Alig négy évvel ezelőtt, egy újabb csúcstalálkozó előestéjén úgy tűnt, hogy a szervezet mélyponton van; Emmanuel Macron francia elnök szavaival élve "agyhalál" előtt állt.

Oroszország ukrajnai inváziója óta a helyzet átalakult. Miközben a NATO azt tervezi, hogy üdvözli Svédországot a soraiban - Finnország áprilisban lett teljes jogú tag - és csapatokat küld a NATO-ba a keleti szárny megerősítésére, az Európai Unió szövetségesei végre beváltják régóta halogatott ígéreteiketa katonai kiadások növelésére. A közvélemény is követte őket. Ha Oroszország megpróbálta megosztani Európát, Biden elnök tavaly tavasszal hihetően kijelenthette, hogy ehelyett teljesen "NATO-izálta" a kontinenst.

Ez a fordulat érthető módon felbátorította a szövetség támogatóit. Jens Stoltenberg főtitkár nyilatkozta, hogy "a NATO ereje a lehető legjobb eszköz, amit a NATO-nak adhatunk" A béke és a biztonság fenntartásáhnak", soha nem volt még ennyi hűséges híve. Még a NATO kritikusai isvisszafogottak, - például a Kína-héják, akik úgy látják, hogy az eltereli a figyelmet a valódi kelet-ázsiai fenyegetésről, és akik azt szeretnék, ha Washington inkább a diplomáciai megoldásokra és a helyi problémákra koncentrálna - elismerik, hogy a NATO célja elsősorban Európa védelme.

A NATO azonban - már a kezdetektől fogva - soha nem elsősorban a katonai erő összevonásával foglalkozott. Fielding 100 hadosztályt állított fel a hidegháború fénykorában, ami a Varsói Szerződés létszámának csak töredéke volt és még a kontinens nukleáris fegyverei is Washington ellenőrzése alatt álltak. Ezért inkább azt tűzte ki célul, hogy Nyugat-Európát egy sokkal nagyobb projekthez köti, egy amerikai vezetésű világrendhez, amelyben az amerikai védelem szolgálhatott eszközként, hogy engedményeket érjenek el más európai országok számára. Mint például a kereskedelem és a monetáris politikában. Ebben a küldetésében figyelemre méltóan sikeresnek bizonyult.

Sok megfigyelő arra számított, hogy a NATO a hidegháborús rivális összeomlása után bezárja a boltot. De az 1989 utáni évtizedben a szervezet igazán kiteljesedett. A NATO minősítő ügynökségként működtette az Európai Uniót Kelet-Európában, biztonságosnak nyilvánítva az országokat a fejlődés és a befektetések szempontjából. A szervezet arra kényszerítette a leendő partnereket, hogy tartsák magukat a liberális, piacpárti hitvalláshoz, amelyhez

- ahogy Bill Clinton elnök nemzetbiztonsági tanácsadója fogalmazott - "a demokratikus intézményekre való törekvés,a szabad piacok kiterjesztése" és "a kollektív biztonság előmozdítása" lépései tartoztak.

Az európai katonai szakemberek és a reformorientált elitek készséges választóközönséget alkottak, akiknek kampányát a NATO információs apparátusa támogatta.

Amikor az európai lakosság túl makacsnak bizonyult, vagy nemkívánatos módon befolyásolták a szocialista vagy nacionalista érzelmek miatt, az atlanti integráció mégis haladt. A Cseh Köztársaság sokatmondó eset volt. A szövetséghez való csatlakozásról szóló 1997-es népszavazáson nemmel szavazott, a főtitkár és a legfelsőbb vezetés és a NATO-tisztviselők mégis gondoskodtak arról, hogy a prágai kormány egyszerűen eltekintsen ettől; az ország két évvel később csatlakozott.

Az új évszázad több hasonló eseményt hozott, a hangsúly megfelelő váltásával. A terrorizmus elleni globális háborúval egy időben a 2004-es "nagy bumm" bővítés – amelyben hét ország csatlakozott - a terrorizmus elleni küzdelem a demokrácia és az emberi jogok helyébe lépett a szövetségben. A retorikában a liberalizáció és a közszféra reformjának szükségességének hangsúlyozása állandó maradt.

A védelem területén a szövetség nem úgy alakult, ahogyan azt hirdették. Az Egyesült Államok évtizedek óta a fegyverek, a logisztika, a légi bázisok és a haditervek fő szállítója. Az ukrajnai háború, minden beszéd ellenére - hogy Európa lépéseket tesz -, lényegében érintetlenül hagyta ezt az aszimmetriát. Beszédes, hogy az amerikai haderő nagyságrendje: az USA katonai segély - 47 milliárd dollár a konfliktus első évében - több mint kétszerese annak, amit az Egyesült Államok nyújtott az Európai Unió országainak együttvéve. Az európai kiadási ígéretekről is kiderülhet, hogy kevesebbet jelentenek, mint amilyennek látszanak. Több mint egy évvel azután, hogy a német kormány nyilvánosságra hozta a 110 milliárd dolláros speciális alapot a fegyveres erői számára, a hitelek nagy része még mindig felhasználatlan.

Közben a német katonai parancsnokok azt mondták, hogy nincs elegendő lőszerük több, mint

két napig tartó nagy intenzitású harcokhoz. A kiadások mértékétől függetlenül figyelemre méltó, hogy az európaiak milyen kevés katonai képességet kapnak a ráfordításokért. A koordináció hiánya éppúgy akadályozza Európa képességét, mint a filléres spórolás.

A meglévő képességek megkettőzésének megtiltásával és a szövetségesek arra való ösztönzésével, hogy fogadják el a NATO irányítását, a NATO meggátolta olyan félautonóm európai erők kialakulását, amelyek képesek lennének az önálló fellépésre.

Ami a védelmi beszerzéseket illeti, az interoperabilitásra vonatkozó (politikai értelemben egységes központi akarat, jogi értelemben együttműködést támogató szabályozási háttér, szervezeti értelemben a folyamatok egymáshoz alakítása/igazítása, míg szemantikai értelemben egységes fogalomrendszer alkalmazása. – a ford.) közös szabványok, párosulva az amerikai hadiipari szektor puszta méretével és a brüsszeli bürokratikus akadályokkal,az amerikai cégeknek kedveznek európai versenytársaik kárára. A szövetség, paradox módon,úgy tűnik, gyengítette a szövetségesek önvédelmi képességét.

A paradoxon azonban csak felszínes. Valójában a NATO pontosan úgy működik, ahogyan azt a háború utáni amerikaiak tervezték. Célja, hogy Európát az amerikai hatalomtól való függőségbe vonja, ami csökkenti Európa mozgásterét. A NATO messze nem egy költséges jótékonysági program, hanem az amerikai befolyást biztosítja Európában, olcsón.

A NATO-nak és más európai biztonsági segítségnyújtási programoknak nyújtott amerikai hozzájárulások egya Pentagon éves költségvetésének elenyésző töredékét - egy friss becslés szerint kevesebb mint 6 százalékát teszi ki. És a háború csak megerősítette Amerikát.

Oroszország ukrajnai inváziója előtt nagyjából az európai katonai kiadások fele amerikai gyártókhoz került. A megugró kereslet tovább súlyosbította ezt a helyzetet. A vevők sietnek tankok, harci repülőgépek és más fegyverrendszerek beszerzésével, és ezzel költséges, többéves szerződéseket kötnek. Lehet, hogy Európa remilitarizálódik, de Amerika aratja le a babérokat.

Ukrajnában a minta egyértelmű. Washington biztosítja a katonai biztonságot, és a vállalatai hasznot húznak az európai fegyverkezési megrendelések bónuszából, miközben az európaiak viselik a költségeket, a háború utáni újjáépítés költségeit - amit Németország jobban meg tud oldani, mint a saját országa felállítását.

A háború egyben főpróbaként is szolgál az Egyesült Államok Kínával való konfrontációjához, amelyben európai támogatásra nem lehet olyan könnyen számítani. Peking stratégiai technológiákhoz való hozzáférésének korlátozása és az amerikai ipar támogatása aligha európai prioritások, és az európai és kínai kapcsolatok elválasztása, a kereskedelem szétválasztása még mindig nehezen elképzelhető.

Mégis, már most vannak jelei annak, hogy a NATO halad előre afelé, hogy rávegye Európát, kövesse példáját a hadszíntéren. Egy június végi washingtoni látogatás előestéjén, Németország védelmi minisztere kellőképpen hirdette, hogy tudatában van "az európai felelősségnek az Indo-Csendes-óceánért" és a "szabályokon alapuló nemzetközi rend" fontosságáért a Dél-kínai-tengeren.

Függetlenül a felemelkedésüktől, az atlantisták aggódnak amiatt, hogy a szervezet támogatását aláássa a dezinformáció és a kibernetikai manipuláció. Nem kell aggódniuk. A NATO a hidegháború alatt végig vitatott volt. Az 1990-es években is viták tárgyát képezte, amikor az ellenfél eltűnésévelegy új európai biztonsági architektúráról szóló gondolatokra ösztönzött. Ma már kevésbé hallható a véleménykülönbség, mint valaha.

Az európai baloldali pártok, amelyek történelmileg kritikusak a militarizmussal és az amerikai hatalommal szemben, túlnyomó többségükben a Nyugat védelmére sorakoztak fel: a német Zöldek pályája, amely a német kormányzat heves ellenzői közé tartozott kezdve az atomfegyverektől egy olyan pártig, amely látszólag hajlandó kockáztatni az atomháborút, különösen szemléletes példája ennek.

Az Egyesült Államokban a NATO-val szembeni kritika az amerikai szerződéses kötelezettségek túllépésének kockázataira összpontosít, nem pedig azok túlságosan nagy kockázatára.A történelem legsikeresebb szövetségének, amely önmagát ünnepelve gyűlt össze, szüksége van arra, hogyne kelljen megvárnia a jövő évi 75. évfordulóját, hogy kibontsa a pezsgőt.

Grey Anderson a “Natopolitanism: The Atlantic Alliance Sincethe Cold War,” könyv szerkesztője, amelyben Thomas Meaney közreműködött.

https://www.versobooks.com/en-gb/products/3093-natopolitanism

A cikk forrása: https://www.nytimes.com/2023/07/11/opinion/nato-summit-vilnius-europe.html?smid=nytcore-android-share&utm_source=pocket_mylist

2023, július 13.

Angolból fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó