Az elmúlt 33 év hazai viszonylatait illetően krónikusan hiányoznak az érvényes és meggondolandó magyarázatok. Ezért örültem Farkas Izabella két részes dolgozatának (itt és itt), amely az Új Egyenlőség portálon jelent meg. Semmiféle előfeltevésem nincs, amikor egy-egy elemzést olvasok, nem érdekel, hogy szerzője konzervatív, liberális, progresszív, radikális baloldali vagy bármi más.

Csak azt tartom szem előtt, hogy (persze szerintem) milyen az az értelmezési keret, amely felvázol, és segítségével mennyire meggyőző az a magyarázat, amit ad. Most egy ilyen érdekes értelmezési kísérlettel találkoztam.

Azért szólok hozzá írásaihoz, mert bár érzésem szerint a felvázolt megközelítés (különösen a második cikk végén) még nem kellően kimunkált, előtte azonban sok fontos és inspiráló felvetés olvasható, ezért nagyon is megéri foglalkozni vele.

***

Először talán arról a pozícióról, amelyet elfoglalok. Nem tartozom semmilyen párt holdudvarához, pusztán magamat és elemző cégemet (Méltányosság Politikaelemző Központ) képviselem. Természetesen támaszkodom mindarra a nem kevés kutatói (Politikatudományi Intézet) és oktatói (Miskolci Egyetem Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete) tapasztalatra, amelyeket az idők során felhalmoztam. Intézményesen ezekhez kötöm magam, szellemileg pedig a történeti politikatudományhoz.

Nem különösebben érdekel, hogy a jelenkorról egyoldalú és bombasztikus megállapításokat tegyek – van ezekből elég bőven. Ellenben nagyon is érdekel, hogy például az itthon bekövetkezett változásoknak milyen releváns magyarázatát tudjuk adni. Nem akarok hosszasabban kitérni a témában korábban publikált munkáimra, de talán megemlíthető 2017-es könyvem, amelyről Pogátsa Zoltánnal volt alkalmam e portálon is beszélgetni. Szóval roppantul érdekel az olyan téma, amely a magyar politikai fejlődést nem a megszokott – általam szűknek és egyoldalúnak vélt – keretek között elemzi.

Azért is örültem az ifjú szerző (bocsánat, hogy korára hivatkozom, de cikke végén fel van tüntetve, hogy alapszakos egyetemi hallgatóról van szó) értelmezésének, mert fontos adalékkal járul hozzá ehhez a – nevezzük így – feltáró munkához.

Roppant mód tetszik, ahogyan a szerző sem a mai főáramú irányzatot (amit ő neoliberalizmusnak nevez), sem pedig a neonacionalizmust (ami a jobboldali magyar kormány címkéje nála) nem fogadja el, és velük szemben egy alternatív értelmezést terjeszt elő.

Ez kiindulópontnak nagyon is jó, mert égbekiáltóan sablonossá váltak az utóbbi időben a pusztán csak a diktatúrára, az autokráciára és más hasonló rendszerelnevezéskere és azok elemzésére fókuszáló megközelítések (hogy ezúttal csak az ellenzéki megközelítéseknél maradjak). Ezek legnagyobb rákfenéje a demokratikus folyamat belső természetének és logikájának teljes mellőzése, továbbá a szereplők körének leszűkítése.

Sokszor az az ember benyomása, hogy bizonyos szerzők számára a demokrácia egyáltalán nem egy folyamat, amelyben vannak történések/törések és változások is. A demokrácia továbbá számukra egyszereplős játék, amelyben Magyarországon a Fidesz van a pályán és valamilyen rejtélyes okból azt csinál, amit akar. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen kiindulópontból (számomra) nem lehet érvényes magyarázatot adni, mert sosem lesz világos, hogy a folyamatban hol és miért következtek be kritikus változások, továbbá, hogy a Fidesz mellett a többi szereplő (a boldogtalan asszisztálás mellett) valójában milyen szerepet játszik.

Rendkívül üdítő, hogy a szerzőt épp a lényeg, a változások jellegének megértése, és a változások mögött meghúzódó szellemi tartalom izgatja.

Merthogy a diktatúrás magyarázatokban elveszni látszik a szellemi tartalom. Ott úgy tűnik, mintha a diktatúra, ha nem is a hagyományos értelemben, de az erőszak egyfajta megjelenése lenne, és nélkülözné a szellemet (úgy értem bármiféle koncepciót, valóságértelmezést). Ezzel szemben a politika értő (úgy értem: szellemi kategóriákkal leírható) megközelítését eszerint csak a kisebbségben maradó ellenzékiek képviselik. Csak hát ők az „erőszakos többséggel” szemben ezt az átszellemített politikát valamiért nem tudják érvényre juttatni.

Nos, Farkas Izabella más úton jár, és az a kérdés, hogy az általa adott magyarázat mennyiben ragadja meg a változások mélyrétegét. Állításom az, hogy sok szempontból – ráadásul újszerűen – megragadja. Egyetlen ponton lesz vele érdemi vitám, az viszont talán lényeges:

nem biztos, hogy az az eredmény, amelyre a szerző jut (a rendszerkritikus baloldal szempontjából), megoldást jelent az általa egyébként nagyon inspirálón jelzett problémára.

A továbbiakban először igyekszem rekonstruálni Farkas Izabella ajánlatát, hogy aztán pár kritikai, de inkább kiegészítő megjegyzést tegyek.

***

A kétrészes írásról először kitűnő egykori tanárom könyve jutott eszembe. Merthogy a szerző Amerikával hozza összefüggésbe a mai magyar politikát, sőt a Fidesz politikáját az amerikai politikatörténetből vett analógiával elemzi. Természetesen az imént említett könyv szerzője, Závodszky Géza az Egyesült Államokat a felvilágosodás korában vizsgája, és nem jut el a mai korig. De ahogyan Farkas Izabella is, a neves magyar történész is Amerika mintajellegét meghatározónak tartja.

A Fidesz Amerika-képét illetően egyébként elég ha Matolcsy György könyveire utalok (itt és itt), de megemlíthetem Csák János kis kötetét is. Mindezek arra utalnak, hogy van valami – a közéleti publicisztikában és a szakirodalomban kevéssé reflektált – Amerika-vonzalom a magyar jobboldalon. Ám ez most, a sokak által kizárólagosnak tekintett „Putyin-vonzalom” idején nemigen kerül előtérbe. Farkas Izabella újra emlékeztet e lassacskán feledésbe merülő Amerika-motívumra írásának egy pontján. Mi több, ez adja Fidesz-magyarázatának lényegét. De erről kicsit később.

A szerző kiindulópontja egyébként szintén az amerikai (vagy inkább angolszász) minta, ami legalábbis a rendszerváltás idején felemelkedő és rövidesen hatalmi helyzetben lévő neoliberális elit számára vált meghatározóvá. A neoliberális szellemi volt elit az, amely az átmenetben meghatározó szerepbe került, viszont egyre kevésbé tudta-tudja jól diagnosztizálni a változásokat. És ebből fakadóan egyre kevésbé képes jó válaszokat adni a kihívásokra.

Ezzel az elittel szemben pedig – főképpen 2010 után – megjelenik a neonacionalista elit, amely viszont már hatékony a maga módján. A neoliberális elit a modernizációt, azaz Magyarország nyugati típusú átalakítást tűzi ki célul, és ettől jottányit se tágít. Látszólag ettől radikálisan különbözik a jobboldali-nacionalista elit, de ez a különbség látszólagos, merthogy „a NER is a modernizációelméletekre alapozza társadalmi legitimációját”.

Az elemzésből kiderül, hogy a rendszerváltás idején a neoliberális-modernizációs elit válaszai nagyon is hatékonyak és a társadalom széles rétegei által elfogadottak. Mégpedig azért, mert „a maguk módján a rendszerváltó elitek is meg tudták indokolni … hogy gazdasági és politikai intézkedéseik az ország érdekeit szolgálják.” Ám „magyarázataik az évek során egyre többet veszítettek erejükből”.

Ez fontos észrevétel, hiszen a demokrácián belüli változást, vagy másképpen a Fidesz „váratlan” felemelkedését nem önmagából, hanem a másik irányzat gondolati vonzerejének csökkenéséből-kimerüléséből vezeti le.

Ezt akár evidenciának is tekinthetnénk, de mégsem az, különösen, ha figyelembe vesszük, hány egydimenziós elemzést olvashatunk, amelyek nem feltételeznek oksági kapcsolatot a Fidesz felemelkedése és versenytársai korábbi kiemelt szerepének megkopása között.

Ám az, hogy a rendszerváltó modernizációs-neoliberális ideológia kimerül, önmagában még nem teremti meg egy rivális ideológia tartós felemelkedését. Legfeljebb a feltételét teremti meg annak. Farkas Izabella ügyel arra, hogy rámutasson, a neonacionalizmus egy olyan ideológia, amely képes a támogatottság prolongálására (amire a másik oldalon nem volt autentikus ideológia). Ebben pedig a társadalomhoz való sajátos viszony van leginkább a segítségére.

E viszony kifejezője a nemzetfelfogás, illetve annak kettőssége. A Fidesz nemzetfelfogása ugyanis egyszerre bevonó (inkluzív) és kizáró (exkluzív). Egyfelől elismeri, hogy politikai-kulturális értelemben igenis szükség van nemzeti közösségre, és serkenti is annak megteremtődését (ennyiben bevonó). Másfelől viszont korlátokat is szab ezeknek, amikor gazdasági értelemben vitatja egy nemzeti szolidaritásközösség megteremtődését, azaz konkrétan kizár ebből csoportokat.

A szerző úgy értékeli, hogy ez a kettősség nyilvánvaló, kérdése ezt követően az, hogy hogyan maradhat fenn egy ilyen felfogás, és hogyhogy nem válik – s éppen a társadalom részéről, például a választásokon – erős kritika tárgyává. Itt érkezünk el a korábban már jelzett „amerikai” vonalhoz. A kulcs először is a félperifériás magyar lét.

A szerző magától értetődőnek tekinti ezt a kategóriát, amiből az következik, hogy nem veszteget szót a fogalom kicsit bővebb magyarázatára. Én sem teszek másként. Elfogadom tehát, hogy Magyarország e megközelítésben egy „köztes” régió. A szerző is így kezeli, sőt ez a fogalom eredeti módon töltődik meg tartalommal.

Mégpedig Frederick Jackson Turner 20. század eleji elméletéről van szó, amelynek lényege, hogy az Egyesült Államok létrejöttekor az új kontinens viszonyainak megteremtése különleges civilizációs feladat volt, amely kegyetlen erőpróba elé állította az akkori alapítókat. Ebben a folyamatban formálódott ki az amerikai szerző által durva individualizmusnak (rugged individualism) nevezett magatartásforma, amely az óta is az amerikai társadalom életformájának egyik alapmintája – legalábbis az amerikai konzervatívok szerint.

Ott is megvan természetesen az igény a politikai és kulturális közösségteremtésre, de az egész mélyén a gazdasági egyenlőtlenség és az individualizmus áll. Magyarán az, hogy az államnak a gazdasági egyenlősítés terén nincs teendője.

Turner elméletét alkalmazza tehát Magyarországra a szerző, s ennek tükrében szemléli mindazt, ami itthon történt. Az első elem, hogy – fideszes olvasatban – a rendszerváltás utáni Magyarország hasonlítható az alapításkori Amerikához. A körülmények itt is (mint ott anno) kegyetlenek és kemények voltak – e viszonyok közt kell boldogulni.

De persze e „kegyetlen körülmények” nem egy eleve létező állapot. Ez tulajdonképpen a valóságról alkotott sajátos, mondhatni tanító célzatú percepció. E helyzetleírást a Fidesz maga állítja elő. Mégpedig éppen azért, mert feladatot kíván szabni az itt élőknek, és tanítani akarja őket. Tanítani arra, hogy „erősebbekké, kitartóbbakká és innovatívabbakká” – vagyis igazi „magyarokká” váljanak.

És hogy miért elfogadottabb ez a valóságmagyarázat, mint a másik, a neoliberális? Visszatérő kérdése ez a szerzőnek cikke második részében is. Megint csak a közelebbről nem definiált félperiféria a kulcs, amelyet a neoliberális ellenzék fel akar számolni. Bizonyos értelemben tehát (ez persze az én értelmezésem) az ellenzéknek ezzel a félperifériával van baja. Ennek a helyébe kívánja állítani a „centrumhoz” tartozó Magyarországot. Vagyis Magyarországot „fel akarja zárkóztatni” a centrumhoz.

Ezzel szemben a Fidesz-féle neonacionalizmus a félperifériát megszüntethetetlen adottságnak tekinti, s stratégiája ennek a „belakására” irányul. Míg tehát a nyugatosság a neoliberális modernizátorok számára egyértelműen pozitív célként és életérzés van jelen, addig a Fidesz számára a feltétel nélküli nyugatosodás nem pozitív cél. Ez ugyanis éppen annak a tanulási folyamatnak a lehetőségét venné el, amelyben rá lehet lelni a kemény kihívásokhoz való alkalmazkodásra és egyfajta „osztott” (politikailag közösségi, gazdaságilag individuális) identitásra.

A neoliberális-modernizációs paradigma kritikája tehát elég egyértelmű a szerzőnél. Gondolatmenetében el is jut odáig, ameddig kevés – egyébként a jobboldalt is kritizáló – szerző jut el:

a jobboldal tartós hatalmi helyzetének oka, hogy hatékony választ ad a rendszerváltás (ideológiái) által okozott károkra. Amelyekről ilyen egyértelműen nem szokás értekezni, különösen nem szokás ellenzéki tónusú cikkekben.

Merthogy „károkról” nemigen esik szó – teszem hozzá én –, hiszen a 2010 előtti hibák legfeljebb ballépések, amelyek nem ejtenek foltot a nyugatosság arcán. A „Fidesz-diktatúra” elszánt kritikusai – és a diktatúrát kizárólag a keleti minta követésével összefüggésbe hozók – el sem tudják képzelni, hogy a neoliberális politika nevében károk keletkeztek, amelyeket valamilyen formában orvosolni kell.

Bizonyos értelemben ezzel már a (hiányzó) értelmiségi önreflexiónál vagyunk. Az nyilvánvaló, hogy erre az önreflexióra nem a teljes elitnek, hanem a „rendszerkritikus baloldalnak” van szüksége. Azért elemzi tehát a szerző hosszasan a neoliberalizmus és a konzervativizmus világképét és gazdaságfelfogását, hogy tanulni tudjon azok hibáiból.

Legfőbb hibának pedig a rendszerváltó ideológiák továbbélését tartja, ugyanis ezek az ideológiák a társadalom problémáira olyan válaszokat kínálnak, amelyek éppen létrehozták e problémákat.

Ezzel Farkas Izabella nem kevesebbet mond, minthogy a Fidesz bizonyos értelemben kisebb felelősséget visel a mai helyzetért, mint az ellenzék, vagy legalábbis az ellenzék pozíciójából logikusan következik, hogy valaminek történnie kellett. Azt persze elismeri, hogy bár a Fidesz hatékony, de valódi megoldást mégsem ad a problémákra.

A valódi megoldás tehát a rendszerkritikus baloldal lehet, csak az nem világos még, hogy hogyan lehet megoldás. A második rész végén jön elő néhány – talán túl általános – észrevétel a hogyan-ról. Mint például ez:

„A biztonság és az egészség társadalmi feltételeinek megteremtése így fontosabb cél is a rendszerkritikus baloldal számára, mint a felzárkózás”.

Mindenképpen érdekes, hogy a társadalom érdekeinek védelme, a biztonság megteremtése nem a felzárkózás feltétele, pontosabban a felzárkózás nem feltétele az előbbieknek. Az a tétel azionban, hogy „Magyarország sem nem kompország, sem nem védőbástya, hanem félperiférikus osztálytársadalom”, egyelőre még nem több egy mindkettőtől erősen különböző „harmadik út” megfogalmazásánál. Ez az út egyelőre még csak ködösen sejlik:

„Egy rendkívül kizsákmányolt és súlyos egyenlőtlenségekkel küzdő társadalomban kell kialakítani és megerősíteni a közösségvállalás társadalmi hálózatait”.

***

A fentiek alapján azt mondanám: Farkas Izabella írásának sok-sok erénye van. Kifejezetten üdítő, hogy teljesen elszakad a főáramú magyarázatoktól, és a mai helyzet értelmezéséhez az amerikai politikatörténetben keres elméleti magyarázatot. Jó az is, hogy a politikát többszereplős játéknak tekinti, ahol a felek (most mindegy, hogy milyen, de) eszmei célok megvalósítására törekednek. Ezek fontos észrevételek. A diktatúrás magyarázatok ugyanis megfosztják eszméitől a politikát, valósággal „eszmétlenítik” azt, ezzel pedig éppen a lényegétől fosztják meg.

Természetesen nem kell szeretnünk a Fidesz politikáját (sem), de arra legalább törekednünk kell, hogy megértsük a miértjeit. A kétrészes írásban fontos továbbá az is, hogy felhívja figyelmünket a politika egyik örök alkotóelemére, a tanulásra. Bizony ez is evidencia. Magyarországon azonban – ahol a kormány az ellenzéktől, az ellenzék pedig a kormánytól akar drasztikusan elkülönülni – korántsem az.

Tennék azonban két észrevételt, amit a szerző – az olvasó – szíves figyelmébe ajánlok.

Az első a történelmi szemlélet létjogosultsága. A második, hogy véleményem szerint milyennek kell lennie egy modern ideológiának, amely valóban megoldást jelenthet korunk kihívásaira.

Ami a történelmi szemléletet illeti, fentebb már jeleztem, hogy magam egy ilyen megközelítésben hiszek. Írása bizonyos részeiből úgy tűnik, Farkas Izabella is történeti alapon áll. Ennek tudom be, hogy az amerikai politikatörténetet hozza analógiaként, és abból vezeti le a Fidesz gazdasági és politikai felfogását.

Ugyanakkor bármennyire is inspiráló a fent bemutatott „Amerika-motívum” jelenlétének felvázolása, önmagában mégsem elegendő. A mai magyar politikát régi magyar történeti sémák is befolyásolják. Ezekről édeskeveset tudunk, talán éppen azért is, mert a főáramú politikatudomány ritkán merészkedik történeti terepre. Márpedig, ha vesszük a bátorságot, és rálépünk a járatlan útra, akkor ott nagyon érdekes dolgokat tapasztalunk.

Például a tekintetben is, ami Farkas Izabella írásainak egyik fontos vetülete: politika és társadalom viszonyáról. Magam sokat írok erről fent megjelölt 2017-es könyvemben, de most szándékosan egy másik anyagot idézek arról, milyen társadalmi viszonyulásmódok rögzültek itt történelmileg. A Fidesz tehát nem csupán a Turner által megfogalmazott amerikai mintához, de a magyar politikatörténet sztenderd mintájához is kötődik. A kérdés persze az, hogy hogyan.

Az e kérdésre adott válaszunkon fog múlni, hogy a magyar politikatörténetet a régmúlt holt háttereként vagy a jelenre ható tapasztalatok világaként tudjuk-e meghatározni. Úgy látom, mintha jelenleg az előbbi megközelítés lenne túlsúlyban, én viszont azon vagyok, hogy eltolódjunk az utóbbi felé. De sok dolgunk van még ehhez, mert felszínes analógiák helyett előbb-utóbb meg kell majd tudnunk határozni a múlt strukturális helyét a jelenben.

Egészen pontosan olyan kutatásokra gondolok, amelyek a régmúlt örökségét a mai korba átjuttató mechanizmusok működését tárják fel. Erről kell sokkal többet megtudnunk. Jason Wittenberg írásaiban ehhez például nagyon jó fogódzókat kapunk. Vajon mi teszi lehetővé, hogy ezek a hazai történelemben mindig is virulens sémák ma újra éljenek? Ez legalább olyan fontos kérdés, mint ez: hogyan alkalmaz az amerikai politikatörténetből vett szemléletmódokat a mai jobboldal? E magyar dimenzióval a kétrészes tanulmány sajnos kevéssé foglalkozik, márpedig ez döntő tényező.

Mint ahogyan döntőnek tekintem a másik jelzett tényezőt is:

milyennek kell lennie egy mai modern ideológiának? Milyen közös korlátja van az elmúlt évszázad ideológiáinak? E korlátot – jobb szó híján – identitás-korlátnak nevezem.

Az általam ismert összes ideológia ugyanis egyaránt erős abban, hogy saját magát valahogyan definiálja, de erőtlen, amikor a másikat kell meghatároznia. Azaz nagyjából jó hatásfokkal meg tudja mondani egy konzervatív, egy liberális, egy szocialista stb., hogy ő mitől ilyen vagy olyan. Keveset tud azonban kezdeni politikai ellenfelével.

Farkas Izabella írásaiban ugyan van törekvés arra, hogy a politikai ellenfelet komolyan vegye (a legtöbb esetben még ez sem történik meg). Én ezt látom abban, hogy a politikai ellenfeleket eszmei alapon is elemzi. Ám az a benyomás alakult ki bennem, hogy éppen tanulmánya végén némileg mégis eltér e belátástól. Akkor, amikor a rendszerkritikus baloldal önmagában vett újra-meghatározásának igényét fogalmazza meg.

A 21. század kihívása szerintem több ennél. Messze nem elég, hogy egyik vagy másik irányzat az eddigieknél pontosabban, vagy radikálisan másként határozza meg önmagát. Az igazi feladat a tőle független, vele rivális szereplők profiljának megrajzolása, nem pedig elrajzolása. Farkas Izabella írásaiban nincs szó elrajzolásról, és – mint ezt fentebb hangoztattam is – ez komoly erény. De ezt következetesen végig kell vinni.

Arról kell beszélnünk, hogy saját világképünkbe hogyan kalkuláljuk be a másik oldalt. Azaz hogyan adjunk e másik oldalnak a magunkéval egyenrangú helyet, elkerülve leértékelésüket.

Arra biztatom a szerzőt – és mindenkit –, hogy ebbe az irányba is tegyen további lépéseket. Az említett identitás-korlát akkor dőlhet le, ha a magunknak szánt ideológia magában foglalja azokat is, akik nem mi vagyunk.

Címfotó: Unsplash