A vándorgalamb – A soha el nem fogyó finom falat

A vándorgalamb valaha a Föld egyik legnagyobb populációval rendelkező madárfaja volt. Becslések szerint a teljes állomány a tizenkilencedik század közepén még 3,5 milliárdra volt tehető. Egy michigani férfi 1873-as beszámolója szerint egy vándorgalamb csapat olyan nagy volt, hogy 8 órába telt, amig elvonultak a feje fölött (Malý 2021). Becslések szerint a több milliós madárrajok akár 500 kilométer széles tömbökben is vonulhattak. Az észak-amerikai őslakosok vadászták is őket ízletes húsukért, ám az indiánok népességnövekedése 20 ezer évig nem befolyásolta jelentős mértékben a vándorgalamb állományát.

A cikk első része idekattintva olvashatóVándorgalamb festmény – Festette: Louis Agassi Fuertes, National Geographic

Ez főleg a modern, puskaporos fegyverek hiányával, illetve a galambokhoz fűződő spirituális viszonnyal magyarázható:

„Egyes indián törzsek szent madárként tisztelték a vándorgalambot. […] A huronok […] fészektelepeken akkor gyűjtötték be a fiókákat, mikor a felnőttek már nem melengették őket, hogy a felnőtt madarakat ne zavarják el a fészektelepekről. Egyes törzseknél a kifejlett madarak megzavarása bűnténynek számított.”

Az Észak-Amerikába érkező európaiaknak azonban megvoltak a megfelelő fegyvereik a vándorgalambok tömeges irtásához, és semmiféle szorosabb érzelmi viszony nem fűzte őket a szárnyasokhoz. Így iszonytató ütemben kezdték el irtani a végeláthatatlannak tűnő vándorgalamb rajokat.

Egyszerre több ezer állat befogására szolgáló csapdákat vetettek be ellenük, ágyúkkal lőtték a vonuló madarakat és tízezrével mészárolták le fészkelőhelyeiken a védtelen galambokat. Mindeközben a folyamatosan terjeszkedő vasúthálózathoz szükséges talpfák miatt rendkívül nagy ütemben irtották az erdőket is, ami természetes élőhelyük drasztikus csökkenéséhez vezetett (McNeill 2011: 343.).

Az 1800-as évek végén születtek meg az első törvények a vándorgalambok védelmében, ám ezen lépések megtételére már túl későn kerül sor. 1900 március 24-én egy tizenhét éves fiú légpuskájával az utolsó szabadon elő vándorgalambot is elpusztította (Malý 2021). A fogságban tartott egyedek szaporítási kísérletei ezúttal is kudarcba fulladtak. Martha, a cincinnati-i állatkert utolsó vándorgalambja, 1914-ben múlt ki.

Az egykor milliárdos egyedszámú vándorgalamb fél évszázad alatt történő kipusztítása olyan sokkoló volt, hogy 1900-ban megszületett az első vadvédelmi törvény az Egyesült Államokban, amely megtiltotta a jogellenesen meggyilkolt állatok államközi szállítását.

Martha, az utolsó vándorgalamb – Wikimedia Commons

Az előterjesztő kongresszusi képviselő, John F. Lacey felszólalásában ezt mondta:

„A vándorgalamb, amely korábban milliós rajokban vonult, mára eltűnt a Föld színéről. Borzasztó példát mutattunk mészárlás és a pusztítás tekintetében, amely figyelmeztetésként szolgálhat az egész emberiség számára. Most mutassunk példát abban, hogy bölcsen megőrizzük azt, ami a természet ajándékaiból megmaradt.”

Az első törvényt több másik követte, amelyek tovább szigorították a vándormadarak védelmét. A vándorgalamb azonban kiveszett a tájból mindörökké. Jelét és hiányát ma már csak az olyan emlékműként szolgáló alkotások jelzik, mint a cincinnati-i állatkert egyik épületének homlokzatát díszítő falfestmény.

Falfestmény a Cincinnati Zoo egyik épületének falán – Cincinnati Zoo

Eltűnésével cáfolta azt a vélekedést, hogy a természet forrásai határtalanok és kifogyhatatlanok. Valamint bizonyítékul szolgál arra is, hogy – az indiánokhoz hasonlóan – nem lehetetlen egy-egy állatfaj és az emberek hosszútávon is fenntartható és harmonikus együttélése.

Az amerikai bölény – a szerencsés túlélő

Az amerikai bölény a korábbi állatfajokhoz képest az ellenpélda, ő ugyanis – kevés híján ugyan, de – sikeresen túlélte az amerikai kontinensre betelepülő európaiak irtóhadjáratát. Becslések szerint állománya a tizenötödik században még nagyjából 65 millió egyedet számlált (WWF (2008).

A bölények számos indián törzs kultúrájában központi szerepet játszottak. Mind spirituális, mind pedig élelmiszerforrás, ruhaneműalapanyag stb. tekintetében nagyon fontosak voltak számukra a nagytestű növényevők.

Irtásuk többek között éppen ezért is kezdődik el a tizenkilencedik század elején. Dee Brown A Vadnyugat története indián szemmel című könyvében nyomon követhető, ahogy az Európából elszármazó újdonsült amerikaiak különféle trükkökkel, fenyegetésekkel és igen, gyakorta körülményiek ellehetetlenítésével is próbálták rávenni az őslakos indiánokat, hogy hagyjanak el egy-egy területet (Brown 1973.

A bölényeket az indiánok tönkretételén kívül elsősorban a bőrükért ölték, amiből aztán különféle termékeket készítettek, de sok esetben egyszerű szórakozásból is gyilkolták az állatokat.

Buffalo Bill saját bevallása szerint több mint 4000 bölényt gyilkolt le mindössze 18 hónap leforgása alatt (Cody 1904).

Leölt bölények koponyái várnak feldolgozásra (1870) – Wikimedia Commons

Többször fölmerült ugyan, hogy az egyre fogyatkozó bölényeket védelem alá kellene helyezni, ám ez a tizenkilencedik században erős ellenállásba ütközött. Philip Sheridan tábornok, aki Dee Brown korábban idézett könyve szerint egyszer azt találta mondani, hogy „Az egyetlen jó indián, akit valaha láttam, halott volt”, a Kongresszusban is felszólalt a bölények védelme ellen.

Álláspontja szerint a bölényvadászok többet tettek az „indián kérdés” megoldása érdekében, mint a teljes amerikai hadsereg, ezért azt javasolta, hogy a vadászok „Hadd öljenek, nyúzzanak és kereskedjenek a bölényekkel, amíg ki nem irtják őket”.

A bölényirtó hadjárat sikeresnek bizonyult az indiánokkal szemben éppúgy, mint a párosujjú patásokkal szemben. 1890-re a bölények száma ezerre csökkent, 1902-ben pedig egyetlen, 23 egyedet számláló csorda maradt a Yellowstone Nemzeti Parkban (WWF 2008).

Miután az indián kultúrák a huszadik századra olyan mértékben meggyengültek és összezsugorodtak, hogy többé nem jelentettek „veszélyt” a többségi társadalomra, elhárult a bölények védelmének legfőbb akadálya, az indiánok legyengítésének vágya. A befogott, utolsó 23 egyedből, valamint a néhány tenyésztőknél megmaradt, félvad állatokból kezdték meg a bölények szaporítását.

Mára közel 3000 bölény él a Yellowstone Nemzeti Parkban, teljes állománya pedig 500 ezer egyed, igaz ezek jórésze bölényfarmokon él. Az állatok azonban már nem tudtak kellőképpen részeivé válni a helyi ökoszisztémának, ezért állományuk kordában tartása végett időről-időre ritkítani kell a csordákat (WWF 2008).

Helyi közösségek viszonyulása a fajok eltűnéséhez

A helyi emberi közösségek különféle módokon viszonyultak egy-egy állatfaj kipusztításához. Az erszényes farkasokat ellenségnek kiáltották ki, ezért kiirtották őket. A kínai folyami delfin ugyan megbecsült és fontos eleme volt a kínai kultúrának, ám a tekintélyelvű államszocialista vezetés úgy vélte, az ország fejlődésének útjában állnak a régi kínai hagyományok és természetesen a pajcsi is, így járulékos veszteségnek könyvelték el a faj elveszítését.

A vándorgalamb és az amerikai bölény szintén fontos részei voltak a helyi, amerikai őslakos kultúráinak, ám az európai bevándorlók megjelenésével állományaik sok ezeréves stabilitása súlyosan megingott. A vándorgalambot az Egyesült Államok Európából érkezett lakossága kimeríthetetlen élelemforrásnak tekintette, és mire felismerték tévedésüket, már nem maradt mit megőrizniük. A bölények pedig kis híján két emberi közösség rivalizálásának estek áldozatul. Megmenekülésüket pusztán annak köszönhetik, hogy az egyik közösség olyan mértékben összeomlott, hogy a bölények irtása többé nem volt indokolt.

Mára az általam bemutatott állatok védelme az említett országokban nem volna kérdéses. (Kivétel ez alól Kína.) 2022-ben az ausztrál és az amerikai közösségek is készségesen megvédenék ezeket az állatokat, ha még ma is léteznének. Az Ehrlich házaspár elgondolásával értek egyet, akik szerint mára a nagy emlősök és madarak megőrzésének jelentőségével a legtöbb helyen, különösen a centrumországokban, a közvélemény nagyobb része tisztában van:

„De a kisebb, kevésbé feltűnő élőlények iránt a legtöbb ember még mindig érzéketlen. Például az Egyesült Államokban egy rovarirtó rendszer reklámozására az egyik multinacionális társaság nemrégiben országos méretű reklámhadjáratot indított, a potenciális vásárlóknak azt állítva, hogy a szer »minden bogarat megöl«” (Ehrlich– Ehrlich 1995).

Ez természetesen nem lehet cél, hiszen a legtöbb rovar elengedhetetlen szerepet játszik abban, hogy a földi ökoszisztémát a nekünk megfelelő állapotban tartsa. Ehrlichék éppen ezért így zárják gondolatmenetüket:

„Nyilvánvalóan nagy szükség van arra, hogy az emberek többet tudjanak arról, hogy az alacsonyabb rendű szervezetek milyen szerepet játszanak az ökoszisztémákban, az emberiség számára mekkora potenciális jelentőségük van, és milyen nagy belső értéket és szépséget képviselnek.” (Ehrlich–Ehrlich 1995).

Címkép: Unsplash

Irodalom

Brown, D. (1973): A Vadnyugat története indián szemmel. Budapest: Kossuth Kiadó.

Cody, C. W. F. (1904): The Adventures of Buffalo Bill. New York: Harper & Brothers.

Ehrlich, P. – Ehrlich, A (1995): A fajok kihalása: A pusztulás okai és következményei. Budapest: Göncöl Kiadó.

McNeill, J. R. (2011): Energiahordozók, gépek és gazdaság. In uő.: Valami új a nap alatt. Budapest: Ursus Libris.

WWF (2008): Állatok végveszélyben. Budapest: National Geographic.

[1] Mind a zsidó-keresztény, mind pedig a muzulmán vallás az ember alá sorolja az összes többi élőlényt, és azokat az ember szolgálatába állítja. „Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet. És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja az égnek minden madara: minden a mi nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott; Minden mozgó állat, a mely él legyen nektek eledelűl; a mint a zöld fűvet, nektek adtam mindazokat.” (Mózes I. könyve a teremtésről: 9,1-3); „S nem latjátok-e, hogy Allah alárendelte nektek (mindazt), mi az egeken, s a földön van […]?” (Korán: 31,20).

[2] Descartes filozófiája szétválasztja az „anyagot” és a „szellemet”. Szelleme csak az embernek van, minden más – ideértve az összes többi élőlényt – csak puszta anyag. Ezzel piedesztálra emeli az embert, és akarva-akaratlanul szembe állítja természetes környezetével.

[3] Cook, S. (Rendező) (1935): Tasmania the Wonderland [Film]. National Film and Sound Archive of Australia.