A Pierre Bourdieu halálának huszadik évfordulója alkalmából, 2022 decemberében Budapesten megrendezett Bourdieu+20 című konferencia relevanciáját már önmagában az a tény is megadná, hogy Bourdieu máig a világ legtöbbet idézett szociológusa. Szerencsére az esemény nem a francia társadalomtudós munkásságának nosztalgikus felidézéséből állt, noha az előadók közül többen is munkatársai vagy tanítványai voltak Bourdieu-nek.

A konferencia néhol provokatív éllel, de végig releváns módon tekintette át az életmű és a szociológia tudománya szempontjából legjelentősebb bourdieu-i koncepciókat, helyenként jelentős vitát generálva a résztvevők között is.

Miért lehet érdekes tehát a habitus fogalmának mélyebb értelmezése vagy Bourdieu ellentmondásos és időben változó viszonya a pszichoanalitikus eszköztárhoz? Hol találkozik a szociológia és a pszichológia? A huszadik század egyik legjelentősebb társadalomtudósa és a konferencia előadói nem hagyták válaszok nélkül az elhivatott érdeklődőket.

Az összefoglaló írója pedig azt reméli, hogy azok számára is felvillanthatja a válaszok lényegét, akik nem tudnak vagy akarnak egy teljes napot eltölteni a francia szociológus munkásságának tanulmányozásával.

Az Új Egyenlőségen korábban is írtunk már arról, hogyan segítenek Pierre Bourdieu francia szociológus tapasztalatai és fogalmai megérteni számunkra a körülöttünk lévő társadalmi világot, valamint a habitualizáció folyamatait, amelynek során a külső világ „belső világunkká” alakul, habitusunkká válik. Elsőként a különböző tőkefajtákról és átváltásuk mechanizmusairól írt áttekintő írást szerkesztőnk, Fáber Ágoston. Ezt követően Fáber Ágoston monográfiájáról (Pierre Bourdieu: Elmélet és politika. Budapest: Napvilág Kiadó, 2018.) közöltünk könyvismertetőket – ezek szerzői előbb Hadas Miklós, majd Szalai Erzsébet, végül Bartha Diána voltak.

 

Hol vannak a cselekvők?

Fáber Ágoston a konferencia első előadásában („Miért nincsenek cselekvők a bourdieu-i elméletben, és miért lenne rájuk mégis szükség?” címmel) amellett érvelt, hogy a bourdieu-i elmélet strukturalizmusa nem jelent determinizmust. Kiváló példaként szolgál erre a neves szociológus talán legismertebb koncepciója, a habitus.

A cselekvést egyéni szinten (is) meghatározó társadalmi szokásrendszer gyakran pontosan a determinizmus vádját látszik alátámasztani. Az elmélet értelmezésekor Fáber szerint azonban szembetűnő, hogy a habitus valójában „csak az elsajátítás kontextusában hatékony”, azaz váratlan események vagy egy társadalmi válság hatására a habitus kontinuitása megszakadhat.

Mindemellett természetesen nem is Bourdieu-ről beszélnénk, ha nem lenne az előzőekhez hasonló mértékben ellentmondásos az a politikamodell, melynek keretében Bourdieu a politikai cselekvést és mozgósítást elképzelte. Szerinte a társadalmi változásokhoz két dologra van szükség: egy aktuális válságra (amiben a habitus kontinuitása is megbomlik), és a célmeghatározáshoz elengedhetetlen kritikai diskurzusra.

Utóbbit természetesen az értelmiség állítja elő (más nem is képes rá), így ez a keret a politikai cselekvés fentről lefelé irányuló (top-down) modellje. Fáber Ágoston szerint ez valójában idealizmus a szociológustól, aki e ponton is szembehelyezkedik a marxiánus elméleti megközelítésekkel.

Fáber érvelése szerint Bourdieu tehát nem vitatja a racionális cselekvés lehetőségét, így elmélete valójában nem „determinizmusproblémát” vet fel, hanem „ágenciaproblémát”. A bourdieu-i elméletből nem a cselekvés lehetősége hiányzik, hanem annak ágense, a cselekvő. Ebben az értelemben a szociológus „tragikus hősként” tűnik fel.

A determinizmus vádja ellenére elmélete nem zárja ki a cselekvés lehetőségét. Sőt, bizonyos értelemben éppen a cselekvés hiányát problematizálja.

Az előzőnél kritikusabb hangvételt ütött meg Havrancsik Dániel előadása („Bourdieu és az individualizáció paradoxona”). Fő állítása szerint az individualizációs folyamatok megértésével fordított arányban változik a bourdieu-i elmélet magyarázó ereje az egyéni cselekvés és tapasztalatok, illetve a makroszintű rétegződés vizsgálatakor. Bourdieu jelentős erőfeszítést tett a társadalomtudományok egyik meghatározó tudományos vitájának feloldására, az objektivizmus és a szubjektivizmus közti szintézisteremtésre.

Ez a vita az antropológiai hagyományokra is erősen építő „társadalomfizikai” szociológiafelfogás, illetve a normatíve az egyéni szabadságot, empirikusan pedig az egyéni cselekvés lehetőségeit vizsgáló individualizációelméletek közti szembenállást jeleníti meg. Bourdieu gondolata szerint valójában nem eltérő tudományfelfogásokat látunk a két oldalon, hanem eltérő tudásmódozatokat. A látszólagos antagonizmusuk meghaladása nélkül azonban nem állítható elő a cselekvésnek az az elmélete, amely képes a társadalmi valóság pontos leírására.

Havrancsik meglátása szerint a szintézisteremtés valójában nem sikerült Bourdieu-nek, hiszen saját elmélete e kísérlet hatására ténylegesen az „objektivizmusnehéz” elmélet felé mozdult el, melyből adódott a strukturális determinizmus is.

A szekció utolsó előadásában végül a karizma fogalmán keresztül Rényi Ágnes a köz- és a magánszféra szembeállítását tekintette át Bourdieu 1981 és 1992 között a Collège de France-ban tartott előadásai nyomán. (Előadásának címe: „A köz/magán ellentét és a karizma problémája Pierre Bourdieu Collège de France-beli előadásaiban”.)

Bourdieu Weber szociológiájából úgy vette át a karizma fogalmát, ahogy a marxi elméletből a tőkéét. Értelmezésében a karizma forradalmi jellegű, és szigorúan válsághelyzetekben jelenik meg (érdemes egybevetni mindezt a habitusfogalom kapcsán megfogalmazott determinizmusváddal).

A karizma Bourdieu szerint illékony. Vagy tradicionális, vagy racionális formát kell öltenie, felforgató jellege miatt nem fenntartható. Rényi Ágnes is megfogalmazza a kritikát, miszerint a karizma valójában Webernél és Bourdieu-nél is „homályos fedőfogalom”, amely valamiképp összekapcsolódik a szimbolikus erőszak legitimációjával. A karizma „elvarázsolt cserekapcsolatokban” jelentkezik, azaz addig működik, amíg le nem lepleződik az adott kapcsolat lényege.

Mezőelemzéseiben Bourdieu előszeretettel alkalmazta a karizma koncepcióját, bár Rényi szerint néhol igen determinisztikusan, sőt leereszkedő attitűddel is. Míg a hatalom és a karizma által biztosított szimbolikus tőke birtokosait csalókként ábrázolja, addig az alul levőket bálványimádókként tünteti fel.

Nem nehéz látni a problémafelvetés mai aktualitását, hiszen hiába a weberi értelemben racionalizált bürokratikus államszervezés, a politikum ma talán perszonalizáltabb, azaz sokkal inkább politikai személyiségek köré szerveződik, mint valaha.

Ellentétes irányú erők csapnak össze a köz- és a magán szembenállása esetében is. A „köz”, a „közös dolgok területe”, az állam a hatalom személytelenítésének irányába hat, míg a magán, a személyes karizma régi-új működése ennek állja útját (nem is eredménytelenül, gondoljunk például az egyre inkább influenszerekké váló politikusokra).

A bürokratikus hatalom aláássa a karizmatikus hatalmat, e folyamat ugyanakkor nem egyvonalú, és nem is egyirányú. Bourdieu maga is ellentmondásosan viszonyult a karizma fogalmához. A karizma fogalmát és vizsgálatát relevánsnak tartja, az imposztor és a bálványimádó párosával ugyanakkor tökéletesen szemlélteti, hogy mennyire fontosnak érzi a karizma varázstalanítását (ami lényegében a megszüntetését jelenti).

A habitus térbeli és időbeli dinamikái

A habitus dinamikáiról szóló második szekció Bourdieu legismertebb hazai követője, Hadas Miklós „A plurális habitus mintázatai” című előadásával indult. Az előadó Bourdieu definícióját vette alapul, melynek értelmében a habitus tartósan rögzült, nem tudatos és nem reflektált viselkedésmintázatokat jelent, amelyet meghatározott osztálypozíció alakít ki, és így hosszú távon e meghatározott osztálypozícióhoz is kapcsolódik, mindazonáltal nem alkalmas a racionális cselekvés leírására.

Hadas maga is reflektál arra a komplex és ellentmondásos viszonyra, amely egykori mesteréhez, Bourdieu-höz fűzi.

Előadásában többször felvillantotta a francia szociológus elméletének gyenge pontjait, hiányait.

Ilyen szerinte például az, hogy Bourdieu nem tárgyalta kellő részletességgel a habitus testi dimenzióit, illetve nem vizsgált hosszabb, akár évszázados időtávokat. A homogenizáló bourdieu-i elmélet a történelmi változások során nem vette számba a habitus változásait.

Hadas kutatása a hasadt habitusként fordított plurális vagy eklektikus habitus (habitus éclectique) dinamikáira irányul, szerinte ugyanis a habitus kontextusfüggő, és időben változhat, azaz egyéni szinten is sokkal változatosabb, mint az eredeti elmélet leírása szerint. Ezt vizsgálja Hadas Outlines of a Theory of Plural Habitus: Bourdieu Revisited címmel 2021-ben megjelent könyvében, illetve legfrissebb kutatásaiban, melyek a tudományos mező diszpozícióinak keletkezésével, illetve a szlovákiai és romániai magyarok diszpozícióira ható strukturális és kontextuális kényszerekkel foglalkoznak.

A hasadt habitus és az oktatási mobilitás kapcsolatát mutatta be Durst Judit és Nyírő Zsanna előadása („Rasszizálás mindenekfelett: Az oktatási mobilitás hatása a habitusra”). A kutatók első generációs diplomások tapasztalatait vizsgálták. Céljuk a habitus időbeli változásának vizsgálata azon diplomások körében, akik az oktatás tekintetében (vélhetően) jelentős változást élnek át felmenőik életmódjához képest.

Durst és Nyírő a 174 interjút magába foglaló kutatásuk során olyan tényezőket azonosítottak, melyek befolyásolják a felemelkedés tapasztalatát, és hozzájárulnak a habitus átalakulásához. E tényezők kapcsolatban állnak a mobilitás térbeli vagy földrajzi terjedelmével, a mobilitás sebességével, az egyén származási közegének és érkezési állomásának jellegével, illetve az egyén etnikai vagy rasszizált csoporthoz tartozásával.

A roma interjúalanyok esetében a habitus változása gyakoribb tapasztalat, hiszen diplomásként sokkal összetettebb helyzetben találják magukat mind a származási közegükhöz való viszony, mind pedig a velük szembeni előítéletek és diszkrimináció tekintetében.

Nyírő Zsanna beszámolt róla, hogy eredeti kutatási témájuk (a társadalmi mobilitás és az etnicitás kapcsolata) során gondot okozott számukra a rendelkezésükre álló elmélet és a kutatás során szerzett tapasztalatok összekapcsolása. A bourdieu-i habituselmélet azonban segített számukra kapcsolatot teremteni a mobilitás külső-tárgyi és belső-tapasztalati vonatkozásai között. A kutatás során fontos volt figyelembe venni a rasszizált etnicitás és az interszekcionális tényezők hatását a habitusra. Ez bizonyos értelemben a bourdieu-i elmélet továbbgondolása, hiszen a francia szociológus nem vizsgálta hangsúlyosan a habitus és a rasszizált kisebbségi helyzet kapcsolatát.

Durst és Nyírő következtetése, hogy az életutak mobilitása tekintetében nem létezik „free agent” (autonóm cselekvő), az egyéni életutakban a fenti tényezők mentén azonosított interszekcionális hatások érvényesülnek, és meghatározónak bizonyulnak.

Az előbbiek mintegy folytatásaként előadásában hasonló témakörrel foglalkozott Németh Krisztina, aki habitus és identitás viszonyát vizsgálta a kvalitatív mobilitáskutatás terén. (Előadása címe: „Habitus és identitás a kvalitatív mobilitáskutatásokban”.)

Bár előadásában Németh szerényen annyit állított kutatásáról, hogy célja „annak számbavétele, hogy melyik fogalom kinél bukkant fel először”, valójában a fogalmi tisztázás és a témaválasztás mögött feszülő ellentmondás a konferencián is hosszabb vitát indított el, kifejezetten érdekes javaslatokkal és következtetésekkel.

Németh rámutatott, hogy a habitus elméleti eszközét alkalmazó mobilitáskutatások jellemzően a nagyléptékű és felfelé irányuló mobilitást vizsgálják (például munkáscsaládok gyermekeit, akik első generációs értelmiségivé vagy „középosztálybelivé” válnak a diploma megszerzése után). A kisebb léptékű és adott esetben lefelé irányuló mozgással kapcsolatos tudásunk ellenben igen korlátozott a habituális változások tekintetében. Az előadó szerint végső soron ez egyfajta pszichologizáló megközelítés kimerevítéséhez vezet.

A bourdieu-i elméletben Németh Krisztina szerint valójában nem egyénről vagy identitásról beszélhetünk, hanem cselekvőről. Bourdieu azzal csökkenti a komplexitást, hogy egész egyszerűen nem foglalkozik az emberi élet minden aspektusával, csak azokkal, melyeket relevánsnak ítél az adott kutatáshoz. A konferencia résztvevői között felmerült annak a lehetősége, hogy mindez ellentmond-e a Fáber Ágoston által vázoltaknak.

A konklúzió értelmében végül „az eredeti Bourdieu-höz” kell visszatérni, hiszen bizonyos körülmények okán saját megértésünk is torzulhat. E körülményeket jól szemlélteti például a hasadt habitus fogalma. A Bourdieu által „habitus clivé”-ként nevesített fogalom a magyar fordításban kap egyfajta pejoratív árnyalatot, mikor a „hasadt személyiség” fogalmára emlékeztető „hasadt habitus” megnevezésként fordítjuk le. Erre utalva fogalmazzák meg a konferencia résztvevői, hogy a fogalmat magyar nyelven is meg kellene fosztani drámai felhangjától, azaz le kellene róla választani az indokolatlanul negatív vagy túlzó árnyalatot, amit jelenleg hordoz.

Érdekes végiggondolni, hogy a fogalom drámaisága mennyiben függ össze azzal a ténnyel, hogy a mobilitáskutatások terén végzett, a hasadt habitus vizsgálatára irányuló kutatások jellemzően előszeretettel fedezik fel a drámaibb mértékű változásokat, a kisebb léptékű változásokat azonban szinte nem is látják. E gondolatmenet végén csakugyan ott lyukadunk ki, hogy saját megismerő pozíciónk hatással lehet arra is, ahogyan Bourdieu habituselméletére tekintünk, ahogyan azt alkalmazzuk.

A hasadt habitus, illetve a habitus kontextusfüggésének felfedezése a kisebb léptékű mobilitás terén ugyanis erőteljesen implikálhat egy lényegesen kevésbé determinisztikus képet a francia szociológus elméletéről.

A szekció végén a konferencia első olyan előadását hallgathattuk meg, mely Bourdieu fogalmaival térbeli tapasztalatokat kívánt értelmezni. Berger Viktor és Tomay Kyra a vidéki dzsentrifikációs folyamatok mentén a társadalmi pozíció, a fizikai pozíció és a habituális dinamikák kapcsolatát vizsgálta. (Előadásuk címe: „Habitus és térbeliség viszonya a vidéki dzsentrifikáció kapcsán”.)

A szakirodalomban jól ismert a középosztályi (ön)megkülönböztetés eszközeként alkalmazott lakóhelyválasztás, Berger és Tomay pedig ezt egy kis dunántúli falu dzsentrifikációs folyamatain keresztül szemléltette. Előadásuk során bemutatták a módosabb nagyvárosiak vidékre költözésének főbb jellemzőit és vonatkozásait, illetve feltették a kérdést, hogy mennyiben járhatnak e folyamatok hasadt habitus kialakulásával a vidékre költözők esetében.

Eredményeik szerint egy-egy ilyen átállás általában nem zökkenőmentes, de a költözést már egyébként is egy olyan diszpozíció váltja ki és teszi lehetővé, mely szinte szükségszerűen kiváltja az új környezettől való elidegenedést is (megmaradva ezzel egyfajta konstansnak tekinthető pozícióban, mely igényli a nagyvárosi rohanásból való kiszakadást, de nem vállalja fel a lassú hagyományos életmódra való átállást sem).

A költözők jellemzően nagyobb térigénnyel és akciórádiusszal bírnak az őslakosoknál, aktívan formálják tereiket és környezetüket, illetve háttérbe szorítják a hagyományos helyi térbeli gyakorlatokat.

Mindezek elvezetnek a vizsgált területen található ingatlanok drágulásához is, sőt, a fentihez hasonló dzsentrifikációs folyamatok rávilágítanak egy éles ellentétre a kiszoruló őslakosok és az ügyes osztálystratégiát érvényesítő újonnan érkezők között.

Bourdieu és a modernitás

A harmadik szekció nyitóelőadását Éber Márk Áron tartotta Bourdieu és a modernitás koncepciójának viszonyáról (pontosabban javarészt e viszony hiányáról). (Előadása címe: „Modernitás nélkül: Pierre Bourdieu „időtlen” történeti szociológiájának ismeretelméleti erényei”.)

Bourdieu írásait és a hazai másodlagos irodalmat vizsgálva Éber arra a következtetésre jutott, hogy a francia szociológus elmélete „időtlen” (de nem történelmietlen). A modernitás nem jelenik meg benne a premodern ellenpontjaként, a modernizáció nem a történelem kitüntetett jelentőségű folyamata, mely lineárisan vezetne a társadalmi Kánaánhoz.

Bourdieu nem tagadta vagy hagyta figyelmen kívül a történelmi folyamatokat, de tagadta, hogy a történelemnek lenne iránya. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a modern társadalmak elemzéséhez használt kategóriái megegyeznek az archaikus társadalmak vizsgálatánál használtakkal, azaz kutatásaiban elmosódik archaikus és modern ellentéte.

A résztvevők között a fenti állítások nyomán kialakult vita egyik lényegi állítása volt Rényi Ágnes részéről, hogy a modernizációt a differenciálódás történeteként tekintve valójában Bourdieu mezőelmélete modernizációs elmélet kell, hogy legyen, amennyiben a társadalom differenciálódását írja le. Éber válasza szerint valójában ebben rejlik a látszólagos ellentmondás, hiszen a mezőelmélet Bourdieu hozzájárulása a differenciált társadalmak megértéséhez, de ez a történelem irányáról nem állít semmit. Hadas Miklós azt fejtette ki, hogy véleménye szerint miért nincs modernizációs elmélete Bourdieu-nek.

Hadas szerint a bourdieu-i modernitás hiánya a hasadt habitus megnyilvánulása, a francia szociológus szembefordulása társaival (e tekintetben is) abban csapódik le, hogy nem fogadja el az akkoriban népszerű modernizációs paradigmát.

Ehelyett saját küzdelmére koncentrál, mely a szociológiát „a filozófiával szembeni szabadságharc” részeként fogta fel.

Wessely Anna előadásában („Manet a próbakő”) Bourdieu egyik bravúros intellektuális kísérletét ismerhettük meg, melynek során a francia szociológus 1998 és 2000 között tartott 18 előadásból álló előadássorozatában megpróbálta Édouard Manet egyetlen festményének (Le Déjeuner sur l’herbe / Le Bain – 1862–1863) példáján szemléltetni a szimbolikus forradalom fogalmához köthető társadalmi jelenségeket és viszonyrendszereket.

Az idő szűkössége ellenére az előadó felvillantott néhány szempontot, melyek mentén indokolható Bourdieu választása a mű tekintetében. Manet életműve ugyanis valóban „próbakővé” vált a művészeti mezőn belül, melyen keresztül számos jelentős kutató próbálta művészetszemlélete érvényességét bizonyítani. Így pedig Bourdieu számára is kiváló eszközül szolgált a művészeti mező elvontabb elemzésének kiindulópontjaként.

Persze a bourdieu-i értelmezés ennél sokkal mélyebb és átfogóbb is kell, hogy legyen, hiszen Manet önmagában is érdekes, mint olyan kulturális úttörő, akinek festészete magában hordozza az általa kikényszerített és megtestesített szimbolikus forradalom motívumát, azaz a strukturális kapcsolatot „művészet” és „művészeti mező” között.

Bourdieu és a pszichológia

A Bourdieu és a pszichológia kapcsolatáról szóló negyedik szekció nyitó előadásában Csányi Gergely a tudattalan pszichoanalitikus fogalmának szociológiában betöltött szerepét mutatta be. (Előadása címe: „A bourdieu-i tudattalan: Egy pszichoanalitikus fogalom szociológiai kezelésének tudományos és politikai tétjeiről”.)

Pierre Bourdieu viszonya a pszichoanalízishez nem kevésbé ellentmondásos, mint egész életműve. Bár munkásságában épít a pszichoanalízisre, egészen élete végéig evidenciaként kezelte eszközeinek használatát, miközben használatuk megindoklását vagy kifejtését legtöbbször nem ítélte szükségesnek. Csányi rávilágított arra, hogy ez az ellentmondás különösen a habitus és a tudattalan összefüggéseinek vizsgálatakor válik nyilvánvalóvá.

A habitus ugyanis a francia szociológus elméletében gyakran tudattalan, a habitus bevésődése szintén.

Persze e témakör vizsgálatánál rendkívül fontos a freudi különválasztás reflektálatlan (tudatelőttes) és reflektálhatatlan (tudattalan) tudattartalmak között. Bourdieu csak a ‘90-es években vált annyira megengedővé a pszichoanalitikus eszköztár tudatos használatával, hogy ne tagadja vagy ignorálja e fogalmakat a munkáiban.

Ekkoriban már több interjúban és tanulmányban is utal arra, amit végül Hadas Miklós egy Bourdieu-vel készült interjúban (1994) így öntött szavakba: „állítása mélyén a tudatalatti társadalmi genezisét vizsgáló tudomány megteremtése iránti igény fogalmazódik meg”.

Kovai Melinda előadásában a kritikai pszichológiai megközelítések felől helyezte kontextusba a bourdieu-i habitus és a pszichoanalitikus tudattalan kapcsolatát firtató kutatásokat, hogy végül kapcsolódási pontokat mutasson a pszichoterápia és a szociológia bourdieu-i elmélete között. (Előadása címe: „A habitus mint implicit kapcsolati tudás: A társadalmi értelmezhetősége a kortárs pszichoterápiás elméletekben”.)

A kritikai pszichológusok egyik fő állítása, hogy a hagyományos pszichológia „nem látja a társadalmit”, azaz az egyénre vonatkozó vizsgálatok során nem veszi figyelembe az egyén társadalmi beágyazottságát.

Kovai kiemelte, hogy a pszichoanalitikus irodalom szerint a szelf kialakulása a csecsemőkor során általánosított testi élményekkel kezdődik, ezek segítségével kialakul a „másikkal” való együttlét élménye is. Ez a fajta kapcsolati múlt – vagy Stern (2002) megfogalmazásában implicit kapcsolati tudás – azonban a releváns kutatások szerint (Fonagy–Target 2005) nem lehet tudatos vagy reflektált.

Az implicit kapcsolati tudás ennyiben igen hasonló a bourdieu-i habitus fogalmához, Kovai Melinda szavaival: „a habitus az implicit kapcsolati tudás társadalmi aspektusa”.

Az előadás tehát azt a kérdést járta körül, hogy melyek a habitus reflektálható és reflektálhatatlan részei, ezen túl pedig milyen kapcsolódási lehetőségek adódnak a modern pszichoterápia és a bourdieu-i szociológia között.

Kovai Melinda előadása tartalmilag átvezetett a következő szekció előadására, melyet Kovai Cecíliával közösen tartottak az előbbiek alkalmazásával kidolgozott szocioanalízis-tréningek elméletéről és gyakorlatáról.

A szekció zárásaként Bodor Péter előadásában két szociológus, Pierre Bourdieu és Erving Goffman viszonyával foglalkozott („Bourdieu és Goffman”). Noha Goffman neve és munkássága nem annyira közismert, mint Bourdieu-é, a Bodor Péter által bemutatott szövegek érdekes viszonyrendszert ábrázolnak kettejük között. A két szöveg közül az egyik Bourdieu megemlékezése két héttel Goffman halála után, a másik pedig az a beszéd, melyet Bourdieu az első Goffman-díj átvételekor mondott el.

Az előadás azt vizsgálta, hogy ezek az „egyszerre tudományos-tartalmi és ünnepi-rituális” szövegek hogyan emlékeztek vissza Goffmanra, hogyan értelmezték és értékelték Goffman munkáit. Megállapítható ugyanis, hogy e szövegek (különösen a francia szociológus esetében) nem csupán a szöveg tárgyáról (jelen esetben Goffman személyéről és munkásságáról) szóltak, hanem Bourdieu pozíciójáról is a tudományos és a közéleti mezőben. Sőt, Bourdieu vélhetően teljes mértékben tudatában volt annak a diskurzív konstrukciós folyamatnak, ahogyan létrehozta Erving Goffman, a „tudós szociológus ember” emlékezetét.

A konferencia résztvevői közül a Bourdieu-höz fűződő ellentmondásos viszonyát gyakran hangoztató Hadas Miklós kritikája volt a legélesebb Bourdieu megnyilvánulásaival szemben. Hadas állítása szerint ugyanis Bourdieu nem is csupán „odadörgölőzött” az elhunyt Goffman emlékezetéhez, hanem egyenesen uralni is kívánta azt azáltal, hogy ő értékelte a szociológus munkásságát és életét – hogy bennfentes barátként és szakértő munkatársként ő emlékezett meg róla. (Jelen sorok írója Hadas egykori tanítványaként nem állítja, hogy a konferencia ez pontján ne lett volna egy pillanatra hasonló megérzése a Bourdieu–Hadas-kapcsolat viszonylatában. Persze a két helyzet a legtöbb tekintetben nem analóg.) Rényi Ágnes és Bodor Péter Hadas Miklós állítását túl erősnek találva felhívták a figyelmet arra, hogy

Bourdieu személyes kapcsolatra utaló szavai nem alaptalanok, hiszen a két szociológus emberileg és szakmailag is közel állt egymáshoz.

Továbbá Bourdieu még életében publikálta Goffman egyik művét, azaz az utólagos elismerés biztosan nem kizárólag Bourdieu pozíciójának kinyilvánítására szolgált.

Bourdieu a gyakorlatban

Az ötödik szekció egyetlen előadásában Kovai Cecília és Kovai Melinda a bourdieu-i megközelítés és elmélet gyakorlati alkalmazhatóságának érdekes példáját mutatta be az általuk (és társaik, Neumann Eszter, Mészáros György és Szokács Kinga) által alkalmazott szocioanalízis módszerén keresztül. (Előadásuk címe: „Szocioanalízis tréning: Társadalmi önismeret, azaz az osztálytudattalan tudatosítása”.)

A szocioanalízis olyan csoportos tréning, melynek során kifejezett cél, hogy a résztvevők reflektáljanak saját társadalmi és osztályhelyzetükre. A kutatók feltételezése kettős: szerintük a tréning résztvevői a reflexiós gyakorlatok által tudatosabbá és megértőbbé válhatnak más társadalmi csoportok viselkedésével kapcsolatban. Másrészt ez a fajta önreflexiós munka lehetővé teszi a kollektív cselekvés és a közösségvállalás (szolidaritás) kialakítását.

Az előadás során Kovai Cecília és Melinda bemutatta a tréning módszertanát és tanulságait hol elméleti, hol anekdotikus példákon keresztül. Középpontban Bourdieu „osztálytudattalan” fogalma (az osztálytudat fogalmának szándékos átalakítása) állt. Az osztálytársadalmakban természetesnek hat az elnyomás, az uralkodó és alávetett pozíciók megléte. Ennek elfogadtatásához ma már nem fizikai, hanem szimbolikus erőszakot alkalmaznak az uralkodó osztálypozícióban levők, mely végül mindenki számára „igazságosnak” és „természetesnek” hat.

Erre utalt Bourdieu az „osztálytudattalan” fogalmával, a szocioanalízis-tréningek célja rámutatni a fentebb leírt viszonyrendszerre és elérni, hogy a résztvevők mindezekre reflektáljanak. Azaz a cél nem kevesebb, mint az „osztálytudattalan tudatosítása”.

Összegzés

Pierre Bourdieu személyisége és munkássága is rendkívül komplex, gyakran ellentmondásos, illetve számos értelmezésre ad lehetőséget. A halála után két évtizeddel az ELTE Társadalomtudományi Karán családias hangulatban megrendezett konferencia sikerrel tekintette át a bourdieu-i konstruktivista strukturalizmus koncepcióját, a cselekvők helyenként paradox szerepét az elméletben, a habitus fogalmát és dinamikáit, Bourdieu viszonyulását a modernitáshoz és a pszichológiához, illetve életművének gyakorlati alkalmazását a szocioanalízis-tréningek keretében.

Az esemény talán legérdekesebb vonatkozása azonban az, hogy újfent bizonyította, hogy a szociológia is egyfajta harcművészet vagy egyenesen küzdősport („La sociologie est un sport de combat.”). Ha például az egyén társadalmi beágyazottságáról beszélünk Bourdieu és a pszichológia viszonylatában, az nem csupán elméleti absztrakció, hiszen az eredmény meghatározhatja azt, ahogyan a jelenlegi pszichoterápiás gyakorlatra tekintünk. Az elméletinek tűnő vita egészen közvetlen kézzelfogható következményekkel jár.

A konferencián ismertetett állítások és gondolatmenetek a közösségeink működésére vonatkozó reflexió kikényszerítésével tehát ma is konkrét társadalmi tétekkel bíró állításokká válnak.

Címfotó: Doris Poklekowski, akg-images, NTB, CC

Irodalom

Fonagy, Peter – Target, Mary (2005): Pszichoanalitikus elméletek a fejlődési pszichopatológia tükrében. Budapest: Gondolat Kiadó.

Hadas Miklós (1994): Férfiuralom? Replika, (13–14): 47–53.

Stern, Daniel N. (2002): A csecsemő személyközi világa. Budapest: Animula Kiadó.