Branko Milanovic (2019): Capitalism, Alone: The Future of the System That Rules the World. Cambridge, MA: Harvard University Press (Belknap Press). Magyar fordításban: Branko Milanovic (2021): Egyedül a kapitalizmus: A világot uraló rendszer jövője. (Ford.: Babarczy Eszter.) Budapest: Osiris Kiadó.
Branko Milanovic szerb-amerikai közgazdász, a Világbank korábbi kutatója, a globális egyenlőtlenségek szakértője. Új könyvében egy korábbi munkáját, a 2016-os Global inequality: A New Approach for the Age of Globalization-t folytatja. Célja bemutatni a globalizáció hatásait, valamint a kapitalizmus egymástól eltérő változatait. A Capitalism, Alone (Egyedül a kapitalizmus) a rendszer belső feszültségeit, az egyre növekedő egyenlőtlenségeket, a társadalmi mobilitás és a vagyon politikai befolyását is vizsgálja.
A kelet- és közép-európai államszocialista rendszerek bukásával a 20. század hajnalán összeomlott a kétpólusú világ. A kapitalizmus egyedül maradt. A „történelem vége”, Francis Fukuyama híres tétele, azt fejezte ki, hogy a liberális demokrácia és a szabadpiaci verseny az emberiség szociokulturális fejlődésének végpontja.
A történelem azonban mégiscsak folytatódott. A mai világrend továbbra is megosztott, a megosztottság pedig a populizmus elterjedésével, az illiberális demokráciák születésével, valamint a volt gyarmatok tekintélyelvű rendszereinek felemelkedésével tovább nő.
Ezek az egymástól különböző rendszerek ugyanahhoz a globális kapitalizmushoz tartoznak. Az 1980-es években felgyorsuló globalizáció az emberiség jólétének javulását, a szegénység megszüntetését hirdette. Ez részben igazolható is: 2001 és 2011 között 700 millió ember emelkedett ki a mélyszegénységből. Részben azonban e kedvező kép egyfelől a statisztikák kozmetikázásán, másfelől a folyamatok félreértésén alapul.
Mindezekkel együtt a modern kapitalizmus számos belső feszültséget takar. Az osztályok közötti különbségek egyre nőnek, a tőkefelhalmozás eredményeképpen a gazdagok egyre gazdagabbakká válnak, míg a társadalom többi része túlélni próbál. Az Egyesült Államokban 2019-ben az felső 10% birtokolta az ország vagyonának a 72%-át, míg az alsó 50% a 2%-át.
Ez az arány mindenhol hasonló, és a szakadék egyre csak növekszik. Hogyan oldható fel ez az ellentmondás?
Kétfajta kapitalizmus
Bár a kapitalizmus globális méreteket öltött, számos válfaját különböztethetjük meg. Nehéz egy kalap alá venni a pártállami bürokrácia hegemóniáján alapuló kínai kapitalizmust az Egyesült Államokban található decentralizált piaci versennyel. Könyvében Milanovic a modern kapitalizmus két változatát mutatja be, külön hangsúlyt fektetve társadalmi jellemzőikre és gazdasági hatásaikra. E két válfaj ismertetése rámutat a modern kapitalizmus legnagyobb problémájára, a társadalmi egyenlőtlenségek elburjánzására.
Csoportosítása alapját Samuel Bowles és Herbert Gintis 1986-os Democracy and Capitalism című könyve adja, melyben a szerzők a globalizáció három lehetséges fajtáját vázolják fel. Meglepő módon a három végkifejlet közül kettő remekül jellemzi a mai Egyesült Államok, valamint Kína kapitalista berendezkedését. (Harmadikként egy olyan világot vázolt fel, melyben a munka bérlése helyett az emberek a tőkéjüket demokratikus kereteken belül bérbe adják – ilyen rendszer azonban még nem létezik.)
- Az első végkifejlet szerint a globalizáció a nyugat által diktált, neoliberális alapokon nyugvó demokratikus kapitalizmus. Milanovic esetében ez az úgynevezett liberális-meritokratikus kapitalizmus.
- A második végkifejlet egy politikai realista, más névvel neo-hobbesiánus kapitalizmusváltozat, amelyben az állami politikai intézmények elsőbbsége közösségi tulajdonjogok megerősödésévelés az egyéni jogok csökkenésével jár. Milanovic ezt politikai kapitalizmusként jellemzi.
A liberális-meritokratikus kapitalizmus
A liberális-meritokratikus kapitalizmus igen összetett kapitalizmusváltozat. Milanovic szerint ez egy olyan decentralizált együttműködésen alapuló rendszer, amelyben a termelés főként magánkézben lévő piaci szereplők által, bérmunkán keresztül zajlik. Ehhez jön a meritokratikus társadalom koncepciója, ahol nem a származás, hanem az érdemek (merits), vagyis együttesen a szorgalom, az erőfeszítések és a tehetség az, amely az egyén társadalmi helyzetét meghatározza.
Milanovic azt vizsgálja, hogy a liberális-meritokratikus kapitalizmusban az áruk és szolgáltatások előállítása, illetve és cseréje során megtermelt gazdasági érték (és az abból képzett tőke) hogyan oszlik meg az egyének között, valamint, hogy mekkora az osztályok közötti társadalmi mobilitás.
A 19. századi Európában, a klasszikus kapitalizmusban az osztályok közötti egyenlőtlenségek okai egyértelműek voltak. Az eredeti tőkefelhalmozásért felelős tőkésosztály kezében összpontosult az összes tőkebefektetés. Tagjai nem végeztek bérmunkát, megélhetésük kizárólag ezen befektetésekből származott. A tőkés és munkásosztályok között kicsi volt az átjárás, a korszakot érdekházasságok jellemezték. Fontos volt a tőke és a vagyon átörökítésének intézménye, amely biztosította a jólét generációkon átívelő átruházását.
Ezt a berendezkedést váltotta a Milanovic által szociáldemokrata kapitalizmusként nevezett korszak. A fordista tömegtermelés elterjedése és a világháborúk utáni gazdasági konszolidáció lehetővé tette a jóléti állam vívmányainak kialakítását. Az állami felelősségvállalás megnövelte a társadalmi kiadásokat. A szociális háló kialakítása, a könnyebben elérhető egészségügyi szolgáltatások, a tömeges állami oktatás és nyugdíj megszervezése lehetővé tette a társadalmi mobilitás növekedését.
Az Egyesült Államokban ekkor jött létre a „kertvárosi család”, valamint a többek között munkásokból is álló tömeges középosztály mítosza. Ezek a családok (főleg ingatlanjukon keresztül) már rendelkeztek tőkebefektetéssel és a lehetőséggel, hogy gyermekeik minőségi egyetemi oktatást kapjanak. Az osztályok közötti érintkezés is gyakoribb volt, és a női egyenjogúságért folyó harcoknak hála tovább nőttek a mobilizációs lehetőségek. Az örökösödési adókon keresztül kis mértékben, de a jólét nemzedékek közti átruházásának mértéke is csökkent.
Ezt a korszakot követte a liberális-meritokratikus kapitalizmus időszaka, a neoliberális újratervezés korszaka. Loïc Wacquant szociológus szerint ekkorra tehető a piaci mechanizmusok kiterjesztése, a javak áruvá alakítása (kommodifikációja), az alanyi jogon járó jólét leépítése, az állami büntetőpolitika megerősödése, valamint az egyéni felelősség toposzának elterjedése is.
A neoliberális korszak egy olyan társadalmat ígér, melyben a társadalmi mobilitás továbbra is magas, és mindenki, aki boldogulni és gyarapodni szeretne, megteheti. Számos kvantitatív mérést felhasználva Milanovic arra konklúzióra jut, hogy ez a kép nem is állhatna távolabb a valóságtól.
A liberális-meritokratikus kapitalizmusban a társadalmi egyenlőtlenségek exponenciálisan megnőttek, sőt, a rendszer számos tekintetben a klasszikus 19. századi kapitalizmusban tapasztaltaknál is nagyobb egyenlőtlenségeket hozott magával.
A liberális-meritokratikus kapitalizmusban a tőkések jövedelme a bérmunkából élőkhöz képest exponenciálisan megnőtt, nemcsak mennyiségében, de a teljes jövedelem arányában is. Ellentétben a klasszikus kapitalizmussal, az uralkodó osztály megélhetése a „passzív jövedelem” mellett a vezérigazgatói és egyéb magas pozíciójú munkakörök kapcsán kapott gigantikus méretű fizetések által is növekedett. A munkásosztály tőkebefektetéseinek értékbeli növekedése ehhez képest elenyésző.
Míg a leggazdagabbak cégeket, ingatlanokat és egyéb járandóságokat vásárolnak, a tőzsdén kereskednek, valamint külföldi adóparadicsomokba helyezik befektetéseiket, kivonva az állami adóhatóságok figyelmének látóköréből („offshore”), addig a munkásosztály tagjai legjobb esetben is csak egy ingatlanbefektetéssel rendelkeznek (és bár az ingatlan értéktartó, a 2008-09-es pénzügyi válság megmutatta az ingatlanpiacban rejlő veszélyeket).
A befektetések megtérülésének eltérő üteme tovább növeli az osztálykülönbségeket. A felső tízezer egy tagja egy megfelelő befektetési portfólióval pár éven belül megduplázhatja vagyonát. Egy átlagos munkás lakásának az értéke évtizedeken belül duplázódik meg. Az ingatlanpiac felrobbanása pedig lehetetlenné teszi az örökölt lakással nem rendelkezők lakásvásárlási terveit.
Az elmúlt hatvan évben a liberális-meritokratikus kapitalista országokban a társadalmi mobilitás és az osztályok közötti érintkezés is csökkent. Ennek oka a közjavak mindszélesebb körének áruvá alakítása, azaz profitorientált üzleti termékké tétele (kommodifikációja), valamint az eddig csak az állam és az önkormányzatok által kínált közszolgáltatások magánosítása (privatizálása). A magániskolák, a privát kórházak, a prémium szórakozási lehetőségek erősítik az osztályszűrőt, azaz fokozzák a bejutás osztályhovatartozáson alapuló jellegét, ami csökkenti az osztályok közötti érintkezést.
Joggal merülhet fel a kérdés: mi a helyzet a „milliárdos úttörőkkel”, a „garázsokból induló”, mára techóriásokká vált cégek vezérigazgatóival? A klasszikus kapitalizmussal ellentétben itt a felső tízezerbe jutás valóban tudáson és szorgalmon alapszik – érvel Milanovic. És valóban, a tőkés osztály etnikai, valamint nemi megoszlása összetett képet mutat.
Nem a rendszer segíti az egyének felemelkedését, hanem a trendek és a technológiai fejlesztések meglovaglása, valamint az egyéni gyarapodást segítő gátlástalanság vezet sikerhez. A törtető kapitalisták (Elon Musk, Steve Jobs stb.) váltak a legsikeresebbekké.
A párkapcsolatok esetében a klasszikus kapitalizmus korát idéző kapcsolati zártság a jellemző. A különbség, hogy míg a 19. században a tőkés a másik családi birtokainak mérete alapján választott párt, addig ma olyan nőkről is beszélhetünk, akik saját sikereikből gazdagodtak meg. Az üvegplafon fokozatos megszűnésével a tőkésosztályban egyre több nő képviselteti magát és mivel a liberális-meritokratikus kapitalizmusban az osztályok közötti érintkezés csökkent, a gazdagok a gazdagokkal alapítanak családot.
Az, hogy egy háztartásban már két tőkejövedelemmel (és munkabérrel) rendelkező személy is van, növeli a háztartások bevételei közötti különbségeket. Az örökösödési adó továbbra is létezik, a nagyobb vagyon miatt jelentősége és újraelosztó hatása azonban csökkent.
Politikai kapitalizmus
Az új intézményi gazdaságtan egyik neves képviselője, Douglass C. North szerint a politikai intézmények nagy szerepet játszanak a gazdasági hatékonyság növekedésében. Az erős jogállamiság és a megbízható szabályozások csökkentik a globális befektetések változékonyságából fakadó bizonytalanságot. A demokratikus jogállamiság e tekintetben a gazdasági növekedés egyik fontos tényezője.
A könyv által is idézett közgazdász páros, Daron Acemoglu és James Robinson kutatásai például arra utalnak, hogy a demokratizálódás a fejlődő országokban magasabb egy főre jutó GDP-hez vezet. A 20. század neoliberális gazdaságpolitikájának egyik fontos nemzetközi kormányközi egyezménye, a Washingtoni Egyezmény a piacok liberalizációja mellett a demokratikus jogállamiságot is támogatta.
A politikai kapitalizmus koncepciójával Milanovic célja választ találni a volt gyarmati, gyakran államszocialista múlttal is rendelkező, a nyugati renddel szembemenő országok felemelkedésére az elmúlt évtizedekben. Úgy véli, hogy olyan országokban, mint Kína, Vietnám, vagy épp Ruanda, a gyarmati felszabadulás után kialakult államszocialista rendszerek segítették az erős államhatalom kialakulása mellett egy sajátos kapitalizmus kialakulását is.
Milanovic politikai kapitalizmus alatt azon gyarmati és/vagy államszocialista múlttal rendelkező országokra gondol, amelyekben a gazdasági növekedés a centralizált államhatalom kontrollja mellett történik. Három fő jellemzőt emel ki: a hatékony bürokratikus rendet, a jogállamiság hiányát és az állam autonómiáját.
Kína mai kapitalista rendjének kialakítása Teng Hsziao-Ping-hez, a Kínai Népköztársaság egykori vezetőjéhez köthető. Miközben teret engedett a magánszektornak, kiépített egy olyan állami apparátust is, amely képes üzleti döntéseken keresztül nemzeti érdekeket képviselni. A Hsziao-Ping által teremtett gazdasági rendben a piaci szereplők nem tudnak befolyásoló tényezővé válni, az állam és az állami érdekek függetlenek a tőkések befolyásától.
Miért üzletelne bárki egy ilyen országban? A liberális jogállamiság hiánya lehetővé teszi, hogy a szabályozások zárt ajtók mögött, kivételezéses alapon történjenek. Ez azt jelenti, hogy a cégeket kevésbé kötik olyan adózási szabályok, mint nyugaton. Ezzel azok a külföldi és hazai vállalkozók, akiket a politikai vezetés elfogad, rendkívüli előnyökre tudnak szert tenni. Mindez egy olyan helyi vezető osztály kialakulásához vezet, amely körül „politikai bürokrácia és a piaci határok elmosódnak”.
Itt jelenik meg a politikai kapitalizmus két ellentmondása. Az egyik a „jó bürokrácia és a szabad jogalkalmazáshoz szükséges személytelen hivatal szükségessége” között, a másik pedig „a jogállamiság hiánya által generált helyhez kötött korrupció és a rendszer legitimációjának alapja” között áll. Nem lehet úgy gyors gazdasági fejlődést elérni, ha felügyelet nélkül marad a rendszerszintű korrupció.
Milanovic statisztikai adatokkal alátámasztva állítja, hogy Kínában az állami rendszer képes arra, hogy mindkét ellentmondást kezelje. A politikai kapitalizmus tehát olyan kapitalista alternatívává válik, amely más országok számára vonzó, exportálható rendszernek tűnhet. A politikai kapitalizmus Jens Stotelnberg, NATO főbiztost idézve amolyan „alternatív világrendként” is felfogható. Az „Egy Övezet Egy Út” kereskedelmi kezdeményezés, vagy Kína befektetői jelenléte Afrikában mind azt mutatja, hogy megkezdődött a politikai kapitalizmus terjeszkedése.
Bár a politikai kapitalizmus a nemzeti értékekhez közelebb álló globális alternatívát kínál a liberális-meritokratikus kapitalizmussal szemben, Milanovic rámutat arra, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek itt is növekednek.
Tény, hogy az elmúlt években Kínában több száz millió ember életszínvonala javult soha nem látott mértékben, mégis, a társadalmi egyenlőtlenségek az Egyesült Államok szintjéhez közelednek. Ennek okai a városi és falusi lakosság életszínvonalának különbsége, a mozgást korlátozó lakossági engedélyezési rendszer (hukou), és a szociális és egészségügyi pillérek hiánya.
Kína célja a vidéki népesség urbanizálása és a belső vásárlóerő bővítése. A munkások béreinek emelkedésével az ország azonban elveszítené gazdasági előnyét riválisaival szemben. Kína új városfejlesztési terveiben mindent a gazdasági-technológiai fejlődés alapján tervez meg, óriási, gyakran hamar szellemvárossá alakuló központokat hoznak létre egy-egy gyár ellátása érdekében. Így miközben felemelkedett egy közel 800 millió főt számláló kínai „középosztály”, a globális kapitalizmus elnyomó struktúrái továbbra is fennmaradtak.
Lehet-e igazságosabb a kapitalizmus?
Milanovic szerint azért uralja a kapitalizmus a világot, mert a rendszer működik: jólétet biztosít és kielégíti az egyéni vágyakat. A rendszerből ugyanakkor hiányzik az erkölcs, életünk központjába a profitmaximalizálást helyezi. A liberális-meritokratikus kapitalizmus egyenlőtlenségekhez, korrupcióhoz, a politika kisajátításához vezet.
Mindazonáltal a politikai kapitalizmus sem jobb: a növekedésen alapuló centralizált államhatalom a társadalmi nyugtalanság növekedésével bármikor összeomolhat. A globalizáció hatásai kettősek, egyik oldalról segíti a szegényebb országokat, másik oldalról kiszolgáltatja és a külföldi tőkétől teszi függővé őket.
A kapitalizmus velejárója az igazságtalanság. Ezt olyan kezdeményezések sem tudják megváltoztatni, mint amilyen az alapjövedelem. A gazdasági rendszer keretein belül nincs alternatíva.
Mégis, Milanovic több konkrét megoldással enyhíthetőnek gondolja a rendszeren belüli egyenlőtlenségeket. E javaslatoknak három konkrét célja van: a tőkekoncentráció és a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentése, valamint a generációkon átívelő vagyon szerepének átalakítása.
- Adókedvezmények a középosztály számára. A középosztály tőketartalékainak növekedéséhez a befektetéshez szükséges piacok (tőzsde, ingatlanpiac) hozzáférhetőségét kell javítani.
- A gazdagok tőkekoncentrációjának csökkentése az örökösödési jog megerősítésén és a többkulcsos adórendszeren keresztül. Ezzel a generációs vagyon mellett az aktuális vagyon megoszlása is arányosabbá válik.
- A közoktatás fejlesztése. A minőségi egyetemek és középiskolák megfizethetővé, elérhetővé tétele az alsóbb osztályok számára is.
- A migráció kezelésére az állampolgárság egy alternatív, „elő-állampolgársági” változatának a bevezetésével. Ezzel a bevándorlók is megkapják a szociális támogatás egy részét úgy, hogy az állampolgárok „szükségletei” sem csorbulnak.
- A politikai kampányok közösségi finanszírozása. Ezzel az uralkodó osztály politikai befolyása csökken, a politika megtartja demokratikus képviseleti jellegét.
A könyv hasznos minőségi és mennyiségi adatokat szolgáltat nekünk a modern kapitalizmus egyenlőtlenségeiről. Számos megosztó témát nyersen és tárgyilagosan vizsgál, keresve a kompromisszumos megoldást. Azonban bár Milanovic részletesen vezeti le gondolatait, a könyvben mégis vannak hiányosságok.
A fejezetek néhol összefüggéstelenek, a könyv mondanivalója zavaros. Milanovic egész alfejezeteket szentel egy-egy újabb téma (alapjövedelem, robotizálódás) megvitatásának, ezzel összezavarva az olvasót a könyv mondanivalójával kapcsolatban.
Milanovic magabiztos a múlt és a jelen ismertetésében, a jövőről viszont túlzottan óvatosan ír. A könyv sietve, a rendszerszintű kezelési módszerektől mentesen végződik. A felsorolt, főként gazdaságpolitikai javaslatok bevezetésével a liberális-meritokratikus kapitalizmusban az egyenlőtlenségek csökkennének, a politikai kapitalizmust viszont nem tudná érdemben javítani. A globalizáció negatív hatásairól vagy a kapitalizmus erkölcsi hiányosságairól a megoldások nem beszélnek. A Capitalism, Alone befejezése messze elmarad a könyv által felvázolt grandiózus küldetéstől.
Külön érdemes kitérni a migráció kérdésére. A könyv során Milanovic bevezeti az „állampolgársági prémium” fogalmát. Míg a fogalom megindokolja a gazdasági migráció növekedését, a Milanovic által felvázolt megoldás (elő-állampolgársági státusz) gyenge lábakon áll. Az állampolgári jogok kiterjesztése nem lassítja, hanem gyorsítja a migrációt. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy a globális egyenlőtlenségek kiegyenlítődjenek, a bevándorlók jogainak az adott ország munkaerőhiányához kéne idomulniuk. Ez nem javítana a jelenleg tomboló migráció-ellenességen. Az állampolgársággal járó hasznok ilyen módon történő elosztása magában hordozza a diszkrimináció lehetőségét, amely a „kivetettek osztályát” szüli meg. Bár Milanovic említést tesz e problémákról, kezelésükre nem tesz javaslatot.
Egy másik bizonytalan pont a politikai kapitalizmus fogalmának alkalmazhatósága. Bár a felvázolt koncepció alkalmas arra, hogy azonos kategóriába sorolja Kínát, Vietnámot és egy sor másik országot, nem mondható eléggé általánosnak. Sőt, mivel a politikai kapitalizmus és a liberális meritokratikus kapitalizmus viszonya a magántulajdonhoz és a globalizációhoz több ponton is megegyezik, a két kategória közötti különbség elsősorban a gazdaság és a politika kapcsolatát mutatja meg. E kereteken belül azonban számos más kapcsolatrendszer is felhúzható lenne.
A könyv elsősorban az Egyesült Államokra és Kínára fókuszál. Számos olyan ország is van azonban, amelyre egyik említett kategória sem illik (ilyenek például a posztszocialista államok, a jóléti skandináv országok, vagy a latin-amerikai populista rendszerek). Míg az első három fejezet kétfajta kapitalista világot mutatott be, addig a globalizáció hatásainak taglalása során a könyv elveszett a részletekben. A globalizáció hatásainak összegzése és elemzése néhol hiányos, a globális Délt a két rendszer kívüli „senki földjeként” mutatja be.
Egyedül a kapitalizmus
Mindezen kritikákkal együtt is a Capitalism, Alone egy remek olvasmány, komoly segítséget nyújt a globális egyenlőtlenségek megértéséhez. A modern kapitalizmusba bele van kódolva az osztályok közötti különbségek fokozódása.
Az állam képviseleti és jóléti jellegének, valamint szociális feladatainak megerősítése az egyetlen, amit a rendszeren belül tehetünk.
A könyv rámutat, hogy a neoliberális gazdasági rendszer mellett felemelkedőben van egy tekintélyelvű és politikai kontrollon alapuló rendszerváltozat is. Ez is kiszolgálja a globális piacot, hasznait viszont saját politikai céljaira fordítja. E minta globális terjesztésével várhatóan Kína jelentősége tovább növekszik. Kína felemelkedésével nem tud mit kezdeni a saját belső ellentmondásaival küzdő neoliberális kapitalizmus.
A kapitalizmus arra ösztönöz bennünket, hogy szabadidőnk minden percét termékenyen töltsük, profitszerzésre összpontosítsunk. Ez csökkenti a társadalmi intézmények, a család, a közösség jelentőségét. Arra sarkall, hogy magánéletünk mindnagyobb részével piaci folyamatokhoz kapcsolódjunk.
Ez ugyanakkor a közélet fontosságára is rámutat, ugyanis csak itt, a magánéletből kilépve harcolhatunk a tőke és a hatalom felhalmozásának káros hatásai ellen.
Címfotó: Rolf Schulten – Friedrich-Ebert-Stiftung
Irodalom
Acemoglu, Daron – Naidu, Sureh – Restrepo, Pascual – Robinson, James A. (2018). Democracy Does Cause Growth. Journal of Political Economy, 127 (1): 47–100.
Friedman, Eli (2014): The Urbanization of the Chinese Working Class. Jacobin, 2014. március 10.
Harvey, David (2009): Az „új” imperializmus: Felhalmozás kisemmizés által. Fordulat, (7): 79–106.
Esping-Andersen, Gosta (1991)? Mi a jóléti állam? In Ferge Zsuzsa – Lévai Katalin (szerk.): A jóléti állam. Budapest: T-Twins.
North, Douglass C. (1991): Institutions. Journal of Economic Perspectives, 5 (1): 97–112.
Rozelle, S. és M. Boswell (2022): China’s Marginalized Millions: How Beijing’s Failure to Invest in Rural Workers Hurts Economic Growth. Foreign Affairs, 2022. október 5.
Wacquant, Loïc (2012): Három lépés a létező neoliberalizmus történeti antropológiája felé. Fordulat, (18): 10–31.
