A Brémai Egyetem 2022. október 27. és 29. között interdiszciplináris őszi egyetemet szervezett Soft Authoritarianisms kutatócsoportja^[1] A puha autoritarizmus: a geopolitikai komplexitásoktól a mindennapi gyakorlatokig (Situating Soft Authoritarianism Between Geopolitical Complexities and Everyday Practices) címmel.

Mire mehetünk a puha autoritarizmussal?

A diktatúra, a despotizmus és a totalitarizmus a különböző 20. századi nem demokratikus politikai rendszerek jól ismert fogalmai. E kategorizálási kísérletek végső soron mind a hidegháborús logika diktálta bináris megkülönböztetésre vezethetőek vissza. Vagyis arra, hogy egy politikai rendszer vagy liberális demokrácia (tehát jó), vagy pedig nem az (tehát rossz).

A szocialista blokk összeomlását követő újabb globalizációs hullám fokozta a posztszocialista és az el nem kötelezett államok integrációját a kapitalista világgazdaságba, és meghonosított bizonyos liberális intézményeket is e régiókban. A korábbi szélsőséges megkülönböztetés mellett újabb fogalmak is megjelentek: az érett demokráciák, a fiatal demokráciák, a hibrid rezsimek (látszólag alkotmányos demokráciákhoz hasonló keretek között működő tekintélyuralmi rendszerek), a tekintélyuralmi rendszerek (amelyek felmutatnak bizonyos a – liberális – demokráciákéhoz hasonlatos társadalmi vagy gazdasági intézményeket), valamint a totalitarizmus (vagyis az önkényuralmi rendszer, mint például az észak-koreai) valamelyest árnyaltabb csoportosítása.

Mindeközben a stabil demokráciákon belül megnyilvánuló tekintélyelvű tendenciák valamiért nem képezték hasonló megfontolások tárgyát.

A politikai rendszerek megnevezései az újabb politikai kategóriák megjelenésével – mint az „illiberális demokrácia”, „kvázi-demokrácia”, „részleges demokrácia”, „kompetitív autoritarizmus”, „választási autoritarizmus”, hogy csak párat említsünk – még szövevényesebbé váltak. E kategóriák finom megkülönböztetéseket igyekeztek kijelölni a különböző demokratikus deficitekkel jellemezhető rezsimek között (mely deficitek alatt jellemzően a hatalmi ágak szétválasztásának, a jogállamiságnak, a liberális alkotmányosságnak, a tisztességes választási versenynek a hiányát stb. értették).

Felmerülhet a kérdés: vajon szükségünk van-e egy újabb, a korábbiakhoz hasonló címkére? Vajon mennyire segítheti ez a tisztánlátást a politikai kimérák világában?

Az őszi egyetem tanulsága szerint a Soft Authoritarianisms kutatócsoport fogalma, a „puha autoritarizmus„, nem a kormányzati hatalom tekintélyelvű formáinak egy típusát jelöli, hanem sokkal inkább egy fogalmi eszköz

a tekintélyelvűség irányába mutató politikai gyakorlatok jellemzésére. Ennek megfelelően a puha autoritarizmus kutatói a stabilnak vélt demokráciákban tapasztalható tekintélyelvű trendeket is vizsgálják.

Tehát nemcsak a fokozatosan tekintélyuralmi rendszerekké formálódó korábbi demokratikus rezsimek – gondoljunk csak Orbán Viktor Magyarországára vagy Jarosław Kaczyński Lengyelországára – kapcsán használható a puha autoritarizmus fogalma, hanem az érett demokráciákban (például Franciaországban, ahogy arra majd később kitérek) mozgósított tekintélyelvű hatalmi mechanizmusok kritikájaként is. Ez az elméleti mozzanat azért tűnik fontosnak, mert előrelépést jelenthet a korábban vázolt bináris gondolkodás önreflektív meghaladása felé.

A puha autoritarizmus kontextusai

Az őszi egyetem programja öt, a puha autoritarizmus lehetséges kontextusait érintő modulba szerveződött. Ezek közül az első (A rugalmasság „puha autoriter” technikája) és az utolsó (A puha autoritarizmus diszkurzív gyakorlata) lényegében egy-egy plenáris előadás volt. A köztes modulokban kerekasztal-beszélgetésekre került sor. Mivel a plenáris előadásokat később részletesen tárgyalom, előbb a kerekasztal-beszélgetésekről számolok be röviden.

Az első kerekasztal (Puha autoritarizmus összetett geopolitikai viszonyok között) előadói egy-egy tekintélyelvű átalakulást mutató országot, így Törökországot, Indiát és Magyarországot igyekeztek elhelyezni a tágabb geopolitikai viszonyrendszerben. Az előadók a rendszerek jellemzése során az orosz–ukrán háború okozta bizonytalanságra (uncertainty) is kitértek, amely a tágabban értett Európára is kihat, s melyből az autoritarizmussal jellemezhető rezsimek politikai hasznot húznak.

A vita során kérdésként merült fel, hogy vajon a háborús konfliktusok helyi kezelése vagy legalábbis „helyben tartása”, vagy pedig a globális tematizálása és a nemzetközi elszámoltatás kilátásba helyezése jelenthet-e biztosabb garanciát a geopolitikai viszonyok stabilitása szempontjából.

A második kerekasztal (Az erőszak elemzési lehetőségei a puha autoritarizmus kontextusában) résztvevői török, magyar és lengyel esettanulmányokon keresztül tárták föl az elnyomó államapparátusok puha autoriter eszközrendszereit. Példaként felmerült Törökország esete, ahol az államvezetés az Európai Unió támogatásával megvalósuló, ún. „közösségi rendfenntartási” (community policing) program segítségével kívánta helyreállítani a 2013-as Gezi parki demonstrációk során tapasztalt rendőri túlkapások miatt megingott társadalmi bizalmat a rendőrséggel kapcsolatban, ám a program egyúttal normalizálta a fokozott rendőri jelenlétet a városi lakónegyedekben (Akarsu 2020).

Egy másik előadó az erőszak további fortélyos formáira világított rá Magyarországon. Eszerint

a kormányzat a vidéki roma és nem roma közösségek közötti, leginkább az általános elszegényedésre és a szegrációra visszavezethető konfliktusokat lényegében a strukturális erőszak eszközével, a helyi önkormányzatokon keresztül működtetett klientúrarendszerként is funkcionáló közmunkaprogrammal „rendezte” (Feischmidt–Szombati 2018; Szombati 2021).

Újabb példaként említhető a 2021-es lengyel–fehérorosz határválság. Köztudott volt, hogy a határra szállított embereket, migránsokat, semmi sem védte a természet erőivel szemben, ahogyan az is, hogy éheztek. A lengyel hatóságok bánásmódja csak fokozta kiszolgáltatottságukat, ami lényegében egy kifordított, a politikai közösségen kívüliekre irányuló testpolitika alkalmazásaként értelmezhető. Az erőszakot ez esetben kizárásra, a politikai közösség elhatárolására használták.

Az utolsó kerekasztal (Digitális hatalomgyakorlás a puha autoritarizmusban) előadói egyrészt az online téren belüli hatalomgyakorlás legújabb formáit vizsgáló tudományos kutatások fogalmait elemezték, másrészt a témához kapcsolódó esettanulmányokat mutattak be. Különösen érdekes volt a Kína Hszincsiang tartományában végzett etnográfiai kutatás eredményének összefoglalása, amelyből kiderült, hogy a kínai állam milyen megfigyelési és ellenőrzési eszközöket alkalmaz az etnikai profilalkotáshoz és az ehhez kapcsolódó büntetőrezsim fenntartásához.

E módszerek vegyítik a hagyományos (ellenőrzőpontok telepítése a forgalmasabb tömegközlekedési csomópontokra, megfigyelő tisztek, videómegfigyelés) és a csúcstechnológiás eljárásokat (okostelefonok feltörésére alkalmas eszközök, arcfelismerő programok) (Byler 2022).

Új despotizmus lett, maradhat?

A következőkben a két plenáris előadással kapcsolatos kritikámmal folytatom. Az első plenáris előadó John Keane filozófus volt, aki lényegében a 2020-ban megjelent The New Despotism (Az új despotizmus) c. kötetének alapgondolatát mutatta be (Keane 2020). Előadásában (amely itt látható) amellett érvelt, hogy a hanyatló, számos belső feszültséggel (az egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenségekkel, a nyilvánosság kiábrándultságával, és a nem- vagy rosszul működő intézményekkel) terhelt demokratikus rend kihívójakén

egy újfajta, ultramodern és a tömegmanipulációs technikákban jártas tekintélyelvű kormányzati formát azonosíthatunk be.

Keane „új despotizmus”-ként hivatkozik erre, amit a következőképp határoz meg: „egy új típusú áldemokratikus kormányzat, amelyet olyan vezetők irányítanak, akik jártasak a manipuláció művészetében, az emberek életébe való beavatkozásban, a támogatásuk megszerzésében és a konformitásuk megnyerésében.” (Keane 2020: 14.) E nem demokratikus rendszerek tehát elsősorban nem a puszta elnyomásra és erőszakra építenek, hanem az önkéntes önalávetés feltételeit igyekeznek megteremteni állampolgáraik körében.

Az új despotizmust például az anyagi javak középosztálynak kedvező újraelosztása, és a „jó kormányzásra” hivatkozó, elsősorban a társadalmi rend fönntartására és a gazdaság teljesítőképességének biztosítására irányuló intézkedések jellemzik.

Keane érvelése elsőre nagyon meggyőzőnek hat, hiszen minden olyan vonást, amelyet az új despotizmushoz kapcsolt, így például a médiahatalom kiépítését, számos példával illusztrál a különböző, általa az új despotizmus kategóriája alá sorolt államokból: Brunei, az Egyesült Arab Emirátusok, Fehéroroszország, Irán, a Kínai Népköztársaság, Magyarország, Oroszország, Szaúd-Arábia, Szingapúr, Tadzsikisztán, Törökország, Türkmenisztán és Vietnám. A média az elsődleges terepe a nemzeti szuverenitásra, büszkeségre, méltóságra, imperializmusellenességre és békére hivatkozó, a közönségét (tehát állampolgárait) szórakoztatni, megtéveszteni, lekötni igyekvő „varieté kormányzat” legitimációs stratégiájának.

Ez a stratégia többek között a valóság szisztematikus átalakítására törekvő ideológiai mágusok alkalmazását jelenti. Keane számunkra ismerős példát említ, Rogán Antalon, a Miniszterelnöki Kabinetiroda vezetőjén, a Fidesz és a kormány kommunikációjának első számú irányítóján szemlélteti az elképzelését. Egy másik új despotikus eljárásra, a hagyományos és a közösségi médiában terjedő információk gondos átszűrésére pedig a kínai fejlesztésű Arany Pajzs nevű elektronikus felügyeleti rendszerben ismerhetünk rá.

Mindazonáltal a médián keresztüli hatalomgyakorlást célzó hatalmi technológiák és a hozzájuk kapcsolódó példák sorjázása során válnak kínzóan szembetűnővé az említett országok közötti társadalmi, történeti, politikai sajátságokra visszavezethető különbségek. E zavaró tényezők tárgyalásától Keane elzárkózott ugyan, ám e gesztus mit sem változtat a tényen, hogy nem kaptunk választ a kérdésre: milyen tényezőkre vezethető vissza az, hogy bizonyos politikai közösségeket megszólít az új despotikus korszellem, míg másokat nem? Keane előadásában megemlítette, hogy elképzelhetők despotikus trendek a demokráciákon belül is, habár példát nem említett, és azt sem fejtette ki, hogy ebből pontosan mi is következik a demokráciával kapcsolatos nézeteinkre vonatkozóan.

John Keane tehát a – meglátása szerint „genderterhelt”, azaz általa „gyengébbnek”, mert „nőiesebbnek” tekintett – puha autoritarizmus helyett az új despotizmus fogalmát ajánlja a figyelmünkbe. Úgy véli, hogy

a despotizmus sokkal jobban kifejezi a kortárs tekintélyelvű rendszerekre jellemző önkéntes alávetettséget és az ennek alapjául szolgáló hálózatosan szerveződő, hierarchikus klientúrarendszert.

Keane a despotizmus fogalmának rehabilitálása során elegánsan elsiklik a tény fölött, hogy valójában nem igaz az az állítása, miszerint „a despotizmus a 20. század elejére eltűnt a nyilvános diskurzusból”, hiszen ugyan egy jelzővel kiegészülve („keleti despotizmus”), de nagyon is nagy karriert futott be a 20. században (Wittfogel 1967). Hovatovább Perry Anderson Az abszolutista állam c. 1974-es (!) munkájában a despotizmus fogalmának tárgyalásakor egyértelműen megállapítja, hogy „Európában minden politikai filozófia fons et origo-ja [forrása és eredete] kifejezetten Ázsiára vonatkoztatta a despotizmust.” (Anderson [1974] 1989: 597.)

Az új despotizmus orientalista áthallásán az sem segít, ha felidézzük a Keane által példaként felhozott „tipikus” országokat. Nem azt akarom ezzel állítani, hogy John Keane orientalista lenne, hanem inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem egyértelmű, hogy az új despotizmus fogalma hogyan segítene minket a jó–rossz, demokrácia–nem demokrácia kettősségek meghaladásában, amire pedig feltétlen szükségünk lenne.

A puha autoriter jelenség

A második plenáris előadó, Éric Fassin francia szociológus a puha autoritarizmus diszkurzív gyakorlatairól beszélt (előadása itt látható). Fassin a puha autoritarizmus fogalmára a meglehetősen terhelt – baloldali és jobboldali diskurzusok által is artikulált, ráadásul neoliberális értékítéletet is hordozó (Soós 2019) – populizmus koncepciójának lehetséges alternatívájaként tekint.

Értelmezésemben Fassin a puha autoritarizmust a liberális–illiberális átmenet politikai logikájaként azonosítja be. Ez a logika a „mi” és az „ők” szembenállásának sajátos megfogalmazását diktálja: a „mi” csoportot valamiféle primitív esszencializmus, vagyis a józan észre, vagy Istenre, esetleg a Természetre visszavezethető meggyőződések kötik össze, míg az „ők” csoportját az érthetetlen és a realitásoktól elszakadt, végső soron káros nézeteket terjesztő elitek alkotják. A politikai közösséget szervező szembenállás ilyen ismeretelméleti megalapozásának nem mellékes funkciója, hogy a marxista eredetű materiális alapokon nyugvó szembenállás (munkások és tőkések) alternatívájaként szolgál.

A puha autoriter politikai diskurzus nemcsak az esszencialista elképzelések által alacsonyabb rendűnek vagy idegennek vélt csoportokat – mint a nőket, szexuális kisebbségeket, etnikai kisebbségeket, a bevándorlókat és a menekülteket – különbözteti meg vagy zárja ki a társadalmi rend megalkotásakor (gondoljuk csak a francia külvárosok „bevándorló-gettóira”, és az e városrészekre jellemző rendőri erőszakra), hanem azokat az elméleti diskurzusokat is, amelyek épp e megkülönböztető és kizáró gyakorlatra hívják fel a figyelmet. (Ilyenek például a kritikai rasszelmélet, a feminizmus, vagy a genderelmélet.)

Mindemellett a puha autoriter politikai gyakorlat további jellemzője, hogy a társadalmi rendet megbontó megmozdulásokat egyrészt kemény kézzel fojtja el, másrészt e „rendbontásokat” az intellektuális elit káros tevékenységéhez köti.

Teszi ezt még akkor is, ha ezek osztályalapon szerveződnek a gazdasági helyzetből adódó kiszolgáltatottság ellen, mint a 2018-as sárgamellényes demonstrációk Franciaországban.

Fassin szerint a puha autoriter politikai diskurzus nyelvezete fordított retorikára épül. Ennek lényege, hogy minden kulcsjelölő jelentését a feje tetejére állítja. Az egyik példája a francia kontextusból a „laïcité” kifejezés használata, amely eredetileg a vallásszabadságot jelöli. E fogalom a francia intellektuális hagyomány terméke, jellegét tekintve azonban egyetemes, univerzális, tehát mindenki számára biztosítandó. Ezzel szemben jelentése mára gyökeresen megváltozott és a vallásos viselkedés szabályozását követelő iszlámellenes politikai diskurzusok kulcsjelölőjévé vált.

Hasonlóképp fordul át a liberalizmus alapértékének számító „szólásszabadság” a gyűlöletbeszéd szabad gyakorlásának igényére a „neofasiszta neoliberális” diskurzusban. E retorikai csúsztatások legfontosabb funkciója, hogy előbb zavart teremtenek annak érdekében, hogy használhatatlanná tegyenek bizonyos fontos fogalmakat, ekképp megnehezítve a problémafeltáró és kritikai beszédmódokat.

Fassin lényegében a populizmus radikális újraértelmezésére használja a puha autoritarizmus fogalmát. Ő azonban nem a népre, vagy a „mi csoportjának” megalkotására összpontosít, hanem a kizárás gyakorlatára és a kizárt csoportokra. Elképzelése szerint ugyanis az értelmiség feladata az álszent neoliberális diskurzusok kizáró gyakorlatainak leleplezése, és a szisztematikus küzdelem ellenük – tartozzanak e kizáró diskurzusok akár demokráciákhoz, akár tekintélyelvű rendszerekhez). Kérdés persze, hogy ez a kritikai értelmiségi hagyományra felépített program mit kezd az empiristákkal vagy az ortodox marxistákkal. Kizárja őket az értelmiség köréből?

Az őszi egyetem első és az utolsó részében elhangzó két plenáris előadás sajátos dramaturgiai ívet rajzolt fel: a puha autoritarizmus fogalmával kapcsolatban kritikus John Keane-től a fogalmat a neoliberális politikai logika működésmódjaként azonosító Éric Fassin-ig. Az összbenyomásom alapján azonban ez az őszi egyetem nem a kész válaszokról szólt, hanem leginkább a puha autoritarizmus fogalmi eszközének értelmezési és hasznosítási lehetőségeivel kapcsolatos puhatolódzásról.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy a puha autoritarizmus nem egy újabb kategória a nem (eléggé) demokratikus rezsimek népes családjában, hanem a neoliberalizmus újabb bírálatának formája.

Címfotó: Béres Márton – Népszava

Irodalom

Akarsu, Hayal (2020): Citizen Forces: The Politics of Community Policing in Turkey. American Ethnologist, 47 (1): 27–42.

Anderson, Perry ([1974] 1989): Az abszolutista állam. Budapest: Gondolat Kiadó.

Byler, Darren (2022): In the Camps: Life in China’s High-Tech Penal Colony. London: Atlantic Books.

Feischmidt Margit – Szombati Kristóf (2018): A szegénység kisajátítása és szimbolikus újrakeretezése: Az „érdemtelenek” rasszizálása és az „érdemesek” etnicizálása –Gyöngyöspata tanulságai. Magyar Tudomány, 179 (6): 885–901.

Keane, John (2020): The New Despotism. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Soós Kinga (2019): „Kísértet járja be Európát”: A populizmus diszkurzív kalandjai. Kellék, (61): 139–154.

Szombati, Kristóf (2021): The Consolidation of Authoritarian Rule in Rural Hungary: Workfare and the Shift from Punitive Populist to Illiberal Paternalist Poverty Governance. Europe-Asia Studies, 73 (9): 1703 –1725.

Wittfogel, Karl August (1967): Oriental Despotism: A Comparative Study of Total Power. New Haven–London: Yale University Press.

[1] A kutatócsoportot Shalini Randeria, a CEU elnök-rektora vezeti, az állandó tagok között olyan ismert kutatókat találni, mint Ranabir Samaddar, a Calcutta Research Group egyik alapító tagja, vagy Ruth Wodak, a kritikai diskurzuselemzés, azon belül pedig a diskurzus-történeti megközelítés (DHA) egyik legprominensebb teoretikusa. A kutatócsoport tevékenységével kapcsolatos további információkért lásd: https://softauthoritarianisms.uni-bremen.de/