Egy-egy konkrét emberi közösség viszonya saját környezetéhez és a velük együtt élő más élőlényekhez térben és időben is rendkívül eltérő lehet. Egyes – egyre zsugorodó, kis lélekszámú – természeti népek máig szinte teljes harmóniában élnek környezetükkel (pl.: a számik, az inuitok, a nyenyecek), de a huszonegyedik század legtöbb emberi társadalma mára szinte teljesen elveszítette a kapcsolatát a természetes környezetével.

Napjainkban az emberiség több mint 56 százaléka, közel 4,5 milliárd ember városokban él, urbánus életmódot folytat és gyakorlatilag nincs már szerves köze a természetes környezetéhez. Ez az ötvenhat százalék önmagában is megdöbbentő szám – hiszen alig ötven éve az urbánus népesség aránya még a 38%-ot sem érte el –, azonban ennél feltehetően jóval nagyobb arányban vannak azok, akik nem ismerik környezetük állapotának saját életükre gyakorolt hatásait, és nem értik a kettő közötti összefüggéseket.

Emberek milliárdjai nincsenek tisztában azzal, hogy a földi bioszféra élővilága, a különféle élőlénytársulások megszámlálhatatlan módon segítik elő azt, hogy a bolygónkon olyan körülmények uralkodjanak, melyek számunkra a létezés lehetőségét garantálják.

Megoszlanak a vélemények (McNeill 2011: 361.) a tekintetben, hogy elsősorban az uralkodó vallások filozófiájának^[1] vagy a descartes-i dualizmusból^[2] fakadó humanizmus, racionalizmus és tudományos forradalom az oka a természetes környezetünk ilyen fokú tönkretételének. A két nézet mindenesetre megegyezik abban, hogy teljesen emberközpontú szemszögből nézi a világot, ahol az ember korlátlanul és következmények nélkül megtehet bármit a környezetében élő élőlények rovására.

Az emberközpontú természetpusztítást tehát a vallásos és a szekuláris eszmék is igazolták és részben igazolják ma is. Környezetünk fékevesztett kizsákmányolásának fő színterei pedig hamar a gyarmatosított területek lettek, mivel „Az addig még feltáratlan [területek] […] oly hatalmasnak és kimeríthetetlennek tűnt[ek], hogy a gyarmatosítók számára elképzelhetetlen volt a források jövőbeli kiapadásának lehetősége […].” (Standovár–Primack 2001: 27.)

Nem csoda, hogy ha egy-egy veszélyeztette faj eltűnése a Föld színéről a legtöbb embernek nem érte el, illetve ma sem éri el az ingerküszöbét.

Ebben a kétrészes írásban három kiirtott, valamint egy majdnem kipusztított, de az utolsó pillanatban megmentett állatfaj történetének, és a lakosság egyes fajokhoz és eltűnésükhöz való viszonyának bemutatásával igyekszem szemléltetni, hogy milyen sokféle oka lehet egy állatfaj kiirtásának és milyen különböző módon reagálhat erre a helyi közösség. Az első részben az erszényes farkas és a pajcsi, a kínai folyami delfin kipusztításának történetét mutatom be.

Az erszényes farkas – a kártevő

Az erszényes farkas, melyet csíkos háta miatt tasmán tigrisnek is neveztek, az utolsó nagyméretű erszényes ragadozók egyike volt. A valaha egész Ausztráliában elterjedt állatfaj visszaszorulását a Dél-Kelet Ázsiából érkező telepesek elvadult kutyái, a dingók okozták. A két állatfaj ugyanis azonos zsákmányállatokra vadászott, és az élelemért folyó küzdelemben a nagyobb méretű és agytérfogatú dingóval szemben az erszényes farkas maradt alul. Az európai telepesek érkezésekor így a tasmán tigrisek már közel kétezer éve eltűntek a kontinensről (Malý 2021).

Tasmania szigete maradt az erszényesek utolsó menedéke, ahol sosem éltek dingók, ezért a faj viszonylag háborítatlanul élt.

Az erszényes farkas azonban itt sem élhetett békében. Az európai telepesek ugyanis birkatenyésztésbe kezdtek Tasmaniában, ahol az erszényes farkast dúvadnak, azaz olyan vadállatnak nyilvánították, amely pusztítja az emberek számára hasznos háziállatállományt, ez esetben a juhokat. Néha ugyanis megtámadták a nyájakat és elvittek egy-egy birkát – bár sokszor kiderült, hogy valójában a telepesek kutyái voltak a felelősök. Az ausztrál kormány mindenesetre ellenségnek, dúvadnak nyilvánította a tasmán tigriseket és vérdíjat tűzött ki a fejükre a tizenkilencedik század második felében.

A washingtoni állatkert két erszényes farkasa (1902) – Wikimedia Commons

Érdemes megfigyelni, hogy John Gould, angol ornitológus, azaz madártannal (!) foglalkozó szakember, hogyan ír az erszényes farkasokról, a The Mammals of Australia (Ausztrália emlősei) című könyvében:

„Valamennyi idevaló […] erszényes legveszedelmesebbikének mondható, és még sincs annyi ereje, hogy az embert sikeresen megtámadja. De annál nagyobb pusztítást visz véghez […] a gyarmatosok egyéb háziállatai között. Még a bárányok sincsenek biztonságban támadásai elől és nehezen védelmezhetők meg ezektől, mert ez a farkas éjjeli életmódjának megfelelően mindig éjjel intézi támadásait” (idézi: Brehm 2000).

A folytatásból azonban még inkább kiderül, hogy még egy állatokkal foglalkozó szakember is mennyire másképp vélekedett egy állatfajról és annak kiirtásáról:

„Ama pusztításai miatt, melyeket mindenütt véghezvisz, a gyarmatosok előtt természetesen a legnagyobb ellenség hírében áll, s éppen azért minden kulturált helyen már majdnem teljesen kiirtották. Tazmániában még annyi sok az őserdő és megműveletlen terület, hogy az ember üldözései elől még elég sok és biztos menedékhelyre talál. Sok időnek kell még eltelnie, míg végleg kiirtottuk ezt az állatot […]” (idézi: Brehm 2000).

Ha még a darwinista ornitológus, Gould is úgy vélte, hogy idővel a tasmaniai élővilág pusztításával olyan „sikereket” érhetünk el, mint az erszényes farkasok kiirtása, akkor nem csoda, ha az ausztrál polgárok és választott kormányzatuk is hasonlóan vélekedtek. Nem meglepő, hogy a kormány vérdíjas irtóhadjárata eredményesnek is bizonyult. 1888 és 1909 között összesen több mint 2100 elejtett egyed után fizetett pénzt az ausztrál államkincstár.

A felnőtt egyedekért 1 font, a kölykökért 10 shilling jutalom járt. 1910-re azonban úgy megritkult a faj állománya, hogy egész évben senki sem jelentkezett az elpusztított állatokért járó jutalomért. Meggyilkolt erszényes farkas (1869) – Wikimedia Commons

Az erszényes farkasok populációja olyan mértékben lecsökkent, hogy 1928-ban a tudományos és állatkerti közegek hangadói szorgalmazni kezdték a tasmán tigrisek védelmét, de ez a folyamat túl lassan zajlott le. 1930-ban egy fiatal tasmaniai farmer puskával agyonlőtt egy erszényes farkast – azóta vadonélő egyedet többé nem láttak.

Állatkertekben maradt még ugyan néhány befogott példány, de az erszényes farkasok fogságban (értsd: néhány négyzetméteres beton alapzatú, kerítéssel körbevett „kifutókban”) nem szaporodtak. Végül, 1936-ban az ausztrál kormány védelem alá helyezte a tasmán tigriseket, egészen pontosan 56 nappal azelőtt, hogy az utolsó fogságban élő példány, Benjamin elpusztult volna.

Benjamin életének három utolsó évét egyedül töltötte egy ketrecben a hobarti állatkertben. Róla többek között videók is fennmaradtak. Az egyik éppen a Tasmania The Wonderland (Tasmania a meseország) című filmből való. Az alig fél perces jelenetben^[3] az látszódik, hogy Benjamin állatkerti ketrecének rácsait verik és rángatják, hogy az állat mozogjon, miközben a narrátor ezt mondja:

„A tasmán tigris […] szintén egy veszélyes ellenfél, de […] ma már igen ritka. Természetes élőhelyéről a civilizáció előrenyomulása miatt [by the march of civilisation] szorult ki. Ma ez az egyetlen fogságban tartott példány a világon.”

Kétes hitelességű észlelések ugyan ezt követően is voltak, de bizonyíthatóan többé senki nem látott erszényes farkast, így 1986-ban a fajt kihaltnak nyilvánították. A nyolcvanas és a kilencvenes években még voltak ugyan próbálkozások, melyek során bárkinek, aki be tud mutatni egy élő tasmán tigrist gazdag ausztrál közszereplők, nagy ausztrál hírlapok dollármilliókat kínáltak, de senki sem jelentkezett az összegekért.

Tasmania hivatalos címere – Wikimedia Commons

Manapság egy faj kiirtása már nemhogy nem cél, hanem kifejezetten szégyellnivaló. Ausztráliában a mai napig folynak kísérletek, hogy klónozással feltámasszák a kihalt erszényes farkasokat, ám ezek a kísérletek rendre kudarcot vallanak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a több mint húsz évvel ezelőtt megjelent cikk, amiben ausztrál kutatók arról számolnak be, hogy „áttörést értek el” a tasmán tigris feltámasztásában.

Mindezek ellenére a tasmaniai emberek életében ma is fontos szerepet játszik a kihalt állat. A faj valamiféle nemzeti állat szerepet tölt be, emiatt a legkülönfélébb turistáknak készült ajándéktárgyakon is megtalálható sematikus rajza. Sőt, Tasmania hivatalos címerén is két erszényes farkas szerepel. Mindezekkel feltehetően azt kívánják ellensúlyozni, hogy olyan hibát vétettek, ami a tudomány mai állása szerint többé nem helyrehozható.

A pajcsi (Kínai folyami delfin) – a járulékos veszteség

A kínai folyami delfin, vagy más néven pajcsi, a kevés édesvízi delfinek egyike volt, amely kizárólag Kína legnagyobb folyójában, a Jangcében élt. Az állatnak fontos szerepe volt a kínai kultúrában, hiszen a béke és a jólét szimbólumának tartották.

Az állathoz kötődő népi legenda szerint ugyanis a Jangce mellett élt egy gyönyörű leány, akit a mostohaapja egy csónakban akart elvinni eladni a piacra. A lány szépségének azonban nem tudott ellenállni, és amikor megpróbálta „magáévá tenni” őt, a lány inkább a folyóba vetette magát. Rövidesen óriási vihar kerekedett, ami elsüllyesztette a csónakot.

Miután a vihar elült, a helyiek egy csodálatosan szép delfint láttak, akiről úgy hitték a lány megtestesülése. Emiatt a pajcsikat innentől „Jangce istennőjének” nevezték (Malý 2021).

Pajcsi – Wuhan Institute of Hydrobiology

A kínai folklórban való megjelenése ellenére a tudományos leírására igen későn kerül sor. Gerrit S. Miller csak 1918-ban írja le a fajt, melynek a lipotes vexillifer (hátrahagyott zászlóvivő) latin nevet adja. A név abból fakad, hogy a közvélekedéssel ellentétben a folyami delfinek rendszertanilag valójában nem egy ún. öregcsalád.

Az édesvízi delfinek ugyanis egymástól függetlenül, párhuzamos evolúció során fejlődtek ki sósvízi rokonaikból. A Lipotoidea öregcsaládba tartozó fajok több mint 16 millió éve váltak el tengeri rokonaiktól, és a pajcsi 1918-as leírásakor a kínai folyamidelfin kivételével már minden lipotoidea faj eltűnt a föld színéről.

A hátrahagyott zászlóvivő név azonban hamar új értelmet nyert. A maoista Kína ugyanis a sztálini Szovjetunió mintárájára erős iparosításba kezdett a huszadik század második felében, ami a Jangce vízszennyezését is jelentősen megnövelte. A delfineket, ezen kívül, a folyón megnövekedő hajóforgalom is zavarta.

A szinte teljesen vak, kizárólag hanghullámokkal tájékozódó pajcsikat a hajók motorjának erős zaja annyira megzavarta a tájékozódásban, hogy sokszor a hajócsavarok áldozataivá váltak.

Szintén problémát okozott az illegális elektromos horgászat, ami minden vízi élőlényt elpusztított. 1950-ben még gyár is létesült a Jangce partján, melyben kézitáskákat készítettek a delfinek bőréből (Malý 2021). A faj ugyan védelem alá kerül 1979-ben, ám ez semmilyen tényleges védelmet nem jelentett, így az ekkora már csak néhány száz egyedet számláló populáció 1990-re alig több mint 100 elő folyami delfinre csökkent.

1994-ben a kínai állam megépítette a hatalmas Három-Szurdok-gátat, amely végleg megpecsételte a kínai folyamidelfinek sorsát. Az utolsó fogságban tartott pajcsi, aki a QiQi névre hallgatott, 2004-ben pusztult el. 2006-ban kínai szakemberek az állatok megmentésére expedíciót indítottak, hogy befogják a lehető legtöbb egyedet, és egy védettebb, de a Jangcéval összeköttetésben lévő tóba szállítsák őket. A modern technológiával felszerelt kutatóhajók azonban egyetlen kínai folyamidelfint sem találtak, így a kísérletet hat hét után leállították.

Qiqi, az utolsó folyamidelfin – Institute of Hydrobiology, Chinese Academy of Sciences

A pajcsi feltehetően teljesen eltűnt, ám a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) szabályozása értelmében legkorábban az utolsó észleléstől számított 50 év elteltével nyilvánítható kihalttá egy faj. Minden bizonnyal a kínai folyamidelfin, a Jangce istennője lesz az első olyan cetféle, ami miattunk halt ki a modern történelem során. Rendkívül beszédes, hogy

a kínai iparosítás, vagy ahogy a Tasmaniáról szóló filmben mondják a „civilizáció előretörése”, az a fejlődés és növekedés, aminek jobbá kellene tennie a világot, elpusztította a béke és a jólét szimbólumának tekintett pajcsit, ezen értékek utolsó, hátrahagyott zászlóvivőjét.

Címfotó: Ed Dunens – Flickr, CC

Irodalom

Brehm, A. (2000): Az állatok világa. Arcanum Adatbázis.

Malý, R. (2021): Kihalt állatok atlasza. Budapest: Móra Kiadó.

McNeill, J. R. (2011): Szellemi áramlatok és politika. In uő.: Valami új a nap alatt. Budapest: Ursus Libris.

Standovár, T. – Primack, R. B. (2001): A természetvédelmi biológia gyökerei. In uők.: A természetvédelmi biológia alapjai. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

[1] Mind a zsidó-keresztény, mind pedig a muzulmán vallás az ember alá sorolja az összes többi élőlényt, és azokat az ember szolgálatába állítja. „Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet. És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja az égnek minden madara: minden a mi nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott; Minden mozgó állat, a mely él legyen nektek eledelűl; a mint a zöld fűvet, nektek adtam mindazokat.” (Mózes I. könyve a teremtésről: 9,1-3); „S nem latjátok-e, hogy Allah alárendelte nektek (mindazt), mi az egeken, s a földön van […]?” (Korán: 31,20).

[2] Descartes filozófiája szétválasztja az „anyagot” és a „szellemet”. Szelleme csak az embernek van, minden más – ideértve az összes többi élőlényt – csak puszta anyag. Ezzel piedesztálra emeli az embert, és akarva-akaratlanul szembe állítja természetes környezetével.

[3] Cook, S. (Rendező) (1935): Tasmania the Wonderland [Film]. National Film and Sound Archive of Australia.