Hőhullámok, aszályok, árvizek: A szélsőséges időjárási jelenségek egyre gyakoribbak. És egyre apokaliptikusabb képeket nyújtanak, mint például New Yorkban június 7-én. A kanadai erdőtüzek miatt a várost narancssárga füst borította be. Fotó: Anthony Quintano / Flickr, CC BY 2.0
Az, hogy a fordulópontok ilyen kiemelkedő szerepet játszanak az éghajlatváltozásról szóló jelenlegi vitában, alapvetően egy tévhitnek köszönhető. A Földről alkotott nyugati elképzeléseket hosszú évtizedekig egy kép uralta: hogy az éghajlati rendszer stabil. A geográfusok éghajlati zónákat rajzoltak a térképekre: a szélességtől, a keleti vagy nyugati partok elhelyezkedésétől, a hideg vagy meleg óceáni áramlatoktól függően, a feltételezés az volt, hogy a Föld minden helyének van egy bizonyos éghajlata, egy átlagos hőmérséklettel és a csapadék bizonyos eloszlásával.
Amikor az ember okozta globális felmelegedéssel kapcsolatos aggodalmak arra késztették a kutatókat, hogy alaposabban megvizsgálják az éghajlat történetét, és az új technológiák lehetővé tették, hogy az emberi civilizáció rövid időszakánál messzebbre tekintsünk vissza, ez a kép kezdett megroppanni. Világossá vált, hogy az, hogy az éghajlatot stabilnak tekintették, elsősorban annak köszönhető, hogy az emberiség nagyon fiatal a Föld történetében - és különösen az elmúlt 10 000 év tekinthető szokatlanul stabilnak az éghajlat szempontjából.
Az éghajlat azonban minden, csak nem stabil, és nem létezik olyan "természetes" éghajlat, amelyre a Föld tartósan berendezkedne. A Földet energiával ellátó napsugárzás mennyisége nem mindig ugyanaz; hogy ennek mekkora része alakul át hővé, és mekkora része szökik ki az űrbe - mindez számos tényezőtől függ, amelyek különböző éghajlati viszonyokhoz vezettek a bolygón. A Föld történelmének nagy részében sokkal melegebb volt, mint ma, és a sarkokon még jég sem volt, máskor pedig teljesen befagyott a Föld. Az elmúlt több százmillió évben hosszabb jégkorszakok váltakoztak rövidebb meleg időszakokkal, amelyeket a Föld Nap körüli pályájának ingadozásai és a napsugárzás ezzel összefüggő változásai váltottak ki.
Hogyan változik az éghajlat
A politikai vita szempontjából két másik eredmény jelentősebb volt: Először is, ezek az éghajlati változások nem egyenletesen következtek be évmilliók alatt. A Föld történetében újra és újra előfordultak viszonylag hirtelen regionális és globális változások, amelyek során a hőmérséklet rövid időre - néhány száz vagy ezer év alatt - emelkedett vagy csökkent. Másrészt világossá vált, hogy a globális hőmérsékletszabályozás összetett rendszerében vannak olyan visszacsatolások, amelyek gyengíthetik vagy erősíthetik a folyamatokat.
Míg kezdetben sok tudós azt feltételezte, hogy bizonyos visszacsatolások ellensúlyozni fogják a felmelegedést - például a levegőben lévő több szén-dioxid miatt erősödő növénynövekedés -, a kutatások mai állása szerint ezek túl gyengék vagy túl lassan hatnak ahhoz, hogy lassítsák a rövid távú felmelegedést. Valószínűleg olyan mechanizmusok, mint az időjárás és a vulkáni tevékenység révén kialakuló hosszú távú szénkörforgás a felelősek azért, hogy a Föld a nagyon meleg és a nagyon hideg állapotokból is ki tudjon kerülni. Ezek a folyamatok azonban sok millió éves időszakok alatt játszódnak le.
Rövid távon viszont azok a visszacsatolások tűnnek a leghatékonyabbnak, amelyek tovább fokozzák az egyszer már megindult felmelegedést. Ez vonatkozik a jelenleg megfigyelhető globális felmelegedésre is, amelyet az ember által mintegy 200 éve a légkörbe juttatott nagy mennyiségű üvegházhatású gázok váltanak ki, elsősorban a fosszilis tüzelőanyagok használata révén.
A grönlandi jég olvadása önmagában több méterrel megemelné a tengerszintet.
E visszacsatolások némelyike már régóta ismert: például az albedo, azaz a bolygó fényvisszaverő képességének hatása, amely meghatározza, hogy a napsugárzás melyik része verődik vissza a felszínről, és melyik alakul át hővé. A jég szinte mindent visszaver - ha több jégfolt van, hidegebb lesz, több jég képződik, a lehűlés tovább fokozódik. Ezzel szemben a jég olvadásával több napsugárzás éri a vizet vagy a sötét talajt - és így nagyobb része alakul át hővé, ami tovább fokozza a felmelegedést.
A visszacsatolási rendszerhez szorosan kapcsolódik a fordulópontok elve: Ez arra utal, hogy az ilyen rendszerekben a változások nem lineárisak - azaz az üvegházhatású gázok egyenletes növekedése nem vezet a gleccserek jegének egyenletes olvadásához. Ehelyett vannak olyan pontok, amelyeknél önerősítő folyamatok indulnak el, amelyek az egész rendszer viszonylag hirtelen változását okozzák. Ezek a változások - például egy gleccser olvadása - a visszacsatolások révén akkor is folytatódnak, amikor az eredeti kiváltó ok megszűnik. A rendszert nehéz vagy lehetetlen visszaállítani a korábbi állapotba.
Mit tudunk valójában a fordulópontokról?
A klímatudósok az elmúlt években egyre sürgetőbben figyelmeztettek arra, hogy világszerte vannak olyan rendszerek, amelyek a jelenlegi felmelegedés miatt visszafordíthatatlan állapotba kerülnek - és hogy néhány ilyen ponton már túl vagyunk. Az egyik legismertebb példa erre a grönlandi jégtakaró, amely a mérések szerint az utóbbi években egyre gyorsabban olvad, valamint a nyugat-antarktiszi jégtakaró, ahol a hőmérséklet további emelkedése szintén olvadást idézhet elő. A grönlandi jégtakaró olvadása önmagában több méterrel megemelné a tengerszintet.
A fordulópontok egyik legismertebb példája az Atlanti-óceáni Meridionális Forduló Körforgás (AMOC), az óceáni áramlatok rendszere, amely magában foglalja a Golf-áramlatot, amely meleg vizet szállít az USA északkeleti partvidékére és Európa nyugati partvidékére. Az áramlat elszakadásának horrorforgatókönyvét már feldolgozták olyan hollywoodi filmekben, mint például a »The Day afterTomorrow« „Holnapután". Valójában a legutóbbi jégkorszakok során mindig voltak olyan szakaszok, amikor az áramlás megváltozott vagy megfordult. Félő, hogy a tenger felmelegedése a gleccserek olvadásából származó édesvíz beáramlásának növekedésével együtt éppen ezt idézheti elő - és Európa sokkal hidegebbé válásához vezethet. Más gyakran említett "fordulópont-rendszerek" a korallzátonyok, amelyek közül az előrejelzések szerint alig néhány maradna fenn, ha a globális hőmérséklet 1,5 foknál nagyobb mértékben emelkedne, vagy az Amazonas esőerdei.
Az amazóniai példa azonban azt is mutatja, hogy az ilyen előrejelzések aligha korlátozódhatnak kizárólag az éghajlatra. Való igaz, hogy az éghajlatváltozás nagy valószínűséggel hozzájárul az aszályos és nagyon csapadékos évek váltakozásához az Amazonas esőerdő területén, és megterheli az ökoszisztémát. A fő problémát azonban az erdőirtás, az erdőtüzek és az erdőterület feldarabolódása jelenti. A kutatók számításai szerint az erdőterület 17 százaléka már elveszett, és arra figyelmeztetnek, hogy az ökoszisztéma 25 százalékos veszteség után összeomolhat és szavannává válhat - ami tovább fokozná a globális felmelegedést.
Kérdéses azonban, hogy az amazóniai esőerdő végét valóban egy ilyen számhoz lehet-e kötni. Mint a legtöbb más fordulópont esetében, itt is inkább becslésekről vagy a számítógépes modellek által meghatározott lehetséges értékek tartományáról van szó, nem pedig egy konkrét értékről. Míg az olyan éghajlatkutatók, mint Stefan Rahmstorf, néhány évvel ezelőttig azt állították, hogy az éghajlatkutatás tudott a lehetséges fordulópontokról, de nem tudták pontosan megmondani, hogy hol vannak, addig az utóbbi időben radikális változás figyelhető meg az éghajlatról szóló kommunikációban: A legújabb tanulmányok egyre rövidebb időközönként nemcsak arra figyelmeztetnek, hogy a fordulópontok valószínűleg sokkal alacsonyabbak, mint azt néhány évvel ezelőtt gondolták, hanem arra is, hogy közülük többön talán már túl is vagyunk.
Hőség, aszály, emelkedő tengerszint
Ez részben annak köszönhető, hogy a Föld az elmúlt években jobban felmelegedett, mint azt korábban feltételezték - és annak is, hogy a kibocsátást még nem sikerült csökkenteni. Aweltklimarat (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) szerint a Föld már 1,1 fokkal melegedett az iparosodás előtti időkhöz képest. A jelenlegi előrejelzések szerint ez az évszázad végére két-három fok lesz. A 2015-ben Párizsban kitűzött cél, a globális felmelegedés 1,5 fokra való korlátozása valószínűleg nem fog megvalósulni.
Az emberiség mintegy egyharmada számára a tengerszint emelkedése pusztító következményekkel jár: az alacsonyan fekvő területek, városok és szigetek a tengerbe süllyednek, ha nem lehet őket megvédeni.
Az éghajlatváltozás következményei már egyértelműen kimutathatók: a hőhullámok és a heves esőzések egyre gyakrabban fordulnak elő. Március óta Indiában több hőhullám is volt, a hőmérséklet rövid időre meghaladta az 50 Celsius-fokot - a kutatók számításai szerint az ilyen szélsőséges hőhullámok valószínűsége legalább 30-szorosára nőtt a globális hőmérséklet emelkedése miatt. A tavalyi pakisztáni árvízhez hasonló súlyos áradások, amelyek legalább 1500 ember halálát okozták, és 30 millió embert kényszerítettek menekülésre a következmények elől, szintén valószínűbbé váltak az éghajlatváltozás miatt, csakúgy, mint a súlyos aszályok és más szélsőséges időjárási események. Ráadásul a gyors felmelegedés már számos állat- és növényfaj kipusztulását okozta; ha ez tovább fokozódik, egész ökoszisztémák omolhatnak össze.
Az már most is biztosan kijelenthető, hogy a tengerszint emelkedése különösen drámai hatással lesz. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület legújabb előrejelzései szerint a tengerszint 2100-ig 30 centiméter és egy méter között, 2150-ig pedig akár két méterrel is emelkedhet, ha a kibocsátás továbbra is magas marad. Az emelkedés pedig még évezredekig folytatódni fog, mivel a meleg víz tovább terjeszkedik. A tengerparti területeken élő emberiség mintegy harmada számára ez pusztító következményekkel jár majd - az alacsonyan fekvő területek, városok és szigetek a tengerbe fognak süllyedni, ha nem sikerül megvédeni őket.
Annak, hogy a figyelmeztetések egyre drámaibbak, politikai okai is lehetnek - és ez eléggé problematikus következményekkel járhat. Érthető, ha a tudósok, akik évtizedek óta - többnyire hiába - figyelmeztetnek a fékezhetetlen éghajlatváltozás következményeire, drámaibb előrejelzésekkel fokozzák a sürgősséget. A fordulópontok hangsúlyozása, mint "határértékek, amelyeket nem szabad átlépni", lehet az egyik stratégia.
A katasztrófa-forgatókönyvek problémája
Egy ilyen stratégia azonban azon a - meglehetősen naiv - feltételezésen alapul, hogy az éghajlatváltozás elleni fellépés hiánya tudásprobléma. Az ember okozta éghajlatváltozás ténye, amely pusztító következményekkel jár, évtizedek óta ismert, és ma már senki sem vonja komolyan kétségbe. Az a tény, hogy a kibocsátások nem csökkentek, hanem tovább növekednek, nem azért van, mert nem egyértelmű a sürgősség - hanem mert rendszerszintű okok állnak az útjában, mindenekelőtt a kapitalista rendszer gazdasági növekedési kényszere. Ez azonban egy olyan szempont, amelyet a közelgő fordulópontokat hangsúlyozó tudósok következetesen figyelmen kívül hagynak.
A közelgő katasztrófára való figyelmeztetés mindig magában hordozza a depolitizálás veszélyét, és gyakran elfedik az egyenlőtlenségeket. Ez igaz a fordulópontról, a "planetáris határokról" (planetáris határ: a föld mint planéta jelenlegi létezésének határai) és az antropocén-ról szóló vitára is. Mindkét diskurzus összefügg - a szerzők, akik nyilvánosságra hozták őket, többé-kevésbé azonosak. 2009-ben 29 szakértő, szinte kizárólag természettudósok, többnyire férfiak, mindannyian a globális északról, bemutatták a planetáris határok listáját, és leírták a Föld rendszerének lehetséges forduló pontjait. Azóta a planetáris határok fogalma gyorsan elterjedt.
A katasztrófára való figyelmeztetés azzal a veszéllyel jár, hogy depolitizál, és elhomályosítja az egyenlőtlenségeket. Ez vonatkozik a fordulópontokról szóló vitára is.
Érthetőnek tűnhet az az igény, hogy olyan "biztonságos" területeket határozzunk meg, ahol az emberiség a hirtelen éghajlati változások veszélye nélkül élhet. Azonban korántsem minden leírt rendszer visszafordíthatatlan folyamat, és a határok kizárólag az érintett szakértők értékelésén alapulnak.
Nem meglepő tehát, hogy a kritika éppen itt kezdődik: Kinek a fordulópontjai ezek, ki szabja meg a határokat? Miért a bolygó egészéről van szó, nem pedig az erőforrások egyenlőtlen fogyasztásáról? Mi a helyzet azokkal, akik már régóta a "határokon" túl élnek, akik számára a katasztrófa nem a jövőben jöhet, hanem már régóta ott van? Végül, milyen politika következik azokból a fokozott figyelmeztetésekből, hogy a határokat hamarosan átlépik vagy már átlépték?
Ennek a diskurzusnak politikai vonatkozásai vannak. Számos szereplő, köztük a nagyhatalmak is, már tudatában vannak annak, hogy a válság küszöbön áll vagy már kialakulóban van, és azon fáradoznak, hogy megtalálják a kezelési módokat. Jelenleg két fő reakciót lehet azonosítani: Az olyan kritikus szereplők, mint például Kate Raworth brit tudós, a kihirdetett planetáris határokat lehetőségként használták fel arra, hogy rámutassanak a társadalmi korlátokra, azaz hangsúlyozzák azt a minimumot, amelyre az embereknek szükségük van a méltóságteljes élethez. Az olyan tudósok pedig, mint Jason Hickel, kiszámították, hogy a globális Északnak drasztikusan csökkentenie kell nyersanyagfogyasztását, hogy esélye legyen arra, hogy ezeket a határokat betartsa.
Éghajlatvédelem a kapitalizmusban
A planetáris határ-elmélet képviselői más irányba mennek. 2019 óta a Global Commons Alliance által finanszírozott Earth Commission (Föld Bizottság) néven folytatnak kutatásokat, jelentéseket adnak ki és tudományos folyóiratokban publikálnak. A Global Commons Alliance nagyvállalati alapítványok és intézmények hálózata, köztük a davosi, éves üzleti találkozót szervező Világgazdasági Fórum és a Világbank Globális Környezetvédelmi Alapja. Nem meglepő tehát, hogy a planetáris határok koncepciója többek között kifejezetten a vállalatoknak szól, és azt hivatott megmutatni, hogyan tudnak a legjobban megbirkózni a kihívásokkal. A szintén érintett osztrák IIASA kutatóintézet által készített klímamodellek olyan gazdasági modelleken alapulnak, amelyek elsősorban a gazdasági racionalitás és a költség-haszon optimalizálás alapján számolnak.
Minél gazdagabbak, annál több CO2: Akik az éghajlatváltozást gerjesztik
Hőhullámok Indiában és Kínában, erdőtüzek Kanadában, heves esőzések okozta áradások Olaszországban és Kongóban: a szélsőséges időjárási eseményekről szóló katasztrófajelentések már idén nyáron is kezelhetetlenné váltak. Időközben világossá vált, hogy az ilyen események a globális felmelegedés következtében egyre gyakrabban - és egyre hevesebben - fordulnak elő. Kevésbé ismert, hogy a klímaváltozásért való felelősség mennyire kirívóan egyenlőtlenül oszlik meg a világban. Az 1850 és 2015 közötti időszakban a globális kibocsátás nem kevesebb, mint 40 százalékáért egyedül az USA volt felelős, az EU országai pedig 29 százalékáért. A globális Észak egésze, amely a világ népességének mindössze 19 százalékát teszi ki, a klímaváltozás okozta károk 92 százalékát okozta. Ami globális szinten igaz, az egyénileg is igaz: minél gazdagabb valaki, annál nagyobb kárt okoz az éghajlatnak. Jelenleg egy Oxfam-tanulmány szerint egyedül 125 milliárdos személy felelős annyi kibocsátásért, mint a világ lakosságának szegényebb 90 százalékából egymillió ember. Az emberiség leggazdagabb egy százaléka - kevesebb ember, mint amennyien Németországban élnek - lényegesen többet bocsát ki, mint a szegényebb fele (mintegy 4 milliárd ember) együttvéve. Ha pedig a globális északot nézzük, itt is rendkívül egyenlőtlen felelősséget láthatunk. Míg Németországban a lakosság szegényebbik fele 2019-ben évente körülbelül hat tonna CO2 bocsátott ki, addig a leggazdagabb egy százalék körülbelül 105 tonnát, azaz majdnem 18-szor annyit. Németország leggazdagabb 0,001 százaléka, körülbelül 800 ember, ezerszer annyi üvegházhatású gázt bocsát ki, mint az átlag: 11 700 tonna. Meglepetés: 1991 óta a kibocsátási egyenlőtlenségek még mindig jelentősen nőttek. A jelenlegi klímapolitika mindezt nem veszi figyelembe. A globális felmelegedés következményei viszont elsősorban a globális dél országait érintik, és ott is túlnyomórészt a szegényebb embereket.
A Föld Bizottság és szervei egy alternatív, nem választott struktúrává fejlődtek az ENSZ struktúráin túl, amelyben - bármennyire is bürokratikusak és tétlenek az intézményeik - a globális dél országai legalább aktív szerepet és beleszólást kapnak.
Bár a legutóbbi jelentésekben legalább formálisan megjelenik az "igazságosság" szempontja, a strukturális egyenlőtlenségek, a gyarmatosítás következményei vagy a gazdasági rendszer kérdései még mindig nem játszanak szerepet.
A Föld Bizottság az utóbbi időben egyre egyértelműbben kiállt az aktív földgazdálkodás mellett: ahhoz, hogy a bolygó ne váljon "üvegházhatású Földdé" az önerősítő folyamatok összjátékán keresztül - figyelmeztetnek a szerzők egy 2018-as tanulmányban -, "hatékony bolygóirányításra" van szükség, hogy a Földet aktívan az ember számára megfelelő hőmérsékleti tartományban tartsuk: a kibocsátások csökkentésével, a szén-dioxid-elnyelők bővítésével és a Föld energiaegyensúlyának célzott "módosításával", más szóval: geomérnökséggel.
A Föld Bizottság hallgat arról, hogy pontosan ki határozza meg, hogy mi a Föld "megfelelő" hőmérséklete és milyen intézkedéseket kell hozni. Egy biztos: radikális javaslatok, amelyek valóban csökkenthetik a kibocsátást és tisztességesen alakíthatják a jövőt, nem ebből a sarokból fognak jönni.
Legfőbb ideje tehát, hogy a baloldal kiszabaduljon a sokk merevségéből, újra politizálni kezdje a tudást, és saját modelleket és megközelítéseket dolgozzon ki, amelyek egyszerre nagyobbak és kisebbek, mint az emberiség végére való figyelmeztetés. Egyrészt azáltal, hogy figyelembe veszi azokat a gazdasági struktúrákat, amelyek eddig megakadályozták, hogy az ökológiai és társadalmi problémákkal komolyan foglalkozzanak. Másrészt pedig azáltal, hogy belemegy a fáradságos, mindennapi részletmunkába, és kipróbálja, hogy a bolygó pusztulására vonatkozó elvont figyelmeztetéseken túl hogyan nézhet ki konkrétan az átalakulás egy igazságosabb világ felé.
kutató és újságíró, szakterülete a környezetvédelem, az éghajlatváltozás és a társadalmi mozgalmak.
Forrás: https://www.akweb.de/ausgaben/694/wenn-alles-kippt-klimawandel-kipppunkte-planetare-grenzen-wo-stehen-wir/ 2023. június 23.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
