Az Orbán-kormány, annak ideológusai és szervezetei, rendszeresen antikolonialista (a gyarmatosítást visszautasító) érveket használnak abban a „nemzeti szabadságharcban”, amelyet Brüsszellel, a liberális elitekkel és a nemzeti érdekeket „eláruló” ellenzékkel szemben vívnak. A fő gondjuk az – legalábbis így érvelnek –, hogy e nemzetünkre törő erők nem tartják tiszteletben a magyar kultúrát, a nemzeti értékeket, és a „mi” demokráciaértelmezésünket. Békés Márton, a rezsim egyik ideológusa magyar és nemzetközi dekoloniális szerzőket is idéz – például Böröcz Józsefet, Frantz Fanont, Edward Saidot és Achille Mbembét –, hogy rámutathasson:

hogyan nyomnak át a nemzetek fölötti szervezetek a magyar kultúrától idegen gondolatokat hatalmi mechanizmusok segítségével.

Hogy e nemzeti szabadságharc mennyire képmutató, azt mi sem illusztrálja jobban, mint a magyar uralkodó politikai osztály összefonódása a német autóiparral és más transznacionális vállalatokkal. Ennek ténylegesen messzemenőbb következményei vannak a magyar szuverenitásra nézve, mint az Európai Parlament vagy az Európai Bizottság bármilyen nyilatkozatának az emberi jogok megsértéséről.

Az EU-n belüli hatalmi dinamikával kapcsolatos érveiket ugyanakkor mégsem lehet könnyen félresöpörni. Az alábbiakban először amellett fogok érvelni, hogy komolyan kell vennünk ezeket az érveket annak érdekében, hogy jobban megértsük, miért lehetnek meggyőzőek a választóik körében. Majd arról írok, hogy a posztkolonializmus paradigmája – legalábbis a mai nyugat-európai tudományos és mozgalmi formájában – a maga egyetemes érvényre törekvésével miért nem alkalmas e problémák megragadására.

Genderellenes diskurzus: a Nyugat-Európa-központúság bírálatának jobboldali nyelve

A gender fogalmával kapcsolatos diskurzus jó példa a jobboldal antikolonialista retorikájára. Az ún. genderellenes politika a 2010-es évek eleje óta nyer teret globálisan. A reprodukciós jogok, a nők elleni erőszak, a szexuális nevelés, az LMBT-ügyek, a gender mainstreaming és a társadalmi nemek tudománya egyaránt a konzervatív társadalmi mozgalmak és jobboldali (populista) pártok célkeresztjébe kerültek.

Ami e részben régóta, részben újonnan bírált ügyeket összeköti, az az, hogy most már az ún. „genderideológia” megnyilvánulásainak számítanak: egy globális összeesküvésnek, ami lerombolja az emberi civilizációt. Miközben sem a genderellenesség, sem az illiberális-jobboldali populista pártok megerősödése nem kelet-közép-európai sajátosság, a nemek egyenlőségére vonatkozó politikák – a gender studies, a feminista és az LMBT-politika geopolitikai beágyazottsága – igenis releváns tényezők e diskurzus népszerűségének megértéséhez a régióban. Ehhez nem elegendő csak a jobboldali szereplők diskurzusát elemezni.

Az illiberális jobboldal politikai szereplői a fennálló materiális és szimbolikus egyenlőtlenségeket használják fel politikai céljaikhoz. Ezek pedig részben megmagyarázzák a genderellenes politikai mozgósítás sajátosan kelet-közép-európai mozgatórugóit.

Magyarország viszonylag későn kapcsolódott be e diskurzusba. Bár 2009-től alkalmanként napirendre került, a genderellenes kampányok csak 2017-től bontakoztak ki az Isztambuli Egyezmény ratifikációjának megtagadása és a gender studies mesterképzés akkreditációjának visszavonása nyomán. Ezt követték 2020 tavasza óta az LMBT-ügyek kapcsán indított kampányok, amelyek egyelőre az utóbbi parlamenti választásokkal egyidőben tartott ún. gyermekvédelmi népszavazásban érték el csúcspontjukat.

Magyarország kései bekapcsolódása elsősorban azzal magyarázható, hogy a 2010 óta kormányon lévő Fidesz–KDNP-kormányzat nem fogadott el semmi olyan progresszívnek mondható törvényt, ami tiltakozást váltott volna ki. Épp ellenkezőleg: a diskurzus akkor bontakozott ki, amikor a kormányzat maga tudta azt felhasználni a politikai megosztás céljaira.

Szemben más országokkal, Magyarországon tehát a genderellenesség főszereplői a kormányzat, a hozzá kötődő szervezetek és propagandamédia.

Az ún. genderideológiával szembeni egyik fő diszkurzív stratégiájuk – a többi visegrádi országhoz hasonlóan –, annak leleplezése, hogy itt ez egyfajta „ideológiai gyarmatosításról” van szó. Ha jobban megvizsgáljuk az EU-n belüli genderpolitikát (valamint az EU genderpolitikáját), a társadalomtudományokban (köztük a gender studies-ban) és a progresszív politikai aktivizmusban (vagyis a külföldi donorokkal függőségi viszonyban lévő feminista és az LMBT-politikában) is megjelenő gazdasági és szimbolikus egyenlőtlenségeket, akkor azt látjuk, hogy ezek tükrében ezek az állítások nem légből kapottak. Mindenképpen érdemesek tehát arra, hogy kritikai nézőpontból megvizsgáljuk őket.

Arra, hogy nem pusztán egy jobboldali fantommal, hanem egy kritikai nézőpontból is értelmezhető problémával állunk szemben, jó példával szolgálnak az ún. gyermekvédelmi törvénnyel szembeni németországi tiltakozások 2021 júniusában. Ez ügyben egy álpolitikai küzdelem bontakozott ki annak követelésére, hogy a német-magyar válogatott labdarúgó mérkőzés estéjén a müncheni stadiont szivárvány színűvé alakítsák a német házigazdák.

Korábbi írásaikban kritikai társadalomkutatók – például Koen Slootmaeckers és Robert Kulpa – meggyőzően érveltek amellett, hogy a melegek és leszbikusok jogai melletti kiállás az európaiság jelölőivé váltak. Ezt pedig nyugat-európai politikusok és aktivisták gyakran arra használják, hogy kihangsúlyozzák a kelet-európaiak „másságát” és megerősítsék az EU-n belüli szimbolikus határokat.

Ilyen módon a kelet-európaiakat még „nem eléggé európaiakként”, „másodrangú tagállamokként” tűntetik fel. Természetesen a homofóbia kritikái nemcsak „másokat” megbélyegző diskurzusok, hanem van materiális alapjuk is: hol jobban, hol kevésbé tartják tiszteletben a melegek és leszbikusok jogait, és jó, ha vannak kritériumaink arra, hogy megállapítsuk, hol jobban, hol kevésbé. Mégis, végig kell gondolnunk, hogyan mérjük a jogok biztosítását, és meg kell különböztetnünk a valós politikai tetteket, amelyek az érintettek helyzetének javítására irányulnak, azoktól a szimbolikus gesztusoktól, amelyek tényleg csak arra szolgálnak, hogy megkülönböztessék a morálisan felsőbbrendűt az alsóbbrendűtől.

Az LMBT-jogok összekötése az „európai identitással” határhúzásként szolgált a „még nem eléggé felvilágosult kelettel” szemben, aminek még „fel kell zárkóznia” civilizációs értelemben.

Ez ellenállást szült: politikailag a jobboldal genderellenes szereplőinek megosztó nyelvén fogalmazódott meg. Martijn Mos Orbán Viktor beszédeinek elemzése alapján arra jutott, hogy az EU alapvető értékei többértelműek és kikényszeríthetetlenek, és ez az oka annak, hogy Orbán úgy értelmezheti őket, ahogyan akarja: ahelyett, hogy megszegné az EU értékeit, szerinte valójában ő az, aki képviseli őket. Ennél azonban még egy lépéssel tovább lehet menni: Orbán nemcsak azt használja ki, hogy túl kevéssé vannak definiálva az EU értékei, de azt a teret is használja, amit a posztstrukturalizmus radikális verziója teremtett. Eszerint már nincsenek objektív tények, nincs igaz vagy hamis, csak értelmezések vannak különböző szubjektumpozíciókból.

Ráadásul, az EU alapvető értékei nemcsak homályosan vannak megfogalmazva (és emiatt tekintélyelvű vezetők tetszőlegesen hajlítgathatják őket), hanem ennél többről is szó van. Egyrészt az EU szervei kettős mércét alkalmaznak velük kapcsolatban: csak akkor képviselik ezeket az értékeket, ha az EU perifériáin szegik meg őket; másrészt képmutatás is, ugyanis gyakran a gazdasági érdekek fontosabbnak bizonyulnak a morális értékeknél. (És itt elég csak az Északi Áramlat 2 Németországot Oroszországgal összekötő gázvezeték hányatott történetére gondolnunk.)

Az az állítás tehát, hogy ezeket az értékeket nem lehet kikényszeríteni, elsősorban nem a pontos meghatározásokon és intézményes mechanizmusokon múlik, hanem a politikai akarat hiányán. Ez viszont már a politikai és gazdasági érdekekhez kapcsolódik. Dorothee Bohle és Greskovits Béla ezt így fogalmazta meg:

„Az EU normatív hatalomként beszélt, de másképpen cselekedett. (…) Az pedig, hogy az EU normatív hatalomként mutatja be önmagát – miközben vizet prédikál, de bort iszik –, hatással volt a kelet-európai politikai szereplőkre is. (…) Hogy az EU önmagát normatív hatalomnak festi fel, hozzájárul a kelet–nyugat szakadék megerősítéséhez.”

Összefoglalva: Ha a női és az LMBT-jogok, valamint a jobboldali ellenállás kérdéseit a haladás vagy visszacsúszás civilizációs szembeállításán belül értelmezzük, akkor nem vesszük észre azon hatalmi viszonyokat, amelyekbe ténylegesen beágyazódnak. Olyan fogalmakra van szükségünk, amelyekkel e tágabb hatalmi viszonyok leírhatóak, mivel ezek táplálják azt a genderellenes és EU-ellenes érzületeket az EU perifériáin, amelyekből a jobboldal épít magának politikai tőkét. Bár ezek az aszimmetriák nem pusztán a genderügyekre jellemzőek, de azokra is illenek – így jól felhasználhatók a magyar kormányzat szabadságharcos retorikájában.

Mit tud a posztkolonializmus nyújtani ezzel kapcsolatban?

Egyetemes érvényű posztkolonializmus?

A mai posztkoloniális és dekoloniális kutatások nagy része csak a diskurzusokkal és reprezentációkkal foglalkozik. Ebből fakadóan nem tudják teljes egészében megragadni a téteket, ha közben a háttérben rejtve maradnak az anyagi és szimbolikus természetű hatalmi viszonyok. A Kelet-Közép-Európa vonatkozásában e posztkoloniális és dekoloniális elméleteket ráadásul gyakran a helyi összefüggések figyelembevétele nélkül, másolás-beillesztés módszerrel alkalmazzák a kutatók.

Az Egyesült Államok rasszizmussal és rabszolgasággal kapcsolatos tapasztalatainak elemzésére kitalált elemzési eszközöket például nem lehet kritikátlanul használni európai jelenségek megragadására például a romákkal szembeni kelet-európai rasszizmus, a szlávellenes vagy a kelet-európaiakkal szembeni nyugat-európai nézetek, ill. gazdasági (például a mezőgazdaságban, az idősgondozásban vagy a húsiparban kiáltó) kizsákmányolás elemzésére.

Amikor Európa posztkoloniális kritikájáról van szó, akkor általában néhány nyugat-európai ország tengerentúli gyarmati múltjára gondolunk. És persze arra, ami ezzel jár: a nyugati felsőbbrendűség igazolására a Felvilágosodás egyetemes eszméjével, illetve ezek (jogos) kritikájára. Olyan dolgokra utalunk tehát, amelyekben Kelet-Közép-Európa alig játszott szerepet. Így a kritikai társadalomtudományban gyakran alkalmazott „eurocentrizmus”, „Európa-központúság” fogalma „tévesen inkluzív” (falsely inclusive) Kelet-Közép-Európa vonatkozásában, ahogy Böröcz József bemutatja.

A Nyugat-Európa-központúság talán jobban megragadja a kelet-közép-európai tapasztalatot:

a Nyugat-Európához fűződő viszony a rendszerváltás utáni „visszatérés Európába” vágyába ágyazódott, összekapcsolódott az EU-csatlakozással, és elválaszthatatlan az EU-n belüli továbbra is aszimmetrikus viszonyoktól.

Ráadásul a magukat objektívnek mutató, de valójában hatalmi viszonyokba ágyazott és a hierarchiákat újratermelő kutatások queer és a posztkolonialista kritikája paradox módon új univerzalizmussá vált. Azon kutatókat, akik más kutatói hagyományt képviselnek (például politikai gazdaságtannal foglalkoznak vagy gyenge konstruktivizmust alkalmaznak), gyakran visszamaradottnak vagy esszencialistának bélyegzik. Miközben a posztstrukturalizmus és a dekonstruktivizmus más társadalomelméletekhez hasonlóan szintén a materiális viszonyok termékei, illetve azok által a geopolitikai tényezők által is meghatározottak, amelyekben születtek, a gender studies-on belül ezek a haladás jelölőivé váltak.

Ez a megközelítés úgy tűnik, hogy hegemónná vált a nyugati gender studies-ban, míg Kelet-Közép-Európában ez csak az elmúlt évek fejleménye. Ennek a kutatói megközelítésnek a kései vagy vonakodó elfogadását a nyugati kutatók gyakran esszencializmusnak vagy lemaradásnak értelmezik.

Hasonló tendenciákat figyelhetünk meg a posztkolonializmussal kapcsolatban is, amikor például a nyugat-európai gyarmati vagy fasiszta múlttal kapcsolatos tapasztalatok és önreflexiókat tágítják egyetemessé. Ennek során a kelet-közép-európai kutatókat és a saját történelmi tapasztalatukban gyökerező elméleteiket vagy nem is „látják” (nem olvassák, nem értik, nem hivatkozzák) nyugati kollégáik, vagy pedig az aktuális nyugati mércék szerint mérik őket.

Mindebből következően úgy gondolom, hogy a queer és a posztkoloniális megközelítéseknek óvatosaknak kell lenniük, hogy ne termeljék újra azon hatalmi viszonyokat pontosan azokkal az eszközökkel, amelyekkel igazából „provincializálni” akarták (Nyugat-)Európát és fel kívánták hívni a figyelmet a különböző ismeretek mindenkori léthezkötöttségére. Ugyanakkor az ismeretek pozícionáltságát sem helyes abszolút igazsággá tenni, máskülönben beleütközünk abba a dilemmába, amit Martha Nussbaum amerikai filozófus már több mint húsz éve megfogalmazott:

ha elvetjük az egyetemes morális kritériumokat, akkor honnan tudjuk, hogy a jobboldali értelmezések és pozícionált tudások rosszabbak, mint a mieink?

 Következtetések

A jobboldali antikoloniális beszédmód sajátos nyelvezetet kínál a Nyugat-Európa-központúság megragadására. Ahhoz, hogy ezt megértsük, a társadalomtudományban egyrészt kevesebb tabuizálásra van szükség (ami például az ezzel kapcsolatos érveket megfogalmazók megvádolása által történik, tudniillik, hogy ők a jobboldal érveihez hasonlókat fogalmaznak meg), másrészt pedig a globális hatalmi viszonyok és egyenlőtlenségek több és mélyebb kritikai vizsgálatára van szükség. A jobboldal szavazótáborának fogadókészsége és végső soron politikai ereje ugyanis abból is táplálkozik, hogy a maga módján politizálja e valós egyenlőtlenségeket.

Ahelyett, hogy politikailag a jobboldal megosztó és megbélyegző beszédmódja ellen küzdenénk, az ezek hátterében lévő és a jobboldal által kiaknázott okok – valóságos gazdasági és szimbolikus egyenlőtlenségek és hatalmi viszonyok – felszámolására, vagy legalábbis mérséklésére kell szerveződnünk.

Ez az írás egy hosszabb tanulmány összefoglalója; eredetileg angol és német nyelven jelent meg a Black Box East kezdeményezés keretében. E változat ennek magyarra fordított és szerkesztett verziója. A szöveg egy tágabb kutatási projekt része volt, amelyből 2022 szeptemberben egy kötet is született Genderőrületek Németországban és Magyarországon címmel a Napvilág Kiadónál.

Címfotó: Derzsi Elekes Andor, CC