Bevezetés

A populizmus erősödése és a liberális demokrácia hanyatlása Kelet-Közép-Európában szembeszökő ellentétben áll a régió jövőjével kapcsolatos, a korábbi évtizedekben uralkodó optimizmussal. Lengyelország volt az első, ahol 2005-ben populista kormány alakult, a tekintélyelvű-populista Jog és Igazságosság párt (PiS) vezetésével, amelyet 2015-ben, majd 2019-ben ismét megválasztottak.

A lengyel populista vezetés jelentős újraelosztással békíti meg a rendszerváltásból kiábrándult munkásokat, akik cserébe rendre újraválasztják a PiS kormányt. Lengyelországot Magyarország 2010-ben követte Orbán Viktor és a Fidesz megválasztásával.

A magyar populista vezetés a lengyellel szemben lentről felfele osztja újra a vagyont és a jövedelmet, a rendszer társadalmi bázisát pedig a nemzeti tőke és a nemzetközi termelőtőke adja.

Csehország se maradt elzárva a populizmus hullámaitól, ugyanakkor ez a populizmus egy centrista-technokra köntösben jelentkezett. 2017-ben az Andrej Babiš milliárdos által létrehozott populista ANO (Az Elégedetlen Polgárok Mozgalma) került hatalomra, míg 2018-ban a keményvonalas populista Miloš Zeman is megnyerte az elnökválasztást. Csehország ugyanakkor azóta jórészt visszatért a liberális demokrácia medrébe, míg Lengyelország és Magyarország a globális illiberális hullám szimbólumává vált.

Sok szó esett már erről a fordulatról. Arról azonban kevesebbet beszélünk, hogy milyen politikai-gazdaságtani okai vannak a populizmus különböző változatainak Kelet-Közép-Európában. Ebben az esszében populizmus változatainak kialakulását egy új politikai gazdaságtani értelmezésben, a növekedési modell elméletére építve vizsgálom.

Dióhéjban, ez az írás azt mutatja be, hogy bár a térség minden országa egy exportvezérelt, neoliberális növekedési modellt kezdett el követni az 1990-es években, jelentős különbségek voltak abban, ahogy ezt a modellt intézményesítették.

Ezek az eltérések különböző szintű gazdasági és társadalmi dezintegrációt eredményeztek, ami különböző populista társadalmi koalícióknak nyitott utat, amelyek különböző mértékben módosították a növekedési modellt. Ezek az eltérések magyarázzák a populizmus eltérő változatait Csehországban, Lengyelországban, és Magyarországon.

 A növekedési modellek politikája

Mielőtt rátérnénk az elemzésre, egy rövid kitérőt kell tennünk a növekedési modell elméletének tisztázása érdekében. A növekedési modell elméletét a magyar politikai elemzők nem használják, ami két szempontból is problémás.

• Egyrészt ez az elmélet közel áll ahhoz, hogy leváltsa a kapitalizmus változatainak elméletét, és az összehasonlító politikai gazdaságtan uralkodó elemzési keretévé váljon.
• Másodszor, a növekedési modell elmélete lehetővé teszi a gazdasági és politikai tényezők elegáns de kritikai szintézisét, és ezáltal fogalmi tisztaságot hoz egy olyan területre, amelyet a fogalmak gombamód szaporodása terhel.

A növekedési modell elmélete a kapitalizmus változatai megközelítés kritikájaként alakult ki. A növekedési modell elméletének újdonsága három téren jelentkezik.

Először is, visszahozza a makrogazdaságot az összehasonlító politikai gazdaságtanba. A kapitalizmus változatai megközelítés a vállalatokra és a versenyképességre összpontosít, valamint arra, hogy ez hogyan jelenik meg a különböző intézményekben, például milyen cégek milyen oktatás és innováció politikát támogatnak. A kereslet és az elosztás kérdéseit a kapitalizmus változatai megközelítés teljesen elhanyagolja. A makrogazdaság visszahozásával a növekedési modell elmélete a kereslet és a jövedelem eloszlásának szerepét helyezi előtérbe.

Másodszor, a növekedési modell elméletében az egyenlőtlenség és az elosztási küzdelmek kerülnek a középpontba. Az elemzés kiindulópontja nem a cégek stratégiája, hanem az, hogy a megtermelt nemzeti jövedelemből hogyan részesednek a munkások és a cégek. Egy adott mennyiségű hozzáadott érték vagy profit, vagy bérek forrása lehet. Némi leegyszerűsítéssel, a gazdaságban a bérek és a profit összessége alkotja a teljes megtermelt jövedelmet. A bérek és a profit egymáshoz viszonyított arányának alakulásában pedig az intézmények és a politika központi szerepet játszanak.

Ez elvezet bennünket a növekedési modell elméletének harmadik újdonságához: visszahelyezi a politikát az összehasonlító politikai gazdaságtanba. A növekedési modellek hosszú távú stabilitása a modellek mögötti társadalmi koalíciók függvénye. Minden egyes növekedési modellt egy uralkodó társadalmi tömb intézményesít. A demokráciák esetében ezeknek az uralkodó tömböknek biztosítaniuk kell a választási többségüket is. Így a modell legitimálása és az elegendő szavazat biztosítása érdekében az uralkodó tömb rövidtávú érdekeitől eltérő intézkedéseket is hoznak. Az uralkodó társadalmi tömbök jellemzően a kapitalista osztály különböző csoportjaiból állnak, az alsóbb osztályok másodlagos szerepet játszanak. Egy társadalmi tömb tagjai tehát hierarchiát alkotnak, nem egyenlőek, és mindig van közöttük elosztási konfliktus. A tömb stabilizálására szolgáló megoldás mindig átmeneti.

A növekedési modellek válságba kerülhetnek, külső sokkok miatt hirtelen destabilizálódhatnak, vagy fokozatosan kimerülhetnek saját belső ellentmondásaik súlya alatt. Az ilyen válságok megkérdőjelezik az uralkodó társadalmi tömb szegmensei közötti osztálykompromisszumot.

Ilyen helyzetekben a növekedési koalíció tagjainak új konszenzusra kell jutniuk, és újra kell alkotniuk az uralkodó társadalmi tömböt (Amable–Palombarini 2009). A társadalmi koalíció tagjai közti erőviszonyok határozzák meg az e válságokra adott válasz jellegét. A gazdasági elit versengő csoportjainak azonosítása központi szerepet játszik a növekedési modell elméletében.

Mindezek alapján Kelet-Közép-Európa növekedési modelljeinek sorsát a következő társadalmi szereplők határozták meg. A térség exportvezérelt, függő növekedési modelljeiben a tőkésosztály a nemzetközi piacokhoz és a technológiához való hozzáférés alapján polarizálódik. A transznacionális tőkésekhez képest a nemzeti tőkések kevésbé férnek hozzá a világgazdaság legsikeresebb ágazataihoz.

A nemzeti burzsoázia hajlamos arra, hogy informális politikai kapcsolataira támaszkodva versenyezzen a transznacionális vállalatokkal. A transznacionális tőkének azonban a felhalmozás feltételeinek biztosítása érdekében kompromisszumot kell kötnie a hazai politikai és gazdasági elitekkel is (Schrank 2008). A nemzeti tőkések strukturális hatalmuktól és közvetlen kapcsolataiktól függően különböző súlyt hordoznak a visegrádi térség uralkodó társadalmi tömbjeiben, ám mindenhol másodlagosak a külföldi tőkéhez képest.

A technokraták – a magas kulturális és társadalmi tőkével rendelkező, döntéshozói pozícióban lévő, az üzleti szektorban is kritikus szerepet betöltő szakértők – olyan értelmezési sémákkal szolgálnak, amelyek kidolgozzák a társadalmi tömböt megszilárdító kompromisszum narratív szerkezetét. Emellett alapvető szerepet játszanak a vállalkozások, a politikusok és a szélesebb választói rétegek érdekeinek összehangolásában, ezáltal legitimálva és normalizálva a növekedési modell intézményi felépítését.

Belső kapitalista osztály hiányában az 1990-es évek elején a technokraták döntő szerepet játszottak a kelet-közép-európai piaci átmenet első szakaszában, mint a leendő kapitalista osztály érdekeinek közvetítői (Eyal–Szelényi–Townsley 1998). Ezen országok politikai rendszerei liberális demokráciák voltak, így az uralkodó társadalmi tömbnek figyelnie kellett a választók igényeire. Az alsóbb osztályok különböző módokon szintén befolyásolták a növekedési modellek politikáját, bár erejük eltörpült a többi fenti szereplő ereje mellett.

Az exportvezérelt növekedési modell felemelkedése

Kelet-Közép-Európa függő exportgazdaságaiban az 1990-es és 2000-es évek nagy részében a transznacionális vállalatok, a technokraták és a liberális gondolkodású politikusok alkották az uralkodó társadalmi tömbok fő alkotóelemeit.

A hierarchia csúcsán a külföldi tőkések álltak, őket követték a technokraták és a politikusok. Ez a növekedési koalíció intézményesítette a gazdasági nyitottságon és a transznacionális tőke preferálásán alapuló iparpolitikát.

A modell újraelosztási stratégiákat is alkalmazott, hogy részben ellensúlyozza a csökkenő-stagnáló reálbérek és a munkajövedelem GDP-n belüli csökkenő aránya által okozott fájdalmat. E kompenzációs stratégiák a költségvetési egyensúly fenntartását célzó megszorítások, valamint az ismétlődő hiányok és eladósodási ciklusok kombinációjához vezettek.

A nemzeti tőkések csak másodlagos szerepet játszottak, és különböző befolyással rendelkeztek a politikaformálásra. Legjelentősebb hatásuk azon intézményekre és politikákra volt, amelyek nem ütköztek a transznacionális tőkések érdekeivel-elvárásaival, mint például a közbeszerzés, a kiskereskedelem vagy a mezőgazdaság. A 2000-es évek második felére azonban a nemzeti kapitalisták is megerősödtek.

A gazdasági liberalizáció és a globális gazdasági integráció az 1980-as évek végétől kezdve egyidejű gazdasági sokkok hullámát váltotta ki. A korábbi szocialista piac összeomlása, az import gyors liberalizációja, a belső kereslet csökkenése és mélyreható intézményi reformok sok olyan vállalat halálát is okozták, amelynek esélye lehetett volna túlélni egy kedvezőbb gazdasági környezetben (Amsden–Kochanowicz–Taylor 1994). Ez minden országban az ipar drasztikus leépítéséhez, jelentős dezindusztrializációhoz vezetett.

A dezindusztrializáció mértéke az uralkodó tömb stratégiától függően változott. Magyarország volt az első, amely megnyitotta piacait és teljes mértékben átvette a függő exportvezérelt növekedési modellt az 1980-as évek végén. Ezzel egyidőben Lengyelország és a Cseh Köztársaság több időt és pénzt fektetett a hazai gazdaság kiépítésébe.

A csődök száma az 1990-es évek első felében Magyarországon volt a legmagasabb, annak ellenére, hogy Magyarország lakossága négyszer kisebb, mint Lengyelországé (Scheiring 2021).

A Cseh Köztársaság 1996-ig igyekezett elkerülni a tömeges gyárbezárásokat. Magyarországon a kiterjedt üzleti és technológiai együttműködési rendszerrel rendelkező állami tulajdonú vállalatok jelentős része megsemmisült, ami hozzájárult a vállalatközi kapcsolati hálók megszűnéséhez. Ezzel szemben Lengyelországban és Csehországban a volt szocialista vállalatok nagyobb hányada élte túl az átmenetet, amelyek egy része hazai tulajdonba került, így Magyarországhoz képest mérsékelték gazdaságaik dezintegrációját.

A nemzetközi gazdasági integráció a közvetlen külföldi befektetések révén lehetőséget nyitott a függő újraiparosításra is (Bohle–Greskovits 2012). Az 1990-es és 2000-es években Magyarország élen járt a külföldi tőkéért folytatott versenyben. A Cseh Köztársaság az 1990-es évek második felében fordult a nemzeti kapitalizmus építéséről az külföldi tőke vezérelt modell felé, amelyet vonakodva követett Lengyelország is.

A térségben kialakuló exportgazdaságokat külföldi – elsősorban német – ipari vállalatok uralják. Empirikus kutatások azt mutatják, hogy a külföldi vállalatok nem gyakoroltak jelentős pozitívan tovagyűrűző hatást a hazai gazdaságra: a gazdaság többi részétől elszigetelten működnek, szinte mindent importálnak (Iwasaki–Tokunaga 2013). Magyarország teljes exportja hazai hozzáadott értékének aránya a külföldi hozzáadott értékhez képest rendkívül alacsony, 25–30% közötti.

A belföldi hozzáadott érték Lengyelországban a legmagasabb, a külföldi hozzáadott érték mintegy 80%-át éri el, ezt követi a Cseh Köztársaság (43%) (OECD 2020). Ez azt jelenti, hogy Magyarországon a nemzeti tőkésosztály sokkal inkább háttérbe szorult az uralkodó társadalmi tömbön belül, mint a régió többi országában. Ez jelentős következményekkel járt a populizmusra 2010 utáni stratégiájára nézvést.

A kapitalista osztályon belüli feszültségek mellett a függő exportvezérelt növekedési modell az alsóbb osztályokon belül is feszültséget okozott. Az exportvezérelt modell nem volt különösebben sikeres a munkahelyteremtés terén. A magyarországi foglalkoztatás összeomlása meghaladta a többi országét. Csehországban és Lengyelországban a vállalati szerkezetátalakítás óvatosabb, fokozatosabb megközelítése lassította a munkahelyek megszűnését.

A 2000-es években Magyarországon volt a legalacsonyabb a foglalkoztatottság az Európai Unióban, ami hozzájárult a munkavállalók haragjához (Eurostat 2020a).

Lengyelországban is többször volt munkanélküliség, 1998 és 2004 között (2005-ben az első PiS-kormány megválasztási előtt) és 2008 és 2014 között (2015-ben a második PiS-kormány megválasztási előtt).

Emellett a rendszerváltás után létrehozott új munkahelyek nagy része kiszolgáltatott munkahelyeket jelentett. A 34 OECD-ország közül Lengyelországban a legmagasabb a határozott idejű foglalkoztatás aránya, messze megelőzve a visegrádi országokét (OECD 2019). Az ideiglenes munkahelyek aránya a lengyel populista PiS párt első választási áttörése előtt gyorsan nőtt, 2007-re elérte a 28,2%-ot, 2014-re pedig a 28,4%-ot, majd a második PiS-kormány alatt 2018-ra enyhén, 24,4%-ra csökkent. A Cseh Köztársaságnak sikerült elkerülnie a tömeges gyárbezárásokat és a munkanélküliséget, valamint megóvnia a munkahelyek minőségét és a munkaügyi kapcsolatok biztonságát (Sil 2017).

A rendszerváltás gazdasági sokkja az 1990-es években jelentős stresszt jelentett a munkavállalóknak. A gazdasági szerkezetátalakítás radikálisabb megközelítése miatt azonban Magyarország volt az egyetlen olyan ország a régióban, amely az 1990-es évek elején halandósági válságot is átélt: a férfiak halálozási aránya az 1930-as években tapasztalt szintre emelkedett (Scheiring–Irdam–King 2018).

A posztszocialista halálozási válság során a férfiak többlethalálozása mögött jelentős szerepet játszott a dezindusztrializáció. A transznacionális vállalatok megtelepedéséből származó gazdasági előnyök nem tükröződtek a népesség jobb egészségi állapotában, és hozzájárulhattak az egészségügyi egyenlőtlenségekhez (Scheiring és mtsi 2023).

Az 1990-es években a magyarországi munkásférfiak 111%-kal nagyobb eséllyel haltak meg, mint a főiskolai-egyetemi végzettségűek (Doniec és mtsi 2018).

Az 1990-es évek második fele óta javultak az életesélyek, de a legtöbb kelet-európai országban még mindig hatalmas egészségügyi egyenlőtlenségek tapasztalhatók. A kivándorlás és az alacsony termékenység mellett ezek az egészségügyi problémák képezik az elsődleges okát annak, hogy a világ húsz leggyorsabban zsugorodó országából tizenöt Kelet-Európában található (ENSZ 2022). Ez a demográfiai válság jobban megragadja a posztszocialista átalakulás hatását, mint az absztrakt gazdasági mutatók: a lakosság jelentős része társadalmi sokként élte meg a piaci átmenetet, ami hozzájárult a növekedési modell későbbi legitimitásvesztéséhez.

Az exportvezérelt modell gazdasági sikere a bérnövekedés visszaszorításán múlik, az alacsonyabb bérek növelik az exportcégek versenyképességét. Az 1990-es évek nagy részében a reálbérek az egész régióban csökkentek, a 2000-es években pedig lassan nőttek. Az alacsony foglalkoztatottság mellett az átmenet és a bérek alacsonyan tartása is táplálta a munkavállalók kiábrándultságát, különösen Lengyelországban és Magyarországon.

Egy évvel Orbán Viktor 2010-es hatalomra kerülése előtt az egy főre jutó reáljövedelem mindössze 11%-kal volt magasabb, mint 1978-ban (KSH 2021). A Cseh Köztársaság volt az első ország a visegrádi régióban, ahol a reálbérszint 1996-ban visszatért az 1989-es szintre (UNICEF 2001).

Lengyelországban a háztartások átlagos jövedelme 1992 és 2010 között csak fele akkora ütemben nőtt, mint az egy főre jutó GDP. Magyarországon az egy főre jutó GDP 1991 és 2012 között évi 1,92 százalékkal nőtt. A háztartások reáljövedelme azonban ugyanebben az időszakban évente átlagosan 0,22 százalékkal csökkent (Ghodsee–Orenstein 2021). Ráadásul az átlagbérek alakulása elfedi a növekvő jövedelmi különbségeket. A Gini-koefficiens növekedése Kelet-Európában majdnem háromszor olyan gyors volt, mint azokban a nyugati országokban, ahol az egyenlőtlenségek az 1980-as években a leggyorsabban nőttek: az Egyesült Királyságban, Hollandiában és az Egyesült Államokban (Milanovic 1998).

A stratégiai szociálpolitikák, mint például a korai nyugdíjazás és az hitelből finanszírozott fogyasztás hozzájárultak a növekedési modell elfogadtatásához – de csak átmenetileg. E tekintetben a régió gazdaságai eltértek a klasszikus német exportvezérelt gazdaságtól. Hibrid modellként viselkedtek, amelyet a háztartások eladósodása által táplált dél-európai típusú fogyasztásnövekedés jellemzett.

A fogyasztási hitelek nagy részét azonban devizahitelekből finanszírozták – ezek robbantak fel a globális pénzügyi válsággal együtt 2008-ban. A váratlan kiadások fedezésére képtelen háztartások aránya Magyarországon a 2005–2009 közötti időszakban 57%-ról 75%-ra nőtt (Eurostat 2020b). Lengyelországban szintén magas volt a váratlan kiadásokat fedezni nem tudók aránya 2005-ben, a régióban akkoriban a legmagasabb, ami a PiS első választási áttörésének ágyazott meg.

Összefoglalva

Kelet-Közép-Európa országai mindannyian az exportvezérelt, függő növekedést követték. Ez hozzájárult az exportgazdaságok jelentős ipari korszerűsítéséhez. A technológiai előnyök azonban nem terjedtek át a hazai gazdaságra, különösen Magyarországon nem, ahol a hazai tőkések jobban háttérbe szorultak, mint más országokban.

Az exportvezérelt növekedés ugyanakkor megkövetelte a bérnövekedés visszaszorítását. A foglalkoztatás növekedése is lassú maradt. A stagnáló fogyasztásra átmeneti válaszként jelent meg az adósságfinanszírozott fogyasztás, különösen Lengyelországban és Magyarországon.

Magyarországon az ipar- és szociálpolitika egyaránt kudarcot vallott, ami jelentős társadalmi és gazdasági dezintegrációhoz vezetett.

Lengyelország erősebb volt az iparpolitikában, de gyengébb a szociálpolitikában, így a gazdaság nem, csak a társadalom dezintegrálódott. Csehország volt a legsikeresebb a két fronton, így lehetővé tette egy szilárd hazai burzsoázia, valamint egy jómódú és pacifikált dolgozó osztály kialakulását. E különböző gazdasági és társadalmi dezintegrációs tendenciák eltérő lehetőségstruktúrákat nyitottak a populista társadalmi koalíciók számára.

Az esszé második része a növekedési modell válságára adott eltérő populista válaszokat elemzi, magyarázatot adva arra, hogy miért a magyar gazdaság az egyetlen, ahol csökkent a munka részesedése a nemzeti jövedelemből az elmúlt évtizedben.

Címfotó: Mateusz Morawiecki lengyel és Orbán Viktor magyar miniszterelnök – kormany.hu/miniszeterelnok

Irodalom

Amable, Bruno – Palombarini, Stefano (2009): A Neorealist Approach to Institutional Change and the Diversity of Capitalism. Socio-Economic Review, 7 (1): 123–143.

Amsden, Alice H. – Kochanowicz, Jacek – Taylor, Lance (1994): The Market Meets Its Match: Restructuring the Economies of Eastern Europe. Cambridge: Harvard University Press.

Bohle, Dorothee – Greskovits, Béla (2012): Capitalist Diversity on Europe’s Periphery. New York: Cornell University Press.

Doniec, Katarzyna és munkatársai (2018): Education and Mortality in Three Eastern European Populations: Findings from the PrivMort Retrospective Cohort Study. European Journal of Public Health, 29 (3): 549–554.

ENSZ (2022): World Population Prospects 2022, Department of Economic and Social Affairs, Population Division, UN, https://population.un.org/wpp/.

Eurostat (2020a): Employment Rate by Sex, Age Group 20-64. [lfsi_emp_a], http://appsso.eurostat.ec.europa.eu/nui/show.do?dataset=t2020_10&lang=eng.

Eurostat (2020b): Inability to Face Unexpected Financial Expenses, 2020, EU-SILC survey, Eurostat [ilc_mdes04], http://appsso.eurostat.ec.europa.eu/nui/show.do?dataset=ilc_mdes04&lang=en.

Eyal, Gil – Szelényi, Iván – Townsley, Eleanor (1998): Making Capitalism without Capitalists: Class Formation and Elite Struggles in Post-Communist Central Europe. London–New York: Verso.

Ghodsee, Kristen – Orenstein, Mitchell (2021): Taking Stock of Shock: Social Consequences of the 1989 Revolutions. Oxford: Oxford University Press.

Iwasaki, Ichiro – Tokunaga, Masahiro (2013): Spillover Versus Ownership: A Meta-Analysis of Transition Literature. Kunitachi, Tokyo, Japan: Russian Research Center, Institute of Economic Research, Hitotsubashi University.

KSH (2021): Gazdaságilag Aktívak, Bruttó Átlagkereset, Reálkereset (1960–)’], KSH, Budapest, http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_hosszu/h_qli001.html.

Milanovic, Branko (1998): Income, Inequality, and Poverty During the Transition from Planned to Market Economy. Washington, DC: World Bank.

OECD (2019): Temporary Employment, Total, % of Dependent Employment, 1980–2018, Labour Market Statistics: Employment by permanency of the job: incidence. https://data.oecd.org/emp/temporary-employment.htm.

OECD (2020): Trade in Value Added: Domestic Value Added in Gross Exports, 2020, OECD Statistics on Trade in Value Added Database, https://data.oecd.org/trade/domestic-value-added-in-gross-exports.htm.

Scheiring, Gábor – Irdam, Darja – King, Lawrence (2018): The Wounds of Post-Socialism: A Systematic Review of the Social Determinants of Mortality in Hungary. Journal of Contemporary Central and Eastern Europe, 26 (1): 1–31.

Scheiring, Gábor és munkatársai (2023): Deindustrialization and the Postsocialist Mortality Crisis. Cambridge Journal of Economics, 47 (2): 341–372.

Scheiring, Gábor (2021): Varieties of Dependency, Varieties of Populism: Neoliberalism and the Populist Countermovements in the Visegrád Four. Europe-Asia Studies, 73 (9): 1569–1595.

Schrank, Andrew (2008): Homeward Bound? Interest, Identity, and Investor Behavior in a Third World Export Platform. American Journal of Sociology, 114 (1): 1–34.

Sil, Rudra (2017): The Battle over Flexibilization in Post-Communist Transitions: Labor Politics in Poland and the Czech Republic, 1989–2010. Journal of Industrial Relations, 59 (4): 420–443.

UNICEF (2001): A Decade of Transition: Regional Monitoring Report 8. Florence: UNICEF.