Archives International/imago
A fasiszta uralom a függő (imperialista hatalomtól, függő, elnyomott) országokban rendszerint fasiszta tömegmozgalom nélkül marad, annak kiépítése a katonaság eszközeivel történik - mint Brazíliában (katonai puccs Rio de Janeiróban, 1964 áprilisában).
Jürgen Lloyd a Marx Engels Alapítvány tagja. Legutóbb 2022. július 21-én írt ezen a helyen a marxizmus imperializmus elméletéről.
Az alábbi szöveg a szerző június 29-én a "'A demokráciát időnként vérben kell fürdetni... „ című rendezvényen elhangzott előadásának kidolgozott változata. Fasizmus Chilében Pinochet alatt - német részvétel, folytonosságok, párhuzamok" című előadásában a jW-Maigalerie-ben. (jW)
Hamis véleményeket helyére kell tenni: A chilei puccs 50 éve történt. Felvilágosító vitaest a jW Maigalerie-ben
Forrás: https://www.jungewelt.de/artikel/453799.b%C3%BCrgerliche-herrschaft-kontinuum-faschismus.html
"Természetesen a katonaság és a rendőrség megkínozza a foglyokat, hogy fontos információkhoz jusson; természetesen a politikai felforgatók esetében gyakran egyáltalán nem kerül sor tárgyalásra, hanem azonnali lelövésre. De egy objektív jelentésnek hozzá kellene tennie, hogy keménység nélkül nincs fejlődés. És ez valóban előrelépés."¹
Ezeket a szavakat Werner Paul Schmidt mondta 1972 februárjában egy interjúban a Brazíliát 1964 óta uraló katonai diktatúráról. Schmidt akkoriban a VW do Brasil, a VW legnagyobb Németországon kívüli vállalatának vezetője volt, később pedig a Volkswagen-csoport igazgatótanácsának tagja.
A nyugatnémet monopol-tőke képviselője tehát szükségszerűségnek nyilvánítja az általa "keménységnek" nevezett dolgokat - a diktatúra gyilkosságait és kínzásait -, amelyek nélkül "nem lenne fejlődés". Félretéve az osztályperspektívát, amelyből itt megítélhető, hogy melyik irányba megy, előre vagy hátra, a VW menedzsere így fejezte ki azt, ami a fasizmus marxista felfogásának tartalma. Az, hogy ez a felfogás, amely perspektívát kínál egy hatékony antifasiszta gyakorlathoz, ma egyre inkább háttérbe szorul, ami katasztrofális fejlemény. Kevésbé hasznos azonban ezen a fejlődésen siránkozni, mint annak a ténynek a kitartó demonstrálásával szembeszállni, hogy a fasiszta veszély elleni hatékony küzdelemhez a marxizmus meglátásaira van szükség.
Ami valójában
Az 50 évvel ezelőtti chilei fasiszta puccsal kapcsolatban ez nem utolsósorban azt jelenti, hogy az olykor meglehetősen hanyagul használt "valami fasizmus" megítéléssel szemben pontosan megvizsgáljuk, hogy a chilei diktatúra tartalma és jellege hogyan jellemezhető fasisztának.
De először is tisztáznunk kell, hogy miért foglalkozunk egy ilyen vagy egyáltalán bármilyen más fogalommal. Hiszen ha komolyan vesszük Marx tizenegyedik Feuerbach-tézisét, akkor nem a valóság más értelmezésével, hanem megváltoztatásával kell foglalkoznunk. Hogy a Pinochet-rezsim nem felel meg a fasizmusról alkotott felfogásunknak, vagy hogy 1973-ban fasiszta diktatúra jött-e létre Chilében - ezt a kérdést úgy kezelni, mintha csak egy megfelelő fogalom kérdése lenne, semmiképpen sem lenne összeegyeztethető a Feuerbach-tézisből fakadó követeléssel. Ha valamit azért nevezünk "fasisztának", hogy azt különösen megvetendőnek jelöljük meg, akkor ez néha igaz lehet, néha nem - de az ilyen címkék egyáltalán nem járulnak hozzá a valóságot megváltoztató antifasiszta gyakorlat kialakításához. Legfeljebb azt a hiú igényt szolgálják, hogy szerzőik saját erkölcsi álláspontjukat hirdessék. De felhígítják a fasizmus fogalmát, tompítják azt.
Ahhoz, hogy ma Chilében a puccs és a diktatúra jellegével foglalkozzunk, azt úgy kell megközelítenünk, hogy megvilágítsuk az uralmi érdekek és az érvényesülésük feltételei közötti kapcsolatot. Ugyanis ebből az összefüggésből magyarázható az, amit a marxisták fasizmus alatt értenek. És érdeklődésünk ezután arra a kérdésre irányul, hogy ez az összefüggés hogyan mutatkozik meg Chile esetében.
"Keménység nélkül" "nincs fejlődés" - hangzott a VW menedzserének kijelentése. Nos, mi a társadalmi és történelmi fejlődés tartalma, ha az a monopol-tőke szempontjából "halad előre"? Kétségtelen, hogy a nyereségesség a kritérium része. A tőke befektétésének nyereségesnek kell lennie, nyereséget kell hoznia. Profit nélkül nem lehetséges, legalábbis hosszú távon nem. De tévedés lenne, ha a tőkés osztályérdek tartalmát csak a profittermelésben látnánk. Ez lehet az egyes kapitalisták motivációja. De az uralkodó burzsoázia osztályérdeke mindenekelőtt saját osztályuralmának fenntartását foglalja magában - vagyis ezen osztályuralom létfeltételeinek állandó reprodukálását és kiterjesztését. Ennek érdekében a burzsoázia még arra is hajlandó, hogy szükség esetén lemondjon profitja egy részéről. És ehhez olyan államot teremt magának, amely a tőkés osztály általános érdekeit még akkor is érvényesíti, ha ennek az osztálynak egyes képviselői nem hajlandók félretenni egyéni érdekeiket. Az, hogy "előre megy", egyet jelent ennek az általános osztályérdeknek a megvalósításával.
Mire vonatkozik tehát az uralkodó osztály általános érdeke a jelen korszakban? A marxisták abból indulnak ki, hogy a progresszív fejlődéssel - a kapitalizmusban is - a termelőerők társadalmi jellege növekszik. A válasz erre a kapitalizmusnak megfelelően a monopoltőke kialakulása. Ez - a termelőerők társadalmi jellegéből kiindulva - saját osztályérdekét termeli ki: nevezetesen azt az igényt, hogy ne csak a vállalatok termelési folyamatait, hanem a társadalomban minden távolabbi együttműködési folyamatot is úgy alakítsanak, hogy az a monopóliumok érdekeit szolgálja. Mindenkinek a monopoltőke által diktált irányba kell összefognia. Lenin az imperializmusról szóló tanulmányában ezt a fejleményt úgy jellemzi, hogy a pénzügyi oligarchiáról beszél, "amely a függőségi viszonyok sűrű hálóját a modern burzsoá társadalom kivétel nélkül minden gazdasági és politikai intézménye fölé kifeszíti".².
Ez a sajátosan monopolkapitalista osztályérdek általában úgy valósul meg, hogy meggyőzik az kizsákmányoltakat arról, hogy amit termelnek, az megfelel az ő érdekeiknek. Ez azt jelenti, hogy szubjektív érdektudatukat meghamisítják: "Ha Kruppnak jól megy, akkor nekünk is jól megy". Vagy: "A szabadságunkat a Hindukusban védik". Ilyen tartalommal bírnak a monopolkapitalista integrációs ideológiák, amelyekkel az elnymomottak tudatát manipulálják. Ha ez kellő sikerrel történik, akkor a monopolkapitalizmus uralma a parlamentáris-liberális államformák keretein belül is megvalósítható. Amikor azonban a tudat manipulálásának mechanizmusai és ennek az uralmi formának a demokratikus megjelenése már nem tűnik elegendőnek a monopóliumok által elengedhetetlennek tartott célok garantálásához, akkor erőszakkal kényszerítik ki az összefogást; akkor válik valóra az, amit a VW-do-Brasil főnöke mondott: keménység nélkül nincs továbblépés. Akkor a polgári-demokratikus kormányformáról a fasiszta kormányformára való áttérés a küszöbön áll.
A fasiszta uralom útjai
Ennyit röviden a fasizmus okainak marxista magyarázatáról. Ez a magyarázat azonban a fasiszta diktatúrák kialakulására tekintettel történik a fő imperialista országokban, ahol a monopolkapitalizmus a maga sajátos uralmi érdekeivel érvényesült, ahol tehát arra van utalva, hogy az adott anyaországok egész társadalma rendelkezésre áll, hogy összefogjon. Nos, Chile 50 évvel ezelőtt egy olyan ország volt, amelynek saját létező monopol burzsoáziája volt, de mégis alapvetően az imperialista államoktól, különösen az USA-tól függött.
Mielőtt megvizsgálnánk, hogy ez a fasizmus megértése szempontjából mást jelent-e vagy mit jelent, nézzünk meg egy második kérdést, amelyre - az érdemi okok magyarázatán túl - választ kell adnunk: azt a kérdést, hogy milyen módon és eszközökkel történik meg a polgári-demokratikus uralmi formáról a fasiszta uralmi formára való áttérés, és milyen eszközökkel tartják aztán fenn ezt az uralmi formát.
Alapvetően két változat van, amelyekkel ez az átmenet megvalósul, illetve a történelemben eddig megvalósult: a fasiszta tömegmozgalmon keresztül vezető út és az állami erő- és katonai apparátuson keresztül vezető út. Németország az NSDAP-val és Olaszország Mussolini feketeingeseivel tipikus példái az első változatnak, Spanyolország és még inkább Portugália a másodiknak. Azonban képtelenség lenne itt éles határvonalat húzni: A fasizmus 90 évvel ezelőtti németországi meghonosításában a katonaság is szerepet játszott, és a spanyolországi Franco puccsista tábornok és a portugáliai Salazar is igyekezett tömegbázist kiépíteni a fasiszta uralom támogatására. (Még ha ez akkor részben sikertelen is maradt).
Hogy most, amikor a monopol-tőke úgy dönt, hogy megváltoztatja uralmi formáját, melyik utat választja, az kizárólag a rendelkezésére álló lehetőségektől függ. A lakosság dezintegrációs folyamata - vagyis az a folyamat, amelynek során a lakosság egyre nagyobb része elveszíti azt a hitét, hogy az összefogással jobban jár - úgy is megtörténhet, hogy balra tendáló tiltakozási potenciál keletkezik, vagyis az elégedetlenek tudatosítják valós érdekeiket és azok megvalósításának feltételeit és lehetőségeit. Ebben döntő szerepe van egy kommunista párt intelligens, tömeghatékony és orientáló munkájának. A dezintegráció folyamata azonban úgy is lezajlódhat (és rendszeresen lezajlik, ha a kommunisták hatékony ereje hiányzik), hogy kialakul egy olyan tiltakozási potenciál, amely szerint a fennálló viszonyokkal való nyilvánvaló elégedetlenség ellenére sem sikerül tisztán látni a valós okokat és összefüggéseket. Az eseményeknek ez a lefolyása annál nyilvánvalóbb, minél inkább beoltották korábban az elégedetlenkedőket az érdekek tudatát torzító integrációs ideológiákkal. Ha aztán, mint pl. a weimari köztársaságban, releváns léptékű potenciál keletkezik, amely ilyen módon is jobbra fordítható, akkor az így létrejövő fasiszta tömegmozgalom eszközként szolgálhat a fasizmusba való átmenet végrehajtásához. Ha azonban a dezintegrációs folyamat valamilyen okból nem úgy zajlik, hogy releváns fasiszta tömegmozgalom alakuljon ki, akkor a monopol burzsoázia - ha teheti - a katonaságot és az állambiztonsági apparátust használja fel a fasizmusba való átmenetre.
Most már érthető, hogy - bármilyen utat is választanak - ez semmit sem változtat a létrehozandó fasizmus tartalmán és funkcióján sem. Tartalmát tekintve a fasizmus a monopol-tőke osztályérdekéről szól, és a fasizmus funkciója az, hogy ennek az érdeknek a megvalósítását megvédje más, vele valamilyen módon konfliktusba kerülő érdekek bármilyen artikulációjától. A fasiszta tömegbázis léte vagy nem léte releváns az antifasiszta harc lehetőségei szempontjából, de nem szolgál a mi fasizmusfogalmunk kritériumaként.
Az uralom tartalmának bevetése
De most vissza Chiléhez és a fasizmushoz egy függő országban. Reinhard Opitz 1974-ben egy esszéjében egyetlen mondatot fogalmazott meg, amely véleményem szerint tartalmazza a téma lényegét: "Az imperialista tőkeexport korában a monopoltőke politikai uralmának exportja és uralmi tartalmának távoli országok államapparátusaiba való befecskendezése, és így a fasizmus exportja is a lehetőségek közé tartozik.« ³
A tőkeexport és a fasizmus exportja közötti kapcsolat, amelyet Opitz itt említ, nem pusztán analógiaként értendő, vagyis abban az értelemben, hogy az egyik ugyanúgy exportálható, mint a másik. Inkább úgy kell használnunk ezt a megállapítást, mint egy ilyen uralmi rendszer jellegének analitikus meghatározását.
Az elnyomó nemzet uralkodó monopoltőkéje, amely érdekelt a haza összes társadalmi szereplőjének hatékony együttműködésében, nem ugyanúgy érdekelt az elnyomott nemzet társadalmának együttműködési folyamataiban. Az elnyomott nemzet vonatkozásában csak azt az érdekét követi, hogy bizonyos gazdasági területek (nevezetesen elsősorban ott, ahol a beruházások történnek, ahol a nyersanyagokat kitermelik és szállítják, ahol a szükséges javakat előállítják, ahol a saját termékeit el lehet adni) minél hatékonyabban beilleszthetőek legyenek a hazai gazdaság szerkezetébe, azaz, hogy a függő országok ezen területei az imperialista anyaországban végrehajtott közös húzóágazatok szolgálatába álljanak.
A marxisták egyes vitáiban időnként helyénvalónak tűnik rámutatni, hogy a tőkeexport nem egyszerűen a határokon átnyúló pénzteremtés. A tőke társadalmi viszony, és a tőkeexport ezt a társadalmi viszonyt exportálja. Amint az imént kifejtettük, a magasan fejlett monopolkapitalista társadalmakban a társadalmi viszonyt - vagyis az ottani uralmi viszonyt - az jellemzi, hogy a vállalatban nemcsak a rendes kapitalista értéktöbblet-termelés működik, hanem a termelés magasan társadalmi jellegét egyre több, hatékonyan együttműködő társadalmi együttműködési folyamat elégíti ki; a monopóliumokban koncentrálódó hatalom irányítása alatt és céljaira. A tőkeexport tehát az e céloknak alávetett tevékenységek szférájának kiterjesztését jelenti az imperialista uralom alatt álló országokba. Opitz tehát pontosan a tényeket találja el, amikor "a monopol-tőke politikai uralmának exportjáról és uralmi tartalmának a távoli országok államapparátusaiba való bejuttatásáról" beszél. Ezzel meghatározta az imperialista monopol-tőke uralmának tartalmát a függő országokban. Hogy ez az uralom ezekben az országokban milyen formát ölt, az - csakúgy, mint a hazában - attól függ, hogy milyen feltételek mellett lehet ezt az uralmat gyakorolni.
Ezek a feltételek nemcsak országonként és a történelem folyamán különböznek, hanem az imperialista anyaországok feltételeitől is - éspedig alapvetően - eltérnek. A cél nem az összefogás minél szolgálatkészebb, elkötelezettebb felhasználása, hanem csupán az egyes ágazatok minél zavartalanabb integrálása az idegen monopóliumok érdekei érdekében. Az uralom gyakorlása a függő országokban tehát nem az ottani társadalmak együttműködési folyamatainak egészére irányul. Ha azonban nem annyira az együttműködési folyamatokról van szó, amelyeket nagyrészt tudatosan kell végrehajtani, akkor az ottani lakosság érdektudatának manipulálására is kevesebb szükség van. Ugyanebben az irányban a monopolkapitalista integrációs ideológiák befolyási területe is kisebb. Könnyebb azt mondani egy német munkásnak, hogy a helyi gazdaság jóléte érdekelje, és - hogy ne váljon munkanélkülivé - aggódjon a "szociális partner" nyereségessége miatt, mint egy chilei bányásznak, hogy aggódjon az "Anaconda Copper Mining Company" vagy a "Fibro Quimica Chilena" (ez utóbbi a Hoechst AG leányvállalata volt) profitja miatt. Nehéz elhitetni vele, hogy ezek a nyereségek az ő érdekében keletkeznek, amikor látja, hogy azokat kiviszik az országból.
A monopol-tőke politikai uralmának exportja, "uralmi tartalmának távoli országok államapparátusaiba való befecskendezése" - ahogy Opitz mondja - tehát összehasonlíthatatlanul kevésbé kapcsolódik a tudat manipulálásának módszereihez, vagyis a lakosságnak a monopóliumok céljai érdekében történő, lehetőleg "önkéntes" integrálásához, mint a hazai terep. Ez semmiképpen sem kényszeríti, de valószínűbbé teszi, hogy az ilyen uralom nem élhet a polgári-demokratikus formával, hanem nyílt fasiszta diktatúrához folyamodik. Ugyanakkor a feltételeknek ez a konstellációja magyarázza azt is, hogy a fasiszta diktatúra kialakulásának módja sokkal kevésbé valószínű, hogy fasiszta tömegmozgalom formájában valósul meg, hanem túlnyomórészt a katonaság, a titkosszolgálatok és a rendőrség hozza létre és tartja fenn. A fasiszta tömegmozgalom ugyanis egy olyan tiltakozási potenciál talaján nő ki, amely nem hajlandó összefogni, de még mindig a monopolkapitalista integrációs ideológiák és azok ellenségképei járnak a fejében.
Mire van szükség
Hogy még egyszer összefoglaljuk ezt a megfontolást: A monopol-tőke függő országokba exportált politikai uralma kevésbé függ az integrációs ideológiáktól, mert nem annyira az átfogó társadalmi együttműködési folyamatokat tartja szem előtt, mint inkább az egyes szektorok problémamentes kizsákmányolását. Ugyanakkor az integrációs ideológiák hatékonyságát a külföldi érdekek mindenki számára felismerhető dominanciája is korlátozza. Hatékony integrációs ideológiák nélkül azonban a monopolkapitalista osztály a fasiszta uralmi formát fogja választani. És mivel integrációs ideológiák nélkül aligha fog eljutni egy fasiszta tömegmozgalom kialakulásáig, a fasizmus meghonosításához vezető út is túlnyomórészt a katonai út lesz.
Az exportált fasizmusnak nevezhető állapotoknak ezt a konstellációját a marxista világkép alapján magyarázhatjuk meg számunkra. Az imperialista országok monopoltőkéjének stratégái nem szorulnak ilyen magyarázatra, de nagyon is jól felismerik, hogy mi szükséges ahhoz, hogy "haladjanak". Ezért nem véletlen, hogy szüntelenül azon dolgozzanak, hogy megszerezzék a fasizmus exportjának eszközeit. Vagyis: a függő országok hadseregének kiképzése és ideológiai orientációja, a titkosszolgálatok hálózatosodása, a titkosszolgálatokhoz szorosan kapcsolódó fasiszta gyilkossági és kínzási szakértők nemzetközi hálózatai - az "értéknyugat"-nak mindezek a már sokszor megszellőztetett ürülékei nem véletlen velejárói az imperializmusnak, hanem annak szükségszerűen működő rendszerszintű összetevői "az imperialista tőkeexport korában".
Megjegyzések
1 Süddeutsche Zeitung, 1972.2.16., idézi: Süddeutsche Zeitung, 1972.2.16: Bertrand Russell Tribunal II. az elnyomásról Brazíliában, Chilében és Latin-Amerikában. Nyugat-Berlin 1975, 36. o. (ott azonban 1973-as évszámmal).
2 W. I. Lenin: Az imperializmus mint a kapitalizmus legmagasabb fokozata, 1917, Lenin Művek, 22. kötet, Berlin 1971, 305. o.
3 Reinhard Opitz: Über die Entstehung und Verhinderung von Faschismus, in: Das Argument, Heft 87 (1974), 602. o.
Forrás: https://www.jungewelt.de/artikel/455188.faschismustheorie-exportierter-faschismus.html 2023. július 20.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
