Mikor válik valami problémává? Amikor már a jómódúakat is utoléri. Ha már a centrumban is gondokat okoz. Amikor már a befolyásos körök is a saját bőrükön érzik. Ha már a belül lévők életében is fennakadásokhoz vezet.

A kiégés éppen azért vált széles körben elismert problémává, mert Kiss Viktor (2021) kifejezéseivel élve

többé már nem csupán a Kívül (hatékonyan távol tartott) gondja. Immár mind erősebben betör a Belül (máskülönben erőteljesen védelmezett) világába is.

Előző írásomban Anne Helen Petersen Can’t Even: How Millennials Became the Burnout Generation című könyvét középpontba állítva azt vizsgáltam, hogyan és miért pusztít a kiégés (burnout) az egyesült államokbeli jómódú fiatal felnőttek körében (Petersen 2020). Különös apropót adott ennek, hogy a könyv 2021-ben Tóth Enikő Mária fordításában magyarul is megjelent Jöttünk, láttunk, elegünk van: A fiatal felnőttek és a kiégés címmel (Petersen [2020] 2021).

Az alábbiakban megvizsgálom, hogy amit Anne Helen Petersen leír, valóban csak a az ezredforduló környékén született jómódú amerikai fiatal felnőttek problémája-e. Előrebocsátom: távolról sem. Inkább arról van szó, hogy a kiégés attól lett komoly probléma, vagyis azáltal nyert létjogosultságot problémaként, hogy már a centrum (és azon belül az Egyesült Államok) jómódú fiatal felnőttjeit is elérte.

Pocsék meló – a bérmunka prekarizálása

A könyv történeti társadalomtudományi nézőpontból talán legalaposabb két fejezete a munka átalakulásával foglalkozik. A fejezetcímek mindent elárulnak: „Mitől lett ilyen pocsék a meló?” „Hogyan marad ilyen pocsék a meló?” (Petersen [2020] 2021: 155–222.)

Petersen rendkívül meggyőzően mutatja be a bérmunka leértékelését és olcsósítását, a dolgozók kiszolgáltatásának és kizsákmányolásának technológiáit. Ráadásul nem is csak a jelenlegi helyzetet, hanem e folyamat huszadik századi, egyesült államokbeli történetét.

Tulajdonképpen a bérmunka, a megélhetés érdekében munkabérért cserébe végzett munkatevékenység biztonságának módszeres leépítéséről van szó.

A prekarizálásáról, amely a hetvenes-nyolcvanas években kezdődött és aztán a 2008-as válság után új lendületet kapott (Standing 2011, 2012).

A felettébb bizonytalanná és biztonsághiányossá váló munkaviszony fokozott stressznek teszi ki a dolgozót. Pontosan azon ingataggá váló munka- és életfeltételekről van szó, amelyek elől menekülve e dolgozó – helyzetét stabilizálandó – önmaga túlterhelésével-túlfeszítésével védekezik.

Vagyis, amelyek elől éppen a kiégés karjaiba rohan.

A munkaerő árának lenyomásával, a munkások védettségének meggyengítésével, a munkahely biztonságának megkurtításával, a (bér)költségek lefaragásával, a stabil helyzetű dolgozók állásainak leépítésével, a hosszú távon foglalkoztatottak számának karcsúsításával együtt növekszik a beugrókat, részidősöket és határozott idejű foglalkoztatottakat igénylő haknimunkahelyek száma.

A stabil helyzetű dolgozók kiváltása zajlik önfoglalkoztató kényszervállalkozókkal – sokszor digitális platformokon. Az eredmény: a munkát ténylegesen elvégzők fokozódó kiszolgáltatottsága. Többet, több helyen és keményebben kell dolgozni bizonytalanabb, ingatagabb és fokozottabb (digitális) felügyelettel járó munkakörülmények között.

Platformkapitalizmus, haknimunka, dolgozókra hárított költségek és átláthatatlan algoritmusok mögé rejtett magánhasznok. Elég csak megnézni, mi történik a biciklis ételfutárokkal (Ürmössy 2022, 2023).

Az értéktermelő munka társadalmasítása csak az érem egyik oldala. A másik az e munkából kinyert haszon privatizálása. A tőke szüntelen magánfelhalmozása a közös természeti és társadalmi erőforrások kisemmizése által (Szabó 2022).

A tőke és a menedzsment oldaláról eközben a bizonytalanságot a szabadság kibontakozásaként ünneplik, a túlterheltség miatti panaszokat viszont már a hálátlanság és az elkényeztetettség biztos jeleként utasítják vissza. A munkásprés nyomásának fokozódása miatti felháborodást, dühöt és tiltakozást a pozitív gondolkodásra hivatkozva némítják el. A munka és a megélhetés nehézségeinek felszínre kerülését az alkalmatlanság, a felelőtlenség és (jellem)gyengeség megérdemelt következményeként kárhoztatják (Fáber 2019a).

A függő munkaviszonyok hálójában vergődő dolgozót szabadsága és önrendelkezése ígéretével még keményebb és még kitartóbb munkára sarkallják. Felemelkedését és előléptetését, élethelyzetének és munkahelyének stabilitását, „középosztálybeliségét” élethosszig tartó befektetései megérdemelt gyümölcseként mutatják be. Mondván: „Mindez a tiéd lehet – persze csak akkor, ha elég keményen megdolgozol érte!”

Amit azonban az egyre pocsékabbá váló munkaviszonyok ténylegesen előidéznek, nem más, mint az önvédelemből önmagukat túlhajszoló dolgozók tömegeinek kiégése.

Valóban csak „a középosztály” problémája?

A 2008-as válság után a munka leértékelésének ugyanazon folyamata játszódik le a centrumban a „középosztálybelinek” nevezett munkák esetében, mint ami korábban a munkásosztályt és munkakörülményeit is szétforgácsolta (Ehrenreich–Ehrenreich 2013). Annyi történt, hogy mostanra a „kékgalléros” után a „fehérgalléros” munkahelyeket is utolérte.

Merthogy a „fehérgalléros” dolgozók, az alkalmazottként dolgozó „középosztály” vagy másképpen, a professzionális-menedzseri osztály (PMO) munkafeltételei óriási átalakuláson mentek keresztül az Egyesült Államokban a hetvenes évek közepe óta. Barbara és John Ehrenreich munkáiból mindez pontosan végigkövethető (Ehrenreich 1989; Ehrenreich–Ehrenreich [1977] 2020, 2013; Éber 2020).

E PMO polarizálódott, széttöredezett, súlyos belső (osztály)konfliktusok tagolják.

• A szakemberek (professionals), vagyis a PMO első alkotóeleme (a P mint professzionális összetevő) tudását és teljesítményét számos tekintetben leértékelték, erejüket és érdekérvényesítő képességüket meggyengítették. Egy részük valóban proletarizálódott, egy másik, kisebb részük valóságosan is tőkéssé vált.
• A menedzserek, vagyis a PMO második alkotóeleme (az M mint menedzser összetevő) egy része szintén a tőkés-uralkodó osztály részévé vált. Amint nemcsak irányítója lett az általa igazgatott kapitalista vállalkozásnak vagy nagyvállalatnak, hanem részvényese-tulajdonosa is, jól fizetett fehérgalléros alkalmazott szakemberből tőkéssé vált. Immár nem csak „középosztálybeli” öntudata alapján kerül szembe a dolgozókkal. Már nem csak „a szíve húzza” a tőkéhez. Valóságosan is burzsoává vált (Éber 2021).

A „középosztály” válságának, megrendülésének, szétforgácsolódásának panasza, az ebből fakadó morális pánik jobbára a PMO prekarizálódó részének segélykiáltása. Az ő erkölcsi világrendjük, morális univerzumuk omlik össze 2008 után. Ők politizálódnak a válságot követő mozgalmakban az Egyesült Államokban is – Occupy Wall Street, We are the 99%! (Gagyi 2011). Hirtelen felismerik a náluk rosszabb helyzetben lévőkkel „közös” sorsukat, keresik az (osztály)szövetség megkötésének lehetőségeit a válság további áldozataival: kizsákmányoltakkal, elnyomottakkal, alávetettekkel, kitaszítottakkal.

Olykor ez valóságos társadalmi szövetségkötést jelent, máskor csak politikai-szimbolikus természetű: a válság áldozatainak képviselőivé, szóvivőivé kívánnak válni, a nevükben kívánnak beszélni és cselekedni (Gagyi–Szarvas 2016; Gagyi–Pulay 2017; Gagyi 2018). Részben általuk és rajtuk keresztül kívánják visszaszerezni vagy megerősíteni megrendült „középosztálybeli” pozícióikat (Gagyi 2021).

A PMO-n belüli küzdelmek legélesebb megfogalmazásai és vádjai éppen erre utalnak: a bajba került PMO-k most, a válság idején a prekarizált munkások és más jogfosztottak hátán kívánnak visszamászni kényelmes sarokirodáikba, jól fizetett, részvényvásárlási opciókkal kiegészített, „fehérgalléros” munkaköreikbe (Frost 2019).

„A jellemtelen és megalkuvó PMO a munkásosztály árulója, a saját karrierje érdekében az első adandó alkalommal el fogja adni a dolgozói érdekeket” – szól a kíméletlen vádbeszéd.

A társadalmi-gazdasági átalakulásokat tehát rendkívül éles politikai küzdelmek kísérik: kíméletlen vádak, osztályhovatartozásra hivatkozó vagdalkozás, állandósuló torzsalkodás, elmérgesedő viszonyok, bűnbakképzés, fenyegetés, intrika és politikai leszámolások (Winant 2019; Frost 2019; Kyeyune 2020; Liu 2021).

Ami biztos: a bérmunka prekarizálódása nem a fehérgalléros munkákkal kezdődött. Inkább csak azzal végződik. David Graeber jó érzékkel tapintott rá erre a „bullshit munkákról” (másik fordításban: „humbug szakmákról”) szóló cikkében, majd könyvében (Graeber 2013, [2018] 2020). Ez esetben valójában haszontalan, értelmetlen és felesleges „fehérgalléros” munkákról van szó, amiket – ennek ellenére – jobb esetben egészen jól megfizetnek.

A hetvenes-nyolcvanas évek óta prekarizált „kékgalléros” munkákhoz hasonlóan az irodai munkafeltételek ugyanolyan bizonytalanokká váltak, a „fehérgalléros” dolgozók ugyanúgy kiszolgáltatott és sérülékeny helyzetbe kerültek.

A túlmunka, a munkahelyi stressz első áldozatai mindenesetre nem a PMO-k, nem a fehérgalléros irodisták voltak; a kiégés távolról sem csak az úgynevezett „középosztály” problémája. A munkahelyi stressz sem csak „menedzserbetegség”.

Gondoljunk csak a megszűnő munkahelyek miatt munkanélkülivé váló dolgozók mentális sokkjára és egzisztenciális szorongására. A valódi kreatív osztály sem azokból áll, akiket Richard Florida olyannyira megnyerni szándékozik egyes amerikai nagyvárosoknak (Czirfusz 2013; Peck [2005] 2013).

A valódi kreatív osztályt a városi szegények, a hajléktalanok és a stabil megélhetéshez szükséges jövedelemmel nem rendelkezők alkotják, akiknek napról napra, hétről hétre meg kell találniuk a módját, hogy valahogyan túléljenek (Wilson–Keil [2008] 2013).

A munka individualizálásának és szétforgácsolásának menedzsmenttechnikái a munkásosztályt már sokkal korábban belekényszerítették a mókuskerékbe. A (bér)munka története a munka kikényszerítésének története. A munkásprés szorításának története (Kuczi 2011). A túlhajszoltság és a kiégés távolról sem csak a fehérgalléros dolgozókat sújtja. Egyáltalán nem kizárólag a PMO-k, az állítólagos „középosztály” problémájáról van szó.

Valóban csak az Egyesült Államok és a centrum problémája?

Tegyük gyorsan hozzá: munkát sem kizárólag a centrumban végeznek – sőt. A centrum jóléte és gazdagsága nem képzelhető el a (fél)periféria olcsó munkája és erőforrásai (nyersanyagai, élelmiszere, energiája) nélkül. A globális, történeti rendszerként megszerveződő kapitalista világgazdaság centrum–periféria-szerkezete éppen ezt az összefüggést jelöli.

Az egyenlőtlen fejlődés és az egyenlőtlen csere mechanizmusai következtében a centrumban végzett bérmunkáért két oknál fogva járhatnak magasabb munkabérek és kaphat időlegesen nagyobb fokú védelmet.

• Egyrészt, mert a (fél)perifériákon végzett olcsó munka mindezt lehetővé teszi, kipótolja.
• Másrészt, mert a munkabérrel ellentételezett formális termelőmunkát az olcsóvá vagy egyenesen ingyenessé tett informális és reproduktív munka (a munkaerőt újratermelő tevékenység) alapozza meg (Csányi–Gagyi–Kerékgyártó 2018).

A prekarizálódás folyamata csak a kapitalista világrendszer centrumaiban élők tapasztalataként érthető igazán. Ez a (nép)jóléti állam neoliberális meggyengítése utáni társadalmi problémákat írja le. Jóléti államok azonban csak a centrumban épültek ki a második világháború után. Csak a legfejlettebb-leggazdagabb térségekben – a (nyugati) centrum(ok)ban.

Ebből adódóan a prekarizálódást sem könnyű érthetővé tenni a jóléti államok válságának és leépítésének említése nélkül, olyannyira sajátosan centrumtapasztalat fejeződik ki benne. A formális (bér)munka bizonytalansága, sérülékenysége, biztonsághiánya a (fél)perifériákon nem valamiféle új fejlemény, hanem időtlen idők óta a dolgok megszokott, normális rendjéhez tartozik. Fel sem tűnik.

A prekarizálódás az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, vagyis az angolszász centrum hetvenes-nyolcvanas évei óta kapott tartalmat és jelentést. A kifejezés azt az elmozdulást ragadja meg, ami a bérmunka korábban viszonylag védettnek, biztosnak és stabilnak érzékelt intézményéhez képest az elmúlt négy-öt évtizedben a centrumban lejátszódott. Különösen pedig azt, ami 2008 óta végbement ugyanott (Standing 2011, 2012; Szépe 2012, 2016).

A félperifériás és perifériás térségek nagy többségében nem magától értetődő, hogy a munkafeltételek ilyen jellegű romlásáról lenne szó.

Eleve ismeretlen ugyanis számukra a védett, biztos és stabil bérmunkaviszony azon formája, amit a centrumok jóléti államai a dolgozóiknak biztosítottak a második világháborút követő néhány évtizedben.

Ez az oka annak, hogy a prekarizálódás Magyarország vonatkozásában is oly sok magyarázatra szorul (Szépe 2012; Ferge 2012; Éber 2016). A feladat éppen az, hogy elszakítva azt a centrumtérségek második világháború utáni felívelésének „köldökzsinórjától”, a prekariátus fogalma és a prekarizálódás folyamata globálisan is alkalmazható kategóriává válhasson (Szépe 2012, 2016).

A prekarizálódás folyamata az egykor volt államszocialista Kelet-Közép-Európában sem úgy játszódott le, ahogyan a centrumban. A prekarizálódás a mi térségünkben lezajlott folyamatokat is csak félig írja le helyesen. Az informális munkának a (fél)periférián mindig is nagyobb szerep jutott a formális bérmunka kiegészítőjeként (Portes 1983, 1985; Portes–Hoffman 2003).

Magyarországon elég csak a második gazdaság, a háztáji gazdálkodás, a kalákában felépített házak, a háztartáson belül és a ház körül elvégzendő munkák, továbbá a fusizás, a maszekolás, a gebinezés, a különóraadás, a hálapénzszedés, a csempészet és egyéb más informális túlélési stratégia példáit említenünk.

Mindezekből máris világossá válik, hogy a háztartások többsége a (fél)perifériákon sohasem élt meg kizárólag a bérmunkából, vagyis a munkabérért cserébe végzett formális termelőmunkából (Szelényi [1988] 1992; Böröcz 2000; Vigvári–Gerőcs 2017; Vigvári 2020). A megélhetéshez mindig is szükség volt informális többletmunkára. A félproletár háztartás éppen ezt a sajátos helyzetet fejezi ki (Dunaway [2012] 2018).

A túlmunka és a túlhajszoltság tehát távolról sem kizárólag a centrum és azon belül az Egyesült Államok problémája (Czabán 2022). A kiégés sem csak az ő gondjuk.

Inkább arról van szó, hogy a munkából következő idegi túlterhelés emelkedő szintje, a mentálpestis szökőárja utolsóként a centrum és az Egyesült Államok „középosztályát” is utolérte. És amikor már őket is utolérte, akkor vált igazi problémává.

Valóban csak a fiatal felnőttek problémája?

És végezetül: szó sincs arról, hogy a kiégés egyedül vagy elsősorban az ezredforduló környékén született „milleniálok” sajátos gondja lenne. Globális perspektívából a kiégésnek nincsen ilyen egyértelmű nemzedéki vonatkozása.

Az ugyan kétségtelen, hogy a hetvenes évek válságait és a nyolcvanas évek neoliberális áttörését követően a 2008-as válság újra kiélezte a nemzedéki különbségeket. Való igaz: távolról sem mindegy, hogy egy válság mely életszakaszban, az életpálya mely pontján éri el a társadalom egyes csoportjait (Mannheim [1928] 2000).

A 2020-as globális koronavírus-járvány okozta válság meghatározó volt attól függően, hogy milyen generációs élethelyzetekben érte el az egyes nemzedékeket (Koltai 2020; Szalai 2021a, 2021b).

A 2008-as válság után a munkaerőpiacra belépő fiatalok ugyanúgy fokozott nyomásnak és teljesítménykényszernek voltak kitéve, ahogyan a 2020-as évek elejének koronavírus-járvány okozta válságában első munkájukat keresők. A kapitalista világrendszer neoliberális globalizációja így – generációs értelemben – „ferdén” „kapja el” a társadalmakat. Nem egyformán érinti az éppen gyerekeket, fiatalokat, fiatal felnőtteket, középkorúakat, időseket és az aggastyánokat.

De hogy ebből hogyan következne, hogy a milleniálok az Egyesült Államok vagy akár a világ kiégett nemzedékévé váltak, hiszen Petersen ezt sugallja könyve alcímében (How Millennials Became the Burnout Generation, azaz Hogyan váltak a milleniumiak kiégett nemzedékké?), nos, ez egyáltalán nem világos. Ez erősen túlzó állítás.

Talán szintén túlzás egy népszerű köteten számonkérni a társadalomtudományi alaposságot és a globális tudatosságot. Petersen könyve fiatal felnőtteknek szól fiatal felnőttekről, az ő nemzedéki problémáikat fogalmazza meg – önmagát is e generációhoz sorolva. Ennyiben nagyon is hasznos, felvilágosító erejű.

Problémafelfogása – hogy az Egyesült Államok jómódú fiatal felnőttjeinek kiégését tárgyalja, és ahogyan azt tárgyalja – mégis indokolatlanul leszűkíti a mentálpestis és a kiégés problémáit.

Itt és most, számunkra azonban mindez lehetőséget is kínál: észrevehetjük és feltárhatjuk problémafelfogása torzításait. Mert ha feltesszük a kérdést: „mikor válik valami problémává?”, már jobban értjük a válaszokat is: amikor már a jómódúakat is utoléri. Ha már a centrumban is gondokat okoz. Amikor már a befolyásos körök is a saját bőrükön érzik. Ha már a belül lévők életében is fennakadásokhoz vezet.

Címfotó: Cup of Couple – Pexels

Irodalom

Böröcz József (2000): Kistársadalom – kiskapuk. Kétezer, 12 (7–8): 3–15. Újraközölve: Replika, 2019 30 (112): 123–143.

Czabán Samu (2022): Utáljuk a munkánkat, stresszesek vagyunk tőle, életünk nagy részét mégis végigdolgozzuk. Új Egyenlőség, 2022. december 4.

Czirfusz Márton (2013): Bevezetés: A kreatív város. In Jelinek Csaba – Bodnár Judit – Czirfusz Márton – Gyimesi Zoltán (szerk.): Kritikai városkutatás. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 263–272.

Csányi Gergely – Gagyi Ágnes – Kerékgyártó Ágnes (2018): Társadalmi reprodukció: Az élet újratermelése a kapitalizmusban. Fordulat, 11 (24): 5–30.

Dunaway, Wilma A. ([2012] 2018): A félproletár háztartás a modern világrendszer longue durée-je folyamán. (Ford.: Barna Emília és Csányi Gergely.) Fordulat, 11 (24): 53–87.

Éber Márk Áron (2016): Alacsony fizetés, bizonytalan munka, a létbiztonság hiánya: A prekárius élethelyzet terjedése és a bővülő prekariátus. Új Egyenlítő, 6 (11–12): 5–9. Újraközölve: Új Egyenlőség, 2017. február 13.

Éber Márk Áron (2020): Hogyan értelmezzük a tőkések és a bérmunkások között elhelyezkedők osztályhelyzeteit? Barbara és John Ehrenreich koncepciója a professzionális-menedzseri osztályról. Eszmélet, 2020. 32 (127–128): 234–248. Rövidített újraközlése: „Középosztály” – vagy amit akartok. Új Egyenlőség, 2021. május 13.

Éber Márk Áron (2021): Az elképzelt polgár és a valóságos tőkés: A burzsoázia diszkrét bája a rendszerváltás utáni Magyarországon. Eszmélet, 2021. 33 (131): 180–198. Újraközölve: Új Egyenlőség, 2022. június 19. és 2022. június 21.

Ehrenreich, Barbara (1989): Fear of Falling: The Inner Life of the Middle Class. New York: Pantheon Books.

Ehrenreich, Barbara – Ehrenreich, John ([1977] 2020): A professzionális-menedzseri osztály. (Ford.: Éber Márk Áron.) Eszmélet, 32 (127–128): 249–264.

Ehrenreich, Barbara – Ehrenreich, John (2013): Death of a Yuppie Dream: The Rise and Fall of the Professional-Managerial Class. New York: Rosa Luxemburg Stiftung.

Ferge Zsuzsa (2012): Prekariátus és Magyarország: Beszélgetés Ferge Zsuzsával. (Készítette: Szépe András.) Fordulat, 5 (19): 116–126.

Frost, Amber A’Lee (2019): The Characterless Opportunism of the Managerial Class. American Affairs, 3 (4): 126–139.

Gagyi Ágnes (2011): Új baloldali mozgalmak és értelmiségi osztályvakság. Fordulat, 4 (14): 105–118.

Gagyi Ágnes (2018): A válság politikái: Új kelet-közép-európai mozgalmak globális perspektívában. Budapest: Napvilág Kiadó.

Gagyi Ágnes (2021): Tudásmonopólium és baloldali idealizmus: Előszó Barbara és John Ehrenreich ‘Az újbaloldal: Esettanulmány a professzionális-menedzseri osztály radikalizmusáról’ c. tanulmányához. Eszmélet, 33 (130): 138–151.

Gagyi Ágnes – Szarvas Márton (2016): Válság, művészet és politikai aktivizmus – ma: A kortárs kulturális mező újrapolitizálódásának társadalmi környezete. Eszmélet, 28 (112): 111–133.

Gagyi Ágnes – Pulay Gergő (2017): Szolidaritás, reprezentáció és képviselet a szegénységkutatásban és az új középosztálybeli aktivizmusban. Replika, 28 (104): 81–99.

Graeber, David (2013): A humbugszakmák jelensége. (Ford.: Pap Szilárd István.) Fent és Lent, 2013. szeptember 9.

Graeber, David ([2018] 2020): Bullshit munkák. (Ford.: Boross Ottilia.) Budapest: Typotex.

Kiss Viktor (2021): Kívül/Belül: Egy új politikai logika. Budapest: Napvilág Kiadó.

Koltai Mihály Bence (2020): Koronavírus: a globalizációs álomvilág vége? Mérce, 2020. április 6.

Kuczi Tibor (2011): Munkásprés: A munka kikényszerítésének története az ipari forradalomtól napjainkig. Budapest: Jelenkorkutató Alapítvány–L’Harmattan Kiadó.

Kyeyune, Malcom (2020): On ‘Strasserism’ and the Decay of the Left. The Bellows, 2020. június 29.

Liu, Catherine (2021): Virtue Hoarders: The Case Against the Professional Managerial Class. Minneapolis–London: University of Minnesota Press.

Mannheim Károly ([1928] 2000): A nemzedékek problémája. In uő.: Tudásszociológiai tanulmányok. (Ford.: Bendl Júlia) Budapest: Osiris Kiadó, 201–253.

Peck, Jamie ([2005] 2013): Küzdelem a kreatív osztállyal. (Ford.: Czirfusz Márton.) In Jelinek Csaba – Bodnár Judit – Czirfusz Márton – Gyimesi Zoltán (szerk.): Kritikai városkutatás. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 273–321.

Petersen, Anne Helen (2020): Can’t Even: How Millennials Became the Burnout Generation. Boston: Houghton Mifflin Harcourt.

Petersen, Anne Helen ([2020] 2021): Jöttünk, láttunk, elegünk van: A fiatal felnőttek és a kiégés. (Ford.: Tóth Enikő Mária.) Budapest: Athenaeum Kiadó.

Portes, Alejandro (1983): The Informal Sector: Definition, Controversy, and Relation to National Development. Review (Fernand Braudel Center), 7 (1): 151–174.

Portes, Alejandro (1985): Latin American Class Structures: Their Composition and Change During the Last Decades. Latin American Research Review, 20 (3): 7–39.

Portes, Alejandro – Hoffman, Kelly (2003): Latin American Class Structures: Their Composition and Change During the Neoliberal Era. Latin American Research Review, 38 (1): 41–82.

Standing, Guy (2011): The Precariat: The New Dangerous Class. London: Bloomsbury Academic.

Standing, Guy (2012): Prekariátus: Lakosokból állampolgárok? (Ford.: Latorre Ágnes.) Fordulat, 5 (19): 28–51.

Szabó Milán (2022): Magyarország akkumulátorgyártó nagyhatalom? Új Egyenlőség, 2022. június 28.

Szalai Erzsébet (2021a): Lélek és profitráta 1. Mérce, 2021. január 23.

Szalai Erzsébet (2021b): Lélek és profitráta 2. Mérce, 2021. január 24.

Szelényi Iván ([1988] 1992): Harmadik út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon. (Manchin Róbert, Juhász Pál, Magyar Bálint és Bill Martin közreműködésével; ford.: Atkári János.) Budapest: Akadémiai Kiadó.

Szépe András (2012): Prekariátus: Miért pont most és miért pont itt? Fordulat, 5 (19): 10–27.

Szépe András (2016): Prekariátus: Az új alsó osztály? A prekariátus fogalmának kialakulása és egy lehetséges újragondolása. (Doktori [PhD] értekezés.) Budapest: ELTE Szociológia Doktori Program.

Ürmössy Anna (2022): Hogyan ösztönzi önkizsákmányolásra az algoritmus a biciklis futárokat? Új Egyenlőség, 2022. június 26.

Ürmössy Anna (2023): A futárok lázadó játékai és a bizonytalanság fegyelmező ereje. Új Egyenlőség, 2023. január 15.

Vigvári András (2020): Az informalitás fogalomtörténete a magyar társadalomtudományokban. In Szabari Vera (szerk.): (Disz)kontinuitások: A magyar szociológia 1960 és 2010 között. Budapest: Napvilág Kiadó–ELTE Eötvös Kiadó, 240–262.

Vigvári, András – Gerőcs, Tamás (2017): The Concept of ‘Peasant Embourgeoisement’ in the Perspective of Different Historical Conjunctures. Studia Universitatis Babes-Bolyai Sociologia, 62 (1): 85–104.

Wilson, David – Keil, Roger ([2008] 2013): A valódi kreatív osztály. (Ford.: Erő Júlia.) In Jelinek Csaba – Bodnár Judit – Czirfusz Márton – Gyimesi Zoltán (szerk.): Kritikai városkutatás. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 322–331.

Winant, Gabriel (2019): Professional-Managerial Chasm: A Sociological Designation Turned into an Apithet and Hurled like a Missile. nplusonemag, 2019. október 10.

Ez az írás eredetileg az Eszmélet folyóirat 34. évfolyamának 133. lapszámában jelent meg 2022-ben a 169–185. oldalakon. Jelen változat ennek szerkesztett és rövidített újraközlése. Köszönöm Fáber Ágostonnak és Czabán Samunak, hogy észrevételeket fűztek írásom jelen változatához és megosztották velem tanácsaikat. Számos javaslatukat elfogadtam és beépítettem írásomba.