Idén nyáron lesz hetven éve, hogy véget ért a kora-hidegháború meghatározó eseménye, a koreai háború (1950–1953). A több mint három évig tartó nemzetközi konfliktus egy elhúzódó patthelyzet után egy máig tartó tűzszünettel és Korea felosztásával ért véget (az északi és déli rész határát a harmincnyolcadik szélességi foknál húzták meg).

E kelet-ázsiai konfliktust a Szovjetunió szövetségeseként Észak-Korea robbantotta ki; a háború a második világháború utáni bipoláris világrend első jelentős erőpróbájaként vonult be a történelembe. A koreai polgárháború rövid idő alatt nagyhatalmak közti érdekellentétté nőtte ki magát. A Szovjetuniót (és Kínát), illetve az Egyesült Államokat egyaránt nemzetstratégiai, biztonságpolitikai és ideológiai szempontok vezérelték a konfliktusban.

A harci cselekmények beszüntetésében azonban már egy másik dilemma is jelentős szerepet játszott: fegyverkezési verseny vagy jóléti intézkedések? Mind a nyugati szövetségesek, mind a szocialista tábor országai döntéskényszerbe kerültek.

Háború vagy jólét? – mindkét félnek választania kellett.

Néhányan már korán felismerték, hogy a koreai háború hasznos történelmi leckével szolgál az ukrajnai háború nemzetközi kihatásainak értelmezése során. Érdemes azonban kimondottan az ötvenes évek Magyarországának perspektívájából is felidéznünk a koreai háború lefolyásával egyidejűleg végbement gazdasági és politikai változások tanulságait. Új belátásokat kínálnak ugyanis az ukrajnai háború és a jelenkori magyar belpolitikai viszonyok aktuálpolitikai összefüggéseinek értelmezéséhez.

Mit, miért és milyen környezetben csinált Magyarország az ötvenes évek elején, a kétpólusú világrend kialakulása kezdetén? Mit és miért tesz ma egy hasonló történeti útelágazás idején? Mi haszna volt a múltban a békepolitikának? És vajon milyen politikai hasznot hozhat ma a magyar kormánypártoknak Magyarország békepolitikája?

Az alábbiakban felvázolt történeti analógia arra mutat rá, hogy

a „béke” a magyar kormánypártok politikájában elsősorban nem elérendő cél, hanem hatalompolitikai eszköz.

Rövid távon az illiberalizmus hazai legitimációját szolgálja, míg hosszútávon a magyar miniszterelnök által a 2030-as évekre jósolt geopolitikai változásokra készíti fel az illiberális kormányzatot.

A koreai háború magyarországi kihatása

Az 1948-tól fokozódó hidegháborús konfliktus az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót a egyaránt hadügyi kiadásaik növelésére ösztönözte. Az államszocialista tömb országaiból nézve a koreai háború tétje döntőnek látszott. A háború kritikus pontján, 1951 elején, Sztálin már a harmadik világháború kitörését prognosztizálta és a koreai háborúra egy újabb világkonfliktus belépő eseményeként tekintett.

Sztálin szerint az államszocialista rendszerek fennmaradása ekkor fegyverkezési potenciáljuk növelésétől függött. A szovjet vezetés ezért Magyarországnak (mint két ellenséges országgal, Ausztriával és Jugoszláviával határos peremvidéknek) kiemelkedő szerepet szánt az államszocialista tömb hadi potenciáljának növelésében.

A magyar pártállami vezetés nehéziparfejlesztésre összpontosító politikájára már 1948-tól kezdődően többletteherként nehezedett a moszkvai parancs, hogy tervirányszámaikat folyamatosan növelni kell a társadalmi fogyasztás kárára. 1950-től a koreai háború csak tovább feszítette az ország teherbíróképességét.

A magyar vezetés 1951 februárjában, a Magyar Dolgozók Pártjának második kongresszusán, Sztálin kívánalmait is meghaladó módon, drasztikus tervszámmódosítást jelentett be. Az első ötéves terv (1950–1954) 35 milliárd forintos előirányzatát több mint duplájára, 85 milliárd forintra emelték. Ebből csak az ipari beruházások 41 milliárd forintot tettek ki. Ebből egyedül a nehéziparra 37,5 milliárd forintot kívántak fordítani.

Egyidejűleg azzal, hogy az erőltetett nehézipari beruházások gyors gazdasági növekedést produkáltak, a hosszú sorok és a létszükségleti cikkek hiánya a mindennapok problémájává váltak.

A munkások kénytelenek voltak minden lehetséges utat megtalálni arra, hogy beszerezhessék a mindennapi túlélésükhöz szükséges alapvető élelmiszereket.

Míg az 1950-es évek elején a kiskereskedelmi árak átlagosan 27 százalékkal emelkedtek, a létszükségleti termékek árai az általános áruhiány következtében egyenesen kilőttek. A zsír ára például az 1950-ben átlagos 20 forintos árról, 1951-re 100-120 forintra nőtt, azaz öt-hatszorosára emelkedett.

1951 elején, majdnem hat évvel a második világháború befejezése után, ismét bevezették a jegyrendszert a cukorra, a lisztre, a zsírra, a szappanra, a húsra és a kenyérre. A jegyrendszer egészen az 1951. év végi általános ár- és bérreformig érvényben maradt. A problémák azonban 1951 után sem szűntek meg.

Az az ár- és bérreform a fogyasztói termékek árait átlagosan 40 százalékkal, a nominálbéreket viszont csak 20 százalékkal növelte. A reálbérek csökkenése azonban még ennél is súlyosabb volt.

1952 végére a munkások reáljövedelme az 1949-es évhez képest 18 százalékkal, az utolsó békeévhez 1938-hoz képest 20 százalékkal csökkent.

A „béke” magyar vonatkozásai

Annak érdekében, hogy a drasztikusan csökkenő életszínvonalat a társadalommal elfogadtassa, az indulatokat kordában tartsa és a nehézipari termelésbe csatornázza, a magyar pártállami vezetés a moszkvai testvérpárt irányát követve, 1950-től kezdődően Magyarországon is meghirdette a „béke politikáját”. A Szovjetunió békepropagandájának a Világbéke Tanács volt a motorja. (Ezt 1950 novemberében alapították, de fontos előzményekkel rendelkezett, egészen 1948-ig visszamenően).

A békepropagandának kettős célja volt. Egyrészt az állampárt politikáját megkérdőjelező ellenséges hangok elnémítását, másrészt pedig a nyugati szövetségi rendszer és államfelfogásba vetett hit megkérdőjelezését célozta – belföldön és külföldön egyaránt.

A magyar pártállami vezetés a koreai háború kitörése előtt néhány hónappal, 1950 márciusában, a nukleáris leszerelést indítványozó stockholmi egyezmény támogatását kérték a magyar lakosságtól.

E békepárti állásfoglalás a pártállami vezetés döntéseinek legitimációját is célozta.

Az egyezmény támogatása valójában a pártállami vezetés politikája melletti kiállást jelentett. Ettől kezdve gyakorivá vált a párt politikájával szemben kritikákat megfogalmazók megbélyegzése (a „béke ellenségei”, „a nép ellenségei”), az ellenálókkal szembeni erőszakos fellépés, és végső soron a bebörtönzések.

E békepolitika azonban nem volt azonos a békepártisággal. A békepártiakat valójában a „béke ellenségei” közé, a „nép ellensége” táborába sorolták. A tényleges békepártiság helyett a béke melletti harcias kiállás volt a javallott magatartás, amely elsősorban példás részvételt jelentett a termelésben.

Ahogyan az alábbi, a Szabad Népben megjelent cikk fogalmazott 1952. július 31-én:

„A pacifizmus nálunk is az imperialisták háborús készülődéseit segíti. A pacifizmust az imperialisták és ügynökségeik terjesztik, védtelenné szeretnék tenni ezzel népünket. Ezért összeegyeztethetetlen hazánkban a pacifizmus a béke védelmével, a háború elleni harccal. Ezért kell megmagyarázni hazánkban a béke minden hívének: nincs békevédelem honvédelem nélkül, a béke védelme és hazánk függetlenségének, szabadságának védelme elválaszthatatlanul összefügg.”

A békepropaganda az élet minden területére kihatott, de leginkább az ipari termelés területén éreztette hatását. A gyárakban és a falvakban a helyi pártfunkcionáriusok hangosbemondókon, plakátokon, valamint az állampárt elsődleges propaganda kiadványából – a Szabad Népből – felolvasva magyarázták az Egyesült Államok és az „imperialista gyújtogatók” Koreában elkövetett rémtetteit. Ezzel ösztönözték a lakosságot a „béke védelmére” a gazdasági termelékenység fokozásán keresztül.

A békepapok a helyi békebizottságokkal karöltve a békeharc keretében békealáírásokat gyűjtöttek és békefelvonulásokon vettek részt. A békés anyagi jólét, valamint a békés fejlődés védelmének álcája alatt, a népi demokráciák közül egyedülállóan hosszú ideig, 1949 és 1955 között minden ősszel, összesen hét alkalommal, államkölcsönöket jegyeztették a lakossággal. (1949-ben ezt tervkölcsönnek, 1950-től békekölcsönnek nevezve.)

A dolgozók – legfőképp az ipari munkások – ennek következtében, havi átlagbérüktől függően két, három, vagy négy heti keresettel kevesebb fizetést vihettek csak haza.

A békekölcsön-jegyzés elutasítása felvilágosító elbeszélgetéssel és nyilvános megszégyenítéssel járt. A jegyzés tartós megtagadása ennél komolyabb büntetéseket vont maga után: állásvesztést és a dolgozói jogviszony elvesztését vonta maga után. Ez kizárást jelentett a jóléti rendszerekből. A legrosszabb esetben nyilvános leleplezéssel („a nép ellensége”) és bebörtönzéssel járt együtt.

A pártállami vezetés kategorikusan tagadta, hogy a jövedelemelvonás (egyebek mellett az államkölcsönök kibocsátása révén) Magyarország haderejének növelését célozta volna. Sőt mi több, a korabeli propaganda szerint a személyes anyagi áldozatvállalás e formája egyenesen a jóléti beruházások növelését segítette elő, amelynek létét csak az Egyesült Államok imperialista politikája és a belső reakció „aknamunkája” veszélyeztette.

A korabeli társadalom azonban, mindössze néhány évvel a második világháború pusztítása után, jórészt átlátott a szitán és a békekölcsönökre, a második világháború idején kibocsátott államkölcsönökhöz hasonlóan hadikölcsönként tekintett. (A háború alatt ezek voltak például az 1941-es „erdélyi kölcsön” és az 1944-ben kibocsátott „búzakölcsön”).

A koreai háborút lezáró fegyverszüneti egyezmény tető alá hozását végül több tényező szerencsés együtt állása segítette elő. 1951-re a háborús határvonalak beragadtak, a konfliktus kiterjesztése egyik nagyhatalomnak sem állt az érdekében. 1952 őszén, az Egyesült Államokban elnökválasztást tartottak, amelyen a trumani koreai háborús politika kritikájával kampányoló republikánus Dwight D. Eisenhower kerekedett felül – földcsuszamlásszerű győzelemmel.

Az államszocialista tömbön belül 1953-ra Csehszlovákiában, Kelet-Németországban és Bulgáriában is társadalmi elégedetlenség ütötte fel a fejét. Magyarország gazdasága és társadalma is válságban volt, bár ennek tényét a hazai sztálinista pártvezetés nem ismerte el.

A legnagyobb fordulópontot mégis Sztálin váratlan halála jelentette 1953 márciusában. Ez lehetőséget adott az új szovjet vezetőknek a tűzszüneti tárgyalások lefolytatására. A tárgyalások eredményeképpen 1953 nyarára Koreában befejeződtek a hadicselekmények.

Sztálin halála után az új moszkvai vezetés az államszocialista tömb országaiban felülről vezérelt politikai fordulatot hajtott végre. Magyarországon ez 1953 nyarán Rákosi Mátyás (ideiglenes) lefokozásában és Nagy Imre miniszterelnöki kinevezésében csúcsosodott ki. A szovjet vezetés ezzel egy időben a békepropagandát is lehalkította – ezt a „békés együttélés” kevésbé harcias programja követte.

Ez a lépés nem kis megrökönyödést keltett a párt feltétlen híveinek körében és 1956-ig bezárólag több lépcsőben destabilizálta a sztálinista logika szerint felépített politikai rezsimet szerte az államszocialista tömb országaiban.

„Béke” mint politikai eszköz a 2010-es évek Magyarországán

Az ezredforduló után Magyarországon is ismerősen csenghetnek a több mint hetven év tapasztalatai. 2010-től kezdődően a magyar kormánypártok szintén előszeretettel használják kritikus politikai helyzetekben a „béke” retorikai eszközét. Teszik ezt a nyugati érték- és érdekrendszerekkel szembeni ellenállás társadalmi támogatásának erősítése céljából, a politikai mozgósításért, látszólag a béke pártján állva.

2012-től kezdődően például ismét általánossá váltak a „békemenetek” Magyarországon.

Az első békemenetet a kormánypártokhoz kötődő „civil szervezetek” szervezték meg – válaszul a magyar államhatalom demokratikus hiányosságait firtató külföldi (Európai Unió és az Egyesült Államok) és belföldi csoportok (Egymillióan a magyar sajtószabadságért, azaz Milla) „balliberális” kritikáira.

Történt ez egy olyan időszakban, amikor a második Orbán-kormány a 2008-as válság utóhatásaként megszorításokat vezetett be és a lakosságon belüli támogatottsága is erősen lecsökkent. Párhuzamosan azzal, hogy a reálbérek is esésnek indultak. Akkoriban közel sem volt biztos, hogy a 2010-es évekre a jelentős reálbérnövekedés évtizedeként emlékezhetünk-e majd a nemzetközi konjunktúra kihatásaként.

2012-től kezdődően a békemenetek szervezői sikeresen jelöltek ki egy-egy külföldi ellenséget, akit a – baloldali perspektívából részben jogosan, liberális oldalról nézve teljesen jogtalanul – a kedvezőtlen gazdasági kilátásokért vonhattak felelősségre, és akit a biztonság, a stabilitás és a fejlődés ellenségének kiáltottak ki. A szerveződés támogatói a „béke” zászlaja alatt egyúttal „erkölcsi felsőbbrendűségüket” is demonstrálhatták az „ellenséges támadásokkal” szemben – mind itthon, mind a nemzetközi közvélemény előtt.

Az ukrajnai háború és a magyar „békepolitika”

Nem sokkal az ukrajnai háború kitörése után, újra középpontba került „a béke politikája” Magyarországon. Ez az eszköz a kétségtelenül nemes célt – vagyis a hadiesemények befejezésének kívánalmát – sikeresen használja fel, miközben hatása erősen megkérdőjelezhető a harcok tényleges beszüntetését illetően. Az ötvenes évek tapasztalataival egybevágóan a „béke politikája” hatásos eszköz a kormány „illiberális” céljainak szolgálatába állítva.

Az ötvenes évek történelmi tapasztalatait megidézve napjainkra újra általánossá vált az Ukrajna területi integritását és önvédő háborúját támogatók megbélyegzése. A második világháború utáni állapotoktól eltérően ma azonban Magyarország formálisan nem tartozik az orosz érdekszférába. Sőt mi több, 1999 és 2004 óta, Magyarország a NATO és az Európai Unió tagja.

A múlt tapasztalatait közelebbről szemügyre véve a fő kérdés valójában az, hogy a „béke” – a politikai cselekvés eszközeként – milyen rövidtávú politikai célokat szolgálhat a regnáló politikai pártok kezében egy Magyarországon? Különösen egy olyan inflációs környezetben, ami az Európai Unión belül a legsúlyosabb?

Ha a koreai háború múltbeli magyar vonatkozásai bármiféle tanulsággal bírhatnak a jelenre nézve, akkor az az, hogy a hazai és a nemzetközi közvélemény befolyásolásának szándékától nem vezet egyenes út a harci cselekmények befejezéséhez. E kérdés rövidtávon valójában belpolitikai és legfőképp közpolitikai természetű.

A „béke politikája” ma egy újabb állomás a liberális és az „illiberális” állam- és társadalomszervezési modellek közti harcban. Befelé e politikai retorika az illiberalizmus legitimációját szolgálja, míg kifelé a kormánypártok tovább erősítik Magyarország külkapcsolatait a liberális geopolitikai fölényt megkérdőjelező rezsimekkel (pl. Kína, Szerbia, Türk Államok Szervezete).

Másodsorban és hosszútávon a magyar kormányzat már egy új világrendre készül. E politika sikere azonban – az 1950-es évekhez hasonlóan – kétes prognózisokra épül.

Mindenekelőtt arra, ami hozzávetőlegesen 2030-ra euróválságot, illetve az Egyesült Államokat megrázó „nagyon komoly válságot” vár.

Címfotó: Ladjánszki Máté – Népszava